Munkában a NER: Budapest legnagyobb elpuskázott lehetősége lett a Közvágóhíd
Gyakorlatilag semmi nem maradt meg a történelmi Közvágóhídból, amelynek helyén Orbán Viktor török barátja, Adnan Polat épít új városrészt. Pont olyat, mintha Isztambul valamelyik külső kerületében járnánk: lélektelen, tizenkétemeletes monstrumok nőnek ki a földből szorosan összezsúfolva. A NER-ben szokásos módon ez a magánfejlesztés is megkapta a kiemelt státuszt, és ezzel a felmentést minden előírás alól, noha semmilyen közcélt nem szolgál. A közcél az ellenkezője lehetett volna: a millenniumi idők egyik nagyszerű létesítményének megmentése és rehabilitálása, ahogy a világ sok városában történt. Ez azonban már örökre elúszott lehetőség marad.
2017 novemberében egykori lapunk, a nyomtatott Heti Válasz elsőként írta meg, hogy Orbán Viktor miniszterelnök török barátja, Adnan Polat projektcége, az APD Real Estate Kft. megvásárolta az egykori Közvágóhíd 4,8 hektáros területét a Budapesti Húsnagykereskedelmi Vállalattól, és azon valamilyen nagyszabású fejlesztést tervezhet, mivel két befolyásos török üzleti famíliát, a Çarmıklı és az Özaltın családot is bevont a tulajdonosi körbe. „Sokan remélték, hogy itt jöhet létre a Millenáris pesti megfelelője. Ennél valószínűbb, hogy az épületegyüttes nem védett részeit hamarosan ledózerolják, és szállodák, üzletsorok létesülnek – tehát ez lehet a Müpa és a vágóhíd között felhúzandó, immár jogerős építési engedéllyel rendelkező új állami kongresszusi központ kiszolgálóterülete” – próbáltuk megjósolni a jövőt.
Tévedtünk: új állami kongresszusi központ mindeddig nem épült, ellenben a Közvágóhidat teljesen eldózerolták, nemcsak a nem védett részeit, hanem a védetteket is, hogy a helyükön tizenkétemeletes monstrumokat húzzanak fel, lakások sokaságával. Az első tömbök már teljes magasságban emelkednek a Soroksári úton,
méretben felül-, minőségben alulmúlva bármit, amit öt évvel ezelőtt lehetségesnek tartottunk volna.
Akkoriban a kormányzat még éppen csak elkezdte alkalmazni a nemzetgazdasági szempontból kiemelt projekt nevű jogintézményt, amely lehetővé teszi, hogy bármely állami vagy magánberuházást mentesítsenek minden érvényes előírás alól, és teljesen egyedi szabályokat állapítsanak meg rá. Ez az intézményesített jogtalanság teszi lehetővé olyan urbanisztikai szörnyetegek megszületését, mint a Bosnyák tér mögötti „Zugló Városközpont” irodapark, amellyel legutóbb kétrészes cikkben foglalkoztunk (itt és itt olvasható), a tervezett Rákos-Dubaj, de a balatonaligai tópart kisajátítását vagy a védett épületeket ledózeroló, a Városliget bővítési lehetőségét elépítő Dürer Parkot is ide kell sorolnunk. Az LMP népszavazással szeretné hatályon kívül helyezni a kiemelt beruházásokról szóló törvényt. A kezdeményezés kétszer is megjárta a Kúriát, amely legutóbb most május elején adott zöld utat a referendumnak, bár a Lázár János vezette Építési és Közlekedési Minisztérium minden eszközt és jogi trükköt bevetett, hogy ezt megakadályozza.
A kiemelt projektek intézménye mindenesetre itt van velünk, és az a gyanúnk, hogy itt is marad, ameddig a NER létezik, mivel a rendszer működése ma már szinte elképzelhetetlen nélküle. Adnan Polaték közvágóhídi beruházása a 141/2018. számú kormányrendelettel kapta meg ezt a státust. Ennek nyomán a fővárosi kormányhivatal V. kerületi hivatala járt el építéshatóságként, és előbb 2018. december 19-én hozzájárult a területen lévő majdnem összes, szám szerint 39 darab épület bontásához, majd 2019. július 5-én ütemezett építési engedélyt adott az egész beruházásra.
Az ilyen építéshatósági ügyek Magyarországon általában nem nyilvánosak, és a jövőben még kevésbé lesznek azok, mert Lázár János minisztériuma hamarosan megszünteti az ÉTDR nevű dokumentációs rendszer mindenki számára hozzáférhető általános tájékoztatási felületét. Az APD Real Estate azonban idén év elején településrendezési szerződést kötött a ferencvárosi önkormányzattal, és ennek mellékleteként több más dokumentummal együtt az építési engedélyt is becsatolták. Ezt most feltesszük ide letölthető módon, hogy aki kíváncsi rá, hogyan működik részleteiben a kiemelt projektek engedélyezése, megnézhesse. Tanulságos olvasmány:
A Közvágóhídnak megvolt a maga helye Budapest mitológiájában. Fennállása utolsó évtizedében titokzatos, romantikusan romladozó létesítmény volt a zegzugos régi épületekben szórakozóhelyekkel, zenei próbatermekkel, klubokkal. Spontán módon indult el azon az úton, hogy kulturális központtá váljon, hasonlóan a világ számos más városához, ahol az egykori vágóhidak mára művészeti, kulturális és ifjúsági létesítményekké alakultak, mivel ezek az ipari épületek nagy, flexibilis tereikkel és kompaktságukkal általában különösen alkalmasak az ilyen funkcióváltásra. Az ismertebb példák közé tartozik a madridi El Matadero, amely 2006 óta a művészeket szolgálja, itt rendezik meg a Documenta Madrid filmfesztivált, a római Mattatoio, amely 2010 óta felsőoktatási intézményeknek és kiállítótereknek ad otthont, valamint a párizsi Grande halle de la Villette, amelyben 2007-es felújítása óta vásárokat, kiállításokat, koncerteket tartanak.
Mindhárom épületegyüttest gondosan restaurálták, a lehető legtöbbet megőrizve az eredeti hangulatból, értékekből. A római Mattatoióban vigyáztak rá, hogy az egykori vágóhídi működéshez tartozó szerkezetekből, az épületek között a magasban végigfutó, a hús szállítását szolgáló öntöttvas sínekből is minél többet megtartsanak, mert úgy gondolták, ez is hozzátartozik a hely szelleméhez, eltávolításával túlzottan sterillé válna az új egyetemi városrész. A Mattatoio egyébként 1975 óta állt üresen, jóval hosszabb ideig tehát, mint a budapesti Közvágóhíd, és a rekonstrukciót megelőzően kritikus állapotban volt, de a bontás gondolata fel sem merült: a város vezetése tisztában volt vele, hogy
egy ilyen ipari műemlék pótolhatatlan érték, amihez hasonlót újonnan létrehozni nem lehet.
Történhetett volna ez hasonlóan Budapesten is, hiszen a Közvágóhíd 1994 óta fővárosi védettség alatt állt, és nemcsak spontán módon elkezdték belakni a zenészek, de a környezete is fejlődésnek indult azután, hogy a Soroksári út túloldalán felhúzták a Nemzeti Színházat és a Művészetek Palotáját. Ferencváros déli részén, az egykori malmok és ipartelepek helyén sorra épülnek az új lakóházak, a kerület népessége gyarapodik, a középosztály többek közt itt keres és talál magának megfizethető otthont a város belső részén. A vasút túloldalán a Budapest Park Európa egyik legnagyobb szabadtéri szórakozóhelye, amely már külföldi fellépőket és vendégeket is vonz. Ez a szélesebb városi környezet szinte megágyazott a Közvágóhíd újjászületésének: itt csak némi rásegítés kellett volna ahhoz, hogy létrejöjjön egy igazán jó hely, valami olyan, ami nemzetközi szinten is releváns, izgalmas – izgalmasabb, mint egy steril modern városrész a Rákosrendezőnél néhány felhőkarcolóval, amitől a kormány most azt várja, hogy Budapestet „feltegye a térképre”.
A Közvágóhídnak ehhez minden adottsága megvolt. Először is ipari örökségként a maga a műfajában a legjobb épületek egyike volt a világon. A közvágóhidak építése a világon mindenhol egybeesett az ipari forradalom és a nagyvárosi modernizáció korszakával. Olyan emblematikus létesítményei a 19. századi modern európai és amerikai nagyvárosnak, mint a villamosok, a rakpartok, a vásárcsarnokok, a vasútállomások és a rakpartok. A közvágóhidakat az az igény hívta létre, hogy a növekvő városok egyre nagyobb húsfogyasztásának a biztosítása szervezett és higiénikus legyen. Korábban az állatokat magánmészárszékeken vágták, amelyek a város lakott területein, belső udvarokban, sikátorokban működtek, valódi hatósági felügyelet nélkül. Az állatvágás véres, mocskos munka, melléktermékeként bél, csont, bőr, gané keletkezik, ami a lakóházak között mindenféle fertőzés melegágya. Pusztán a vele járó szagok is zavaróak. Ráadásul az oltások előtti korban, a marhavész-járványok idején rengeteg volt a beteg állat, semmi nem garantálta, hogy ne kerüljön a piacra, az emberek asztalára fertőzött, rossz minőségű hús. A magánmészárszékeken a hűtésre is csak nagyon kezdetleges megoldások voltak, így a húst nem lehetett tárolni, könnyen megromlott.
A modern városnak kellett egy intézmény, ahova az állatokat nagy számban, vasúton felhozzák vidékről, a hatósági állatorvosok megvizsgálják őket, a beteg példányokat kiszűrik, az egészségeseket higiénikus körülmények között levágják, bontják, darabolják, minden használható részüket különválasztják, lemossák, és hűtőkamrákban tárolják mindaddig, míg a kereskedők a húst át nem veszik, és el nem szállítják a boltokba. Ez az intézmény volt a közvágóhíd, és ahol felépült, ott a magánmészárszékeket be lehetett tiltani: óriási előrelépés volt ez közegészségügyi és közellátási szempontból. Hogy mekkora, azt ma, a szupermarket polcáról lefóliázott állapotban leemelt hús korában már át sem tudjuk érezni.
Éppen ezért a Közvágóhíd olyan szimbóluma (volt) Budapest modernizációjának, a városépítés millenniumi hőskorának, mint az Andrássy út vagy az Országház.
Bizonyos értelemben még fontosabb is ezeknél, hiszen a mindennapi életet szolgálta, és tette egészen mássá, mint azelőtt, a premodern időkben volt.
A Közvágóhíd létesítése megelőzte a városegyesítést: 1868-ban hozott határozatot az építéséről Pest város tanácsa. A helyét Szumrák Pál városi főmérnök javaslatára Ferencváros déli peremén jelölték ki, jó távol a város akkori beépített részétől, közvetlenül a városhatáron. A tízhektáros területet legelők vették körül, és ideális helyszínnek látszott, mivel a Közvágóhídon kívül bőven elfért rajta egy új marhavásár is, ami hatalmas, nyitott területet igényelt az akloknak és a vásártérnek. Praktikusnak látszott, hogy a marhavásár és a vágóhíd egymás mellett, összehangoltan működjön. Két fontos adottságot vettek még figyelembe: a vasút és a Duna közelségét. Az előbbire azért volt szükség, mert már látszott, a vasúthálózat fejlődésével egyre több állatot fognak vidékről vasúton Pestre szállítani (bár ehhez kellett előrelátás: akkoriban még a hagyományos marhahajtás volt a jellemzőbb), utóbbira pedig azért, mert a megálmodott modern ipartelepről tudták, hogy rengeteg szennyvizet termel majd, amit legszerencsésebb a folyóba engedni.
A Közvágóhíd megvalósítására pályázatot írtak ki, amit Julius Hennicke berlini építész nyert meg. Hennicke a téma legnevesebb európai szakértője volt, aki a kontinens minden jelentősebb országát végigjárta, és a helyszínen tanulmányozta a vágóhidak működését. Szakmai alapműnek tekintett beszámolója néhány évvel korábban, 1866-ban jelent meg (Bericht über Schlachthäuser und Viehmärkte in Deutschland, Frankreich, Belgien, Italien, England und der Schweiz). Hennicke készítette el a berlini közvágóhíd terveit 1867-68-ban, de ezek nem valósultak meg. Úgy alakult, hogy a nagy német vágóhídszakértő végül egész életében mindössze egyetlen vágóhidat tervezett: a budapestit. Vagy azt is mondhatnánk, hogy Budapest kapta meg a tervlapon maradt berlini vágóhidat. Annyira német építmény ez, hogy még a főkaput szegélyező két impozáns szobrot is berlini szobrász, Reinhold Begas mintázta. Eredetileg homokkőből készültek, az egyik bivalyt vágásra vezető, kezében taglót tartó ifjút ábrázol, párdarabja pedig megvadult bikát próbál megfékezni. Az eredeti szobrok idővel tönkrementek, 1937-ben cserélték ki őket a ma látható bronzokra, de ezeken is látható alkotójuk szignója.
A Közvágóhidat 1870-ben kezdték építeni, és két év alatt készült el.
A maga idejében Európa legmodernebb létesítményének számított.
A korabeli beszámoló szerint „a vágótermek, külön osztályokkal a franczia, a hűtőtermek, a földszint felett álló jégvermekkel pedig az amerikai rendszerből vannak véve. Az istállókban 600 darab marha helyezhető el, s a harmincz vágóteremben – mely szám még szaporítható – 180 marhát lehet levágni naponként.” Az építéshez nemes anyagokat használtak, az istállókban márványvályúk álltak, a vágókamrák falait is márványlapokkal burkolták, hogy könnyen moshatók legyenek. A telepnek önálló vízellátása volt, amit a közepén álló víztorony biztosított. Az épületek alatt összetett csatornahálózat kanyargott, amely a Duna felé vezette ki a trágyalevet, valamint a vágókamrákból, mosókból érkező véres vizet. A vasúthoz a telep hátulról, a Mester utcai iparvágányon keresztül kapcsolódott, ahol egy nagy rakodó biztosította a marhák kiszállítását a vásártérre, illetve a vágóhídra. A Közvágóhíd megnyitásával az addig működő 32 pesti magánmészárszéket bezárták.
Julius Hennicke alapgondolata az volt, hogy a telepet egy reprezentatív főtengelyre fűzi fel, amely a Soroksári útra néző, szobordíszes főbejárattól indul. A bejárathoz töltésen futó felhajtó vezetett, két oldalán mélyített területen díszparkokat alakítottak ki a neves kertész, Pecz Ármin tervei szerint. Ez még ma is megvan, bár rendkívül elhanyagolt állapotban, és területrendezés címen az elpusztítását tervezik. Valamikor a 20. század elején ez a felhajtó kiegészült két csinos, beton kútházzal, amelyek lejutást biztosítottak a csatornarendszerbe. Ezek is megvannak (most még). A főkapu mögött tágas tér nyílt, amire palotaszerű neoreneszánsz homlokzatokkal nézett jobbról és balról a két nagy vágócsarnok: ezekben voltak a vágókamrák, a lég- és jéghűtők. A homlokzatokat faragott állatfejek díszítették. A tér közepét karám foglalta el itatókkal, itt várakoztak az állatok. A teret szemből a próbavágóhíd árkádos épülete zárta le, közepén a víztoronnyal. Hennicke minden mellékes, kiegészítő funkciót a központi épületcsoportot övező, a telekhatáron elhelyezett épületekbe telepített: a főkapu két oldalán volt az igazgatóság és az intézőség egyemeletes háza, mellettük szolgálati lakások, gépház és jéggyár, lakatos- és asztalosműhely, oldalt pacal- és bélmosó, állatorvosi iroda, raktárak, rendőrőrs, boltok, további műhelyek helyezkedtek el. Az egész telepet kőkerítés vette körbe, kifelé zárt, kompakt egységet alkotott, csak ellenőrzött pontokon lehetett belépni.
A Közvágóhíd mögötti marhavásárra Hennicke csak egy kisebb tőzsdecsarnokot tervezett, ez még ma is megvan az új lakóparkok között (ez az ottani elhagyatott épület félköríves tornácú része). Később ezzel egybeépülve pénztár- és vendéglőépület, valamint aklok, mérlegházak és faszerkezetű marhavásárcsarnok épült. Ezekből a 20. század végére semmi nem maradt meg. Az együttes hamarosan a Máriássy úton túlra is terjeszkedett, itt előbb istállótelep, majd 1927-ben Riva József tervei szerint neobarokk borjúvásárcsarnok épült. Ezt a 2000-es években mintaszerűen felújították, és irodaházzá alakították Máriássy Ház néven. A Gubacsi út sarkán lévő háromszögű területen épült fel Weiss Manfréd húskonzerv-üzeme.
Ez a hatalmas húsipari város egészen a 20. század végéig szolgálta Budapestet, bár külső, kevésbé értékes épületekkel beépült részei már a rendszerváltást követően fokozatosan megüresedtek. Először az istállótelep helyén épült fel a Praktiker barkácsáruház és a Wing irodaházai, majd az egykori marhavásár helyén nőttek ki a földből új lakóparkok (első ütemben a City Home, majd pár éve az Allure Residence). Ezen a területen építészeti értékek akkor már nem voltak, de az új városrészek sivársága, zsúfoltsága, a közterületek alacsony nívója nem sok jót ígért.
Hogy került ki egyáltalán a Közvágóhíd épületegyüttese a nevében is szereplő köztulajdonból? Alapvetően a rendszerváltást követő privatizációval.
A Közvágóhíd 1949-ig fővárosi üzem volt, de akkor államosították, és a szocializmus idején állami cégek kezelték: először a Budapesti Marhavágóhíd és Húsfeldolgozó Vállalat, majd ez 1964-ben beolvadt a Budapesti Húsipari Vállalatba. Ettől még funkciójában sok minden nem változott, és a telep is alapvetően megőrizte eredeti megjelenését, bár néhány szedett-vedett toldalék és az épületek állagának romlása sokat rontott rajta. A háborúban mindössze egy épület dőlt romba, a főbejárattól jobbra álló igazgatóság, amit az 50-es években elbontottak. A toldások közül a leginkább zavaró egy fedett, megemelt folyosó volt, amit pont a központi téren vezettek át, összekötve a két vágócsarnokot: ez megbontotta a díszes palotahomlokzatokat, és megtörte Hennicke eredeti, nagyvonalú térképzését.
A 20. század végére az egykor a modernizációt jelképező városi vágóhidak elavulttá váltak. Az élőállatok időigényes szállítása helyett racionálisabb lett a jószágot a tenyésztési helyéhez minél közelebb levágni, és a hűtött, fagyasztott húst a nagyvárosokba szállítani. Budapesten 1984-ben döntöttek arról, hogy beszüntetik az állatvágást a Közvágóhídon, és ezzel együtt a telepet is átadták a Budapesti Húsnagykereskedelmi Vállalatnak. Ez az állami cég akkoriban még monopolhelyzetben volt a főváros húsellátásában, minden üzletet, közértet kiszolgált, ezért szüksége volt egy olyan központi telepre, ahol a húst feldolgozták, hűtötték, raktározták, és árusították is. A vágás megszüntetése így nem jelentette a Közvágóhíd végét, a telep tovább szolgálta a főváros húsellátását – de hamarosan nagy változások következtek.
A Budapesti Húsnagykereskedelmi Vállalat monopóliumát 1987-ben megszüntették, és lehetővé tették, hogy az üzletek közvetlenül a termelőktől szerezzék be a húst. Ez már a rendszerváltást megelőző gazdasági liberalizáció egyik eleme volt. A rendszerváltást követően a cég teljes lejtmenetbe került. Tíz évvel később, 1998-ban már legfeljebb a budapesti húsellátás 10-20 százalékát ellenőrizte. Addigra magánkézbe is került, a privatizációt a szocializmus utolsó éveiben kinevezett vezérigazgató, Ináncsy Miklós hajtotta végre. Ezzel együtt került magánkézbe – gyakorlatilag Ináncsyhoz – a Közvágóhíd is, ahol egyre kevesebben dolgoztak, és az élet egyre csöndesebbé vált. Nem lehet a megszűnést konkrét dátumhoz kötni, az valamikor a 2000-es évek közepén következett be. Utána a területet már csak bérbeadással hasznosították. Egészen Polaték érkezéséig, akik 2017. július 31-én minden klubnak és próbateremnek felmondtak.
A Közvágóhíd nemcsak kiemelkedő épület volt a maga nemében, de szinte teljes épségben meg is maradt a közelmúltig. A toldások, alakítgatások természetesnek mondhatók egy több mint 130 évig használatban lévő ipari épületnél, de a megszokott mértéket nem lépték túl:
az örökséget tiszteletben tartó rehabilitáció teljes mértékben lehetséges lett volna.
Csakhogy a török fejlesztőnek esze ágában nem volt tiszteletben tartani az épületegyüttes és Budapest múltját, mint ahogy a neki mindenben segédkező kormánynak sem. A Közvágóhidat szinte teljes egészében lebontották. Ami megvan: a víztorony a csupaszra borotvált terület közepén, de oldalszárnyak nélkül, az egykori intézőségi ház a főbejárat bal oldalán (korrekten felújítva), valamint a főkapu a szobrokkal. Mindössze ennyi. Tegyük hozzá, hogy a látványterveken még a főbejárat is erősen megcsonkított formában jelenik meg, úgy tűnik, mintha kidobnák az eredeti öntöttvas rácsokat, a vaskos kerékvetőket, és csak a két pillért tartanák meg. Ha valóban így lesz, akkor még a főkapu megőrzéséről sem beszélhetük. Megvan még a főbejárat előtti park a felvezető úttal és a kútházakkal, ezeket a ferencvárosi önkormányzat őrizhetné meg, mert ez kivételesen nem az APD Real Estate-hez tartozó terület.
A bontás mértékét az alábbi légifotó szemlélteti, ami a terület néhány évvel ezelőtti állapotát mutatja. Jól látszik, hogy az egész együttes ép volt; ha mellé odatennénk egy korabeli helyszínrajzot, szinte az összes eredeti épület azonosítható lenne Hennicke idejéből:
A fenti felvételen kék színnel jelöltük a két nagy vágócsarnok impozáns homlokfalait, amelyeket a tervek szerint visszaépítenének. Ugyancsak rekonstruálnák az egykori próbavágóhíd elbontott szárnyait a víztorony két oldalán, ezzel megidézve az egykori reprezentatív központi teret az új épületkomplexum közepén. Az egyik vágócsarnok oldalhomlokzata már el is készült a Vágóhíd utcában, önmagában nézve egészen jó minőségben, még az újrafaragott állatfejek is sikerültek az ívek fölött. Mégis: az egész annyira kínos és bizarr, hogy azt kívánjuk, bárcsak ne építenék újra ezeket sem. A neoreneszánsz homlokzatok ugyanis a tizenkétemeletes lakóházakra rátapasztva, eredeti kontextusukból kiszakítva önmaguk karikatúráivá válnak. Szinte mellékes kérdés, hogy ez a homlokzat soha nem nézett ki a Vágóhíd utcára, hiszen előtte a lebontott melléképületek álltak, egy szűk belső sikátorban állt – bár pont ettől volt a régi Közvágóhíd izgalmas és titokzatos. És természetesen nem voltak ezek magukban álló díszkapuk sem, mint amivé most váltak.
A központi térre néző túloldali véghomlokzatok is csak színpadi kulisszának tűnnek majd az új tömbházak árnyékában, egy kimélyített „piazza” szélén. Hiszen valaha e homlokzatok mögött impozáns ipari csarnokok álltak, szerkesztésük is ezt tükrözi, rátét díszként legfeljebb azt az alpári szándékot fejezik ki, hogy az új lakónegyed fejlesztői történelmet is hazudnának a monstrumok köré. Ahelyett, hogy megtartották volna.
A Közvágóhíd esete jól mutatja, hogy a fővárosi védelem semmit nem ér a kiemelt projekt jogintézményének önkényével szemben. A fővárosi közgyűlés 2017-es rendelete nagyon korrekt módon kimondja, hogy a helyi védett épület egészében nem bontható le, csak azok a részei, amelyek utólagos hozzátételek, és nem képviselnek értéket. A jogszabály világosan leszögezi: az ilyen épületeket „a védettséget megalapozó állapotban kell megőrizni, vagy az eredeti, az építésének idején megvalósult állapotában kell helyreállítani”, mégpedig úgy, hogy az értéket hordozó épületrész ne sérüljön.
Betartották ezt a jogszabályt, amikor a Kormányhivatal engedélyezte a Közvágóhíd szinte teljes bontását? Nyilvánvalóan nem. Az ügyintéző engedélyében idézi a rendeletet, majd pontosan mindenben az ellenkezőjéről határozott. Ehhez hivatkozási alapot az értékvédelmi dokumentáció szokott kínálni, amit a befektető készít el a saját igényei szerint, és mindig talál hozzá lelkiismeretlen szakembert is, aki a nevére veszi. Az arcátlan, tudatos jogtiprás megakadályozására a kiemelt projekt státus miatt nem volt lehetősége sem a fővárosnak, sem a IX. kerületnek.
A Közvágóhíd esetében különösen szembeszökő, hogy a kiemelt projekt jogállást egy olyan beruházásnak adták meg, ami kizárólag a sok száz lakást, sok ezer négyzetméter irodát és egy szállodát a telekből gátlástalanul kisajtoló magánfejlesztő érdekeit szolgálja. A közcél az ellenkezője lehetett volna: a millenniumi idők egyik nagyszerű közjóléti létesítményének megmentése és rehabilitálása, ahogy az a világ sok városában történt. Ez azonban már örökre elúszott lehetőség marad: a Közvágóhíd kizárólag régi fényképekben él tovább.
Nyitókép: Vörös Szabolcs / Válasz Online
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
