„Leválthatatlan rezsimek nincsenek” – a ma 80 éves Martin József fontos családi titokra bukkant
Ennek a kormánynak a Waterloo-ja az európai integráció lesz – mondja Martin József. A Pulitzer-emlékdíjas újságíró épp beszélgetésünk megjelenésének napján tölti be a nyolcvanat, hát végigbeszéltük vele, milyen volt újságírószemmel a Magyar Nemzetnél diktatúrában eltöltött három évtized, a rendszerváltás a lap főszerkesztőjeként, s milyen a mai szabadság. Spoiler: szerinte most éppen van egy „halovány reménysugár”. Martin nemrég jelentkezett Gajári Ödön életét és pályáját bemutató könyvével, amely évtizedes munka eredménye – ráadásul egy családi titok felfedése is egyben. Életútinterjú.
– Nehéz volt Gajári Ödön életét feltérképező dokumentumokat szerezni, hiteles információhoz jutni róla?
– Nagy, évtizedes munka volt. Egyetlen könyvemen sem dolgoztam ennyit. Nem is befejeztem, csupán abbahagytam. Szerencsére rengeteg segítséget kaptam a szűk családtól, a feleségemtől, a fiamtól, részben pedig szakmabeliektől: több levéltárostól, irodalomtörténésztől.
– Ha az ön monográfiáját akarja majd megírni egy sajtótörténész 100 év múlva, segítsünk most neki! Mi lenne a Martin József és kora című kötet alcíme?
– Diktatúrából a szabadságba.
– És pont?
– Igen.
– Tehát ma szabadság van.
– Igen.
– Nagy vitái lehetnek a fiával, aki a Transparency International magyarországi vezetőjeként a korrupcióval meg a szabadsághiánnyal foglalkozik…
– Nincsenek, nincsenek! Mindjárt elmondom, hogy’ gondolom. Történelmi perspektívában. Az újságírószakma ötöde olyan szabadságot élvez ma, amely korábban, még a kései Kádár-korban is, teljességgel elképzelhetetlen volt. Ez persze nem változtat azon, hogy a nyolcvan százalék nem ilyen szabadságfokon dolgozik.
Az igazi újságíró viszont alapvetően szabad akar lenni, és ez a belső késztetés jobbára még akkor is megvan benne, ha amúgy egyértelműen nem lehet szabad.
– Nyilván tapasztalatból beszél.
– Persze. Pályám első fele a gyeplőn fokozatosan lazító diktatúrában, de mégiscsak diktatúrában zajlott, a rendszerváltozás idején léptünk át a diktatúrából a szabadságba. Kétezer-tíz óta az a bizonyos 80 százalék ugyancsak elég erőteljes külső nyomás alatt dolgozik. Ami viszont nem jelenti azt, hogy az ott lévők mindnyájan egyetértenek azzal, amit tenni kényszerülnek.
– Akik nem értenek egyet, már rég távoztak a propagandagyárból, nem?
– Van tehetetlenségi erő is, vannak megélhetési igények és követelmények…
– Nagyon megértő velük, holott tavaly egykori lapja, a Magyar Nemzet egyetlen cikkel emlékezett meg önről: „Brezsnyev utódjait magasztalta a Pulitzer-emlékdíjjal kitüntetett újságíró.” Fájt?
– Életem meghatározó szakmai élménye volt a Magyar Nemzetnél eltöltött három évtized, de azt már sokszor megtapasztaltam – érdekes módon mindig jobbról vagy szélsőjobbról –, hogy valamiképpen se kiköpni, se lenyelni nem tudnak. Ezért aztán görcsösen próbálják bizonyítani, hogy elfogult ősbaloldali vagyok.
– Miközben?
– Miközben semmilyen szorosabb közöm nem volt a baloldalhoz soha. A szolidaritást, amely egyébként keresztény erény és érték is, katolikusként igencsak fontosnak tartom, de ezen felül sem családilag, sem neveltetésemben nem kötődtem a baloldalhoz. Ugye, a Piarista Gimnáziumba jártam…
– Az milyen volt a kádárizmusban?
– Fantasztikus. Nagyon keményen fogtak minket. Rengeteget tanultam. Igen nívós osztályba jártam, ahol messze nem tartoztam a legjobbak közé.
– Nyilván ezért lett újságíró…
– Szeretem az öniróniát! Azért végül jeles érettségim lett.
– Ment ott a katolikus marxizmus, vagy hogy kell ezt elképzelni?
– Nagyon megtanítottak minket a marxista alapfogalmakra, olyannyira, hogy az egyetemen én jobban tudtam a dialektikus materializmust, mint azok, akik átlag állami középiskolából jöttek. A gimnáziumunk sem volt persze érintetlen a rendszertől, amelyben működött: drága jó osztályfőnököm, Meggyes János olykor megállt az egyik osztálytársunk háta mögött, és némán integetett, hogy most ne beszéljünk. Ő ugyanis tudta, hogy az illető tégla.
– Gimnazista tégla?
– Igen. Ez volt az egyik része a dolognak. A másik, hogy természetesen voltak kényes ügyek. Pontosan emlékszem, amikor 1956. október 23–hoz értünk az anyagban történelemből – 1958-ban kezdtem és 1962-ben érettségiztem – a szaktanárunk azt mondta: ami erről kell, azt olvassátok el a könyvben. Mindannyian értettük, miért nem akar hozzáfűzni semmit.
– Katolikus, hisz Istenben, közben meg a dialektikus materializmust kell tanulni… Ezt hogyan tudta összeegyeztetni?
– Utóbbi tananyag volt, abban nem kellett hinni. Ugyanezt a kérdést egyébként föltette az egyetem egyik neves oktatója a felvételi vizsgámon, 1962-ben. Messze nem ilyen jóindulatúan. Nem esett jól, de fel voltam készülve rá, mondtam mindenfélét, hogy dolgozni akarok, itt akarom építeni a társadalmat. Otthon is, meg az iskolában is fölkészítettek ezekkel a panelekkel.
– A közgáz után az újságírást már annak tudatában választotta, hogy hatalmas újságíróelőd leszármazottja?
– Nem, akkor erről még jóformán semmit sem tudtam.
– Egyszerűen nem vonzotta a tervgazdaság?
– A közgazdasági pálya eredetileg csak kizárásos alapon került szóba. Valójában tanár akartam lenni. Magyartanár. Csakhogy erről mindenki lebeszélt. Egyrészt a piaristaság, másfelől a rossz származásom miatt.
– Milyen szempontból volt rossz a származása?
– Sok szempontból. Apai nagyapám például földbirtokos volt. Édesanyám meg német. Annak idején egyik sem volt pozitívum. Tehát azt mondták, hogy ne is kísérletezzek a bölcsészkarral. Sajnos a matematika meg a fizika nem jöhetett szóba, nem voltam kiemelkedő bennük, az orvosi pályától pedig egyszerűen féltem. Sosem tudtam megbarátkozni a vérrel. Maradt hát a közgazdaság. Először fanyalogva fogadtam, utóbb azonban, ahogy ez az életben sokszor előfordul, kiderült, hogy remek választás volt.
– Mert?
– Részben mert tanulhattam nyelveket.
– A németet azért otthonról hozta, nem?
– Igen, de tízéves koromban meg kellett tanulnom újra. Teljesen kiment a fejemből, ugyanis otthon, édesanyámmal sosem beszéltem németül. Mamámnak egyébként kiváló nyelvérzéke volt. Úgy kereste a kiegészítő kenyeret jogi doktor édesapám raktárosi bére mellé, hogy tanított németet, angolt, az ötvenes években még oroszt is, mert egy gyorstalpalón annyira megtanult oroszul, hogy akinek érettségire valami minimálisat kellett tudnia, azt már tudta tanítani.
– Franciául is beszélt?
– Igen.
– Tehát ugyanazon a négy nyelven tudott, mint ön.
– Így van. És csak látszólag csapongunk: az ő nyelvtudása kapcsolódik a későbbi pályámhoz. Másodévesként ugyanis írni kezdtem az egyetemi lapba, édesanyám tanítványai között pedig voltak valódi újságírók is. Az egyik ilyen tanítványa – Csatár Imrének hívták – a régi Magyar Nemzet kiváló tagja volt. Megmutattam neki a cikkeimet. Azt mondta, hogy rendben vannak, majd egyszer nézzek el a Magyar Nemzet szerkesztőségébe. Azt is mondta: Mihályfi Ernőnek,
a főszerkesztőnek majd ne mondjam, hogy a papoknál érettségiztem. Hát nem mondtam. Mindig az utolsó bizonyítvány számít, és ebben akkor már az szerepelt, hogy Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem.
Így lettem 1967 szeptemberétől a Magyar Nemzet munkatársa. És itt jön be az, amit mondtam, hogy utóbb egyáltalán nem bántam meg a közgazdaságtant. Bölcsészekből a pályán – kis túlzással – ugyanis Dunát lehetett rekeszteni, az új gazdasági mechanizmus éveiben viszont szükség volt olyanokra, akik valamelyest értenek a gazdasághoz, ráadásul nyelveket is tudnak. Országokat, folyamatokat kellett elemezni, hiszen külpolitikai újságíróként dolgoztam, lényegében szinte megszakítás nélkül, harminc éven át.
– Utazhatott is, ellentétben másokkal.
– Igen. Jó sorsom volt.
– Mit kellett aláírni hozzá, milyen jelentéseket kellett adni cserébe?
– Természetesen engem is be akartak szervezni. Akik valamit értek, meg tudtak nyelveket, volt némi kiállásuk, azokkal általában megpróbálkoztak. Nálam ez a következőképpen zajlott. A MÚOSZ-iskolába jártam, ami kötelező volt az újságírósághoz akkoriban. Az iskola vége felé jártunk már, és nyílt titok volt, hogy van ott egy belügyes, akinek az a feladata, hogy szemmel tartson minket.
– Él még?
– Fogalmam sincs.
– Miért nem mondja ki a nevét?
– Nem szeretném. Nem elegáns.
– Nagyon elnéző az egykori spiclivel.
– Az a helyzet, hogy engem végül is nem bántott, mi több, rokonszenvezett velem. Azt is tudom, miért. A megelőző évek valamelyikében delegációt állítottak össze, amelynek az NDK-ba kellett mennie. Öt vagy hat főszerkesztőt választottak ki, de úgy, hogy a rendkívül egzotikus német nyelvet egyik sem bírta. Ez az illető engem javasolt. Elvállaltam a tolmácskodást. Vért izzadtam, de megcsináltam. A kétéves MÚOSZ-tanfolyam végén, egy pénteken aztán felvetette, hogy üljünk le egy konyakra a szövetség régi épületében. Sosem szerettem a konyakot, meg a helyzetet sem, de leültem vele. Akkor teljesen nyíltan fölajánlotta, hogy dolgozzam a magyar elhárításnak. Ráadásul fölsorolt neveket, egy-kettőre még ma is emlékszem, akik a szakmából nekik dolgoznak.
– Lebuktatta a hálózatát? Elég amatőr.
– Igen. Azóta sem értem, ez hogyan történhetett meg, de azokban a pillanatokban nem ezzel voltam elfoglalva. Hanem azzal, hogy most mi legyen. Közölte azt is, hogy ha igent mondok, kikerülhetek Nyugatra állandó tudósítónak.
– Kecsegtető.
– Dehogy. Nagyon megijedtem. Azt mondtam neki: Jóska, engedd meg, hogy a választ telefonon mondjam el neked. Nem akartam még egyszer ebbe a szituációba kerülni, hogy én ott ülök vele, és konyakozgatunk. Hazamentem és megboldogult feleségemmel, Ágival leültünk, átbeszéltük. Csak neki mondtam ezt el, senki másnak. Arra jutottunk, hogy a válasz csakis az lehet, hogy: nem. A megbeszélt időpontban föl is hívtam az illetőt és megmondtam neki. Aztán mi történt?
– Mi?
– Hát ez az. Semmi. A külpolitikai rovat tagjaként rövid időkre kiutazhattam ezek után is. Egy évben átlagosan kétszer-háromszor külföldön voltam, ráadásul nem is saját pénzből, ami fantasztikus volt akkor, amikor egyébként három évente lehetett csak utazni, évente legfeljebb úgynevezett látogató útlevéllel. És ha ez még nem lett volna elég… A 70-es évek első felében egy ideig rendszeresen kellett Olaszországról írnom. Kicsit meg is tanultam olaszul,
még interjút is készítettem, nem akárkivel: az olasz kommunista pártfőtitkár, Togliatti élettársával, Nilde Iottival. Azaz a „Vörös Királynővel”, az olasz képviselőház első női elnökével.
Anyai nagyszüleim Dél-Ausztriában, Klagenfurtban éltek, hát azt mondtam itthon, inkább hagyjuk a repülőt, nagyon szeretek vonatozni. Így még a nagyszüleimnél is eltölthettem egy-egy éjszakát suttyomban, beszélgethettem velük – senkinek soha nem tűnt fel.
– Hol volt a kommunista éberség?
– Létezett azért. Az általam hála Istennek nem ismert belső rendszerük működött. Erre valamikor a nyolcvanas évek közepe táján döbbentem rá. Egy általam nagyra becsült, bár soha nem szeretett rovattag, aki hosszú ideig párttitkár is volt, valamint a Magyar Nemzet washingtoni tudósítója, tett olyan utalásokat, amelyekből egyértelmű volt: számon tartanak, és nem bíznak igazán bennem.
– Mit mondott a kolléga?
– Utalt rá, hogy tudja, miért nem mehetek én állandó külföldi tudósítónak – ködösen fogalmazott, de nyilvánvaló volt, hogy tisztában van a beszervezési kísérlettel, meg annak sikertelenségével.
– 1982-ben mégiscsak állandó tudósító lett. Nem is akárhol: Moszkvában.
– Igen, de az nem Nyugat volt. Keletre mehettem. Ezügyben a rendszerváltás után persze többször megtámadtak, hogy ugyanis „tudjuk, hogy az mivel járt”.
– Mivel járt?
– Semmivel.
– Na ne!
– Itthoni főnökeim annyit mondtak csupán, hogy ne keressem a kapcsolatot a disszidens írókkal, és ha írok valami kritikusat, előtte próbáljam meg a jelenségnek valami nyomát találni a helyi sajtóban. Így is jártam el. A szovjet elvtársak is békén hagytak. Persze figyeltek: a hölgy, aki hozzánk járt, hát… elég gyorsan kitotóztuk a feleségemmel, mi a dolga amellett, hogy a fiunkat oroszra oktatja. A kérdéseiből, a fellépéséből nyilvánvaló volt, hogy jelent rólunk, de nem csináltunk semmi olyat, ami főbenjáró bűn lett volna, szóval úgy voltunk vele: jelentsen csak. Nekem a négy moszkvai év alatt senki nem mondta még azt sem, hogy tegyem azt, amit a Népszabadság tudósítója, Isten nyugtassa, megtett: neki például azt kellett írnia, hogy a bolt teli van hússal. Holott a boltokban nem volt semmi.
– Ön meg egyszerűen nem írt semmit a boltokról, vagy leírta, hogy nincs hús?
– Akkor írtam le, ha ráakadtam valamilyen eldugott cikkben egy utalásra, mondjuk arról, hogy az ellátást javítani kellene. Akkor már nem érhetett retorzió, hiszen az alaphír Moszkvában jelent meg, s amit Moszkvában szabad, azt nyilván szabad Magyarországon is…
– A peresztrojka, a lazítás hajnalán már ilyeneket is le lehetett írni a Szovjetunióban? Hogy gond van a szovjet gazdasággal?
– A Pravdában természetesen alig voltak ilyen cikkek, nagyon kellett keresni ezeket – és én nagyon kitartóan kerestem. Hetilapokban, irodalmi lapokban lehetett rábukkanni egy-egy sorra, amelyre hivatkozva aztán képet adhattam a valóságról. Olyan volt, mint amikor az ember tűt keres a szénakazalban, de megérte.
– A magyar szerkesztői nem mondták egy idő után, hogy most már ne lazítgassa itt a kommunizmust?
– A Magyar Nemzetnél a főnökeim nagyon óvatosak voltak, de ha az anyagot megtámasztotta szovjet forrás, nem volt gond. Volt aztán egy hetilap is, a Magyarország. Annak külpolitikai rovatvezetője, Gömöri Endre is kérni kezdett tőlem cikkeket. Ő meg egyenesen azt mondta: írjam csak meg, amit látok, akkor is, ha esetleg túl merésznek érzem. Van ugyanis egy vonalas kolléga, ő majd megírja a párthű cikkeket, nekem tehát nem kell ezzel foglalkoznom. Szerencsém volt vele is.
– Van orosz néplélek?
– Ezt már a mostani háború miatt kérdezi, ugye?
– Igen. Putyin elmebaja ez vagy az orosz népből következik?
– Nagyon nehéz kérdés, és mint annyiszor, most is bizonytalan vagyok – nem szeretem a nagyon kihegyezett válaszokat. Mindenesetre inkább az előbbire hajlok. Nagyon sok embert ismertem meg ott kint, a legkülönfélébbeket: az ő lelkükből biztosan nem következett a háború, meg az, hogy náciveszélyt kell hazudni és le kell rohanni Ukrajnát. Volt viszont egy nagyon aranyos bejárónőnk. Amikor 1985. március elején Gorbacsov lett a főtitkár, megkérdeztem tőle, mit gondol: „Most akkor más cár előtt fogunk hajlongani.” Ennyit mondott. Tehát,
ha van valami folytonosság a hozzáállásban, akkor talán ez: a fönt és a lent átjárhatatlansága és ennek természetesként való elfogadása. A háború őrületét viszont szerintem hiba lenne az orosz néplélekre visszavezetni.
– A rendszerváltáskor már a Magyar Nemzet főszerkesztője. Igaz, hogy svéd befektetőkkel a háta mögött liberális irányba vitte volna a lapot, csak ezt a politika megtorpedózta?
– Megválasztott főszerkesztő lettem 1989 novemberében, elég nagy többséggel ráadásul. Kegyelmi időszak volt az. Azt hittük, mostantól majd szabadon lubickolunk. Ráadásul épp túl voltam egy csodálatos munkán, amely mind a mai napig az egyik legkedvesebb nekem: a Magyar Nemzet alapításának 50. évfordulójára kiadott kötetet szerkesztettem ’88-ban. A jelentkező külföldi befektetők közül én valóban a svéd Dagens Nyheter című napilap ajánlatát tartottam előnyösebbnek. Megszavaztattam a szerkesztőséget, a többség is emellett voksolt. Aztán kiderült, hogy a kormány nem támogatja ezt az adásvételt. Akkor lemondtam. A másik meg, amire rákérdezett: közkeletű félreértés volt akkoriban, hogy vadliberális lapot akarok faragni a Magyar Nemzetből. Való igaz, hogy liberálisnak gondoltam magam, ma is annak gondolom egyébként, de a szó teljes, tág és befogadó értelmében, a magyar szabadelvű hagyományok értelmében. Nem állt tehát szándékomban nemzetellenes, pláne nem keresztényellenes lapot készíteni. Csurka István lapjában, a Magyar Fórumban mégis kaptam hideget-meleget, még zsidóbérenc is voltam.
– Zsidó nem?
– Csak bérenc.
– Pedig ha Csurka igazán jól informált, találhatott volna rendes fogást is!
– Igen, de arról még én sem sokat tudtam akkor. Így hát meg kellett elégednem olyan sorokkal, hogy másokkal együtt „taknyomon és nyálamon” kellene visszacsúsznom a Mérleg utcába, az SZDSZ egykori székházába. Ahol egyébként soha életemben nem jártam.
– Megbánta, hogy harc nélkül távozott, lemondott?
– Nem. Akkor döbbentem rá igazán, hogy a főszerkesztés mennyire nem az én világom, amikor én, aki nagyon szeretem az operát és a klasszikus zenét, a rengeteg munka miatt elfelejtettem, hogy van jegyünk az Erkelbe, az Álarcosbálra. Két dolgot szerettem mindig: olvasni és írni. Éppen ezekre nem jutott időm főszerkesztőként. A lapot megszerző franciák mindenesetre nem tettek lapátra, 1993-ban kiküldtek tudósítani Párizsba és Brüsszelbe.
– Arra, hogy dédapja Gajári Ödön, a Monarchia időszakának meghatározó politikai és sajtófigurája, Az Ujság alapító főszerkesztője, aki ráadásul zsidó származású, mikor jött rá végül?
– Már a változás után, amikor a zsidósággal kapcsolatos könyvek zsinórban kezdtek megjelenni. Akkor figyeltem föl arra, hogy ebben a zsidó lexikonban is meg van említve, abban is, meg amabban is… Holott a nagybátyám családtörténetében csupán két-három mondat szól Gajári Ödönről, és nincs megemlítve a zsidó származás sem. Valamit azért sejtettem, részben a nagyanyám, tehát Gajári lányának apró megjegyzéseiből, másrészt egy idő után föltűnt, hogy a családi könyvtárban ott van például A Hét, Kiss József lapja. Miért nem, mondjuk, a Vasárnapi Újság? Tehát az 1990-es évek első felében döbbentem rá, hogy van egy ilyen zsidó vonal, és hogy ez tulajdonképpen a családi emlékezetből szinte eltűnt. Nemcsak ez. Gajárival kapcsolatban sok minden, pedig korának ismert és elismert figurája volt. Mikszáth például nagyra becsülte szónoki képességeit és szerkesztési elveit, a parlamentben Jókai védte meg zsidózó képviselőtársától, lapjában bontogatta szárnyait a pályakezdő Móricz Zsigmond. Eközben párbajozó, tarokkozó nemes, földbirtokos, országgyűlési képviselő, szerkesztő és publicista… Mindezt feldolgozni és megírni nagy élmény volt: több mint egy évtizeden át foglalkoztam vele, mire tavaly megjelent a róla szóló könyvem. Azt bánom csak, hogy nem jöttem rá előbb, ki volt ő: millió kérdést föltehettem volna a nagyanyámnak, aki 1980-ban halt meg, 90 éves korában.
– És semmit nem mesélt az apjáról?
– Csak morzsákat dobott. Amikor például elmeséltem neki, hogy a New York Palotában dolgozunk, elejtette, hogy ők egykor a negyedik emeleten laktak.
– Ön is szinte titkolja a könyvben, hogy a saját dédapjáról ír. Miért?
– Benne van az, benne van, csak…
– Csak jó sokára tudjuk meg.
– Újságíró énem csínytevése ez. Valami azért legyen, ami egyszer csak meglepi az olvasót. Másrészt tényleg „harag és részrehajlás nélkül” akartam megírni Gajári Ödön történetét. A RECITI irodalomtudományi portálon megjelent egy alapos elemzés a könyvről. Wirágh Andrást, a szerzőt nem ismerem, de szerinte nem estem a leszármazottak általános hibájába, hogy ugyanis elkezdik mentegetni az ősüket.
– Őt nem, a Monarchiát viszont igen.
– Ez a munka csak megerősítette bennem, amit korábban is gondoltam: hogy az működőképes államalakulat volt, amelynek rengeteget köszönhetünk. A szabadelvűsége, a befogadó hajlama mindig imponált, még akkor is, ha tudom, hogy nagyon sok probléma volt vele. Nemzetiségi kérdés, szegénység, a parasztság helyzete… Romsics Ignác vonatkozó írásaiban részletesen megtaláljuk annak az időszaknak az árnyoldalait is. Mégis: nagy korszak, amelynek többoldalú aktualitása van ma.
– Mi?
– Döbbenetes látni, mondjuk, hogy a mai magyar kormányzati elit, a NER lényegében azt a nacionalista frazeológiát használja, amit az akkori, 48-as függetlenségi ellenzék használt.
Amikor 1906-ban kormányra kerültek, akkor meg gyorsan kiderült, hogy politikájuk csődöt mond, a koalíció gyakorlatilag szétesett. Meg is buktak négy évvel később.
– Nem úgy a NER. Holott ön már 2012-ben úgy látta, hogy ha a reálpolitika nem veszi át a „haszonvehetetlen ideológok” helyét, akkor vége.
– Hát igen. Így jár az, aki jóslásokba próbál bocsátkozni. Aki ír, az téved is. Egyetlen mentségem, hogy ilyesmi nálam sokkal nagyobb és okosabb emberekkel is megesik. Éppen a napokban olvastam a brit sztártörténész Niall Ferguson 2015-ös elemzését a görög válságról, amelyben azt jósolja, hogy Görögország hamarosan ki fog lépni, és vége az euróövezetnek…
– Most is jósolna még olyat, hogy a NER leváltható?
– Leválthatatlan rezsimek nincsenek. Ennek a kormánynak a Waterloo-ja az európai integráció lesz. Már most is az. Zsákutcába kormányozták magukat. A magyar társadalom túlnyomó része minden agymosás ellenére is inkább támogatja az EU-t, sőt, az euró bevezetését is egyre inkább. Nem csoda, hiszen látjuk: bárhol meglépték ezt, rövidtávon áremelkedést hozott ugyan, utána viszont hosszútávon stabilitást, s az infláció nem tépázta úgy az euróövezet tagjait, ahogy minket. A magyar kormány eközben dölyfösen és hangosan távolodik a centrumtól, az integráció perifériájára sodródik. Aki tehát ezt a hajót vissza tudja fordítani a mag-Európa felé, legalábbis akiről elhiszik, hogy képes rá, annak lesz esélye leváltani a maiakat. Nem tudom, lesz-e ilyen és ki lesz az – mondjuk, most legalább van egy halovány reménysugár.
– Tehát örül, hogy Magyar Péter az Európai Néppártba vetetné fel magát.
– Természetesen. Számunkra az uniós keretrendszer a legjobb, mert lehetőséget ad arra, hogy érdekeinknek megfelelően kössünk szorosabb szövetségeket egy-egy adott kérdésben a tagállamok egy csoportjával; annak lehetősége, hogy ezen belül a Monarchia egykori országai együtt mozduljanak, óriási esély, amelyet az elmúlt években a magyar kormány finoman szólva sem használt ki. Ezt mind bánhatjuk, ahogy a britek is megbánták mára a brexitet. Nagyon rosszul jártak vele, s a hosszú út visszafelé el is kezdődött már náluk. Ez persze nem jelenti, hogy jövőre újra csatlakoznak, ezek évtizedes távlatok, de a tendencia jól látszik.
– Évtizedes távlatokról beszélni, amikor az ember éppen 80 éves… Eszébe jut ilyenkor, hogy azt már lehet, hogy nem fogja látni?
– Persze, de ha élünk, akkor abba egyszer bele is halunk. Ez már csak így van. Nyilván vannak terveim, szakmaiak is, az időszámításom viszont inkább a családhoz igazodik már… Hogy vajon még látni fogom-e, amikor ez iskolába megy, a dédunokám óvodába, a legkisebb unokám pedig, aki most tíz hónapos, bölcsibe megy. Fogom-e tudni, hogy már szinte felnőtt unokáimból mi lesz….
– Hite szerint így is, úgy is látni fogja, nem? Kérdés, hogy milyen perspektívából.
– Én azért inkább az evilági koordinátarendszerben érzem otthon magam. Persze a hitem sem párolgott el. Mondjuk úgy, Pilinszky után szabadon: szeretnék hívő lenni. Eközben viszont
katolikusként nemcsak megriadva, de olykor megütközve látom, hogy egyházam egyes köreiben mennyire elharapózott az evilági javak iránti mérhetetlen bírvágy.
Szégyellem magam például, amikor a Bródy Sándor utcai rádiós komplexum kapcsán a Pázmány kerül szóba. Miért kell nekik éppen ott campus? Abban az épületben, amelyet nem lebontani kellene, hanem védeni, ahol ezer dolgot lehetne csinálni és mutogatni kellene, mert a fél magyar kultúra és szellemi élet bölcsője volt. Van azért szerencsére jó ellenpéldám is: Eger, ahol két évtizedig tanítottam. Úgy hallottam, hogy amikor szóba került, hogy a főiskola nem alapítványi lesz, hanem átveszi a katolikus egyház, akkor Ternyák Csaba egri érsek kérésére minden fontos testületet megkérdeztek, s bólintásuk után szép csöndesen, minden zűr nélkül meg is történt az átvétel. Úgy tudom, ott ez mind a mai napig így és jól működik.
– Ha már Eger: ön szervezte ott azt a 2018-as Magyar Nemzet-konferenciát, amelyre Huth Gergely betört, hogy kommunistázza önt…
– Nem csak engem. Szó szerint berontott a terembe, ahol ott ült a Romsics Ignác, Rainer M. János, meg még nagyon sokan mások, néhány Magyar Nemzet-es újságíró is. Végül sikerült kitessékelni, és folytathattuk a konferenciát, de az agresszivitása megdöbbentő volt.
– Haragszik rá és a hozzá hasonlókra?
– Egyszerűen nincs hozzájuk közöm. Semmi.
– Tavaly óta meg már a Metropolitan Egyetemhez sincs.
– Nincs sajnos. Ez volt az első tanév, amelyben nem tanítottam. Huszonöt év után az első. Lehet persze azt mondani erre, hogy én vettem a kalapomat, nem rúgtak ki, csak hát amikor tavaly augusztus végén az intézetvezetőnket be nem vallottan, mégis nyilvánvalóan politikai okokból hirtelen lapátra tették, egyszerűen vállalhatatlan lett volna ott maradni.
– Idősebb korára karakánabb is lett?
– Fiatalon nem voltam az?
– Verebeink csiripelték, hogy 1990 körül az a mondás járta: a Jóska nagyon jó ember, csak két dolgot nem tud: igent mondani meg nemet.
– Valószínűleg ezért sem voltam alkalmas arra, hogy hosszú ideig főszerkesztő maradjak. Kétségtelen, hogy szerettem a kompromisszumokat, amelyekben egyszerre volt igen is meg nem is, bár azért a kiélezett helyzetekben tudtam igent vagy nemet mondani. Az is lehet, hogy öregségemre határozottabb lettem, de abban, hogy a Metropolitan Egyetemet tíz remek kollégával együtt otthagytam, mindenekelőtt a szolidaritás játszott szerepet. Murai András intézetvezetőt nagyra becsültem és nagyon jó személyes kapcsolatom volt vele, ráadásul semmivel nem tudták megindokolni, miért kell neki hirtelen távozni. Tudtuk persze, miért.
– Ajánlaná a dédunokájának ilyen körülmények között, hogy újságíró legyen?
– A fiam az lett, sokkal magasabbra is jutott a szakmában, mint én: hat évig volt a Figyelő főszerkesztője – büszke vagyok rá. Hogy a dédunokámnak javasolnám-e ezt a hivatást? Ez nagyon függ attól, hol és milyen rendszerben fog élni. Nemrég voltam például Rómában, és elámultam. Újságkioszkok tömegeiben továbbra is azok a lapok kaphatók, amelyeket én negyven évvel ezelőtt is olvastam. A RAI adásában éjszaka van olyan félórás műsor, amelyben a régiós vidéki lapok vezető anyagait ismertetik…
– Az Magyarországon elég rövid műsor lenne: mindegyik megyei lapnak ugyanaz van a címlapján.
– Hát igen. Ezért mondom, hogy nagyon nem mindegy, hol újságíró az ember. De még így sem, itthon sem írnám le a hagyományos újságírást. A szabadságvágy és a tisztességre való törekvés időlegesen elnyomható ugyan, de ott motoszkál azért az emberben. Az újságíróban és az olvasóban egyaránt. Ezek az emberi érzések és vágyak pedig továbbra is ki fogják maguknak követelni, hogy bár teljesen átalakulva, új formákban és felületeken, de mégiscsak legyen hiteles, a szakmai szabályai szerint dolgozó, a valóság feltárására hivatott újságírás. Ebben egészen biztos vagyok.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
