Vérbírók hat osztállyal – a magyar jogrendszer szovjetizálásának története
A kommunista diktatúra jogállami bírósági díszletek között működött, a 30-as évek nagy moszkvai pereihez hasonló koncepciós eljárásokhoz azonban bizalmi jogászokra volt szükségük. Le kellett fejezniük ehhez a létező jogászi kart, elbocsátani, elítélni, internálni a régieket, és létrehozni egy saját ügyészi, bírói rendszert, megtalálni és kiképezni az ötvenes évek vérbíráit. Zinner Tibor könyvében azt a folyamatot mutatja meg, honnan érkeznek az ügyészségre, majd a bírói pulpitusra az új emberek. Rákoskeresztúrról, ahol négy osztály is elég volt ahhoz, hogy tíz hónap alatt bíró vagy ügyész lehessen valakiből. És Rákoskeresztúrra? Például a salgótarjáni bányákból. A magyar jogrendszer szovjetizálásának története.
1944 őszén gyilkosság történt egy alföldi tanyán. Egy ismeretlen szovjet katona erőszakos módon lépett fel a tulajdonossal szemben, a parasztember pedig egy vasvillával leszúrta a fegyverest. Id. Kovács Balázs azután Csabai István segítségével elrejtette a holttestet, a katona géppisztolyát pedig a fia elásta. Nem lett rögtön ügy belőle, csak hat év múltán, 1950-ben, amikor feljelentették őket szándékos emberölés és fegyverrejtegetés bűntette miatt.
A bonyodalom azzal kezdődött, hogy dr. Holosnyai Ambrus kecskeméti ügyész szerint nem gyilkosság történt, Kovács nem ölni akart, hanem védekezni, a szovjet katona támadását hárította el azzal, hogy leszúrta. A bíróság is így látta, dr. Rákossy Árpád tanácselnök és dr. Bakkay Tibor előadó bíró szerint is jogos védelem állhatott fenn. Ha egy fegyveres a saját birtokán erőszakkal lép fel a tulajdonos ellen, akkor annak joga van megvédeni a saját életét és testi épségét. Mindkét vádlottat felmentették tehát a bűncselekmény alól. A bírák úgy cselekedtek, mintha Magyarország nem a szovjetek által megszállt ország lett volna.
De az volt. Az ügy pedig a magyar jogtörténet egyik leghíresebb esetévé vált.
A teremben jelen volt ugyanis egy másik ügyész, Varga Julianna – és itt nyer értelmet, hogy cikkünkben a jogászdoktori dr.-t is feltüntettük. Varga Juliannának doktori címe ugyanis nem volt, négy polgárit végzett (vagyis összesen nyolc osztályt) és még tíz hónapot a frissen felállított rákoskeresztúri büntetőbírói és államügyészi akadémián. Persze ez csak nevében volt akadémia, vagyis felsőfokú képzés, valójában egy tízhónapos tanfolyamot szerveztek, kommunista bírói és ügyészi gyorstalpalót. Férje, Csordás János is ott kapott „diplomát”. Államügyész lett belőle is. A gyorstalpalósok pontosan ugyanolyan kinevező okmány alapján járhattak el, mint azok, akik érettségi után elvégezték a jogi egyetemet, és ügyészként vagy bíróként képezték tovább magukat.
Varga Julianna a vasvillás per idején éppen másfél hónapja volt államügyész, az volt a feladata, hogy a kommunista párt akaratát képviselje az ügyészi testületben. Fellebbezést jelentett hát be. A frissen felmentett vádlottakat még aznap letartóztatták. Később Kovácsot a Legfelsőbb Bíróságon háborús bűnösnek minősítették, és 1951. március elsején felakasztották. Csabai 15 évet kapott.
A jogtörténetbe az eset azonban nem a szerencsétlen, ártatlanul megbüntetett vádlottak (tömegesen voltak ilyenek, sajnos), hanem a valódi jogász bírák miatt került be. Letartóztatták ugyanis őket is. Az ügyben eljáró ügyész, a bírák, de még a jegyzőkönyvvezető is a hírhedt Andrássy út 60-ba került, első fokon pedig a rettegett Tutsek Gusztáv bíró elé.
Kahler Frigyes és Zinner Tibor történészek összeszámolták, hogy
Tutsek Gusztáv élete során összesen 61 halálos ítéletet hozott, jó néhányat az 1956-os forradalom leverése után.
Tutsek oldalán egy szintén akadémiai gyorstalpalót végzett „bíró” foglalt helyet: Szegedi Vilmos. A bírói kar megfélemlítését célzó perben tehát a bírák ültek a vádlottak padján, bíróként pedig egy szűcssegéd járt el, aki nem végzett egyetemet.
Rákossy Árpádot megkínozták az Andrássy út 60-ban, ezt körül is írta a tárgyaláson, már amennyire ezt az élete kockáztatása nélkül megtehette. Így fogalmazott: „Az Államvédelmi Hatóságon tett vallomásomat az ügyészségen visszavontam, mert azt kényszer hatása alatt tettem. Az államügyészségi kihallgatásomkor azt is megkérdeztem az államügyész úrtól, mondja meg, visszavisznek-e még az Államvédelmi Hatóságra, mert ha igen, előtte tett visszavonást tartalmazó jegyzőkönyvemet nem írom alá” – mert ha újra megkínozzák, megint bármit aláír, amit elé tesznek.
Utóbbit nem mondta ki, csak dekódoljuk a szavait.
Végül népellenes bűntett „érintetlenül hagyásával”, és közokirat-hamisítás bűntette miatt ítélték el őket, emellett dr. Bakkayt izgatásért is elmarasztalták. Rákossy Árpádot és Bakkay Tibort hat-hat évi börtönre ítélték. Holosnyai Ambrus, az ügyész három és fél évet kapott. Dr. Gorzó György jegyzőkönyvvezetőt egy év börtönre marasztalták. Ők lettek az elsők, akiket egy nem jogerős felmentő ítélet miatt bíróként vagy ügyészként elítéltek.
Rákossyt 1956 után megint bebörtönözték, soha többet nem lehetett bíró. A meghurcolt jogászok becsületét végül csak a rendszerváltáskor állították helyre, de ekkor már egyikük sem élt. A felakasztott parasztember perének iratai elvesztek, őt és Csabait még 1990-ben sem rehabilitálták.
Varga Julianna viszont jól végezte dolgát. Előléptették, 1951-ben a Budapesti Államügyészségen folytatta a pályáját. Akadémista társa, Rákossyék bírája, Szegedi Vilmos utóbb 15 halálbüntetést szabott ki, ezek közül 13 vádlottat fel is akasztottak. Közöttük voltak az 1956-os forradalom olyan ikonikus alakjai, mint Angyal István vagy Nagy József.
Zinner Tibor a Gyorstalpaló, elvtársaknak – A bírói és ügyészi akadémia, 1949–1954 című tekintélyes vastagságú kötetében idézi fel az esetet. A könyv a magyar igazságszolgáltatás kommunista hatalom általi leigázásáról szól. A jogtörténész előbb azt nyomozta ki, hogyan fejezte le a Rákosi Mátyás által vezetett rezsim a bírói és ügyészi kart. Majd a gazdagon adatolt kötetben részletesen, személyekig lebontva feltárja, milyen módszerekkel építette fel a kiépülő kommunista diktatúra a saját jogi elitjét.
Elsőre azt gondolnánk, egy diktatúra számára semmi szükség nincs jogra, mert ha jogszerűen gyakorolnák a hatalmat, azt jogállamnak és nem diktatúrának neveznék. Valójában a szovjet hatalmi térségben a bíróság teljesen más funkciót töltött be, mint egy demokráciában: az önkényuralom egyik eszköze volt, és ezen belül minden egyes per az „osztályharc” része.
A hatalomnak szüksége volt látványos, nagy perekre, elrettentő büntetésekre.
A szovjet befolyás alá eső területeken azonnal érzékelhetővé vált, hogy az új hatalom az 1919-es Tanácsköztársaság, a proletárdiktatúra folytatójának tartja magát. Számos jogfosztó intézkedésnek még az elnevezése is ugyanaz lett, mint 1919-ben. A kommunisták gyorsan megszerezték az erőszakszerveket, ám ezek az ügyészséggel és a bírósággal együtt váltak volna a leghatásosabb fegyverré. A hatalomváltást nem lehetett a Horthy Miklós korszakában felállt jogászi karral levezényelni, „őrségváltásra” volt szükség. Jogászaik azonban alig voltak.
A bírói és az ügyészi kar tagjai számos karrierlépcsőn keresztül jutnak el a fontos pozícióig. Egy megfelelő gyakorlattal rendelkező vezető jogász kiképzéséhez legalább egy, de inkább másfél évtizedre van szükség. A kommunista pártnak erre nem volt ideje, ezért felgyorsították a folyamatot. Nemcsak Magyarországon: a szovjet blokk több országban, Csehszlovákiában és Romániában is tanfolyamon képeztek szakjogászokat. Vagyis sok esetben az érettségit, a jogi egyetemet és a bírói vagy ügyészi szakvizsgát is belesűrítették egy tíz hónapos képzési időszakba. Még helyesírást és számtant is kellett tanulniuk a jelölteknek, mert ilyen hiányosságaik is voltak. A tananyag legfontosabb része azonban az ideológiai nevelés volt.
Egy időben zajlott a régi jogi elit félreállítása és az újak kiképzése. Folyamatosan távolították el pozíciójukból a „rendes” bírákat és ügyészeket. A Tanácsköztársaság mintájára először igazoló eljáráson kellett átesniük, majd B-listázták őket, később áthelyezhetővé váltak, aztán egyszerűen leépítették a társaság maradékának nagy részét. Számos bírót pedig elítéltek, internáltak, kitelepítettek vagy be is börtönöztek. A Kúrián 1949 őszére egyetlen „régi” tanácselnök maradt, 1950-re pedig összesen négy egykori kúriai bíró ítélkezhetett. A többit kirúgták, nyugdíjazták vagy internálták. Kellett az utánpótlás. Ugyanez történt az ügyészségen is.
Zinner Tibor minden egyes akadémista sorsát végigkövette, mert ezek ott ültek a bírói pulpituson vagy az ügyészi székben a magyar jogtörténet legszégyenletesebb pillanatainál. Az 1956-os forradalom utáni jogi megtorlás során döntéseik emberi életek tucatjait oltották ki, de már az ötvenes évek elején is ítéletek tömegét hozták, és segítségükkel kriminalizálták a magyar vidék és főleg a magyar falu lakosságát. Családok ezreit, tízezreit lehetetlenítették el azzal, hogy a családfőket mondvacsinált okokkal elítélték, internálták. Vagy az ettől való rettegés a vagyonuk elvesztését okozta, mert a szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítette őket.
Fontos, hogy már a szovjet megszállás kezdetétől nem beszélhetünk független magyar igazságszolgáltatástól. Magyarországot Zinner Tibor szerint 1944 végétől rendszerszerűen Moszkvából vezénylik, és ennek részeként a „bírósági és ügyészségi reform” forgatókönyvét is a Szovjetunióban írják. Pontosan tudható, hogy a később kivégzett Rajk László belügyminiszter sorsáról Rákosi Mátyás kommunista pártfőtitkár Moszkvában, Sztálinnal, a szovjet birodalom vezetőjével annak dolgozószobájában egyeztetett 1949. augusztus 20-án. A vádiratra ő maga vezette rá Sztálin javaslatait. A Budapesten megtartott per pusztán színjáték volt, a döntés Moszkvában előre megszületett.
Kádár János kiküldte Moszkvába Nagy Imre perének vádindítványát, és a későbbi szovjet pártfőtitkár, Jurij Andropov is azok között volt, akik véleményezték, miként alakuljon majd a büntetőeljárás. Az ítéletet a magyar miniszterelnökről nem a magyar bíróság, hanem Moszkva hozta meg. („Elnézést Virág elvtárs, ez az ítélet” – mondja Pelikán A tanú című filmben, amikor a tárgyalására a vallomását gyakoroltatják vele, és véletlenül rossz iratot adnak a kezébe. Sok esetben ez volt a valóság.)
Zinner Tibor lenyűgöző részletességgel adatolt könyve bemutatja tehát, hogy ez a folyamat nem 1948-ban, a „fordulat évével” kezdődik, hanem 1944 végén. Rákosi Mátyás már 1945 áprilisában a „belénk vetett reményekről” ír Dimitrovnak, a Kommunista Internaticionálé később gyanús körülmények között elhunyt vezetőjének. Más tempóban haladnak azonban, mint 1919-ben, talán tanultak valamennyit arról, hogy a magyar lakossággal nem lehet mindent megtenni. Vagy csak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, vagyis a győztes nyugati hatalmak akkor még meglévő befolyása miatt lassítottak. Mindenesetre a történtek fő felelősei a szovjetek. Zinner meggyőző erővel mondja, hogy a magyarok csak társtettesek.
Az egész folyamat olyan szimbólumokkal kezdődött, hogy korábban a Kúria széksorait nyugatra tájolták, a szovjet megszállás után viszont északi irányba fordították a székeket, mert Moszkvához kellett igazodni. A politikai rendőrség, az ÁVH számára 1950 márciusától minden olyan ügyben meg kellett küldeni a vádiratot és az ítéletet, amelyben az ÁVH nyomozott. Vagyis a politikai rendőrség nem csak az ítéleteket ellenőrizhette, de a még le nem zárt ügyekre is rálátott. Sok esetben maga a vádirat is ott született.
Az egész igazságszolgáltatást a kommunista párt erőszakszervezete, a politikai rendőrség felügyelte.
Rákosi Mátyás maga ismerte el 1953-ban, hogy „beleavatkoztam az ügyek vitelébe, beleszóltam abba, hogy kit tartóztassanak le, kit bántalmazzanak” és abba is, hogy „kit hogyan ítéljenek el”.
A vasvillával leszúrt szovjet katona ügyében például Molnár Erik igazságügyi miniszter személyesen Rákosinak jelentette, hogy az elsőfokú per előtt nem tudtak az ügyről, amely során „a tárgyaláson a meggyilkolt szovjet katona személyén át a Szovjetuniót gyalázták, s a szovjet hadsereget rágalmazták” és az egész per „szovjetellenes provokáció” volt. A kihallgatást, a tekintélyes jogászok kínvallatását az az Ádám György vezette, aki a rendszerváltás után orvosi műhibaperes ügyvédként hívta fel magára a figyelmet.
A kiépülő diktatúra tehát káderhiánnyal küzdött, nehezen tudtak jogvégzett személyeket maguk mellé állítani. Még az akadémiák előtt létrehozták a népbíróságokat, ahol korábban sértett személyek – 85 százalékban deportált vagy munkaszolgálatos zsidók – képviselték a vádat. A népbíróságoknak kiadták, hogy küzdjenek a fasizmus ellen, ám a második világháború alatt érintettek nagy része azonnal elhagyta az országot. Rákosi Mátyás arról tájékoztatta Dimitrovot, hogy a „fasiszta kormány egyetlen miniszterét vagy tábornokát sem fogták el”, az internáltak 75 százaléka ipari munkás. A Horthy-rezsimben végzett bírákat kihagyták a háború utáni megtorló politikai ítélkezésből. A népbírák, népügyészek használható része viszont később fényes karriert futott be, sokan közülük egészen a Kúriáig jutottak. Korábban ez a bírói pálya csúcsa volt, 1945-től azonban veszélyessé vált: a kommunisták még a saját igazságügyi minisztereiket is sorban bebörtönözték, a kinevezett bírók közül többen öngyilkosságot követtek el.
A tömeges képzést nyújtó bírói és ügyészi akadémiára felvetteknek átlagosan hat osztályuk volt, és ez elégnek is bizonyult. Feltételként csak annyit kötöttek ki, hogy elsősorban 25-35 év közötti, munkás származásúak legyenek a jelöltek. Elsődleges céljuk az volt, hogy „bizalmi hálózatot” építsenek ki, és először az ügyészségeket akarták bevenni. Az első évfolyam Rákoskeresztúron, a volt Vigyázó-kastélyban kezdte meg a programot 1949 októberében. Az előzetes tervek szerint beiskoláztak 30 tatabányai és salgótarjáni bányászt, 30 nagyüzemi munkást, 20 katonát, 15 rendőrt és 15 nőt.
Kispál Pál például hat elemit végzett vájárként végezte el az akadémiát, később ő készítette a vádiratot az 1958-ban halálra ítélt Kolozsi Ádám, Magyar Zoltán és Varga Péter ügyében. Ott volt a „női kvótás” Varga Julianna, akinek közreműködésével felakasztották az önvédelemből szovjet katonát ölt id. Kovácsot. „Évfolyamtársuk” volt Szimler János, aki a kádári megtorlás során 23 embert ítélt halálra, és mindet ki is végezték. Amikor például Veszprémben Brusznyay Árpád szobránál koszorúznak, a hat osztályt végzett, eredetileg marós segédmunkás ítélete alapján felakasztott forradalmárra emlékeznek. (Szimler végül jogász doktor lett, 1957 októberében fejezte be a jogi egyetemet.)
A képzés nem ment simán: már az első tanfolyamon botrány tört ki, mert a napi 16-18 órányi tanulást nem bírták a hallgatók. Többen fizikailag összeroppantak, és persze a spiclirendszer sem segített, amit kiépítettek körükben. A saját bizalmi embereikben sem bíztak meg.
Miközben gőzerővel zajlott az akadémisták képzése, a nagy ügyeket „politikai tanácsokon” keresztül intézték. Az volt a cél, hogy minden bíróságon legyen néhány megbízható kommunista bíró vagy ügyész, akikre a kényes ügyeket kiszignálhatják. „Politikai bíró” volt Olti Vilmos, Jankó Péter vagy Jónás Béla, Alapy Gyula pedig a Budapesti Ügyészség vezetőjeként töltött be kulcspozíciót. Ez a „megbízható és a párt szempontjait érvényesítő ember” vitte bíróság elé a kiválasztott személyeket. Az idézet dr. Décsi Gyula egykori igazságügy-minisztertől származik, ő jellemezte így Alapyt Zinner Tibornak. Jankó Péter lett a Rajk-per elsőfokú bírája. Olti Vilmosra pedig például a Mindszenty József hercegprímás és a Grősz József kalocsai érsek elleni kirakatpereket bízták.
A politikai bírák nemcsak a rendes bérüket vehették fel, mint a többiek, de előbb az ÁVH-tól, később az Igazságügy Minisztériumtól „fizetéskiegészítést” is kaptak azokért a kiemelt politikai ügyekért, amelyeket előre egyeztettek Alapyval és dr. Décsivel. Az összeg két-háromezer forint volt, ez a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején komoly summának számított.
Az ÁVH tehát vérdíjat fizetett azoknak az ügyészeknek és bíráknak, akik megfelelő vádiratot készítettek vagy az elvárt ítéletet hozták.
Ezt dr. Décsin keresztül intézték. Az a szervezet állította ki a számlát, amelynél ő éppen dolgozott. A vérdíj azért nem tűnik túlzó kifejezésnek, mert a politikai perekben súlyos ítéletek születtek. Dr. Jónás és dr. Jankó végül ezek súlya alatt megtört, a jogtörténész kutatásai alapján öngyilkosok lettek.
Zinner Tibor könyve bemutatja, hogyan működött a kommunista „igazságszolgáltatás”, mert ez nem pusztán a híres történelmi személyek ellen zajlott így. 1950-ben például kitalálták, hogy túl sok a feketevágás. A parasztok a saját tulajdonukat képező disznókat nem vághatták le, mert az állatokat be kellett szolgáltatniuk. Éjjel titokban mégis leölték a malacokat, mert nem akartak éhen halni a családjukkal. Központilag elrendelték tehát a feketevágások szigorú büntetését, és eldöntötték, hogy a perek során nemcsak a tett (disznóölés), hanem származás alapján kell meghozni az ítéletet. Először a kulákság volt súlyosbító tényező, ők voltak a rendszer ellenségeinek minősített középparasztok. Hús ettől sem lett több, ezért később már a szegényparasztokkal szemben is kötelezővé vált a szigor. A húshiány azonban így is megmaradt, az emberek a városokban fél napokat vártak kígyózó sorokban a boltok előtt, hogy élelmiszerhez jussanak. Sokszor így is hiába. Felelősök kellettek. A valódi ok nem jöhetett szóba, nem beszélhettek arról, hogy a párt vidéket elnyomorító agrárpolitikája a hibás. Alkottak hát egy rendeletet, szigorították a büntetési tételeket, és közölték a sajtóval, hogyan kell tálalni az ügyet.
Mert ügy lett. 1950. szeptember 17-én elvittek néhány embert a Húsérttől, a Húsértékesítő Nemzeti Vállalattól. Szeptember 20-án Alapy ügyésztársaival megvádolta a Húsért nyolc munkatársát. Olti és büntetőtanácsa szeptember 23-án tárgyalta az ügyet és még aznap ítéletet is hirdetett. A vállalat két vezetőjét, Imreh Jánost és Szita Pált órákon belül kivégezték.
„Félmillió kiló húst vont el a dolgozók asztaláról a Húsért feketéző bandája” – írta a Viharsarok című lap. A Szabad Nép arról számolt be: „Ítélt a nép a közellátás hiénái felett – A két főbűnöst halálra, a HÚSÉRT többi kártevőjét 10-15 évi börtönre ítélte a munkásbíróság”. A politika kitalálta, az igazságszoltáltatás kivitelezte, a pártállami propaganda feltálalta. Hat nap kellett hozzá. A törvénytelen ítélet megsemmisítésére viszont évtizedeket kellett várni, erre 1990-ben került sor.
Az ügyben politikai bírák és ügyészek jártak el, mert egyes kommunista vélekedések szerint a közvélemény ezt könnyebben elfogadta, hiszen megvannak a magyar hagyományai. Zinner Tibor azonban határozottan cáfolja, hogy a kommunista hatalomátvétel után a Horthy-korszak gyakorlatát folytatták volna. Zinner szerint
ilyen típusú politikai ítélkezés korábban nem fordult elő Magyarországon.
A politikai bírák és ügyészek mellé az akadémia végzősei közül hamarosan megérkezett az erősítés. Akadémistából lett például Rákosi igazságügyminisztere, Kovács Béla. Az első tanfolyamon végzettek összesen 73 halálos ítéletet szabtak ki, az 56-os kivégzettek harmadának sorsa az ő lelkükön száradt. A hatásuk azonban túlmutat saját ítéleteiken, hiszen vezető pozícióba kerültek, és így egyetemet végzett, többéves gyakorlattal rendelkező bírók, ügyészek hivatali főnökei lettek. Láttuk már, hogy az ítéleteket gyakran csak formailag hozták meg ők, legtöbbször a párt legfelsőbb vezetői döntöttek a vádlottak sorsáról. Ez azonban nem menti fel őket a felelősség alól.
A kötet szerint az igazságszolgáltatás leépítésében és a bírói, ügyészi kar megrostálásában a kommunista pártközpont adminisztratív osztálya vezető szerepet játszott. Az osztályt akkoriban a későbbi mártír miniszterelnök, Nagy Imre irányította.
És jöttek az újabb évfolyamok újabb ügyészekkel és bírókkal, akiknek szintén fontos szerepük lett az 1956-os megtorlásban. Az első évfolyam száz közeli hallgatója után a másodikra már kétszázat irányoztak elő. Nem tudták teljesíteni a tervet, ám az akadémisták hatása így is dermesztő. A halálos ítéletekkel záruló büntetőügyekben összesen 166 ügyész járt el, közülük 42 volt akadémista. A 60 halálos ítéletet kiszabó tanácsvezető bíró közül 23 volt gyorstalpalós káderbíró.
A kádári megtorlás 143 halálos ítélete kétharmadában volt érintett valamelyik akadémista.
A számok mögötti kutatásban Zinner Tibor egész, hosszú pályája benne van. Egy ilyen számsorhoz össze kellett állítani az összes akadémista pályaívét és összevetni azt az összes meghozott halálos ítélettel. Zinner még azt is kikutatta, hogy az akadémista Rácz Ferenc felügyelte a Wittner Mária forradalmár és társai elleni nyomozást.
Idővel az egykori akadémisták múltja elhalványult, mert előírták nekik, hogy a gyorstalpaló után szerezzenek valódi jogi diplomát, így a dr. hiánya már nem árulta el rögtön őket. Később némelyikük kényelmetlenné vált vérbírói, -ügyészi múltja miatt, ám nem zuhantak mélyre: zömmel szocialista nagyvállalatokhoz helyezték el őket jól fizető jogtanácsosi állásokba. Alapy Gyula, az egykori ügyész például a Tiszántúli Áramszolgáltató Vállalatnál dolgozott, de persze Budapesten. A vasvillával leszúrt orosz katona ügyében eljárt jogászokat elítélő Szegedi Vilmostól 1962-ben váltak meg, onnantól egy kisipari termelőszövetkezet jogtanácsosa lett. Olti Vilmost a Bőr Kisipari Szövetkezetek Országos Szövetségének jogtanácsosaként juttatták jövedelemhez, később az egykori egyházi kirakatperekben ítélkező bíró idegenvezetőként csoportokat kísért – egyebek között a Vatikánba.
A jogtörténész kitér azokra az ügyészekre és bírákra is, akik becsületből elhagyták a testületet, és a menekülőutat az ügyvédi pályában látták meg. Velük később számolt le a hatalom. Előbb a legfontosabb ügyészség, majd a bíróság jött a sorban, végül az ötvenes évek közepén értek el az ügyvédi karhoz. Arra azért vigyáztak, hogy a nagy perekben ezek a védők nem kaptak szerepet, ügyvédként csak azok szerepelhettek, akik rajta voltak a párt által jóváhagyott listán. Szabad ügyvédválasztás a kúriai ügyekben nem létezett.
Zinner Tibor könyve a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatóinak közreműködésével egy több száz névből álló életútgyűjteményt is tartalmaz, ezekben többféle tipikus jogászsors olvasható: ott vannak a jeltelen sírokban nyugvó nagy formátumú üldözöttek és az írni-olvasni alig tudó pártkáderek. Meg azok is, akik előbb üldöztek, azután üldözötté váltak. A jogrendszert a saját jogtipró működésének céljaira használó pártállam mindössze néhány év alatt eltüntetett egy jogi elitet, létrehozott egy másikat helyette. A legfőbb szenvedői a folyamatnak mégis azok voltak, akiket tíz- és százezerszámra nyomorítottak meg az ellenük indított eljárásokban.
Kérdezzük is Zinner Tibort, hogyan volt lelki ereje ehhez az óriási munkához.
– Meg sem próbáltam a családjukon keresztül közel egymillió érintett fájdalmát magamra venni. Az életemet az igazságra tettem fel, és erre személyes okom volt. Édesapám egyike a bíróságon meghurcoltaknak. Öt hónapot ült. Nem a bosszú, hanem a pozitív elégtétel vezérelt. Hálás vagyok érte, hogy szerepem lehetett a rendszerváltás után a semmiségi törvények kidolgozásában, amely emberek tízezreinek adott erkölcsi elégtételt – mondja a jogtörténész.
Zinner Tibor: Gyorstalpaló, elvtársaknak. A bírói és ügyészi akadémia, 1949-1954. Nemzeti Emlékezet Bizottság. 2024.
Nyitókép: a Budapesti Népbíróság különtanácsa által lefolytatott koncepciós per Mindszenty József bíboros, hercegprímás és vádlott társai ellen 1949. február 3-5. között a Fővárosi Törvényszék épületének (Markó utca 27.) nagy esküdtszéki termében; középen Olti Vilmos, a Budapesti Népbíróság különtanácsának elnöke (fotó: Fortepan/Bass Tibor)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
