„Mindentől megszabadultam, ami orosz” – így változott a harkivi lány két év háborútól
Hogyan változtat meg két év háború? Személyiséget, életet, környezetet, napi rutint – mindent. Mi válik elérhetetlenné, és mi normává? Két napon át sétáltunk Harkivban egy helyi színházigazgatóval, aki megmutatta nekünk azokat a helyeket, amelyek a háború előtt voltak fontosak számára. Meg az azóta azzá váltakat is. Már ha állnak még. Két év háború egyetlen emberbe sűrítve. Ez itt Tetjana Holubova története.
Ígéretes évnek indult. Véget ért a járvány, feloldották a lezárásokat. Minden adott volt, hogy a 2018-ban alapított független színház, a Nafta igazán fejlődni kezdjen. Tetjana Holubova, a tősgyökeres harkivi kultúrmenedzser 23 évesen, 2020-ban vette át az intézmény vezetését. Elődje úgy döntött, inkább a színpadon szerepel többet. Akkor már hetven alkalmazottjuk volt. Nem teljes munkaidőben; állandó társulat helyett mindig adott darabhoz toboroztak szereplőket, zenészeket. Belekóstolt ebbe-abba, de az eredetileg politológus Holubova számára a Nafta lett az élet értelme. Nem tipikus nyolcórás munkahely, de neki éppen ez volt jó benne.
A megelőző napokban már érezni lehetett, hogy közeleg. Benne volt a levegőben, ahogy Tanja mondja. Egy nappal előtte, ironikus módon, a kollégáival stresszkezelési foglalkozást tartottak a Naftában. Mindenki erről beszélt, muszáj volt valahogy levezetni. Arra azonban, ami és ahogyan történt, nem számított. Nem is értette, mi történik pontosan. Azt hitte, hamar vége lesz. Emiatt inkább az ismeretlentől félt. Pár órával később, 2022. február 24-én kora reggel az egész világ megtudta, mi történt: Oroszország megtámadta Ukrajnát. És nekiment Harkivnak.
A következő hónapok voltak a legnehezebbek. A város szó szerint frontvonallá alakult. Az északkeleti külváros, Olekszijivka és Szaltivka házait az orosz tüzérség lőtte, a paneldzsungelben ukrán védvonalak húzódtak. A belváros történelmi épületeire rakéták zuhantak. Amelyikre nem, azokat repesz rongálta. Ugyan sehol nem volt biztonságos, nem mindenhol volt tragikus a helyzet. Érzett is némi lelkiismeret-furdalást, hogy náluk még melegvíz is van.
Maradni
A Naukova metróállomástól nem messze, lakatlannak kinéző épület előtt állunk. Tanja számára azonban fontos hely. Itt dőlt el: „tüntetésképp” nem menekül el Harkivból. És ha marad, akkor segít. Az alternatíva, hogy valami pincében kuksoljon az ostrom alatt, nem tűnt perspektivikusnak. Barátaival ebben a lépcsőházban rendezték hát be azt az önkéntes központot, ahonnan humanitárius segítséget szállítottak a lakosságnak. Kultúr Sokk lett a nevük.
A humanitárius segítség nem valami kényszeredett jóemberkedés: az ENSZ és más nemzetközi szervezetek az első hetekben sehol nem voltak, a helyiek csak magukra számíthattak. Minden zárva volt, ennivalót Ukrajna más városaiból érkezett buszokról lehetett szerezni. A szomszédok rendelkezésre bocsátottak két garázst, ezekben gyűjtötték a felajánlott ételt és gyógyszert. Meg a katonai holmit. Ez volt ugyanis a Kultúr Sokk-portfólió másik – és a humanitárius helyzet javulásával mára egyetlen – eleme: pénzgyűjtés a művészvilág hadseregbe hívott tagjainak. Mára kialakult rendben működik: a költőkből, festőkből, színészekből vagy zenészekből lett katonák szólnak, mi kéne az egységüknek, Tanjáék összeszedik rá a pénzt, aztán kikerül a frontra.
Három hónapot töltött itt: „Volt terv arra, ha minden rosszra fordulna: ha az oroszok a központot is elérték volna. Beosztottuk, ki kivel hova megy. Az első hónapokban erre minden esély megvolt, nekünk ugyanis különösen veszélyes lett volna az orosz fennhatóság: a megszállók az önkénteseket ölik meg elsőként. Egyszer jött egy füles, hogy az oroszok vegyi fegyvert vetnek be, úgyhogy másnap kora reggel indulunk Dnyipróba. Aztán felkeltünk, és egymásra néztünk: »De hát minden rendben, miért mennénk el?«” Efféle ijesztgetések máskor is voltak, de Tanja maradt.
Beszélni
A Kultúr Sokk-bázistól pár lépésre különleges épület áll a Kulturi és a Literaturna utca sarkán. Alaprajza C alakú. Ukránul sz-nek olvasandó. Sz, mint szlovo. Azaz: szó. Ez lett a neve: Szlovo épület. 1929 végén fejezték be az építését. Személyesen Sztálin hagyta jóvá a többletköltségek finanszírozását.
Harkiv ekkor az Ukrán SZSZK fővárosa volt, lakossága gyors ütemben növekedett. Itt épült az első szovjet felhőharcoló, az egykori Dzerzsinszkij (ma: Szabadság) téri Derzsprom. Annyira a város szimbóluma lett, hogy Tanja az övtáskájára is felrakta: „Harkiv, vasbeton” – áll a felvarrón, az épület összetéveszthetetlen formája körül. Aki számított, ide akart jönni. Írók, újságírók, képzőművészek. Vagy a híres galíciai avantgárd színházi rendező, Lesz Kurbasz. Az ő hajlékuk lett a 66 lakásos Szlovo, tetőterében napozószobával, alagsorában óvodával. A luxusméretűnek számító 3-5 szobás, fürdővel ellátott lakásokat a kor legnemesebb anyagaival dekorálták. Ötemeletes művészkolónia létesült, lakóira önálló jelzőt aggattak: ők lettek a szlovjanok.
Sorsuk a 30-as években fordult mostohára. Előbb az 1932-33-as holodomor, amelyről a várost akkoriban politikai emigránsként felkereső Arthur Koestler írt így: „A harkivi állomáson parasztasszonyok emeltek a kocsi ablakaihoz iszonyatos csecsemőket, akiknek hatalmas, billegő fejük, botszerű karjuk-lábuk és felduzzadt, hegyes hasuk volt. Alkoholos tartályból kivett embriókra hasonlítottak.” Aztán a ’37-es nagy tisztogatás, amely a Szlovo igazi tragédiája lett. Tanja a ház falára mutat. Emléktábla őrzi azok nevét, akiknek ukránságuk miatt kellett bűnhődniük akkor. Állítólag 40 lakás lakója volt érintett; a költő Volodimir Szoszjurát például a saját KGB-ügynök felesége adta fel. Többeket megöltek, bebörtönöztek, elüldöztek vagy Szibériába vittek.
A szlovjanoknak új nevük lett: kivégzett reneszánsz. A kifejezést az emigráns antikommunista lengyel író, Jerzy Giedroyc alkotta meg az 50-es években. Giedroycot másért is számon tartják: a róla elkeresztelt – a rendszerváltás után alapvetésként kezelt – doktrína szerint a lengyel külpolitika legfőbb célja úgy megbékülni a szomszédos (nem orosz keleti) népekkel és támogatni függetlenségi törekvésüket, hogy közben, ha lehet, pragmatikus viszony marad meg Moszkvával. Kiderült: nem lehet. A Giedroyc által elgyászolt értelmiségiek egykori otthonát 2022. március 7-én rakétatalálat érte. Nem vált menthetetlenné, de a károk még az utcafronton is látszanak. Az épület Tanja háború előtti és utáni életében is meghatározó: „Akik itt laktak, azoknak a műveit ma tankönyvből tanuljuk. Ma pedig itt adunk szállást azoknak a külföldi újságíróknak és önkénteseknek, akik segíteni akarnak.” A városi irodalmi múzeumnak két lakást adományoztak erre a célra: egyet itt, egyet pedig a főtér sarkában álló Szalamandra-házban. Az itteni első lakója egy cseh író volt.
Tanja anyanyelve az ukrán. Az egész családjának az volt, de a nagyszülei a ruszifikáció miatt kénytelenek voltak oroszra váltani. Ez maradt használatos 2015-ig. Ekkor lett a kommunikációjának része az ukrán, míg végül, a nagyléptékű háború kitörése utáni nyáron, teljesen felváltotta az oroszt. Azt a nyelvet, amelyet bár élete nagy részében beszélt, mégsem tekinti anyanyelvének, mert azt mások oktrojálták a családjára. Ennyit arról, hogy Harkiv orosz város.
Kibírni
A katonai kórház mellett megyünk el, fotózni tilos. Tankcsapdák minden utcasarkon, a járdán összetéveszthetetlen repesznyomok. Betérünk az Ujava (Képzelet) központba, ahol Tanja a kultúrprogramokat koordinálja. Alig pár hetesek, február elején nyitottak. Azért hozták létre, hogy összesen négy év járvány és háború után visszavezessék az online világba kényszerült fiatalokat a rendes életbe. Már ha van ma Harkivban rendes élet. A lényeg, hogy lássák egymást, kommunikáljanak, ne a telefonjukat babrálják a lakás sarkában. Van közös mozizás, jóga meg más mozgásórák. Sikerült rá európai támogatást szerezni, ingyen van minden. Az utolsó darab pastel de nata is, amit, bár szinte tukmálják, nem minden pironkodás nélkül veszek el. A krém már kihűlt benne, de a tészta finom vajas, ahogy kell.
Tanja utcájába érünk. Régi vagy új épület – nem számít, lerombolva. A torzók mintha egy forgószínpad örökké változó díszletei lennének, csak ez nem a Nafta, hanem a valóság. Habár az egyik bádogkerítésen épp új darabjuk, a Veszelka na Szaltivci (Szivárvány Szaltivka felett) plakátja függ. Zenekarral előadott monodráma aktualitásokkal.
A méréstani központ is súlyosan sérült, de azért dolgoznak benne. A támadás után az egyik virágágyásban találtak egy pillangót, még élt. Azóta pillangó díszíti a bedeszkázott homlokzaton álló metrolohija felirat utolsó, „Я” betűjét. Befordulunk a sarkon, az egyik háznak hiányzik a fele. Itt működött a kultikus Sztarij Hem kocsma. Hem, mint Hemingway. A harkivi irodalmárok – például a költő, Szerhij Zsadan – törzshelye volt. A területvédelmisek bázisaként funkcionált, az első hetekben semmisült meg.
92.2, Radio Nakipilo. Azaz: fel- vagy inkább túlforrás. Nagy elődök nyomában járok: januárban a New York Times írt riportot az eredetileg kulturális rádióról, amely mára betelefonálós műsoraival lett népszerű: a hallgatók kiönthetik, ami a lelküket nyomja. Innen a neve is. Kollektív terápia az éterben. Tanja intézi az adó támogatásait: külföldi grantekre pályáznak – és nyernek. Híroldaluknak mára 100 ezres látogatottsága van, az online adást 10 ezren, podcastjaikat 20 ezren hallgatják. URH-n a város 40 kilométeres körzetében foghatók. A nagy háború első hónapjaiban elnémultak, de 2022 októbere óta újra sugároznak. Gyors egyeztetés Jevhen Sztrelcov főszerkesztővel a közeljövőről, amiben csak egy dolog biztos: civilként nem beszélnek a hadsereg stratégiai döntéseiről – sorozásról vagy a harkivi polgármester PR-költéseiről annál inkább – és nem játszanak orosz zenét. Semmilyet. Az orosz kultúra is tabu.
Ha pár héttel korábban sétálunk erre, a Puskin utcáról fordultunk volna a Csornohlazivszkára. Most már Hrihorij Szkovorodából ágazik el a Bazsanov marsall. Költőt költőre, katonát katonára neveztek át. A GPS még szenved vele, ahogy mindennel: Harkivban blokkolják a helymeghatározást. Azért eltalálok a Nafta színházba.
Nincs próba, beszélgetünk Tanja irodájában. Érződik, ez az igazi otthona. Ide köti minden: „Itt vannak a barátaim. Akikkel hasonlóan gondolkodunk dolgokról. Például arról, hogy a kultúra minden – a közös alap, ami egyesíti a nemzetet. Amivel háború idején is láttatunk, elgondolkodtatunk. Olykor pedig nevettetünk. Amivel azt üzenhetjük: Harkiv nem halott övezet, nem feketelyuk. Amivel megmutathatjuk, hogy nem megyünk innen sehová és ilyenek vagyunk – nem pedig olyanok, ahogy Oroszország elképzel minket, amikor a Harkiv feletti kontrollt megint magának vindikálná.” Teszik ezt úgy is, hogy a hetven helyett már csak tízen vannak, de így is szenzáció, amit csinálnak, mert az állami színházakat nem engedik újranyitni.
A számvetés is könnyebb valamivel itt, a Nafta-darabok plakátjai között. Tanja úgy érzi, a háború két éve teljesítette ki a személyiségét. Megkeményedett, egyenesen megmondja, mit gondol. Nincs már ereje mindent tolerálni és konfliktusokat kezelni. Ha valaki azt mondja, nem érdekli a politika, nem kérdez utána, pontosan mi az oka – azonnal rázúdítja, amit gondol. Elhivatottabb is lett. Kevésbé kételkedik magában, gyorsabban dönt. Közben pedig minden orosz tartalomtól, amit fogyasztott, megszabadult. Nemrég söröző srácok orosz rappet hallgattak egy parkban. Odament hozzájuk, megkérte őket, hogy hagyják abba. Érezhette volna veszélyesnek, de a dühe nagyobb volt.
Nincs próba, beszélgetünk Tanja irodájában. Érződik, ez az igazi otthona. Ide köti minden: „Itt vannak a barátaim. Akikkel hasonlóan gondolkodunk dolgokról. Például arról, hogy a kultúra minden – a közös alap, ami egyesíti a nemzetet. Amivel háború idején is láttatunk, elgondolkodtatunk. Olykor pedig nevettetünk. Amivel azt üzenhetjük: Harkiv nem halott övezet, nem feketelyuk. Amivel megmutathatjuk, hogy nem megyünk innen sehová és ilyenek vagyunk – nem pedig olyanok, ahogy Oroszország elképzel minket, amikor a Harkiv feletti kontrollt megint magának vindikálná.” Teszik ezt úgy is, hogy a hetven helyett már csak tízen vannak, de így is szenzáció, amit csinálnak, mert az állami színházakat nem engedik újranyitni.
A számvetés is könnyebb valamivel itt, a Nafta-darabok plakátjai között. Tanja úgy érzi, a háború két éve teljesítette ki a személyiségét. Megkeményedett, egyenesen megmondja, mit gondol. Nincs már ereje mindent tolerálni és konfliktusokat kezelni. Ha valaki azt mondja, nem érdekli a politika, nem kérdez utána, pontosan mi az oka – azonnal rázúdítja, amit gondol. Elhivatottabb is lett. Kevésbé kételkedik magában, gyorsabban dönt. Közben pedig minden orosz tartalomtól, amit fogyasztott, megszabadult. Nemrég söröző srácok orosz rappet hallgattak egy parkban. Odament hozzájuk, megkérte őket, hogy hagyják abba. Érezhette volna veszélyesnek, de a dühe nagyobb volt.
Hogy gondol-e a háború végére? „Nincs értelme. Elesett barátokkal főleg nincs. Elfelejtettem, milyen a béke, nem tudom már, hogyan éltünk korábban: ágyúzás, riadók és kijárási tilalom nélkül. Mintha valami valószerűtlen tündérmese lenne. Nem tudom, milyen lesz a háború után. Ezért élek a mának. Egy dolgot remélek csak: újra sétálni Harkivban egy nyári éjjel.”
Harmadik éve nem teheti.
***
Fotók: Tetjana Holubova jóvoltából; Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
