„Másnap reggelre hűlt helyét találják” – különleges fényvarázs készül Szentendrén
Izgalmas napok lesznek a szentendrei Skanzenben május 30. és június 1. között. Nem csupán azért, mert az ott rendezett Kandela fesztivál szombati napján a Válasz Online is jelen lesz új nyomtatott kiadványával, a Válasz Offline magyar őstörténetről szóló számával. Jövő hétvégén különleges fényekbe is burkolózik majd a táj. Hogy miként, annak részleteibe a székesfehérvári Fényszórók egyik tagja, Gévai Bálint avat most be minket. Mesél arról, hogyan építette meg a pincében három hónap alatt a csapat saját fejlesztésű írásvetítőit, amelyekből stadionlámpák világítanak, hogy milyen, amikor a közönség élőben nézi végig, amint egy koncert hátterében ecsettel párbajozik az ember egy léggyel. Világszerte ritkaságszámba megy az az analóg fényfestészet, amit ők művelnek. Interjú.
– A fényfestéshez egy retró eszközt, írásvetítőt használ, ami legtöbbünknek az általános iskolából ismerős. Emlékszik még az első találkozásra?
– Persze! Az írásvetítővel, akárcsak a diavetítővel való találkozásom sorsszerű volt. Huszonnyolc éve történt, hogy az iskolai művészettörténet órán festményeket ábrázoló fotókat vetített a tanár, én pedig azonnal azt éreztem, én is akarok ilyen vetített festményt csinálni. Megfogott a hangulata. Hazamentem és kértem anyukámtól füzetborító fóliát, amit csíkokra vágtam, tini nindzsa teknőcöket rajzoltam rájuk és bepréseltem őket az otthoni diavetítőnkbe. Legközelebb tizennyolc éves koromban, egy kulturális egyesületben találkoztam ezzel a műfajjal. Teljesen beleszerettem. Ott szintén fotókat vetítettek és azt javasolták, fessek kis üveglapokra, amelyeket be lehet helyezni a dia helyére. Később írásvetítővel tuningoltam fel a technikát. Erről tényleg mindenkinek a gyerekkora jut az eszébe. Már tizennyolc európai országban jártunk a masináinkkal és amikor meglátják őket, mindenhol kézzel-lábbal magyarázzák az általános iskolai élményeiket. De amikor bekapcsoljuk, rájönnek, hogy a mi szerkezeteink azért nem ugyanolyanok, mint azok voltak, ezekben ugyanis stadionreflektorok vannak. Vannak gyári gépek, amiket arra találtak ki, hogy színházakban, nagy felületre lehessen vetíteni velük diaképeket, de az írásvetítők nyolcszor jobb minőségű fókusszal vannak megáldva. Maga az eszköz retró, de amire használjuk, hogy analóg képet vetítünk ki vele, teljesen egyedi. Ez azonban csak egy része a fényfestészetnek.
– Mert? Mi mindent nevezhetünk még fényfestészetnek?
– Három nagy válfaja van, a legismertebb a mozgókép, amikor az animált képek lekövetik a tájat, például megmintáznak egy létező homlokzatot, ami aztán összeomlik. A második, amit mi csinálunk, az állókép, amellyel atmoszférát teremtünk. Amikor például a Széllkapu tér, ahol most ülünk, megnyílt a nyilvánosság előtt, nekünk kellett tizenkét géppel bevilágítanunk, a gombáktól a borostyánfalig, mindenre ki kellett találnunk valamilyen fénykompozíciót. A fényfestészet harmadik ága az installáció. A mi munkánkat is, a felfújható világítós szobroktól kezdve a zenére vezérelt ledlámpákkal feldíszített tereken át mind-mind ebbe a kategóriába sorolják.
Amit mi a Fényszórókkal csinálunk, az Európában nagyon egyedinek számít. Csak néhányan foglalkoznak hasonlóval.
– Ezek szerint amit alkot, az nem művészet?
– Nem, én sárvérű vagyok, nem művészek a szüleim és én sem tartom magam annak. Bár valóban van némi kézügyességem, inkább abban tartom magam jónak, hogy összegyűjtöm a szépet, amit látok, megpróbálom összegyúrni és egy adott formában odaadni az embereknek. Óvodás koromban nem voltak barátaim, állítólag magamba forduló kisgyerek voltam, aki, miután integetett az anyukájának az ablakból, leült rajzolni. Aztán felkerültem Budapestre, a Kisképzőbe. Akkor még nagyon szerettem ezt a várost, izgalmas volt a suli is, mint a roxfortos varázsvilág, de akkoriban inkább zenéléssel foglalkoztam. Ezen a pályán az indított el, hogy csatlakoztam egy egyesülethez, ahol lehetőséget kaptam arra, hogy kifessem egy művelődési ház vécéjét. Ott indultam el a festészet szeretetének lavinájával. Mindenféle magasztos háttértartalom nélkül kezdtük ezt csinálni. Támogatást szereztünk, amiből koncerteket szerveztünk, mellé pedig fényfestegettünk, akkor még csak hobbi szinten. Nem akarok belemagyarázni dolgokat a munkáimba, persze ez nem azt jelenti, hogy egy jó témában nem tudnék kiemelni egy-egy lényegi motívumot. Egyszerűen csak szeretem, ha az emberek körülöttem szépet látnak. Számomra ez a munka nem önmegvalósítás, inkább történetmesélés, esztétikus módon. Kezdetben idősebb művészek – fotósok, grafikusok, szobrászok – mellett próbálgattuk a szárnyainkat. Diavetítőket használtunk és sokáig eszünkbe sem jutott, hogy egy fehér épület is jó felület lehet számunkra. Mindenhová vásznakat aggattunk. Ma már jót nevetünk rajta, de előfordult, hogy egy hófehér mennyezetet is bevásznaztunk. Karcolgattunk üvegeket, festegettünk, ezeket vetítgettük diavetítővel. Aztán megismertünk egy pécsi csapatot, akik írásvetítőt használtak, így kezdtünk el mi is azzal dolgozni.
– Abban az időben újdonságnak számított a fényfestés?
– Elszórtan voltak olyan csapatok, amelyek már próbálkoztak hasonlóval, mint a Dorka és Kozma vagy a Limelight, de ők nem pont ezzel a technikával, inkább projektorokkal dolgoztak. Írásvetítőt, diavetítőt csak egy kis egyetemi tanárokból, művészettörténészekből álló társaságnál láttunk, akik sörözés, fröccsözés közben úgy dobták fel a teret, hogy különféle sziluetteket; köröcskéket, különféle tárgyakat raktak a vetítőre. A fényfestés a camera obscurával kezdődött és a fotós módszerekkel is összefügg, hiszen azoknál is előfordul, hogy a fényérzékeny papírra tárgyakat rakosgatnak. Ez a sok szakma mind-mind egybevág és bár ilyenformán ősidők óta létezik, talán azért fejlődött éppen mostanában ilyen nagyot, mert most áll hozzá rendelkezésünkre a technika. Van áram, az installációknál megjelent a ledes technika, vannak projektorok. A csillagok állása tehát tökéletes volt, amikor tizenöt éve elkezdtünk ezzel foglalkozni. Nem tudom, hogy a mi munkánk maradandó lesz-e vagy csak egy múló szeszély, de én már ennyinek is örülök, mert a világ legjobb munkahelye az enyém. Utazgatok és mindenféle izgalmas emberrel találkozom.
– Hogy lett több hobbinál a fényfestés a székesfehérvári keltetőben dolgozó csoport számára?
– Az építkezés nyolc éve vált tudatossá, amikor megszerveződött az első Zsolnay Fényfesztivál, ami a mai napig a magyar fényszakma meghatározó eseménye. A mi személyes karrierünk valamivel előbb kezdődött. Nem sokkal a tizennyolcadik születésnapom után Pusker Péter, a Mediawave Filmfesztivál zenei szervezője elhívott minket egy eseményre, ahol látott minket egy török zenekar és a tagjainak nagyon megtetszett, amit csináltunk. Ők kérdeztek rá először, nem lennénk-e hajlandók élőben festeni a koncertjük alatt a háttérben. Pont nálam voltak a festékek, elmentünk a Tescoba képkeretet venni, abból kiszedtük az üveglapot, erre festettem. Egy moziteremben volt a koncert és mi a mozivászonra vetítettük ki az írásvetítőre fektetett üveglap képét, performance jelleggel. Ezután a BaBa ZuLa meghívott minket a WOMEX zenei expóra, Péter pedig egyre jobban érdeklődött eziránt a műfaj iránt és ahová csak tudott, hívott minket. Amikor aztán Pécsre került programszervezőnek, lehetősége nyílt arra, hogy felállítson egy vadonatúj rendezvényt, ő pedig jó érzékkel megrendezte Magyarország első fényfesztiválját. Annak ellenére, hogy addig soha nem látott ilyet, egészen jól sikerült neki, rögtön tizenötezer ember volt kíváncsi rá. A fényfestő csapatokkal akkor kezdtünk el jobban odafigyelni egymásra, barátságok szövődtek, trükköket lestünk el egymástól és továbbadtuk, amit mi tudtunk. Elkezdtünk valamiféle szakmaiságot kialakítani, közösséggé váltunk. Mára a Zsolnay Fényfesztivál, egy-egy alkalommal már több mint százezer embert mozgat meg.
– Támogató közeg a fényfestőké? Nem őrzik féltve a titkaikat?
– Én ma már szeretem minél hamarabb kiteregetni a trükkjeimet, hogy fejlődjön a szakma, de nem mindenki dolgozik így, ám ez nem is baj.
Lehetne nagyképűen azt mondani, hogy annak van konkurenciája, aki nem csinál elég egyedit, de itt mindenki egyedi dolgokat csinál, ezért nincs konkurálás.
Van, akinek a vetítői gyengébb fényerővel rendelkeznek, de jobbak a festményei, vagy ugyanez fordítva. Van, akit azért hívnak, mert projektorral vegyítve állóképet is tud csinálni, van, akinek a varázsvilág a zsánere és van, aki inkább az ipari dolgokra fókuszál. Péter idővel külföldieket is elkezdett meghívni a fesztiválra, így megindult az átjárás a külföldi események és a hazaiak között. Ekkor szembesültünk azzal is, hogy fényfesztivál már körülbelül tíz-tizenöt éve van más országokban, főleg tőlünk északra, hiszen ott hosszabbak az esték, így hat-hét órás is lehet egy-egy rendezvény. Az analóg fényfestés azonban, amit mi csinálunk, külföldön nagyon ritka.
– Említette, hogy külföldön ritka az a fajta analóg fényfestés, amit önök csinálnak. Ott milyen technikát használnak?
– A fesztiválok nagy részét projektoros vetítés teszi ki. Fényinstalláció lehet egy épület is, amelynek az összes ablakában kapcsolgatják a lámpákat, vagy lehetnek felfújható, ledekkel kivilágított szobrok, amik mozoghatnak vagy akár repülhetnek is. Vetíthetnek vízre vagy építhetnek szobrot ledpálcákból is, van például egy híres magyar alkotás, a Talking Heads a Limelight-tól, ami már megjárta a világ legtöbb országát. Ez két óriási fejet ábrázol, ledekkel díszítve, amelyek úgy villognak, mintha a fejek tulajdonosai beszélgetnének egymással. Vagy ott van például a Koros Design, akik felfújható, led fényforrással felderített világító szobrokat készítenek. Persze attól, hogy egy szobor világít, még nem biztos, hogy az fényalkotás, csak akkor lesz az, ha a fényé benne a főszerep. De az is fényművészet, amit egy profi szakrális művész, Mátrai Erik csinál, aki fénnyel és füsttel játszik a templomokban. A füstre vetett különböző fénysugarak ugyan jelen vannak az ipari, színpadi koncertes technológiákban is, de, bár ezt is lehet művészi szinten csinálni, ahogy egy robotlámpa fénye sugarakat vet, nem hasonlítható össze azzal, amikor egy alkotó egy komplett atmoszférát teremt ezek segítségével.
– Van a fényművészetnek hivatalos definíciója is?
– Azt gondolom, hivatalosan nincs, de van már olyan egyetemi tanár, például Sztojánovits Andrea, aki sokat foglalkozik azzal, hogy oktatási keretek között is megfogalmazza, mi ez pontosan. Bár belefutottam már abba, hogy a Bodajki Művészeti Középiskolában tananyag volt a Zsolnay Fényfesztivál,
szerintem kell még húsz-harminc év, mire a fényművészet akadémiai definíciót kap.
– Akkor már ön is művésznek fogja vallani magát?
– Nem, azt sosem.
– A Fényszóróknál saját maguk által fejlesztett írásvetítőkkel dolgoznak. Mit tudnak ezek, amit más nem?
– Eleinte fióksíneken csúsztak az üvegelmezek, amiket rajzcsipeszekkel rögzítettünk, szóval találékony megoldásokat alkalmaztunk, de az emberek szerették és mi is szerettük. 2018 januárjában éppen nem volt munkánk, de maradt egy kis pénzünk, akkor határoztam el, hogy a befőttes gumis, ékszíjas megoldások helyett gépesíteni fogom a vetítőinket. Levonultam a pincébe, 3-4 hónap alatt megtanultam tengelyt hajlítani, mindenféle Youtube-videókba belefeledkezve, a bütykös mechanizmusról szóló egyetemi disszertációkat tanulmányozva megtanultam ezt-azt és elvégeztem az átalakításokat. Régen, a motorizáció előtt, amikor még gőzgépek sem voltak, csak úgynevezett automatának hívott szerkezetek léteztek. Ezekhez nyúltam vissza az átalakításkor. Kevesen tudják, de az ókorban élt egy Hérón nevű feltaláló, aki nagyon komoly látványokat volt képes előidézni víz, homok és fény segítségével. Készített például egy szerkezetet, amelyben, miután a pap meggyújtotta a tüzet, egy fémtartályban víz hevült, az így keletkező gőz kinyitott egy ajtót, amin kigurult egy tíz méter magas arany Apollón szobor. A gőzfelhőből előbukkanó szobor mögött fanfárok szólaltak meg, szintén a gőz hatására. Ma már tudjuk, hogy mindez a termodinamika törvényének köszönhető, de az akkori embert teljesen lenyűgözte a jelenet. Ezeket a szerkezeteket tanulmányozva, ezek mintájára építettük meg a mechanikus szerkezeteinket, azzal a különbséggel, hogy mi már használunk áram hajtotta motorokat is a működtetésükhöz. Az írásvetítő harmincszor harminc centiméteres felületére helyezett üveglapot, amelyet kivetítünk, képesek vagyunk ide-oda mozgatni, fel tudjuk vágni őket csíkokra, vagy éppen folyadékot tudunk rá rakni. Erre is volt már példa a művészettörténetben, hiszen Joshua White a Pink Floyd koncerteken a háttérben olajlikvideket kevergetett írásvetítőkön és diavetítőkön.
– A házilagos gépesítésnek hála milyen látványt lettek képesek előhívni?
– Volt egy olyan projektünk, amiben több írásvetítő képét irányítottuk egy pontba és egy analóg zongorát építettünk a rendszerbe, amelynek a gombjait nyomogatva tudtuk fel- és lekapcsolni a vetítők fényét. Volt előttünk hat gép, mindegyiken forgott valami és a koncert hátterében ritmusra nyomogattuk a billentyűket, ennek megfelelően változott a kép. Ma már van ennek egy számítógéppel vezérelt verziója, amelynél egy laptopról tudjuk irányítani, hogy melyik írásvetítő fénye hol bukkanjon fel. Ez egyébként látható lesz május 30. és június 1. között a Szentendrei Skanzenben rendezett zenés fényfesztiválon is. Ez a rendszer képessé tesz arra, hogy az egyik pillanatban az egyik épületet emeljük ki, aztán egy másikat. A lehetőségek tárháza végtelen. Mindig azt hisszük, hogy ezt már nem lehet fokozni, de aztán kiderül, hogy mégis.
– A Kandela Fesztiválon milyen koncepció mentén gyulladnak fel majd a fények?
– A cél, hogy a Skanzen csodálatos épületeit kiemeljük a fények segítségével. A szárazmalom, ahogy már említettem, belülről lesz kidíszítve ledlámpákkal, azok zenére fognak működni. Lesznek óriási, felfújható tulipánok, amelyek rímelnek a népi motívumokra, a dusnoki szélmalom pedig be lesz világítva projektorral, hagyományos mappinggel. A mi csapatunk az új erdélyi részt fogja bevetíteni erdélyi motívumokkal, mechanikus szerkezetekkel. Egyik személyes kedvencem egy interaktív játék lesz, a gyöngyösi polgárház oldalán, amely terméskövekkel van kirakva. A terméskövek úgy lesznek projektorral megvilágítva, hogy ha valaki besétál a projektor elé, ezeket a egyenként arrébb tudja tolni. Családbarát programnak ígérkezik ez a fesztivál, egyfajta kreatív kincskeresésnek, ahol a vendégek az útvilágításokat követve felfedezhetnek egy-egy koncertet, egy-egy alkotást. A koncertek nappal indulnak, a fények pedig este gyúlnak majd fel.
– Hogyan készül egy téma megfestésére?
– Utánaolvasok, filmet nézek az adott témáról, de van, ahogy most is, hogy a kurátori csapattól kapok képeket. Ezúttal az erdélyi mellett hagyományos szecessziós motívumokat és a bent lévő kiállítási tárgyakról készült fotókat is kaptam. Megpróbáltam összegyúrni ezeket és leszűrni belőlük a lényeget. Az erdélyiek nagyon hasonlítanak a magyar motívumokra, de ananászokra és pálmákra is emlékeztetnek.
– Az élőben festett háttereknek mi a legfőbb buktatója?
– Olyankor látszik az ember kezének, vagy legalábbis az ecsetjének a sziluettje, de a légy is, ami esetleg odaszállt a vetítőre és amivel meg kell harcolni olykor-olykor. Az egyesületből az egyik művésznővel történt ilyen, miközben egy Lajkó Félix koncerten festette a hátteret élőben. Elindult a harc és bizony jó darabig mellékessé vált a közönség számára, hogyan játszik a zenész,
mindenki csak a légynek szurkolt.
– Mitől csapatmunka ez?
– Régebben, amíg többen voltunk a csapatban, többen, többféle stílusban festettünk. Most már csak ketten vagyunk, én festek, a társam, Horák Dávid pedig a műszaki feladatokat és a helyszíni megjelenést intézi. A többiek szétszéledtek, más munkahelyekre mentek, kifáradtak, van, aki anyuka lett. Szerintem ez teljesen természetes, olyan, mint egy zenekar: van egy-két főkolompos, aki marad, a többiek fluktuálnak. Mi voltunk a legmegszállottabbak. Persze néha mi is kifáradunk, de szerencsére minden évben van egy 4-5 hónapos szünet január és május között, amikor nincsenek fesztiválok. Ilyenkor lehet erőt gyűjteni.
– A munkáik ma már csak fesztiválokon láthatók?
– Régebben céges rendezvényekre is jártunk, de ma már nem szeretünk logókat festeni, inkább azt, ha adnak egy témát és szabadon asszociálhatunk.
– Például milyen témát?
– Ott van például a Művészetek Völgye, ahol soha nem mondták meg, mit fessünk. Varázsolhattunk mesefalut mézeskalács házikókkal, teremthetünk egy komplett mesevilágot a különböző színpadok hátterében, az épületek, a fák, utcaszakaszok megvilágításával, amiket mindig egy kicsit másként díszítünk fel. Ezt nagyon szeretjük. Egy nyári szezonra mindig legalább tíz diát készítünk, amivel azután turnézhatunk. Ezek a képek a Művészetek Völgye tíz estéjén debütálnak, innen visszük őket tovább zenei fesztiválokra és más helyszínekre.
– Nagyon sok időt vesz igénybe ezeknek az elkészítése?
– Igen, de ma már tableten, digitálisan rajzolom meg a diákat és nyomdai úton kerülnek az üvegekre.
– Miért nem fest festékkel?
– Öt évvel ezelőttig csak üvegre festettem, de egyrészt nem volt megfelelő nyomdatechnika, nem tudtak elég élénk fóliát nyomtatni nekünk, másrészt ha megfeszültem, akkor se tudtam egy szezonra 10-12 diánál többet összehozni. Egy üvegfestmény több mint tíz óra alatt készül el, amíg erős vegyszergőzt szív magába az ember és nincs javítási lehetőség. De a legnagyobb probléma ezzel az volt, hogy az új vetítőink ripityára törték az üveglapokat. Ezeken nagyon nagy hőmérsékletű a fényközéppont és a tizenkét dia, amin 3-4 hónapot dolgoztam, a nyár közepére elkopott. Arról nem beszélve, hogy hirtelen megrendeléseknek sem tudtunk eleget tenni, amíg kézzel festettem az üvegképeket, holott gyakran kapunk nagyon rövid határidővel is felkéréseket. De a digitális technikát is szeretem, mert ez ugyanúgy kézimunka, hiszen nem használok szerkesztési segítséget, nem szerkesztek vektorikus elemeket, csak kézzel rajzolok egy egyszerű rajzprogramban.
– Tizennyolc országban jártak már a produkcióikkal, tavaly decemberben például a stockholmi Nobel Week Lights vendégeiként együtt ünnepelhettek Karikó Katalinnal és Krausz Ferenccel. Van olyan vendégszereplésük, amire különösen szívesen emlékszik vissza?
– Stockholmban sajnos nem voltam ott személyesen, mert az építés napján született meg a kisfiam. A társam és néhány segítőnk képviselte a Fényszórókat és természetesen nagy kaland volt számukra, de ugyanilyen nagy kaland volt az észak-finnországi látogatás is, ahol mínusz 15 fokban tesztelhettük, hogyan bírják a vetítőink a komolyabb fagyokat. Az összes külföldi fényfesztivál nagy kaland, egyiket sem tudnám kiemelni.
– Azért jó elmenni, mert megmutathatják magukat, vagy azért, mert új trükköket leshetnek el?
– Én sosem vagyok tökéletesen elégedett magunkkal és most egyébként is inkább önző leszek és azt mondom: azért, mert mindig tudunk új dolgokat tanulni, de
a legnagyobb élmény ezeken a külföldi kiruccanásokon mégis az, hogy odajönnek hozzánk és beszámolnak arról, milyen nagy örömet szerez nekik a munkánk, aztán kikérdeznek minket, honnan jövünk és kik vagyunk.
A mi munkánk interneten nem érvényesül annyira, élőben azonban lenyűgöző tud lenni a több száz négyzetméter színes felület, aminek másnap reggel hűlt helyét találják.
– Más műfajokban is kamatoztatja a kézügyességét?
– Fiatal koromban, amikor még volt energiám több száz liter festéket megmozgatni, szerettem falfestményeket készíteni. A napokban jött szembe például egy általam készített terv megvalósítása, egy kazincbarcikai házfalra festett filmszalag, amelynek képkockái az egymás alatt elhelyezkedő ablakok. A covid alatt, ahelyett, hogy beálltam volna pénztárosnak valamelyik bevásárlóközpontba, egy asztalos műhelybe vonultam vissza és intarzia szerű képeket készítettem, meg lócákat a Fonóba.
– Életének nagy részében különféle rendezvényeken, az éjszakában dolgozott. Hogy lehet ezt család mellett folytatni?
– Emlékszem, annak idején kicsit furának tűnt, hogy kevés negyven fölötti van ezen a pályán. Most már értjük, miért. Ma már inkább kevesebb, de nagyobb munkát vállalunk és azon gondolkozunk, hogy betanítunk embereket arra, hogyan vigyék el helyettünk a rendezvényekre a produkciót. Régen valóban megszállottan csináltam ezt a munkát, volt, hogy hajnali négyig festettem, aztán délután kettőig aludtam. Ma már nem vagyok ilyen megszállott, de talán ennek is köszönhető, hogy most kezdenek igazán kiegyensúlyozottak lenni az alkotásaink.
– Otthon kifestette már a gyerekszoba falát?
– Mivel sok helyen találkozunk vibráló, színes dolgokkal, szeretem, ha otthon a kert zöld, a ház fehér. Nem is tudok gondolkodni egy kaotikus színkavalkádban. A műhelyeink és az irodánk is mindig festménymentesek voltak, ilyen lesz a gyerekszoba is.
– Milyen meghódítatlan csúcs áll még önök előtt a fényfestészetben?
– Régi álmom a piramisok feldíszítése. Ahhoz, hogy be lehessen világítani a gízai nagy piramist vagy az elsőt, Dzsószer fáraójét, az összes fényfestőnek össze kellene fognia. Fantasztikus lenne, ha ezt a szakmát egyesíteni lehetne az egyik legrégebbi épület bevilágításához.
– Felvetette ezt már szakmai berkekben?
– Hát, pár sör után biztos…
A Fényszórók munkáit május 31-én és június 1-jén este a Skanzenben, a Kandela fesztiválon lehet legközelebb megnézni.
Nyitókép: Válasz Online/Bielik István
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
