Jilly Viktor: Heti 24 óra? Mission impossible!
A heti 24 kötelező tanítási óra több, mint hiba: ez bűn! Bűn, mert lehetetlenné teszi, hogy színvonalas oktatást kapjanak a diákok. Bűn, mert a kiégés felé taszítja a lelkiismeretes tanárokat – írja az angoltanár, aki országos ismertséget szerzett tévés tanításaival, tavaly pedig lapunk hasábjain közölt nagy hullámokat vető véleménycikket. Itt a folytatás.
Sok ember képzeletében a következő kép él egy tipikus iskolai órakezdésről. A tanár belép az osztályterembe, a mennyezetre bámul, majd megkérdi: „Hol is tartottunk az előző órán?” Az első padban ülő szeplős kisdiák azonnal rávágja: „A 46. oldal 3. feladatánál”. „Na persze. Nyissátok ki a könyveteket a 46. oldalon, és oldjátok meg a 4. feladatot!” Ettől a tanári hozzáállástól borsódzik a hátam.
Ezzel a „módszerrel” persze akár napi hat órát is meg lehet tartani, de azok élvezhetőségéről és hatékonyságáról ne legyenek illúzióink.
Egy lelkiismeretes és a hivatását komolyan vevő tanár hozzáállása merőben más. Néhány hete egy kilencedikes csoportnak tartottam angolórát. A tankönyvben két interjú olvasható, az egyik Benedict Cumberbatch-csel, a másik Elisabeth Moss-szal készült. Tipikus olvasásértési feladat volt, a kissé bugyuta, bulvársajtós interjúk kérdéseit a tanulóknak vissza kellett helyezniük a szövegbe. Mivel arra gyanakodtam, hogy a kilencedikes diákoknak fogalmuk sem lesz arról, hogy ki is a fent említett két színész, arra készültem, hogy az interjúk elolvasása előtt röviden bemutatom őket, hátha így szívesebben olvassák el a szöveget. A YouTube-on megtaláltam a „Színház az egész világ” monológot Shakespeare Ahogy tetszik című színművéből Benedict Cumberbatch fantasztikus előadásában. Tudtam, hogy ezt a diákjaim némi segítséggel érteni és élvezni fogják, úgyhogy a monológ alapos elemzése után olyan kérdéseket állítottam össze, amelyek megkönnyítik a Shakespeare-szöveg befogadását. Ezek után végiggondotam, hogy a diákok párban vagy csoportban beszéljék-e meg a hallottakat, hogy hogyan kössem össze a YouTube-bejátszást a tankönyvben lévő szöveggel, valamint hogy a tankönyvi anyagból mire helyezzem a hangsúlyt, illetve mit hagyjak ki belőle. Több mint egy órát töltöttem ennek a tanórának a tervezésével, és miután másnap két további órám is volt, összesen körülbelül három órát töltöttem tervezéssel az íróasztalomnál ülve.
Másnap felemelő élményben volt részem, ugyanis tanítványaim könnyedén követték a monológot, és még mosolyogtak is Shakespeare éles és humoros meglátásain. Különösen a rájuk vonatkozó rész nyerte el tetszésüket:
„And then the whining school-boy, with his satchel
And shining morning face, creeping like snail
Unwillingly to school.”
„Aztán jön a pityergő, hajnalarcú,
Táskás nebuló: csigamódra és
Kelletlen mászik iskolába.”
(Szabó Lőrinc)
Kell ennél több egy tanárnak? El is határoztam, hogy a 11. évfolyamon majd alaposan elemezzük, és memorizáljuk is a Shakespeare-szöveget.
Elég az hozzá, hogy több mint negyvenéves tanári gyakorlattal a hátam mögött is nagyjából egy órára van szükségem ahhoz, hogy felkészüljek egy tanítási órára.
A rutin segít abban, hogy hogyan készüljek fel, és hogyan valósítsam meg másnap a tervem, de abban nem, hogy mindezt rövidebb idő alatt tegyem, hiszen mindig minden gyerek különbözik mindenki mástól, mint ahogy két egyforma tanulói csoport sem létezik. Így az egyszer már tanított anyagot az új csoport igényeire kell szabnom, arról nem is beszélve, hogy az előző órán történtek nagyban meghatározzák a következő óra menetét. És eddig kizárólag csak az óratervezésről beszéltem! Gondoljunk csak bele, hogy egy magyar- vagy egy történelemtanárnak mennyi időbe és energiába telik egy nagy létszámú osztály esszéinek kijavítása! Vagy hogy például egy kémiatanár mennyit készül egy kísérlet bemutatására!
Nyugdíjas tanárként megengedhetem magamnak a luxust, hogy csak heti 16 órát vállaljak. Tudniillik úgy érzem, legföljebb ennyi órára tudok lelkiismeretesen felkészülni.
Meggyőződésem, hogy napi három, maximum négy tanítási órát képes valaki hatékonyan megtartani.
Következésképpen nem volna szabad, hogy a kötelező óraterhelés meghaladja a 18 órát. Ez persze mindenekelőtt gazdasági kérdés, hiszen ez esetben jóval több tanárt kellene alkalmazni. Nem vitás: az oktatás költséges ágazat, de amennyiben minőséget állít elő, megtérülő befektetés.
Elnézem lelkes fiatal kollégáimat a tanáriban. Megpróbálnak helytállni, és látom, mennyit készülnek az óráikra. A szívem vérzik értük, hiszen heti 24 órában lehetetlen küldetésre vállalkoznak. Azt érzik, és egyre inkább azt fogják érezni, hogy mennyivel sikeresebb lett volna az óra, ha lett volna idejük tisztességesen felkészülni. A folytonos alulteljesítés érzése biztos recept a kiégéshez.
Mindennek ellenére, derülátó vagyok.
Optimizmusomat két korábbi cikkemre alapozom. 2021-ben arra hívtam fel a figyelmet, hogy nem kellene okvetlenül nyugdíjba küldeni a hivatásukat örömmel ellátó idősödő pedagógusokat. És mi történt? Elhárult az akadály! Hadd higgyem azt, hogy némi hatással voltam a döntéshozókra. A tavalyi cikkemben pedig arra biztattam a középiskolásokat, hogy menjenek tanárnak, mert ez az egyik legszebb hivatás, és a megalázó fizetéseket is emelni fogják. Láss csodát: már meg is történtek az első lépések!
A híres „bon mot”-t, amelyet gyakran Talleyrand hercegnek tulajdonítanak, miszerint „Ez több, mint bűn: ez hiba.”, én megfordítom. A heti 24 kötelező tanítási óra több, mint hiba: ez bűn! Bűn, mert lehetetlenné teszi, hogy színvonalas oktatást kapjanak a diákok. Bűn, mert a kiégés felé taszítja a lelkiismeretes tanárokat. Úgy gondolom azonban, hogy ezen a rendelkezésen is lehet változtatni. Kell is, ha a cél a „kiművelt emberfők” nevelése, és ennek érdekében a tanári pálya vonzóvá tétele.
Nyitókép: Jilly Viktor előad.
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
