Gyurgyák János: „Huzatos hely” – a földrajz is kelti az illúziót, ami nem hagy szabadulni Trianon sokkjától
A Kárpát-medence geográfiai és természeti egysége vezette félre legnagyobb földrajzosaink első három nemzedékét, és nagyrészt ez az oka annak is, hogy Trianon máig kiheverhetetlen sokk a magyar társadalomnak – írja esszéjében Gyurgyák János. A történész, könyvkiadó készülő kötetének második részletét először a Válasz Online-on olvashatják.
Az itt közölt szöveg Gyurgyák János készülő új könyve (Komp-ország. Magyarország oknyomozó története) első fejezetének rövid kivonata (a teljes, egy kisebb kötet hosszúságával vetekedő fejezet letölthető innen). A tervezett mű nyolc fejezetből áll (1. A hely; 2. Az idő; 3. A magyar jellem; 4. A közösség; 5. Szimbólumok, ünnepek, mítoszok és az emlékezet helyei; 6. A társadalom; 7. A politika; 8. A magyarok ‒ kívülről), ebből tavaly egyet már publikáltunk: Eltévedt lovasok a pusztában – a „Mi a magyar?” kérdés megoldhatatlanságáról. Mivel a munka határozottan nem kronologikus, továbbá sem nem eseményközpontú, sem nem személyiségközpontú, hanem talán legpontosabban problémacentrikusnak és makrotörténetinek nevezhető, ezért a főszöveget úgynevezett keretes részek egészítik ki, amelyek valamennyire visszacsempészni igyekeznek a mikro-, a személyiség- és az eseménytörténelmet. Az olvasók most a teljes szöveg végén találják ezeket a részeket. A szerző a munka könyvformában történő megjelenése előtt időről-időre közzéteszi és vitára bocsátja az egyes fejezeteket, arra kérve az olvasókat, hogy tegyék meg kritikai megjegyzéseiket, viszont csak a névvel és valós e-mail címmel írt reflexiókat tudja figyelembe venni. A megjegyzéseket a gyurgyakessze [kukac] valaszonline.hu címre várjuk.
×××
Nem kell ahhoz megátalkodott nacionalistának vagy reménytelen revizionistának lenni, hogy igazat adjunk egyik legkiválóbb földrajzosunknak, Prinz Gyulának, aki valahol azt írta, hogy ‒ a szigetlakóktól eltekintve ‒ kevés az olyan ország, amelyet a térképre tekintve azonnal megtalálunk, anélkül, hogy az országokat elválasztó határok be lennének rajzolva. Az a meglepően egybeforrottnak és oszthatatlannak tűnő zártság, amit a Kárpát-medence jelent, azonban kizárólag földrajzi értelemben igaz, és talán éppen ez okozza a hiú ábrándokat. Történeti, etnikai és társadalmi vonatkozásban ugyanis ez az egységesség csupán a magyar társadalom nagy része által osztott illúzió, amely mélyén történelmünk nem kellő mélységű ismerete áll. Ez a geográfiai és természeti egység vezette félre legnagyobb földrajzosaink első három nemzedékét is Cholnoky Jenőtől Teleki Pálon és Bulla Bélán át egészen Mendöl Tiborig. Mindazok ugyanis, legyenek azok geográfusok, politikusok vagy közemberek, akik a földrajzi egység gondolatából akarták megérteni a magyar történelmet, továbbá a természettudósok magabiztosságával akartak rendet vágni ebben a finomabb megközelítést igénylő rengetegben, alapvetően illúziókban ringatták magukat. Ezért is okozott akkora, bizonyos mértékben máig kiheverhetetlen sokkot a magyar társadalomban Trianon. (Ennek részletesebb és árnyalatosabb kifejtésére A politika című fejezetben vállalkozom.)
A Kárpát-medence természetes határait nyugaton a Keleti-Alpok nyúlványai, északon, keleten és délkeleten a Kárpátok félkörívesen húzódó hegygerincei, délen az Al-Duna és a Száva, illetve a Szerb-érchegység és a Dinári-hegyvidék északi vonulatai képezik. A Kárpátok nyugati végétől, tehát Dévénytől kiinduló mintegy 1500 kilométer hosszan az Al-Dunáig húzódó magas lánchegységen keresztül csupán két természetes kijárata van (az északi és déli, mindkettő a Duna-völgyében), továbbá csak kisszámú hágó és szoros tette lehetővé a külvilággal való kapcsolatot. Évszázadokon át ugyanis ezeken a szorosokon és hágókon keresztül haladtak a kereskedelmi és hadiutak, majd a 19. századtól a vasúti közlekedés és a modern úthálózat is értelem szerint ezek nyomvonalait követte. A honfoglaló magyarok – akár tudatosan tették ezt, akár kényszerek hatása alatt ‒ egészen bizonyosan közel ideális földrajzi környezetet találtak a maguk és utódaik számára. S minden bizonnyal ez az egyik kézenfekvő magyarázata annak a ténynek, hogy a magyarok számottevő hányada még több mint száz évvel a trianoni döntés után, valamint az etnikai viszonyok hátrányunkra történt jelentős megváltozása után is, miért nem tud elszakadni Nagy-Magyarország mára már totális illúzióvá vált elképzelésétől.
Talán nem kell külön hangsúlyozni ebben a realitásokkal számot vetni igyekvő munkában, hogy a Kárpát-medencét néhány évszázad politikai-hatalmi szempontjától eltekintve a magyar etnikum sohasem tudta teljes mértékben kitölteni és uralni. Ebből következően a Kárpát-medence az elmúlt egy évezredben ‒ a különböző időszakokban különböző mértékben ‒ a horvát, a német (sváb, szász), a roma (cigány), a román (oláh), a szerb, a szlovák (tót), a szlovén (vend), az ukrán (ruszin, ruthén), a zsidó stb. etnikumok-nemzetiségek számára is az élő- és szülőhelyet jelentette, így az ő etnikai-nemzeti történelmük is teljes mértékben vagy részben itt zajlott. Ugyanakkor merő illúzió és egyben hiábavaló vállalkozás lenne magyar történetet írni úgy, hogy a földrajzi-topográfiai keretet szűkebben húzzuk meg, mint a teljes Kárpát-medence. S ez a nagyszámú utódállamokba szorult magyar népesség miatt még a Trianon utáni históriánkra is igaz! Mint ahogy román, szerb, szlovák történetet sem lehet írni e tág keret ismerete és mélyebb megértése nélkül.
Ha megkíséreljük számba venni a Kárpát-medence természetföldrajzi, történeti-földrajzi, történeti-néprajzi, nyelvjárási és politikai-közigazgatási régióit és tájait, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ezek területei és határai egyrészt messze nem estek és esnek egybe. Másrészt ha el akarjuk kerülni ‒ márpedig minden célunk ez ‒ a közhelyes megállapításokat és következtetéseket, mint például, hogy a Kárpát-medence „huzatos hely”, „őseink tökéletes hazát találtak nekünk”, „Árpádnak tovább kellett volna haladnia nyugat felé”, vagy ugyanennek intellektuálisabb változata Pázmány Pétertől „olyan itt a helyünk, mint a küszöbre tett lábujjé” stb., akkor azt kell mondanunk, hogy a földrajzi és a földrajzzal kapcsolatos történeti, nyelvészeti, közigazgatási megközelítések elengedhetetlenül szükségesek a magyar történelem megértéséhez, de alapvetően csak leíró, nem pedig értelmező funkciói vannak. Lényegében csak a felszínt karcolgatják, azaz csupán a magyar történelem hátterét, díszleteit mutatják meg, és legfeljebb a lehetőségek szélesen értelmezett kereteit tudják elénk tárni.
Ahogy a francia történész Lucien Febvre mondta: a természet csupán lehetőségeket kínál és korlátokat szab. Ha ennél többre vágyunk, akkor érdeklődésünket ‒ kénytelen-kelletlen ‒ a társadalom, a közösség és a politika felé kell fordítanunk.
A teljes tanulmány itt olvasható.
Nyitókép: Bélyegblokk a „Darabokra szaggattatol.” Trianon 100 – Összetartozás 1100 című kiállításon (forrás: MTI/Máthé Zoltán)
Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
