Jobbról lesz sikeres kihívója a nemzeti illiberalizmusnak? A térségben épp ez történt…
Hogy Magyar Péter mozgalma hova tart, nem tudni, de mindenképp érdekes, hogy a visegrádi országok etnopopulista miniszterelnökeit koalícióban kormányzó konzervatívok váltották, s a térségben részben jobboldali ihletettségű politika lett az illiberális erők sikeres kihívója. Kollai István régiós elemzése.
Magyarországon politikai káosz van, amelyen belül óriási kérdőjel, hogy Magyar Péter kezdeményezése ideológiailag hova sorolható. Ahogy elemzők meg szokták jegyezni, jelenleg ’catch-all’ mozgalomként futnak a rendezvényei, mindenkihez szólni akarnak. E cikk megírását az sarkallta, hogy rámutasson: a cseh, lengyel, szlovák nemzeti illiberalizmussal (talán még pontosabb megfogalmazásban: etnopopulizmussal) szembeni sikeres koalíciókban kulcsszerepet játszott az „antipopulista jobboldal” felemelkedése, amely elhatárolódik a törzsies, törzsfőnökközpontú nemzetfogalomtól.
Nemzeti konzervativizmus: természetes szókapcsolatból oximoron?
A „nemzeti konzervativizmus” szókapcsolat meglehetős természetességgel forog még közszájon, mintha evidens lenne e két fogalom összetartozása, vagy egymást erősítő jellege. Pedig a politikatudomány sok példát kínál arra, hogy bizonyos helyzetekben a nemzeti közösség érdekei és egy létező rend, vagy stabilitás iránti igény szembekerült egymással. Ez különösen igaz azokra a helyzetekre, amikor egy politikai csoportosulás a „nemzet” jegyében hirdeti meg a status quo felforgatását. A 21. századra ez a belső feszültség állandósult, a nemzeti szinttől teljesen elrugaszkodott léptékű problémakörök megjelenésével a nemzet egyre kevésbé tekinthető a rend – akár egy szervezetileg megfogható, a lakosságot integráló rezsim, akár az agyakban lévő kérdéseket, dilemmákat eligazító rend – automatikus letéteményesének. Ez nem jelent nemzethalált, hanem inkább annak átalakulását rezsimfenntartó erőből a „globális világműködés” elleni törzsies jellegű lázadás egyik lehetséges erejévé.
A 2010-es évek Közép-Európája: nemzeti türelmetlenség a renddel szemben…
Közép-Európában, ahol a Nyugathoz való gazdasági felzárkózás lendületét vesztette a 2008-as pénzügyi válsággal, az e „globális világműködés” fonákságaival szembeni türelmetlenség óriási politikai támogatással kecsegtetett. Nem véletlen, hogy Szlovákiában Robert Fico, Magyarországon pedig Orbán Viktor politikája 2010 után – egész különböző irányokból, előbbi baloldali, utóbbi pedig egy hagyományosabb kereszténydemokrata irányból – fokozatosan, de egyre erőteljesebben tolódott el a „türelmetlenség” etnopopulista kiaknázása felé, ami kimeríthetetlennek tűnő politikai tőkét kínált. A 2014-2021 között kormányzó cseh politikus, Andrej Babis az európai liberálisok pártszövetségéből indulva kezdte kiaknázni e türelmetlenséget. Pártjának neve is beszédes: Elégedetlen Polgárok Szövetsége. A Lengyelország „repolonizációját” hirdető Jog és Igazságossággal teljessé válik a visegrádi térségen belül az etnopopulizmus jelenléte. Helyi megjelenési formái között sok lényeges különbség is mutatkozik, de
összességében elmondható, hogy ez a politika jóval inkább nemzeti, mint konzervatív.
Nem véletlen, hogy Orbán Viktor milyen ritkán – lényegében soha – nem használja a „konzervatív” szót, annál többet a „nemzeti” jelzőt. Robert Fico is nemzeti politikát ígér, a baloldalt ma már ritkán emlegeti. Etnopopulizmusnak azért lehet őket nevezni, mert a politikai építkezést leárnyékolja valamilyen külső, nemzetet veszélyeztető ellenségképek elleni harc, amelyek ellen az intézményi megoldások keresése helyett sokkal inkább személyükben kínálnak garanciákat és védelmet. A belső pluralizmusban a külső erők bomlasztását látják, és a hatalmat is korlátozó hosszútávú intézményes megoldások helyett gyorsan alakítható személyes függőségi viszonyokon keresztül, lojalitások hálójában koordinálnák az állam, a piac, a társadalom működését. A lényeg nem az intézmények hatékonysága, hanem a politikus népszerűsége. (Hogy az “etnopopulizmus” a jó fogalom-e az ilyen politika leírására, arról persze rengeteget lehet vitatkozni a szakirodalom alapján, ahogy arról is, honnantól számít a politika populistának.)
A 2020-as évek Közép-Európája: konzervativizmus az etnopopulizmussal szemben
Miközben Magyarországon az egyes szóhasználatban illiberálisnak, vagy szélsőjobboldalinak is nevezhető etnopopulizmus örök bebetonozottságát sokan elkönyvelik, valahogy nem került be mélyebben a közbeszédbe, hogy az ilyen kormányok 2020-2023 közt sorra megbuktak Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban. Igaz, hogy Szlovákiában azóta vissza is tértek a hatalomba. Erre megvan az esély Cseh- és Lengyelországban is, akár
egy újfajta politikai váltógazdaság sziluettjét körvonalazva, ahol populista-antipopulista erők váltogatják egymást.
Az etnopopulizmus képviselőire fentebb kitértünk. De kik a cseh, szlovák, lengyel antipopulisták? Olyan sajátos, politikai támogatottságtól függően változó ideológiai koalíciók, ahol jelentős szerepet kap a piacpártiság és a konzervativizmus is, de utóbbi már kevésbé „nemzeti”, inkább rendpárti. Ez nem jelent nemzetietlenséget, inkább csak annyit, hogy szerintük nem a „nemzeti érdekérvényesítésből”, vétózásból és örök harcból fakad majd valamilyen nemzetközi egyensúly, hanem fordítva: próbálnak olyan kontinentális együttműködést, rendet építeni, amely képes a nemzeti életnek megfelelő minőséget adni. Ide sorolható a jelenlegi lengyel és cseh miniszterelnök – mindketten az Európai Parlament konzervatív pártcsaládjaiba tartoznak –, vagy a 2021-2023 közötti szlovák miniszterelnök. A cseh és a szlovák elnök mögötti támogatás is részben ebből az irányból érkezik.
Politikai vezetők és pártok politikai hovatartozása
Konzervativizmus: nyelvpolitikai defenzívában
A „nemzetsemleges rend” minden kísérleti megmutatkozása, eredményei illetve politikai pozíciói ellenére, defenzívában van a közbeszédben. A nemzetsemleges rendnek – vagy nevezhetjük talán úgy is, kozmopolita konzervativizmusnak – azt a politikai megmutatkozási formáját, amikor a hagyományos konzervatív pártok a piacpárti vagy zöld politikákkal kerülnek egy platformra vagy koalícióra, maguk is mintha néha félszegen vennék tudomásul. Az ilyen konzervativizmusra gúnyosan, az önfeladás jelképeként tekintenek a különféle szélsőjobboldali, populista körök. Pedig a „nemzeti konzervativizmus” természetes szétfejlődésének egyik ágáról van szó, amelyben a politikai tartalmat nem csak a „kontinentális együttműködésekből épülő haza” eszméje adja. Hanem az is, hogy ebből a koalíciós pozícióból tud rámutatni a személy-, vezérközpontú etnopopulizmus zsákutcás jellegére, amely egy idő után kibukott Csehországban, Lengyelországban és Szlovákiában, illetve Magyarországon is.
E zsákutcás jelleg: türelmetlenség a globális világfolyamatokkal szemben úgy, hogy azokat kezelni, megállítani nem tudja, alternatívát nem tud kínálni, a személyes függőségi viszonyok pedig korrupcióban öltenek testet.
Végső soron korrupciós ügyek rengették meg a szlovák és cseh populizmust is a 2010-es évek végén.
De miért nem a baloldal váltja le a szélsőjobboldali populizmust?
Logikusan vetődhet fel a kérdés mind a visegrádi országok esetében, mind Magyar Péter színrelépése kapcsán, hogy miért nem baloldalról érkezik ez a populizmus-rengető svung, lendület? A magyar baloldali ellenzék, illetve az azt felfrissíteni hivatott újbaloldal frusztrációja különösen érthető, látva, hogy sokévi ellenzéki létüket a tömeg egyelőre nem hálálja meg, helyette egy ex-NER-es középvezetőért lelkesedik. Prága, Varsó, Pozsony felől nézve ez azonban illeszkedik a visegrádi trendekbe: a posztkommunista baloldal mindenütt eltűnt, és helyét csak nagyon részlegesen vette át az újbaloldal. Gyurcsány Ferenc jelenléte a visegrádi térségben nagyon egyedi tehertétel. De még nélküle sem lenne valószínű – szigorúan csak a visegrádi példák alapján –, hogy az etnopopulizmusokat tisztán baloldali-liberális erők váltják fel.
Magyarország: egy nemzet mind felett
Végül az is érdekes, hogy milyen hatással van az antipopulista összefogások feltűnése a visegrádi országokban a populistákra. Az látható, hogy korrekció helyett inkább a hatalomépítési reflexek erősödnek, építve az etnopopulizmus törzsies legitimációjára („mi vagyunk a nemzet”), és a politikai törzsfőnök személyére. Szlovákiában Fico minden korábbinál gátlástalanabbul megy neki a működő intézményeknek, amióta legyűrte az ellene felálló színes koalíciókat. Magyarországon a kegyelmi ügy és Magyar Péter feltűnése – bár korrigálásra vonatkozó igényt is kiváltott néhány kormánypártiból –, de a törvényhozás szintjén inkább
a hatalmi erő központosításáról, a diszkrecionális döntési jogok erősítéséről lehetett olvasni az utóbbi hetekben.
Csak az idei év jogi termése (vagy arra vonatkozó tervek): a hazaárulás fogalmának kibővítése, a vállalatok államosításának lehetősége, a kultúra hierarchikus irányítására vonatkozó törvény. És akkor még nem volt szó az építési közbeszerzésekről, melyek miatt újra EU-s forrást veszíthetünk. A Fidesz nemzeti illiberalizmusára fogékony szavazók ezeket a folyamatokat közönyösen figyelik. Kérdés, hogy a változóban lévő ellenzéki politika és nyilvánosság tud-e ezek visszásságára és öncélúságára, a magyar kormánypolitika kisodródására, tribalista-kirekesztő beszédmódjára és nemzetközi izolációjára rámutatva olyan politikai alternatívát kínálni, olyan nyelvezetet kialakítani, amelyben felvállalja: a nemzetek nem világot koordinálni hivatott törzsi sorsközösségek, hanem életformák, amelynek minősége ma már egy jól működő, határokon átívelő kontinentális rendből fakad. S hogy a nemzeti életet az fejleszti, aki a kontinentális rendet fejleszteni tudja, vagy meg tudja védeni.
Nyitókép: tüntetés Andrej Babiš ellen Prágában 2020 márciusában (fotó: Michal Cizek / AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
