„Isten szereti a biliárdgolyó-embereket” – vallja Sinkó Veronika festő- és grafikusművész
Közel harminc mesekönyvet illusztrált, grafikai munkái a népművészet dekorativitását és a középkori kódexillusztrációk színes világát idézik. Az új, őstörténeti Válasz Offline címlapján látható festmény alkotója, Sinkó Veronika kalandos életéről, a biliárdgolyó-emberekről és a bekötött szemmel hátrafelé nyilazó lovas női megfelelőjéről is mesélt.
1945 telén, amikor az orosz front elérte Budapestet és az Ipar utcai otthonuk találatot kapott, egy várandós asszony két gyerekével bekopogtatott a Gát utcai templom kapuján. A plébános, Ikvay László, a Katolikus Ifjúmunkás Országos Egyesület (KIOE) székházának igazgatója magától értetődő természetességgel tessékelte be régi barátjának családját. „Amíg az én fejem fölött van fedél, a tiétek fölött is lesz” – mondta és helyet szorított számukra a plébánián, ahol akkor már apácákat és zsidókat is bújtatott. Így történhetett, hogy a kis Sinkó Veronika a Gát utcai templomban látta meg a napvilágot. Miközben az égből bombák hullottak, édesanyja egyedül vajúdott és majdnem elvérzett, mire orvost tudtak keríteni. Amikor megszületett, egy zsidó ember, akit a templomban bújtattak, elindult egy vödörrel a kezében, hogy vizet szerezzen, amivel meg tudják mosdatni az újszülöttet. Veronka azonban mit sem érzékelt a körülötte zajló világégésből: kézről kézre adták. Amíg ott éltek, mindig volt, aki ringassa. A Gát utcai templomban rejtőzködők megmaradtak, de a két utcával arrébb bújtatott üldözötteket Salkaházi Sárával együtt elvitték és a Dunába lőtték.
Nem nehéz kiszámolni: az egykori kislány ma már közeledik a nyolcvanhoz. Üllői úti műteremlakásában lát vendégül bennünket és miközben elmeséli, születése történetét saját készítésű grafikával is illusztrálja. A képen sormintát alkotnak a harci repülők, két oldalt a lehulló bombák, alul pedig sok-sok fejfa. Minden ezzel kezdődött. Tudniillik a sormintákkal. Veronkát ugyanis az iskolában semmi más nem érdekelte, mint a rajzolás. Ha ceruza került a kezébe, sormintákkal díszítette a füzeteit. Feladta a leckét az újságíró édesapának és a gépíró anyának, akik egy hatvan négyzetméteres lakásban négy gyereket neveltek az ötvenes évek hullámverésében.
– Apámat, mivel felvidéki magyar volt, gyakran elvitték tolmácsolni, kint élte át a második ukrán frontot is, de miután a Jóisten hazahozta, azt mondta, nem megy bele még egyszer a húsdarálóba, így sokszor rejtőzködnie kellett – meséli Veronika az édesapjáról, aki Ipolyságon született, és mivel abban az időben az egyház kitaníttatta a falusi gyerekek közül az értelmesebbjét, neki megadatott, hogy a prágai egyetemen jogot végezzen. Csehül, lengyelül, franciául, latinul, angolul beszélt, a hatfős családot fordításokból tartotta el, miután hazagyalogolt a Don-kanyarból. Emellett dolgozott újságíróként.
– Apám világítótorony volt. Ő volt az élő bizonyítéka annak, hogy a helyben maradásnak is van értelme. A katolikus Új Ember szerkesztőjeként azonban sok zaklatásnak volt kitéve. Nem egyszer elvitték, napokon át vallatták, aztán kiengedték – mondja róla a lánya, aki hozzáteszi, az ő családjuk még így is a szerencsések közé tartozott, a felettük lévő lakásban lakó édesanya például teljesen egyedül nevelte a két fiát, mert a férje a Don-kanyarban maradt. A fiúk még hosszú éveken át minden ebédnél kitették a tányért, hátha megjön az édesapjuk…
– Kettős nevelést kaptunk.
„Nem tudhatod, mit miért kérdeznek tőled!”, „Apádról akarnak információt szerezni!”
– mondták sokszor. A Katpol osztályon rendszerint Ipper Pál kihallgató tiszt faggatta apámat. Emlékszem, dühében Tripper Pálnak nevezte, amikor feltűnt a tévé képernyőjén. Leginkább Ikvay Lászlóról vallatták, aki kilenc évet ült börtönben és aztán kiment Svájcba és próbálták rávenni, hogy menjen át a Szabad Néphez – emlékszik vissza, majd hozzáteszi: – inspiráló szellemi közegben nevelkedtünk. Apánk körül mindig tüneményes emberek forgolódtak, akiken szétáradt a megmaradás öröme. Azt hiszem, a sok nevetéssel tartották egymásban a lelket.
A kézügyességét Veronika az édesanyjától örökölte, aki gyakran maradt magára a családfenntartás gondjával. Szőtt, szőnyeget készített, hímzett, így azt, milyen egy szövőszék, egy felvetés, milyen a takács munka, már otthon magába szívhatta, csakúgy, mint a kreativitást.
– Anyámnak olyan manuális készsége volt, hogy a semmiből is fenntartotta a családot.
Amikor minden kötél szakadt, elkezdett gumipelenkákból kötényeket készíteni és eladta őket a piacon a káposztás kofáknak. Mivel mindenből hiány volt, munkaruhát sem lehetett kapni, így nagy kereslet volt rá – meséli Veronika, akit, mint mondja, már csak a neve jelentése („igaz kép”) is kötelezett arra, hogy elkezdjen textilfestéssel foglalkozni. A rajzkörben szerzett alaptudással, a népművészet iránti élénk érdeklődéssel vágott bele a hagyományos népi batikolás tanulmányozásába és autodidakta módon haladt előre. – Voltam bolti eladó, festettem porcelánt, szabadiskolákba jártam, rajzot tanultam és hoztam annyi szellemi muníciót hazulról, hogy tudjam, mikor melyik könyvhöz kell nyúlni, ha többet akarok tudni.
Veronika a szocializmus alatt reneszánszát élő kékfestés mellett a múlt ködébe vesző népi textilfestés felelevenítéséért 1971-ben megkapta a népművészet ifjú mestere díjat. Selyemre rögzített képeit Németországban, Amerikában is bemutatta. Míg festményt, szobrot csak nagy nehézségek árán lehetett átvinni a határon, a selyemképeket összehajtva, a hóna alá csapva kivihette az ember. Így eshetett meg, hogy 1980-ban Jimmy Carter elnöknek az ő alkotását adta át az Amerikai Magyar Kulturális Egyesület nevében két népviseletbe öltözött kisgyerek.
– A népművészet magától értetődő volt számomra és ahogy elmerültem a tanulmányozásában, automatikusan megismerkedtem a környező népek művészetével is. Kipróbáltam a zománcfestést, ikonokat festettem, közben Kallós Zoltánnal jártunk Erdélybe és lépésről lépésre zártam ki mindazt, amivel nem akartam foglalkozni, legyen szó technikákról vagy művészeti irányzatokról. A népművészet abban az időben menekülőút volt, hiszen így nem kellett szocreállá válni. Nem csak a szocreál, de a modernizmus is távol állt tőlem, a gótika viszont annál inkább megszólított – magyarázza Sinkó Veronika, majd személyes élményekről beszél.
Arról, amikor földbe gyökerezett lábbal állt a Cluny Múzeumban A hölgy az egyszarvúval című szőttesek előtt és kifosztva érezte magát amiatt, hogy nálunk semmi nem maradt meg a reneszánsz kárpitokból. Vagy a dél-franciaországi művésztelepről, ahonnan a Matisse-kápolnába zarándokolt, amely mélységes csalódással töltötte el. – Rájöttem, hogy a modernisták nem tudnak az Istenről beszélni, valószínűleg azért, mert nem hisznek – mondja a festő-grafikus. Ő azonban mindig szívesen „beszélt” az Istenről. Közel harminc, többségében a Móra Kiadónál megjelent mesekönyvet illusztrált, köztük sok egyházi témájú kötetet. Most is dolgozik egyen, épp a Holnap Kiadó magyar népmeséket feldolgozó albumába készít rajzokat.
– Amikor Párizsból hazajöttem, szinte mániákusan, a gótika hatása alatt kezdtem festeni. Így született az őstörténeti Válasz Offline címlapján szereplő, bekötött szemmel hátrafelé nyilazó lovast ábrázoló képem párja is, amelyen az én meghatódott női lelkem, a gótikához, a kereszténységhez és a természethez való viszonyom ábrázolódik. A természet mitológiai jelképe az egyszarvú, amelyet csak a női harmónia tud kordában tartani. A lovas, amely a címlapra került, értelemszerűen a férjem alakját jeleníti meg. Egy sámánt ábrázol, aki a dob hangjára utazik egy másik dimenzióban. Nem mondhatnám, hogy látja, hogy a világ milyen, de nagyon jól elvan – magyarázza Veronika, aki tizenhárom évesen ismerte meg a férjét és 62 év házasság után azt vallja, egy karrierhez mindig legalább két ember kell.
– A férjem, bár tehetséges volt, lemondott a maga karrierjéről azért, hogy én alkothassak, ami miatt ma is lelkiismeret-furdalásom van – fogalmaz. Két gyerekük született, akikkel tizenöt évig Pesterzsébeten éltek egy egyszobás lakásban. Aztán egy kiállítás után azt mondta a tanácselnök, kérjen valamit cserébe, ő pedig egy műtermet kért. Így kapták meg az Üllői úti ház földszinti lakását, amelyben üldögélünk. Itt nőttek fel a gyerekek – a lányból megszállott rajztanár, a fiúból jó nevű belsőépítész lett – s ha már a gyerekszoba egyben műterem is volt, az öt állásban dolgozó, ezermester férj által épített szekrény ajtajait a sárközi rongybabák ihlette figurákkal díszítette a grafikus mama.
– Egyfajta ikonosztázként próbáltam feldolgozni ezeket, és amikor egy ortodox orosz nő eljött hozzám, ezen mélyen megbotránkozott, mondván, nem szabad elmozdulni az ősi mintáktól.
Az ortodox keresztények mindig ugyanazt ismétlik, teljes joggal, mi viszont mindig mindent újra megpróbálunk elölről megfogalmazni, szintén joggal, hiszen számunkra ez adja a személyes hitünk hitelességét
– morfondírozik Veronika, akinek nem csak a mindennapjait, a munkásságát is markánsan meghatározta az istenhit.
Bár a családi identitásából fakadóan kötődött az apácákhoz, amikor a gimnáziumban tanárai lettek, „kudarcot vallottak egymással”. – Nem bírták a szabad embereket – mondja elgondolkodva, majd arról beszél, hogy Puskely Mária annak idején orosztanáraként megbuktatta. Évekkel később aztán élete legnagyobb élményét köszönhette neki, amikor találkoztak egy kiállításán. – Rajzoltam egy tizennégy képből álló sorozatot, a kálvária analógiájára, mivel úgy gondoltam, ha az Egyház Krisztus titokzatos teste, akkor a tagjainak meghurcolása tulajdonképpen rímel a tizennégy stációra. Amikor Puskely Mária nővér elkezdte nézni a képeimet, a harmadiknál a gyomrához kapott és felnyögött. –Ilyen volt a kihallgatás – és elkezdte mesélni az emlékeit. Ilyen visszaigazolások erősítettek meg abban, hogy jó úton járok.
– Amikor annak idején apám azon aggódott, mi lesz belőlem, Ikvay László azzal nyugtatta, ha az Isten tehetséget adott nekem, biztos van ezzel valami dolgom. Hosszú évtizedek alatt kristályosodott csak ki bennem, vajon mi lehet ez a feladat. Ma már úgy gondolom: tanúnak kellett lennem. Az én dolgom az, hogy a lehető legjobban dokumentáljam a világot úgy, ahogyan láttam. Az, hogy kiben mit indít el egy-egy munkám, már nem az én dolgom – mondja, majd elgondolkodva hozzáteszi: Isten nagyon szereti a biliárdgolyó-embereket. Néha meglök egy embert, akinek fogalma sincs, miért kapta a pofont, ám így elindul egy folyamat, amellyel valahol, valakit a végén besegíthet a célba.
Nyitókép: Vörös Szabolcs / Válasz Online
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
