Nem kérdés: tagok vagyunk és szabadok
Húsz éve része Magyarország a világ legsikeresebb nemzetközi szövetségének, az EU-nak. Amikor beléptünk, akkor is válságok sorát kellett éppen kezelnie, és akkor is sorsdöntőnek látszó viták határozták meg, ahogy most is. Ám ezek a problémák a hétköznapi működés részei. A szuverenisták és föderalisták sokat emlegetett vitája sokszor csak politikai kommunikációs termék. A valóság általában konkrét ügyek kezeléséről szól, ami rendre hatékonyabb együttműködésre kényszeríti a tagállamokat. A prosperitás, de leginkább a béke kedvéért.
Épp csak 13 hónapja volt Magyarország az EU tagja, amikor egy héten belül a franciák és a hollandok is népszavazáson utasították el az EU új alkotmányát, ami kezelte volna a megnövekedett létszámból és a közös feladatok megszaporodásából adódó gondokat. Mindjárt szétesik az egész – gondolta akkor sok felületes szemlélő.
Erre azért érdemes emlékezni a magyar csatlakozás 20. évfordulóján. Nehogy azzal áltassuk magunkat, hogy „régen minden jobb volt”. Hogy amikor beléptünk, volt egy nemzetállamok szuverenitását szarvasbőrkesztyűs kézzel dédelgető Európa, de most genderista háborúpárti migránsisták vették át a hatalmat, és minden eresztékében esik szét a jómódú, ám tehetetlen behemót, aki ha nagy nehezen lép is valamerre, csak kárt okoz.
Valójában már azelőtt is sok vita volt, hogy beléptünk. Ami viszont stabil az állandó belső küzdelmek mellett: hogy a tagállamok között nincs háború. Márpedig az EU (és jogelődjei) pontosan ezért jött létre.
A legfőbb feladatát tehát a szervezet ellátja: úgy tűnik, hogy a béke záloga tagjának lenni. Van más előnye is, de ha csak erre figyelünk, már akkor is kétségkívül jó hír, hogy benne van Magyarország és a legtöbb szomszédja is.
Amikor 20 éve beléptünk, nagyon hasonló viták folytak Nyugat-Európában, mint ma. Nem túlzás az integráció? Nem túlzás a bővítés? Mi lesz a nemzetek szabadságával? Meddig lehet ezt feszíteni? Még háborús vita is volt, sokkal élesebb, mint most: a tagállamok közül Nagy-Britannia, Spanyolország, Olaszország és Dánia katonákkal és fegyverekkel is támogatta Amerika iraki invázióját, míg Franciaország és Németország határozottan ellenezte azt a háborút. Ehhez képest az aktuális nagy háborúban az EU kormányai szinte teljesen egységesek, egyedül Magyarország fogalmaz meg határozottabb különvéleményt, de ha nagy rajta a nyomás, akkor Orbán Viktor is megszavazza a közös javaslatokat. Másrészről: már húsz éve is arról szóltak a belső viták, hogy Európának mennyire kell alámennie az Egyesült Államok törekvéseinek, hogy vihet-e az EU önálló külpolitikát.
Még csak 15 országból állt az Európai Unió, amikor 2000-ben, az egyik akkor új tagnak számító országban, Ausztriában (1995-ben léptek be) a kormánykoalíció tagja lett a radikálisan jobboldali Szabadságpárt. A többi tagállam próbálta kifejezni határozott rosszallását, de az EU-s szabályok alkalmatlanok voltak bármiféle eljárásra az osztrákok ellen, úgyhogy végül a 14-ek (az összes többi ország) bejelentették, hogy kétoldalú szinten minimalizálják a kormányközi kapcsolatokat a bécsi kormánnyal. Se hús, se hal megoldás született, ami jogilag nem is számított EU-s döntésnek, ám a résztvevők miatt mégis annak tűnt. Óriási sajtóérdeklődés kísérte a lépést, amelynek minimális gyakorlati következményei voltak. Ismerős hangulat, ugye? Mindez három évvel azelőtt, hogy a magyar kormány aláírta a csatlakozási szerződést, és négy évvel a tényleges magyar tagság előtt.
Ki emlékszik már a nizzai csúcsra, amikor az akkor még csak 15 tagállam vezetői december 7-től 10-ig veszekedtek az új szabályokon, amelyek lehetővé tették aztán az új országok (így Magyarország) felvételét? Legközelebb 2020 júliusában húzódott el ennyire csúcs, amikor először döntöttek közös hitelfelvételről és a jogállamisági problémák miatt kivethető szankcióról. A nizzai szerződést aztán az írek népszavazáson utasították el, meg kellett várni, mire második próbálkozásra mégis megszavazzák, úgyhogy végül bő két évig tartott, mire a nehéz alkuból hatályos jogszabályok lettek. Ennél simábban ment a 2020-as alku nyélbe ütése, amikor a magyar és a lengyel kormány csak néhány hétig fenyegetett az EU működését teljesen megbénító költségvetési vétóval.
Drámák tehát mindig is voltak az EU-ban, legfeljebb mi nem figyeltünk rájuk annyira, mert ezek középpontjába csak az elmúlt bő évtizedben került Magyarország, amióta a kormánya belpolitikai tőkét igyekszik kovácsolni az EU-s intézmények ócsárolásából.
Bizonyos értelemben még ez az ócsárolás is az EU-s logika győzelmét jelenti: az európai intézmények dolgozói mindig is sajnálkoztak, hogy az uniós témák senkit sem érdekeltek, a döntéshozatali rendszer összetettsége miatt általában igen lassú határozatokat eleve nehéz követni. Mostanra Magyarországon viszont lassan többet beszélnek a politikusok (különösen a fideszesek) az EU-s politikákról, mint a magyarországi helyzetről. Mi más emelné politikai öntudatában európai polgárrá az embereket, ha nem ez a jelenség? Szó sincs iróniáról: a közös, EU-s ügyek egyre inkább szivárognak be a tagállamok belpolitikai témái közé, egyre inkább identitásképző, hogy olyan közös programokhoz hogyan viszonyulnak, amilyen például az energiatermelés zöldítése vagy a bevándorlás szabályai.
Mostanra a közös intézményeket élesen kritizáló erők is magukévá tették az internacionalista logikát, pártszövetségeket alkotva szervezkednek az uniós intézményrendszereken belül. A húsz éve még kilépéssel vagy a közös pénz feladásával kampányoló, úgynevezett EU-szkeptikus pártok többsége mára EU-kritikussá szelídült, és a közös intézmények átvételét (orbáni zsargonnal elfoglalását) hirdetik, nem pedig az egész rendszer lebontását. Az EU logikája akkor is érvényesül már, ha aktuális EU-s politikákat támadnak vele. A britek kilépése óta még óvatosabbak lettek a kritikusok, mert a brexit egyelőre több problémát hozott Nagy-Britanniának, mint amennyit megoldott. Ugyanakkor – és ez is fontos része az EU kompromisszumok kikényszerítésén alapuló logikájának – a kritikusok programja folyamatosan szivárog át a többségi pártok politikájába, jelentősen alakítva a mainstream pozíciót.
Érdekes kísérlet
A világpolitika rendjét meghatározó konstrukciókat Európában találták ki. Az egymást egyenjogúnak elismerő nemzetállamok gondolata elve európai találmány, és egyelőre e logika mentén működik minden kontinens. Az ezzel szembemenő kísérletek, amilyen például az Iszlám Állam felépítése lett volna, éles ellenállásba ütköznek.
A második világháború után a nemzetállami koncepció kiegészült egy nemzetközi szerződések garanciáin alapuló, és ezáltal nemzetközi intézmények segítségével működtetett rendszerrel. Ennek alapja az ENSZ lett, de gazdasági, katonai és egyéb szervezeteket is idevéve hosszan lehet sorolni a példákat. Ezek közül a legsikeresebb egyértelműen az EU. Egymással évszázadokig háborúban álló birodalmakat és a 20. században létrejött, egymással sok konfliktust öröklő nemzetállamokat szervezett úgy össze, hogy a közös gazdasági érdek felülírja az ellentétek erőszakos megoldásának igényét. Volt ebben idealizmus, a 20. század két világháborújának tapasztalatai nyomán. Volt benne gazdasági racionalitás, hiszen az európai nagyok, elveszítve gyarmataikat, eljelentéktelenedtek volna, ha piacaikat nem tudják egyesíteni. Volt ebben katonai kényszer is, hiszen a második világháború után a térség biztonságát már az Egyesült Államok garantálta, és innentől értelmezhető tárgyalási pozíciót például kereskedelmi ügyekben már csak közösen tudtak felvenni, hiszen egyenként az alkalmazkodási kényszer a védelemért cserébe nem adott túl nagy mozgásteret.
A kísérlet persze alapvetően a gazdasági együttműködés kényszerén alapult. Nem véletlen, hogy az első neve Európai Szén- és Acélközösség volt, a második pedig Európai Gazdasági Közösség. Az áruk, az emberek, a tőke és a szolgáltatások mozgásszabadsága biztosította, hogy a nyelvileg és bürokratikusan erősen tagolt kontinensen megérje nagyobb vállalkozásba fogni.
Minden, ami a politikai integráció felé vitt, ami a tagállami szuverenitás egyes darabjainak feladása felé vezetett, ebből következett, nem pedig valamiféle koncepció, mesterterv, hatalmi lázálom vagy manipuláció terméke. Kényszer volt ez. Gravitáció.
A határok megnyitása a vállalkozások előtt kikényszerítette a versenyjog egységesítését, másképpen nem működhetett volna. Ehhez egységesíteni kellett a keretrendszert, amiben a vállalkozások működtek, például a szabványokat, a környezetvédelmi előírásokat. Nagy ugrás volt a közös pénz bevezetése, amihez viszont közös központi bank kellett, és a nemzeti költségvetések legfontosabb mutatóinak előírása, majd amikor 2008-tól beütött a pénzügyi világválság, akkor ezek szigorítása. Tulajdonképpen a jogállamisági kritériumokat is a gazdasági együttműködés logikája alapján próbálják betartatni az EU-s intézmények: ahol nem lehet bízni az elfogulatlan (értsd politikai befolyás nélkül működő) igazságszolgáltatásban, ott a nemzetközi cégek hátrányba kerülhetnek. Ahol pedig a közös költségvetésből való pénz egy részét eltüntetik, ott végső soron egy másik tagállam adófizetőit rövidítik meg.
Jó ideje úgy szokás leírni az EU-n belüli politikai küzdelmeket, mint a szuverenisták és a föderalisták harcát. Ám a valóság ennél bonyolultabb. Igazi föderalisták viszonylag kevesen vannak, a nagy európai pártok nem szuperállamot akarnak, hanem mindig újabb és újabb aktuális válságot próbálnak kezelni, és ehhez általában valamilyen közös szabályrendszer kell. Amikor hirtelen sok menekült érkezik, akkor például a legegyszerűbb megoldásként az vetődik fel, hogy „osszuk szét őket arányosan”. Nem azért, mert ki akarja valaki cserélni az EU lakosságát sötétebb bőrű vagy muszlimabb népességre, hanem mert hirtelen ez tűnik a legigazságosabbnak és leghatékonyabbnak. Ettől még persze teljesen legitim vitatni, hogy a legracionálisabbnak tetsző döntés tényleg a legjobb-e, ha ilyen problémák nem merülnének fel, akkor akár algoritmusok is irányíthatnák a kormányokat. A lényeg az, hogy az EU-s hatásköri viták túlnyomó része a valóságban konkrét problémák kezeléséről, és nem ideológiai törekvésekről szól.
Azt is túlzás állítani, hogy a szuverenisták annyira következetesen elutasítanának minden közös intézményt.
A szegényebb tagállamok szuverenistái például nagyon is hizlalnák a közös költségvetésből folyósított kohéziós támogatásokat; a mezőgazdaságban érdekelt vidékek szuverenistáinak nincs bajuk az EU-s költségvetés közel harmadát kitevő agrártámogatásokkal; a lengyel szuverenisták még több közös fegyverbeszerzést szorgalmaztak Ukrajna támogatására; a magyar szuverenisták még több közös pénzt és szakembert és eszközt követeltek határvédelemre. Mindeközben a szuverenisták által föderalista őrülettel vádolt kormányok közül több is igyekszik kisebbre venni a közös költségvetést, arra tolva az európai intézményrendszert, hogy az ne növekedjék tovább.
Természetesen létező elvi vita, hogy az Európai Bizottság mit és hogyan ellenőrizhet; hogy a Parlament mibe szólhasson bele; hogy a Tanácsban milyen ügyekben maradjon meg az összes kormány vétójoga; illetve talán a legélesebb az összes szuverenistát érintő kérdés közül, hogy a tagállami alkotmányok vagy az EU alapszerződése számít-e, ha a kettő szembemegy egymással. Ám még ilyen kérdésekben sem teljesen fekete–fehérek az álláspontok: a magyar kormány például a kisebbség védelmét garantáló közös EU-s szabályokat kéri számon a csatlakozni szándékozó Ukrajnán, miközben más ügyekben azt mondja, hogy a saját nemzeti törvényei felülírhatják az EU-s jogot, és az EU Bíróságának határozatait sem kell mindenáron teljesíteni ilyen konfliktus esetén.
A politikai térben elhangzó nemzeti–internacionalista-vita korántsem olyan éles és feloldhatatlan, mint az a választók előtt bemutatott kommunikációs térben látszik. Az EU-n belüli igazán éles viták sokkal inkább kapcsolódnak konkrét ügyekben felbukkanó érdekellentétekhez, és végső soron ahhoz, hogy ki mennyit fizessen a közösbe, és abból mennyit kaphat vissza valami konstrukción keresztül.
Dilemmák
Útkeresési dilemmák persze léteznek az EU-ban. Ezek közül az egyik legfontosabb most, hogy a világgazdaság két másik erős szereplője, az Egyesült Államok és Kína egyre több közpénzt költ a saját iparának fejlesztésére. Az EU alaplogikája azonban elutasítja az állami protekcionizmust, és a verseny kiteljesedésétől várja a sikereket. A 2008-as pénzügyi válság nyomán a nyugati világban azonban megdőltek a tabuk, és az államok elkezdtek pénzt önteni a gazdaságba, hogy korlátozzák a károkat. Az EU ekkor is átlépte a saját árnyékát: megengedte az Európai Központi Banknak, hogy állampapírokat vásároljon. Közös hiteleket is nyújtott a bajban lévő tagállamoknak (igaz a brit ellenállás miatt ezt már csak egy EU-s intézményen kívüli rendszer felállításával tudta megoldani). Aztán mindez a járvány idején fokozott mértékben megismétlődött, és további nagy, közös költekezés következett: az EU a története során először óriási hitelt vett fel.
Az EU előtt álló egyik legnagyobb dilemma, hogy mennyire lesz képes, illetve mennyire akar belemenni ebbe a szubvenciós versenybe.
A kínai állam annyit költ elektromos autók vagy éppen napelemek gyártásának támogatására, amivel letarolja az európai piacot. Amerika óriási ipartámogatási programjai szintén veszélyeztetik az európai vállalatok versenyképességét. Az EU eddig szabályozással, közös vámokkal, az importot korlátozó előírásokkal élt leginkább a globális kereskedelmi versenyben, de ez most kevésnek látszik. Pláne úgy, hogy a világgazdaság legfontosabb új termékei a chipek, a mesterséges intelligenciát kiszolgáló gépek vagy éppen az energetikai infrastruktúra teljes átalakítása pedig elképesztő befektetéseket igényelnek.
Az EU előtt álló legfontosabb kérdés tehát, hogy közös erővel sikerül-e beszállni ebbe a versenybe Amerikával és Kínával szemben. De hogyan szerezzék meg, illetve osszák el az ehhez szükséges pénzt? Vegyenek fel közös hitelt? Bízzák Európa iparosodásának jövőjét az Európai Bizottságra? Ha a kormányok csak korlátozottan adhatnak állami támogatást egyes vállalatoknak, akkor a közösből adott pénzek igazságos, a belső versenyt kevéssé torzító elosztását ki és hogyan ellenőrizheti majd? Nagyon éles kérdések ezek, és persze messziről nézve ez is a szuverenitás versus fokozottabb integráció problémáját vetik fel. Fontos azonban látni, hogy nem idológiai okokból merülnek fel ezek, hanem azért, mert napjainkban a versenyképességet egyre drágább technológiák bevezetése határozza meg. Vagyis nem elég nagy közös piacot létrehozni a sikerhez, hanem nagy közös befektetések is kellenének.
Hasonló dilemma, hogy az EU foglalkozzon-e haderőfejlesztéssel, vagy bízzon abban, hogy a kontinens védelmét továbbra is ellátja az Egyesült Államok a NATO-n keresztül. A közös fegyvergyártás- és beszerzés, a képességek felosztása a lehető leginkább szuverenitási kérdés, miközben itt is igaz, ami az iparfejelsztésnél: az elaprózódás hátrányt jelent a globális versenyben. Oroszország hódító háborúja Ukrajnában megmutatta, hogy Európa katonailag mennyire gyenge – ez már ott látszik, hogy még annyi lövedéket sem tud adni Ukrajnának, amennyinek leszállítására ígéretet tett. Ráadásul itt megint előkerült a nagy kérdés: közös hitelből menjen-e az európai fegyverkezés, vagy ne. Franciaország a közös hitelfelvétel híve, Németország ezt határozottan elutasítja.
Ezekhez képest a bővítés kérdése már másodrangú, de szintén nagyon fontos kérdés. A Balkán stabilitása múlhat rajta, nem is beszélve Ukrajna ügyéről. Az EU biztonságát valószínűleg erősítené, ha képes lenne terjeszkedni, gazdasági lehetőségek is lennének az új területek integrálásában, de közben muszáj lenne áramvonalasítani a döntéshozatali mechanizmust, ha még több szereplő ülne az asztaloknál. Ez viszont megintcsak szuverenitási kérdést vet fel: meddig lehet többségi döntésekre bízni vagy intézményeknek kiszervezni olyan ügyeket, amelyekbe most még minden ország vezetése beleszólhat?
Európa ilyen dilemmák sorozata mentén alakult olyanná, ahogy most működik. Jött egy új probléma, kezelni kellett, hol hatékonyan, hol recsegő-ropogó kompromisszumok árán. A megoldásokat kikényszerítő gravitáció jellemzően a fokozottabb integráció felé viszi a szervezetet. Az integráció lehet fokozatos, ebben elég türelmes ez az intézmény. Most sincs mindenütt euró; nincs mindenki benne a schengeni zónában; tele van az EU-s jogrendszer kivételekkel ágazati és nemzetgazdasági szinteken is. Lehetséges, hogy a továbbiakban ezek az integrációs szintek intézményesülnek, és lesz egy új EU a belső magnak, és egy lazábban csatlakozó kör. Az is lehet, hogy a most éppen 27 tagállam egyre inkább együttműködik, és csak a később csatlakozókra lesznek érvényesek külön szabályok. Az is lehet, hogy a mostani kereteket nem sikerül tovább alakítani, és a belső viták felmorzsolják a nagy terveket. Az is lehet, hogy néhány fontos ügyben sikerül közösen tovább haladni, ahogy ez történt már sok esetben korábban, de új problémák jelentkeznek, amelyek újabb dilemmákat hoznak, és húsz év múlva már azok tűnnek válságtüneteknek, vagy éppen az EU jövőjét eldöntő nagy, végső kérdéseknek.
Egy biztos: az EU bizonyos mértékben féken tartja az erőfölényben lévőket, lehetőséget ad a gyengébbek számára érdekeik képviseletére, és akkora gazdasággá nőtt, ami túlmutat legnagyobb tagjainak lehetőségein is. A rendszer eddig tehát bizonyított, még ha persze folyamatos karbantartásra szorul is.
Nyitókép: AFP/Kisbenedek Attila
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
