„Ha nem leszel oroszpárti, meghalsz” – deportált ukrán gyerekek Putyin átnevelőtáborairól
Liza és Denisz. Herszoni ukrán tinédzserek, akiket az otthonukat megszálló oroszok választottak el a családjuktól. A Putyin-rezsim majd’ egyévnyi felügyelete után most próbálnak visszailleszkedni az ukrajnai hétköznapokba. És, több mint két év háború ellenére, terveik vannak. A Válasz Online riporterének a hazatérésüket menedzselő szervezet Kijev megyei bázisán mesélték el részletesen, mi történt velük.
„Népirtás bűntette alatt bármelyik következő cselekmény értendő, amelyet valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport, mint olyan, teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával követnek el: (…): (e) csoport gyermekeinek más csoporthoz való elhurcolása.” (a Római Statútum 6. cikke)
285 gyerek név szerint azonosítva. Többségüket 2022 októbere és novembere között regisztrálták az orosz gyerekvédelmi rendszerbe. Örökbe fogadhatók, noha az orosz emberi jogi biztos korábbi ígérete szerint gyerekotthonokban helyezik el őket, és ha vér szerinti rokon jelentkezik értük, hazatérhetnek. A 285-ből legalább 76-ot már örökbe is fogadtak. Pőre adatok egy friss oknyomozásból, amely a héten jelent meg a Versztka független orosz portálon.
A 26. hónapja tartó orosz–ukrán nagyléptékű háború egyik legfájdalmasabb vetülete a megszállt ukrajnai területekről Oroszországba hurcolt ukrajnai gyerekek ügye. A Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) Római Statútumába cikkelyezett bűncselekményről van szó, ám Moszkva – amely 2016 novemberétől nem tekinti magát a statútum részes felének – rendszerint azzal a magyarázattal áll elő, hogy csak megmenti a gyerekeket a háborús veszélytől. Ez nem hatotta meg az ICC-t: tavaly márciusban kiadott nemzetközi elfogatóparancsának alanya Vlagyimir Putyinon kívül az elnök gyerekjogi biztosa, Marija Lvova-Belova volt.
A probléma léptékét leginkább az ellenségek számháborúja érzékelteti. Ukrajna szerint eddig 19 546 gyerekről van szó, míg Oroszország több mint 700 ezerről beszél. Blinken amerikai külügyminiszter 2022 júliusában – amikor Kijev és Csernyihiv megye már felszabadult, de Harkiv megye jelentős része és Herszon megye nyugati fele még orosz kézen volt – 260 ezret becsült.
Az elmúlt két évben happy enddel végződött esetek is előfordultak. Katar például sikeresen közvetített ukrán gyerekek hazaszállításában, de azt nem tudni, Moszkva hagyja-e, hogy ebből rendszert csináljanak.
Az állami szereplők mellett NGO-k is szakosodtak ilyesmire. Például a Save Ukraine, amely már 276 gyerek visszatérésében közreműködött.
A Válasz Online ennek a szervezetnek a Kijev megyei bázisára kapott exkluzív bebocsátást február végén. Az itt kialakított garzonlakásokban olyan családok élnek, akiknek gyerekei a közelmúltban tértek haza. Itt történik a reintegráció első fázisa. Nem állami szereplőként ugyanis a Save Ukraine leginkább ebben tud segíteni.
Meg a logisztikában. A hozzájuk forduló szülőket terelgetik az állami útvesztőkben, majd az utazás megszervezésében. Utóbbi többhetes kihívás is lehet. Hiába van közel a térképen Herszon megye a Krímhez, egy megszállt területekre hurcolt gyerekért Lengyelországon, Belaruszon – esetleg a balti államokon – és Oroszországon keresztül lehet eljutni. Aztán ugyanígy vissza. A siker pedig egyáltalán nem garantált: az édesanyák, ha rendben vannak a papírjaik, általában hazavihetik gyerekeiket, de nagyszülő, keresztszülő vagy gyám esetében ez már nem ennyire egyértelmű. Bevált módszer tehát nincs, minden eset egyedi. Ahogy azé a két fiatalé is, akikkel a Save Ukraine-bázison volt alkalmunk beszélni. Liza és Denisz vallomása következik.
Liza (17)
„Az anyukámmal laktam Herszonban. Középiskolásként költöztem el otthonról egy városi kollégiumba. A 2-es számú szakközépiskoláé volt, ahol szakácsnak tanultam. Amikor elkezdődött a tanítás 2022 szeptemberében – a város akkor még megszállás alatt volt –, a kollaboráns igazgatónő közölte, hogy a Krímbe kell mennünk. Heten kellett felsorakoznunk. A tankör. A többiekkel nem tudom, mi történt. Miután sorba álltunk, közölte velünk, hogy ha nem egyezünk bele, levisz minket a pincébe. Anyukámat nem tudtam felhívni, mert a megszállás miatt nem volt hálózat Herszonban. Összepakoltam a dolgaimat, a rá következő este pedig már a Krímben voltam. A jevpatorijai Druzsba (Barátság) táborban. Ott kettéosztották a fiúkat és a lányokat. Nagyjából ezren lehettünk.
»Itt biztonságban vagytok, nincs ágyúzás, nincs háború. A szüleiteknek meg nem kelletek« – ezzel indokolták, miért kerültünk oda. Nem érdekelt, haza akartam menni – most is haza akarok, pedig jobban lövik Herszont, mint akkor. A Druzsbában rosszak voltak a körülmények. Nem volt friss étel. Eltelt néhány hét, amikor az őr, Asztahov – egy kollaboránssá lett volt ukrán rendőr – összegyűjtötte az összes ukrán gyereket, és azt mondta, itt maradunk nyár végéig. Fenyegetett minket. Az egyik lánynál talált egy ukrán zászlót. Nem is volt nagy. Fogta, felgyújtotta, és azt mondta: az egész országotok így fog elégni. Tilos volt ukránul beszélni, ukrán zenét hallgatni, vagy bármi kék-sárgát viselni. Az ukrán színekre emlékeztetőt.
Két hónapot voltam a Druzsbában. Utána a Lucsisztijbe (Sugárzó) kerültem. Az is Jevpatorijában van. Januárban aztán összegyűjtötték a korombeli lányokat, és Henicseszkbe vittek minket tanulni. Nem kérdezték, akarunk-e menni, akarunk-e ott tanulni. Az ottani kollégiumban nagyon hideg volt, átfújt a szél az ablakokon. Az ajtókat nem lehetett zárni, orosz katonák ellenőrizték éjjelente a szobáinkat. Elemlámpával világítottak ránk, nem számított, fel vagyunk-e öltözve. Meg kellett tanulnunk az orosz himnuszt, amit aztán reggelente sorba állva kellett énekelni. A tanárok nézték, tudjuk-e.
Henicseszkben voltak orosz hazafias órák, de már nem emlékszem, mint tanultunk. Nem figyeltem. Nem éreztük, mekkora bűn, amit velünk csináltak. Csak akkor, amikor ideértünk Kijevbe. Itt megértettük, mennyire komoly az ügy. A többiek, akik ott maradtak? Oroszpártiak lettek. A táborban is, Henicseszkben is. Főleg, ha eleve árván kerültek oda. Pedig ukránpártiak voltak. De nem volt választásuk. Ott egyetlen nézőpont megengedett csak.
Kaptam volna orosz útlevelet. Ezzel hivatalosan árvának tekintettek volna, és kerestek volna nevelőszülőket. Egyszer meglátogatta az iskolánkat Marija Lvova-Belova. 100 ezer rubelt és lakást ajánlott, amint betöltjük a 18. évünket, azzal a feltétellel, hogy maradunk Oroszországban. Ezt mindenkinek elmondta, választhattunk, elfogadjuk-e. De ha nemet mondtunk, győzködni próbáltak. Ennek ellenére visszautasítottam.
Anyám nem tudta, hova kerültem. Neki ukrán száma volt, nekem orosz. Négy hónap után Henicseszkből értem utol. Akkor tudtam meg, hogy felvette a kapcsolatot a Save Ukraine-nel. »Lányom, intézem az útlevelet, jövök érted« – mondta. Sírni kezdtem. Megkérdeztem, mikor jön már, de nem mondhatott többet a telefonban.
Amikor a tanárok meg az igazgató ezt megtudták, elkezdtek győzködni, hogy maradjak. Azt mondták, hazugság, hogy jön értem az anyukám, mert se lehetősége, se pénze nincs rá. Elhittem nekik. Végül kapcsolatba léptem egy herszoni barátnőmmel. Tőle tudtam meg, hogy a város felszabadult. Azt mondta, hogy ne higgyek a tanáraimnak; csak azért mondják, amit mondanak, hogy ne menjek vissza Ukrajnába, és ne derüljön ki, mi folyik a megszállt területeken. Miután beszéltem vele, megnyugodtam, és vártam anyukámra. Végül 2023 májusában ért oda. Elészaladtam, megöleltem. Mindenki ledöbbent, hogy eljutott odáig. Rengeteg papírt kellett aláírnia, és nehéz utunk volt hazáig, de hazaértünk.
Azóta élek itt anyukámmal. Az a terv, hogy bérlünk egy lakást Kijevben. Még nem tudom, mikor. Online végzem a 10. osztályt. Szeretek fotózni – egy régi Nikonon tanulok –, ebből szeretnék megélni. Saját házat és családot szeretnék. Talán Kijevben, mert Herszon nem biztonságos. Fent vagyok a TikTokon, a Telegramra verseket írok. Közben pedig fodrászatot is tanulok, szeretnék majd saját szalont. Denisz haját is én vágtam, különleges stílus. Randizunk.”
Liza (17)
„Az anyukámmal laktam Herszonban. Középiskolásként költöztem el otthonról egy városi kollégiumba. A 2-es számú szakközépiskoláé volt, ahol szakácsnak tanultam. Amikor elkezdődött a tanítás 2022 szeptemberében – a város akkor még megszállás alatt volt –, a kollaboráns igazgatónő közölte, hogy a Krímbe kell mennünk. Heten kellett felsorakoznunk. A tankör. A többiekkel nem tudom, mi történt. Miután sorba álltunk, közölte velünk, hogy ha nem egyezünk bele, levisz minket a pincébe. Anyukámat nem tudtam felhívni, mert a megszállás miatt nem volt hálózat Herszonban. Összepakoltam a dolgaimat, a rá következő este pedig már a Krímben voltam. A jevpatorijai Druzsba (Barátság) táborban. Ott kettéosztották a fiúkat és a lányokat. Nagyjából ezren lehettünk.
»Itt biztonságban vagytok, nincs ágyúzás, nincs háború. A szüleiteknek meg nem kelletek« – ezzel indokolták, miért kerültünk oda. Nem érdekelt, haza akartam menni – most is haza akarok, pedig jobban lövik Herszont, mint akkor. A Druzsbában rosszak voltak a körülmények. Nem volt friss étel. Eltelt néhány hét, amikor az őr, Asztahov – egy kollaboránssá lett volt ukrán rendőr – összegyűjtötte az összes ukrán gyereket, és azt mondta, itt maradunk nyár végéig. Fenyegetett minket. Az egyik lánynál talált egy ukrán zászlót. Nem is volt nagy. Fogta, felgyújtotta, és azt mondta: az egész országotok így fog elégni. Tilos volt ukránul beszélni, ukrán zenét hallgatni, vagy bármi kék-sárgát viselni. Az ukrán színekre emlékeztetőt.
Két hónapot voltam a Druzsbában. Utána a Lucsisztijbe (Sugárzó) kerültem. Az is Jevpatorijában van. Januárban aztán összegyűjtötték a korombeli lányokat, és Henicseszkbe vittek minket tanulni. Nem kérdezték, akarunk-e menni, akarunk-e ott tanulni. Az ottani kollégiumban nagyon hideg volt, átfújt a szél az ablakokon. Az ajtókat nem lehetett zárni, orosz katonák ellenőrizték éjjelente a szobáinkat. Elemlámpával világítottak ránk, nem számított, fel vagyunk-e öltözve. Meg kellett tanulnunk az orosz himnuszt, amit aztán reggelente sorba állva kellett énekelni. A tanárok nézték, tudjuk-e.
Henicseszkben voltak orosz hazafias órák, de már nem emlékszem, mint tanultunk. Nem figyeltem. Nem éreztük, mekkora bűn, amit velünk csináltak. Csak akkor, amikor ideértünk Kijevbe. Itt megértettük, mennyire komoly az ügy. A többiek, akik ott maradtak? Oroszpártiak lettek. A táborban is, Henicseszkben is. Főleg, ha eleve árván kerültek oda. Pedig ukránpártiak voltak. De nem volt választásuk. Ott egyetlen nézőpont megengedett csak.
Kaptam volna orosz útlevelet. Ezzel hivatalosan árvának tekintettek volna, és kerestek volna nevelőszülőket. Egyszer meglátogatta az iskolánkat Marija Lvova-Belova. 100 ezer rubelt és lakást ajánlott, amint betöltjük a 18. évünket, azzal a feltétellel, hogy maradunk Oroszországban. Ezt mindenkinek elmondta, választhattunk, elfogadjuk-e. De ha nemet mondtunk, győzködni próbáltak. Ennek ellenére visszautasítottam.
Anyám nem tudta, hova kerültem. Neki ukrán száma volt, nekem orosz. Négy hónap után Henicseszkből értem utol. Akkor tudtam meg, hogy felvette a kapcsolatot a Save Ukraine-nel. »Lányom, intézem az útlevelet, jövök érted« – mondta. Sírni kezdtem. Megkérdeztem, mikor jön már, de nem mondhatott többet a telefonban.
Amikor a tanárok meg az igazgató ezt megtudták, elkezdtek győzködni, hogy maradjak. Azt mondták, hazugság, hogy jön értem az anyukám, mert se lehetősége, se pénze nincs rá. Elhittem nekik. Végül kapcsolatba léptem egy herszoni barátnőmmel. Tőle tudtam meg, hogy a város felszabadult. Azt mondta, hogy ne higgyek a tanáraimnak; csak azért mondják, amit mondanak, hogy ne menjek vissza Ukrajnába, és ne derüljön ki, mi folyik a megszállt területeken. Miután beszéltem vele, megnyugodtam, és vártam anyukámra. Végül 2023 májusában ért oda. Elészaladtam, megöleltem. Mindenki ledöbbent, hogy eljutott odáig. Rengeteg papírt kellett aláírnia, és nehéz utunk volt. De hazaértünk.
Azóta élek itt anyukámmal. Az a terv, hogy bérlünk egy lakást Kijevben. Még nem tudom, mikor. Online végzem a 10. osztályt. Szeretek fotózni – egy régi Nikonon tanulok –, ebből szeretnék megélni. Saját házat és családot szeretnék. Talán Kijevben, mert Herszon nem biztonságos. Fent vagyok a TikTokon, a Telegramra verseket írok. Közben pedig fodrászatot is tanulok, szeretnék majd saját szalont. Denisz haját is én vágtam, különleges stílus. Randizunk.”
Denisz (18)
„Jó lett a hajam.
Engem is a Druzsbába vittek, de másképp. 2022. október 7-én orosz katonák a lakásunk ajtaján kopogtattak azzal, hogy Oroszországba kell mennem. Mondtam, hogy nem megyek. Azt mondták, nem érdekli őket, mennem kell. A szüleim siketek – nem beszélnek és nem hallanak –, úgyhogy nem tudtak ellenállni. Össze kellett pakolnom. Busszal vittek minket a herszoni folyami kikötőhöz. Azt mondták, csak két hét lesz. Komppal átvittek minket Oleskibe. Láttuk, hogy sok katona van a környéken. Három órán át étlen-szomjan vártunk egy másik buszra. Azzal mentünk Jevpatorijába, a Druzsba táborba.
Engem is ugyanaz a szökött Berkut-rohamrendőr őrzött: Valerij Asztahov. Olyasmiket mondott, hogy Ukrajna Oroszország területe, mi pedig Oroszország rabszolgái leszünk. Aztán azzal fenyegetett, hogy ha szólunk bármit is Ukrajnáról, csomagolhatunk és gyalogolhatunk haza. Néhány gyereket behívott az irodájába. Aki onnan kijött, többet nem volt véleménye semmiről. Megtanultunk Ukrajna történelmét is – orosz nézőpontból. Nálunk is az történt, mint Lizáéknál: ha valami ukrán jelképet találtak, elégették.
Cukorbeteg vagyok. Amikor elmondtam a tábor orvosainak, hogy elfogyott a gyógyszerem, azt mondták, majd akkor jöjjek, ha tényleg elfogyott minden. Aztán jött Asztahov és azt mondta: ha nem leszel oroszpárti, meghalsz – ukránpártiakat itt nem kezelnek. Egy hónap múlva annyira rosszul lettem, hogy mentőt hívtak. Két napot voltam a sürgősségin, aztán Szimferopolba vittek, mert Jevpatorijában nem volt olyan doktor, aki kezelni tudott volna. Három hetet voltam kórházban.
2022 decemberében vitték át a gyerekeket Druzsbából Lucsisztijbe. Februárban aztán új helyre vittek tanulni. Anélkül, hogy megkérdezték volna. Kercsbe kerültem az orosz haditengerészet iskolájába. Ideges voltam, felment a vérnyomásom. A tanév végéig voltam ott, közben folyamatosan nyomasztottak, hogy szerezzek orosz útlevelet. Aztán jöttek a 100 ezer rubellel meg a lakással.
Felhívott egy barátom. Mondta, hogy haza lehet kerülni a Save Ukraine segítségével. Egy orosz számról felhívtam a forródrótjukat, elmondtam minden információt meg hogy haza akarok menni. Akkor már tíz hónapja nem tudtam semmit a szüleimről, de nem tudtak értem jönni. Úgyhogy a barátom édesanyja kapott erre meghatalmazást. Erről persze semmit nem tudtam, titokban kellett tartani. A nap közeledtével végül a barátom elmondta. Felugrottam örömömben.
2023 júniusában indultunk haza. Krím és az orosz szárazföld határán kétszer hallgatott ki az FSzB, végignézték a telefonomat. Amikor megláttam az ukrán határon kiírva az ország nevét, átöleltem a nagy táskámat, és felsóhajtottam: dicsőség Ukrajnának!
Azóta itt vagyok. Sokáig egyedül laktam. A 10. és 11. osztály tananyagát tanulom online, be kell hoznom a lemaradást. Nyáron voltam otthon, a szüleim nemrég költöztek hozzám. Jelnyelven beszélünk.
Tervek? Egy ideig biztosan itt maradunk, de ha lesz saját keresetem, szeretnénk lakást bérelni. És itt van életem szerelme. Vele szeretnék élni. Szeretnék egy saját autószerelő műhelyt. Meg két házat építeni: egyet magunknak, egyet a szüleimnek. Eleget szenvedtek.”
Denisz (18)
„Jó lett a hajam.
Engem is a Druzsbába vittek, de másképp. 2022. október 7-én orosz katonák a lakásunk ajtaján kopogtattak azzal, hogy Oroszországba kell mennem. Mondtam, hogy nem megyek. Azt mondták, nem érdekli őket, mennem kell. A szüleim siketek – nem beszélnek és nem hallanak –, úgyhogy nem tudtak ellenállni. Össze kellett pakolnom. Busszal vittek minket a herszoni folyami kikötőhöz. Azt mondták, csak két hét lesz. Komppal átvittek minket Oleskibe. Láttuk, hogy sok katona van a környéken. Három órán át étlen-szomjan vártunk egy másik buszra. Azzal mentünk Jevpatorijába, a Druzsba táborba.
Engem is ugyanaz a szökött Berkut-rohamrendőr őrzött: Valerij Asztahov. Olyasmiket mondott, hogy Ukrajna Oroszország területe, mi pedig Oroszország rabszolgái leszünk. Aztán azzal fenyegetett, hogy ha szólunk bármit is Ukrajnáról, csomagolhatunk és gyalogolhatunk haza. Néhány gyereket behívott az irodájába. Aki onnan kijött, többet nem volt véleménye semmiről. Megtanultunk Ukrajna történelmét is – orosz nézőpontból. Nálunk is az történt, mint Lizáéknál: ha valami ukrán jelképet találtak, elégették.
Cukorbeteg vagyok. Amikor elmondtam a tábor orvosainak, hogy elfogyott a gyógyszerem, azt mondták, majd akkor jöjjek, ha tényleg elfogyott minden. Aztán jött Asztahov és azt mondta: ha nem leszel oroszpárti, meghalsz – ukránpártiakat itt nem kezelnek. Egy hónap múlva annyira rosszul lettem, hogy mentőt hívtak. Két napot voltam a sürgősségin, aztán Szimferopolba vittek, mert Jevpatorijában nem volt olyan doktor, aki kezelni tudott volna. Három hetet voltam kórházban.
2022 decemberében vitték át a gyerekeket Druzsbából Lucsisztijbe. Februárban aztán új helyre vittek tanulni. Anélkül, hogy megkérdezték volna. Kercsbe kerültem az orosz haditengerészet iskolájába. Ideges voltam, felment a vérnyomásom. A tanév végéig voltam ott, közben folyamatosan nyomasztottak, hogy szerezzek orosz útlevelet. Aztán jöttek a 100 ezer rubellel meg a lakással.
Felhívott egy barátom. Mondta, hogy haza lehet kerülni a Save Ukraine segítségével. Egy orosz számról felhívtam a forródrótjukat, elmondtam minden információt meg hogy haza akarok menni. Akkor már tíz hónapja nem tudtam semmit a szüleimről, de nem tudtak értem jönni. Úgyhogy a barátom édesanyja kapott erre meghatalmazást. Erről persze semmit nem tudtam, titokban kellett tartani. A nap közeledtével végül a barátom elmondta. Felugrottam örömömben.
2023 júniusában indultunk haza. Krím és az orosz szárazföld határán kétszer hallgatott ki az FSzB, végignézték a telefonomat. Amikor megláttam az ukrán határon kiírva az ország nevét, átöleltem a nagy táskámat, és felsóhajtottam: dicsőség Ukrajnának!
Azóta itt vagyok. Sokáig egyedül laktam. A 10. és 11. osztály tananyagát tanulom online, be kell hoznom a lemaradást. Nyáron voltam otthon, a szüleim nemrég költöztek hozzám. Jelnyelven beszélünk.
Tervek? Egy ideig biztosan itt maradunk, de ha lesz saját keresetem, szeretnénk lakást bérelni. És itt van életem szerelme. Vele szeretnék élni. Szeretnék egy saját autószerelő műhelyt. Meg két házat építeni: egyet magunknak, egyet a szüleimnek. Eleget szenvedtek.”
***
Fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
