Nagyhatalmi csatatér lett a világűr, de ez senkinek sem jó – küszöbön az űrháború?
A földrajz fogságában, A földrajz hatalma, A földrajz a végzetünk – az elmúlt évtized sikerkönyvei legalább olyan jól jelzik, hogyan nyert újra létjogosultságot a geopolitikai paradigma, mint az Ukrajna elleni orosz invázió. A földrajzi determinizmus új hullámának vezére, Tim Marshall brit sztárújságíró A földrajz jövője című könyvében Földünk határain túlra is kiterjeszti a geopolitika hatáskörét – illetve nem ő, hanem a nagyhatalmak, akik a békés kooperáció helyett újra űrversenybe kezdtek. Bár a geopolitikus szerzőket gyakran vádolják cinizmussal, Marshall mintha megijedt volna az űrvetélkedés veszélyeitől, és nemzetközi egyezményeket, szabályokra épülő világ(űr)rendet szorgalmaz. Recenzió.
„Aki Kelet-Európát uralja, uralja a Szívtájékot; aki a Szívtájékot uralja, uralja a Világ-szigetet is; aki uralja a Világ-szigetet, uralja a világot.” Sir Halford Mackinder brit geográfus, a geopolitikai és geostratégiai gondolkodás atyja vetette papírra ezeket a sorokat 1904-ben A földrajz mint a történelem kulcsa című cikkében.
„Aki ellenőrzése alatt tartja az alacsony Föld körüli pályát, az uralja a Föld-közeli világűrt. Aki uralja a Föld-közeli világűrt, az uralja a Terrát (vagyis a bolygó felszínét és légterét – a szerk.). Az emberiség sorsát az határozza meg, hogy ki uralja a Terrát.” Ezt a tételt pedig a világ egyik vezető asztropolitikai teoretikusa, Everett Dolman írta le, aki az összehasonlító katonai tanulmányok és stratégia professzora az Egyesült Államok Légierejénél, valamint az Asztropolitika: Klasszikus geopolitika az űrkorszakban című 2002-es könyv szerzője.
A szakterület egyik legfőbb alapelvét most Tim Marshall idézi fel új, magyarul a Park Könyvkiadó gondozásában megjelent, A földrajz jövője című új könyvében. A kötet, címével ellentétben, nem a földrajzról szól, legalábbis a klasszikus értelemben. Hanem a világűrről. A hidegháború – sőt, már a szovjet–amerikai űrverseny – vége óta eltelt évtizedekben született könyvek, cikkek jelentős része a világűr felfedezésére tett erőfeszítéseinket tudományos-műszaki, társadalompolitikai vagy gazdasági keretben taglalta.
Sok ország közös erőfeszítésével Nemzetközi Űrállomást építettünk kutatási céllal, ahol már élő szövetet is alkottunk 3D nyomtató és biotinta révén. Vizet és az élet nyomait keressük Naprendszerünkben. Új űrtávcsövekkel pásztázzuk a távoli galaxisokat és kerestük a válaszokat a világegyetem végső kérdéseire. Arról vitatkoztunk, megéri-e az űrrel foglalkozni, miközben idelenn is sok a probléma, például nem őrültség-e a Mars atmoszférájának gyökeres átalakításáról fantáziálni, miközben az általunk okozott földi klímaváltozást sem tudjuk megállítani. Milliárdosokon bosszankodtunk, amiért fallosz alakú rakétáikkal hivalkodó űrkirándulásokat tettek, és igazságtalanságot kiáltottunk, ahogyan a növekvő földi egyenlőtlenségek közepette kiépült az űrturizmus. Egy milliárdost ünnepeltünk (Elon Muskot), amiért innovatív cége újrahasznosítható eszközökkel forradalmasította a rakétatechnológiát.
Marshall – miközben ezeket a tudományos és gazdasági vitákat, vonatkozásokat sem hagyja figyelmen kívül – alapvetően keretezi át a világűrrel kapcsolatos gondolkodásunkat, és a geopolitika dimenziójába helyezi azt.
Ez két okból sem meglepő. Az egyik, hogy ténylegesen új űrverseny indult el. Az Egyesült Államok és Kína az elmúlt évtizedben elkezdte gazdasági partner helyett elsősorban szuperhatalmi riválisként kezelni egymást, Oroszország pedig az Ukrajna elleni agresszióval leválasztotta magát a Nyugatról és Kínára akaszkodott rá. Mivel ez a három ország a három legnagyobb űrhatalom, ez az űrkutatásra is rányomta a bélyegét. A globális együttműködés kora leáldozott, és újra két tömb versengésének időszaka köszöntött be – hasonlóan az 1950-es és 1960-as évek űrversenyéhez.
A másik ok, hogy a nemzetközi politikai irodalomban reneszánsza lett a geopolitikai gondolkodásmódnak. A geopolitika szót ma gyakran egyszerűen a nemzetközi kapcsolatok szinonimájaként használjuk, de eredetileg ez egy paradigmát jelentett, amely szerint a nemzetközi viszonyokat elsősorban a természetföldrajzi tényezők határozzák meg, a kultúrák, ideológiák, szokások és törvények pedig csupán másodlagos szerepet játszottak.
Földrajzfetisiszták
Mackinder kiment a divatból, miután a nácik véres kísérletet tettek rá, hogy ténylegesen is uralják a Szívtájékot. A hidegháború végével pedig az a hangulat lett úrrá, hogy nemcsak a történelem ért véget, de a földrajzot is zárójelbe tehetjük. Szó szerint: 1992-ben, amikor Francis Fukuyama kihirdette a történelem végét, Richard O’ Brien közgazdász a földrajz végéről értekezett a globális pénzügyi integrációról szóló művében. A világ összement, a gazdasági globalizációval minden nemzet lehetőséget kapott, hogy a világkereskedelembe bekapcsolódva meghaladja természetföldrajzi korlátait.
És mégis lapos a Föld – deklarálta 2005-ös könyvének címében Thomas Friedman amerikai újságíró, utalva rá, hogy az áruk, eszmék és emberek gond nélkül átszelhetik a határokat – a politikaiakat éppúgy, mint a tengereket, folyókat és hegyeket.
A világhangulat változását jelző szerzők sorában Robert D. Kaplan volt az első fecske, aki a neorealista iskola képviselőjeként A földrajz bosszúja címmel írta meg 2012-ben, hogy korai volt temetni a geográfiai korlátokat. Tim Marshall, a Sky News és a BBC egykori haditudósítója, veterán külpolitikai újságíró 2015-ben publikálta A földrajz fogságában című könyvét, amelyben tíz térképen keresztül adott magyarázat a világpolitikai mozgatórugóira és kényszerpályáira. Ian Morris brit történész A földrajz a végzetünk címmel írt a britek világhoz fűződő viszonyáról. Az új geopolitikai iskola vezető műhelye a világ egyik vezető hírszerző cége, a kormányoknak és vállalatoknak tanácsokat adó amerikai Stratfor. Itt dolgozott Kaplan mellett a témában szintén említést érdemlő Peter Zeihan, akinek a globalizációt temető 2022-es könyvét mi is szemléztük.
Gyakori kritika e szerzőkkel szemben, hogy a földrajzra redukálják a világ működését, és érzéketlenek a puha, például kulturális és ideológiai tényezőkre. A földrajzi determinizmus bírálói szerint az ember és a világ bonyolultabb ennél az egydimenziós megközelítésnél, arról nem is beszélve, hogy legitimálják Vlagyimir Putyin olyan típusú érveit, hogy Oroszországnak biztosítania kell nyugati határait a kelet-európai-síkságon. Tim Marshall például A földrajz fogságában egyik fejezetében így fogalmaz: „Putyinnak nincs választása: meg kell próbálnia legalább ellenőrzése alatt tartani a nyugat felé húzódó irdatlan lapályt.” Becsületére legyen mondva, hogy az Ukrajna elleni 2022-es offenzíva megindítása után – noha elmondta, hogy nincs min meglepődni – erkölcsileg elítélte az agressziót.
Erre válaszolhatjuk, hogy pont a háború mutatja meg: a geopolitikai megközelítésmód alkalmas modell a valóság leírására és egyes vezetők viselkedésének magyarázatára, ezért van létjogosultsága a társadalomtudományban. És ha így van ez a Földön, így van a világűrben is.
A földrajz nem ér véget 80 vagy 100 kilométeres magasságban, ami a különböző definíciók szerint az űr határa – mondja Marshall.
Hanem voltaképpen végtelen, de gyakorlati szempontból is legalább a Holdig tart, már jelenleg is. Középtávon pedig a Marsig, valamint a Mars és Jupiter közötti kisbolygó-övezetig, mint potenciális kolonizálási, illetve bányászati célpontokig.
Hosszú menetelés az űrbe
A hadszíntér bemutatása, a csillagászat és az űrkutatás történetének vázlatos, de olvasmányos áttekintése után Marshall az egyes nagyhatalmak stratégiáját veszi górcső alá. A nagyhatalmak viselkedése itt is a geopolitikai megközelítésmód létjogosultságát igazolja. Elsősorban az Egyesült Államoké, ahol a Kongresszus 2011-es Wolf-kiegészítés értelmében kizárta a NASA együttműködési lehetőségét Kínával. Az akkori republikánus kongresszusi képviselő, Frank Wolf azzal indokolta a tiltást, hogy a kínai űrprogram és a kínai fegyveres erők között túl szoros a kapcsolat ahhoz, hogy Amerika megkockáztathassa az együttműködést feltörekvő riválisával.
Pedig előtte Kína nem akart kifejezetten rivalizálni, Peking 2007-ben jelezte szándékát, hogy csatlakozna a Nemzetközi Űrállomáshoz (ISS) is, és az Európai Űrügynökség (ESA), illetve a Roszkoszmosz támogatta is volna a kooperációt. Csak az Egyesült Államok nem. A kikosarazás után pedig a kínai űrprogram egyedül is látványos sikereket ért el. Rövid időn belül megvolt az első űrséta, kiépítették saját navigációs műholdhálózatukat (BeiDou), és saját űrállomás építésébe kezdtek Föld körüli pályán. Minden nemzet közül elsőként tettek le űrszondát a Hold Földtől távol eső oldalán, kőzetmintákat hoztak vissza égi kísérőnkről, majd sikeresen letettek egy Mars-járót.
Mindeközben az Egyesült Államok, amely a különböző elnökök eltérő prioritásai miatt sokáig kereste az útját, az utóbbi években összeszedte magát, méghozzá főleg Elon Musknak és Donald Trumpnak köszönhetően. Előbbi SpaceX nevű cége kifejlesztette a világtörténelem legsikeresebb hordozórakéta-családját, amelynek fokozatai képesek visszatérni a Földre, újra lehet őket használni, ezzel a töredekére csökkent a hasznos teher űrbe juttatásának költsége. A cég pedig letarolta a világ kilövési piacát. És közben kifejlesztette a Dragon űrhajót, véget vetve annak a csúf helyzetnek, hogy saját jármű híján a NASA bő egy évtizeden keresztül csak az orosz Szojuz űrhajókkal tudta saját asztronautáit eljuttatni az ISS-re.
Trump eközben meghirdette az Apolló ikertestvéréről, Artemiszről elnevezett új amerikai Hold-programot, amelyet aztán Joe Biden is folytatott. A SpaceX és az Amerikával szövetséges kisebb űrhatalmak, például az ESA és Japán aktív részvételével zajló Artemis keretében – a jelenlegi időterv alapján – 2026-ban újra amerikai űrhajós lép majd a Holdra, majd 2028-ban elkezdik építeni a Lunar Gateway nevű Hold körüli állandó űrállomást.
Az Artemis-programmal együtt Washington tető alá hozta az Artemis-egyezmény nevű nemzetközi szerződést is, hogy szövetségeseket gyűjtsön. Az egyezményt húsz ország írta alá, köztük az Egyesült Államok hagyományos szövetségesei, Kanada, Ausztrália, Nagy-Britannia és Izrael, a számottevő űrprogrammal bíró Franciaország, Japán és az űrszondával tavaly először Holdra szálló India. Ez tehát az új űrverseny egyik nagy blokkja.
Verseny a Holdért
A másik pedig a kínai–orosz tandem. Peking a kezdetektől kritikus az Artemis-egyezménnyel szemben – és nem fényesebb Moszkva véleménye sem. 2020-ban az Orosz Űrügynökség akkori vezetője a Hold „inváziójaként” jellemezte a szerződést. A két ország közeledése már a háború előtt elkezdődött: 2021-ben ötéves űrkutatási megállapodást írtak alá, amelynek részeként legkésőbb 2035-re közös bázist hoznának létre a Hold déli sarkvidékén. Az Ukrajna elleni invázió felgyorsította Oroszország leválását a Nyugatról, az ESA felfüggesztette a Roszkoszmosszal közösen tervezett ExoMars missziót, az oroszok bejelentették, hogy kiszállnak az ISS-ből, Amerika pedig nem vásárol több orosz rakétahajtóművet. Noha az Artemis-programnak drámai csúszásba kellene kerülnie ahhoz, hogy a kínai–orosz tandem megelőzze a Nyugatot a Holdon, az esély nem nulla.
A tét nem csak a presztízs. A Hold feltehetően jelentős szilícium-, titán-, ritkaföldfém- és alumíniumkészleteket tartalmaz, és több ország máris fontolóra vette a keresésüket. Különösen azok, amelyek nem akarnak Kínára támaszkodni. Utóbbi a világ ismert készleteinek egyharmadát birtokolja.
A Holdon jelentős mennyiségben található meg továbbá a hélium-3 izotóp, amely hosszú távon tiszta energiával látná el a Földet, ha egyszer sikerülne fúziós erőművet létrehozni. Illetve egyes becslések szerint a Hold két pólusvidékén 10-10 milliárd tonna vízjég található, ami elemeire, hidrogénre és oxigénre bontva szintén busás mennyiségű rakéta-üzemanyag lehet, ilyenformán a Hold ugródeszka lehetne távolabbi égitestek eléréséhez.
Azt Marshall is elismeri, hogy mindez még a jövő zenéje, de az asztropolitika már ma is aktuális, méghozzá a különböző magasságú pályákon keringő sok ezer műhold miatt, amelyek nélkül nem léteznének nemzetközi kommunikációs hálózatok és globális helymeghatározó rendszerek. Na meg hírszerzési és irányítási képességek, amelyekre a modern hadviselés támaszkodik.
Nem véletlen, hogy a műholdak elleni hadviselés (anti-szatellit, vagyis ASAT) a katonai kutatás-fejlesztés egyik legforróbb területei közé tartozik. Már mindhárom űrnagyhatalom hajtott végre olyan kísérleti és/vagy demonstrációs csapást, amelynek keretében megsemmisítette egy-egy saját műholdját. Földről indított rakéták és „kinetikus megsemmisítő járművek”, a Földről vagy műholdról kilőtt, a más műholdakat átmenetileg elkápráztató, véglegesen megvakító vagy megsemmisítő lézernyalábok – a lehetőségek ijesztőek.
Új hadszíntér
A kínai űrprogramot a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg irányítja, Japán, Franciaország és az Egyesült Királyság saját katonai űrparancsnokságot hozott létre, az Egyesült Államok pedig Trump elnöksége alatt alapította meg külön haderőnemként az Űrhaderőt. A NATO 2019-ben műveleti területként hozzáadta a világűrt a szárazföldi, légi, tengeri és kibertérhez, majd döntött egy űrközpont létrehozásáról, amely 2021-ben nyílt meg a németországi Ramsteinben. A szövetség 2021-es csúcstalálkozója elfogadott egy kevés figyelmet keltett nyilatkozatot, amely az 5. cikk kölcsönös védelmi záradékát kiterjesztette a világűrre.
Mindez komoly eszkalációs veszélyt jelent a konvencionális konfliktusok során – amire a könyv talán legriasztóbb része, egy 2030-as és egy 2038-as fiktív (űr)háborús forgatókönyv rámutat.
Az előbbiben Kína a nyugati felderítő műholdak elleni támadással indítja el a Tajvan fennhatósága alá tartozó, de a Népköztársaság partjainál fekvő Csinmen-szigetek elleni invázióját. Az utóbbi, immár ellenséges Hold-bázisokat is felvonultató szcenárió része egy orosz támadás az Egyesült Államok korai figyelmeztető rendszerét alkotó műholdak ellen – egy ilyen akció drámai mértékben megnövelné egy esetleges termonukleáris csapás valószínűségét.
Mindez mintha megijesztené Marshallt. A geopolitikus megközelítés realista, és azt üzeni, hogy a kőkemény földrajzi tények nem törődnek az idealista szépelgők érzéseivel, a nyers hatalmi logika elkerülhetetlenül felülírja a szabályokra épülő világrend naiv elképzelését. Ám Marshall most következetesen érvel amellett, hogy a Föld határait elhagyva érdemes lenne asztalhoz ülni.
Az 1967-es Világűrszerződés és az 1979-es Hold-egyezmény borzasztóan elavultak, és azt az idealista hozzáállást tükrözik, hogy az űrkutatást az egész emberiség közös vállalkozásának kell tekinteni. Ezeket azonban senki sem veszi komolyan – az Artemis-egyezmény például „biztonsági zónák” kijelölését vetíti előre a Holdon azoknak, akik először érkeznek meg egy területre és kezdik el ott kitermelni az esetleges nyersanyagokat.
„A világűrre vonatkozó jogrendszereink közel sem olyan átfogóak, mint más területeken, például a tengerjogban. Drasztikus frissítést igényelnek. (…) A technológia túllépett a törvényeken. Törvények nélkül a geopolitika – újabban pedig az asztropolitika – átláthatatlan dzsungel” – fogalmaz.
Máshol kínai–amerikai együttműködést szorgalmaz, amely megkönnyítené az emberiség előtt álló kihívások megoldását, és siratja, hogy „a Szojuz és az Apollo összekapcsolása és az ISS építése megtestesítette enyhülés most elveszett a köztünk lévő űrben”. Mivel azonban mindez elválaszthatatlan földi viszonyainktól, maga sem hisz benne igazán, hogy ez össze fog jönni. Talán emiatt azonban még inkább érdemes tisztában lenni azzal, ami ránk vár. Ebben hasznos útmutató A földrajz jövője, különösen azoknak, akiknek eddig elrepültek a feje fölött az asztropolitika elmúlt években igencsak felpörgő fejleményei.
Nyitókép: fellövik a Szojuz MSz-25-ös orosz űrhajót fedélzetén Oleg Novickij orosz, Marina Vasziljevszkaja belarusz és Tracy Dyson amerikai űrhajósokkal, a Nemzetközi Űrállomásra induló következő expedíció tagjaival a bajkonuri űrközpont kilövőállásáról 2024. március 23-án (fotó: MTI/EPA/Jurij Kocsetkov)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
