„Aki ilyesmit csinál, az nem akar békét” – 60 óra a harkivi terrorban
Bármikor bármi becsapódhat. Az egyiknek láttuk a következményeit is – hét halottat. Oroszország az elmúlt hetekben újrakezdte a támadást Ukrajna északkeleti része, Harkiv megye ellen. A kezdeti lendület megtorpanni látszik, úgyhogy marad a szokásos recept: a lakosság terrorizálása. Menekültek, föld alatt tanuló gyerekek, terebélyesedő temető. Meg az abszurd a delfinekkel. Helyszíni riport.
Terror: erőszakos cselekmények vagy fenyegetések, amelyek célja, hogy félelmet keltsenek az átlagemberekben, politikai célok elérése érdekében (Cambridge Dictionary)
Betettem a mosást. Végre. Dupla adag a vegyszerekből. Hátha segít. Nadrág, póló, cipő – négy napja álltak külön zacskózva a bőröndben. Füstszaguk van. A kezem bőre még átveszi. Szégyenkezve szagolgatom. A mozdulat ismételgetése mint valami bizarr reflex. Pedig undorodom tőle. Gyerekkoromra, a platánfaleveleink őszi égetésére emlékeztet. És most már másra is. Szempillantásra elhamvadt könyvek szagára. A raklapok közt elszenesedett holttestekére. Egyben maradtakéra. Darabokra szakadtakéra.
A ruha az erkélyen. A szag talán elpárolog. Az emlék nem tud.
Kijev–Harkiv
Az ’50-es években emelt városkaputól északkelet felé tekintve mindjárt feltűnik a fekete füstoszlop. Olekszijivka vagy Szaltivka megint kapott. Siklóbomba? Rakéta? Öngyilkos drón? Mindegy. A helyieknek legalábbis. Nekik csak egy újabb nap a terrorban. Az előző 820 után. Az orosz eszközök Harkivban mostanában bárhol becsapódhatnak. Akár naponta tucatnyi. Előfordul az is, hogy pontosan ugyanoda, már a kiérkező mentőkre és tűzoltókra vágják oda az ismétlő csapást. Double tapnek hívja a szakzsargon.
Szürreálisnak nevezni a szállásunkat – az igazság kicsinyítése. A naponta manikűrözött belvárosi Sevcsenko Park delfináriumával épült össze. A dolgot az teszi különösen abszurddá, hogy a delfinárium – a szomszédos állatkerttel egyetemben – működik. Az idomárok, a légiriadókra és az életveszélyre ügyet sem vetve, zsonglőrködnek a jószágokkal. A nézőtér negyedét megtöltő publikum tapsol, a gyerekek mosolyognak. Fél óra mímelt normalitás. Aztán vissza az őrületbe. Harkivban nem a légiriadó tűnik szokatlannak – a hiánya az. Este, ugyanitt a parkban, fiatalok tartanak táncpróbát. Keringőjük hatnyolcados lüktetését most nem zilálja szét szirénazaj.
Az ortodoxok gyorsan temetnek. A harkivi 302. légvédelmi rakétaezred épületét május 16-án érte Iszkander-találat. Egy héttel később hősi halottaik már a 18-as számú temető katonaparcellájában, a Hősök sétányán nyugszanak. Tamila Mizjak őrmester a férjével, Kirilo Zsitnyikovval együtt halt meg. Hatéves fiuk, Mihajlo árván maradt. Május 23-án nem a szüleié volt a legfrissebb sír.
Sz-300-Faktor
Jelenésünk van a Szabadság téri Derzspromban. Itt működik a harkivi médiaközpont; külföldi újságíróknak ők az origó a városban. A koraszovjet felhőkarcolóban díszes szobába lépünk. Nevezetes hely, itt működött a második tévéstúdió a moszkvai után. A berendezés szinte érintetlen. Fél 11 körül robaj hallatszik. Aztán még egy. Lent újítják az utat, pár másodpercig abban reménykedünk, talán onnan jött a zaj. De nem – a Telegram-csatornák már pittyegnek. Sorozatban csapódnak be az orosz rakéták. A szomszéd helyiségben folytatjuk, ott nincsenek ablakok. Végül befutnak a koordináták a hivatalos szervektől: Osznovjanszkij negyed, Szaratovszka utca 51.
„Te, az nem a Faktor?” – kérdezgetik egymást a médiaközpontosok. De, a Faktor.
Két rakéta csapódott ide. Valószínűleg Sz-300-asok. Légvédelmi eszközök, arra fejlesztették őket, hogy vadászgépeket és ballisztikus rakétákat fogjanak el. Nem földi célok elpusztítására. Miután a határ orosz oldaláról, Belgorod környékéről kilövik őket, nem egész egy perc alatt célba érnek Harkivban. A szirénákat sem érdemes bekapcsolni, úgysem lehet tenni semmit.
Az egyik a vasúti sín mellé vágódott. Jókora krátert ütött a földbe. Halottak szerencsére nincsenek. A katonai hírszerzés emberei már a rakétadarabokat gyűjtik egy rakásra. A nagy baj 100 méterrel arrébb van. A telephely bejáratához érve fák mellett kuksoló fotós kollégák és tűzoltók. Double tap-gyanú. Már az utcáról világos: a másik Sz-300-rakéta a Faktor-Druk nyomda raktárát ütötte át a délelőtti műszak közepén. Akkor még nem tudtuk, miféle hely ez: az ország legnagyobb nyomdaüzeme, kiesése 30-40 százalékkal vetheti vissza az ukrajnai könyvnyomtatást. A cégcsoport egyik leányvállalata, a Vivat a könyvpiac meghatározó szereplője, főként gyerek- és tankönyvek terén erősek.
A riadó elmúltával közelebb megyünk a raktárhoz. A sebesülteket már elvitték a mentők. A neheze most jön. Rendőrök, tűzoltók, ügyészek, katonák – mindenki a helyszínen. A kisebb hangárnyi könyv lassan ég, a vízzel érintkezve mindent beterít a fullasztó füst. Oxigénpalackkal nem készültünk, perceket tudunk csak a rakéta ütötte tető alatt lenni. Csorog a könnyünk. Néha ki kell jönni. „Kéne még egy zsák” – kiáltják mentők, aztán bemennek. Pár perc múlva meg ki. A halottat a szemközti csarnokba viszik, ott vizsgálják meg.
Benézünk. Nem kellett volna. A fehér plasztikon egy derékban kettéhasadt széndarab. Mellette egy láb.
Vissza a raktárba. A víz már bokáig ér. A szétterült ásványgyapottal elegyedve mocsárt képez. Ha a tűzoltók végeztek egy területtel, a mentők váltják fel őket a zsákjaikkal. Vigyázni kell, hova lépnek. A tetőszerkezet darabjai vágnak, és bárhol lehet újabb áldozat a könyvlapok alatt. Van is. 180 centi elszenesedett felület. A fekete kéreggé szilárdult bőr alatt a robbanás erejétől kifordult belső szervek. Megküzdenek vele, amíg a zsákba rakják. Kifelé jövet pihenni kell, a halott szén-kezének maradéka kifordul. Aztán átérnek vele a másik helyiségbe.
Ugyanez a kör még néhányszor. Hét halott, huszonegy sebesült. Katonai célpont nincs a közelben, az orosz terror tényleg az ukrán könyvipar szívcsakráját érte. A hőségben a tűzoltók vizet nyakalnak, üveges tekintettel nézve maguk elé. Minket még hajt az adrenalin, percekkel később fogjuk csak fel, mit láttunk.
A támadás jelentőségét jelzi, hogy a halotthordás közben Ihor Terehov harkivi polgármester, másnap pedig a városba siető Zelenszkij elnök szemlézi a helyszínt. Majd innen intéz szózatot ország-világnak:
„Számukra élvezet elégetni. (…) Nincs olyan nemzet, amely egy ilyen háborút egyedül meg tudna állítani. (…) Aki ilyesmit csinál, az nem akar békét
– mondja az államfő, és a megégett könyvek között kéri arra Biden amerikai és Hszi kínai elnököt, személyesen vezessék a június közepén Svájcban rendezendő nemzetközi békekonferenciát. – Az majd megmutatja, ki akar valóban véget vetni a háborúnak, és nem csak tűzszünetet kér, amit az orosz rakéták és tüzérség elkerülhetetlenül sért majd meg, ahogy ez korábban több tucatszor előfordult.”
A Faktur-Druk-támadás, mint a kulturális népirtás újabb fejezete, a felháborodás mellett szolidaritást is kiváltott a lakosságból: a kijevi Vivat-könyvesboltban kígyózó sorok – köztük gyerekes családok – álltak sorba, hogy a vásárlással a túléléshez segítsék a vállalatot. Valószínűleg nem lesz elég. Közeledik a tankönyvnyomtatási szezon, a nyomdai kapacitást elemésztették az orosz Sz-300-asok. Állami vagy nemzetközi segítség kell.
Apropó, iskola!
A harkivi metróiskoláról már hallott a világ, egyedüli magyar médiumként mi is jártuk benne márciusban. A gyerekek ötödik éve kényszerülnek online oktatásba, tenni kellett valamit. Mivel az öt földalatti állomáson kialakított termekben csak a város diákjainak töredékét tudták visszavezetni az élő oktatásba, más megoldás is kellett. Ez lett az Indusztrialnij kerületi bunkeriskola. Közelebbit nem írhatunk, a helyszín titkos. A föld alá lépve különleges világ tárul elénk: a robbanásbiztos megoldások közt is élénk falak – oldják a bezártságérzést. Ottjártunkkor volt három hete, hogy elkezdték az oktatást: délelőtt és délután 230-230 gyerekkel, 1.-től 11. (a helyi rendszer szerint: végzős) osztályig. Minden terem más színt kapott, a falakon motiváló szlogenek: „Ukrajna anyácskából csak egy van – Békés eget!”; „Ukrajna veled kezdődik.” Vagy a fizikateremben: „Gondolkodj úgy, mint a proton: mindig pozitívan!”
A kerület mind a tizennyolc iskolájából járhatnak ide gyerekek. Pont úgy viselkednek, mint akik négy év szünet után újra együtt lehetnek a társaikkal. Marina Prihogyko iskolapszichológus azt mondja: saját maguknak dolgozták ki a módszertant. Kevés szakkönyv tanítja elvégre, hogyan edukálandók a bombázástól traumatizált gyerekek. A kulcs, hogy a szülőket is bevonják: ha érzik tőlük a támogatást, a diákok is szívesebben jönnek, de ha otthon pánik van, másnap azt is észlelik a tanárok.
„Zárkózottabbak lettek a stressz miatt, nehéz összeszocializálni őket. Sokan félnek a robbanásoktól és állandóan feszültek. Itt lent viszont megnyugszanak. El tudják felejteni, mi van odakint
– magyarázza Marina Prihogyko. – Az egész létesítmény úgy épült, hogy iskolának tűnjön, ne pedig óvóhelynek.”
Olena Dimitrikova angoltanár szerint az a legfontosabb, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, mert akkor tanítani is könnyebb. Meglehet, kevesebb tudást adnak így át, mint békeidőben, de még ez is több annál, mintha nem lehetne tanítani, vagy tanítás közben óvóhelyre kéne rohangálni.
Harkivscsina
Mindig érthetetlen volt, miért a deokkupált – s nem a felszabadított – szót használják a hivatalos ukrán zsargonban, amikor az oroszoktól visszafoglalt területekről beszélnek. Harkiv megyében megérteni. Ez itt minden, csak nem szabad. Inkább elaknásított és élhetetlen. Nyoma nincs a szabadság szóhoz tapadó reménynek. Még akkor is évtizedekbe telne helyrehozni mindent, ha nem lenne háború Ukrajnában. De az van. Harkivscsinában pedig most különösen is. Az orosz hadsereg május 10-én kezdett meglepetésszerű offenzívába a megye- és országhatár menti Vovcsanszknál. A 2022-es nagyléptékű invázió elején elfoglalt 18 ezres város mostanra nagyrészt romokban, párszázan maradhattak. Néhány környékbeli falu is orosz kézre került, de a kezdeti gyors előrenyomulás megtorpant. A 70 kilométerre fekvő Harkiv ostroma valószínűtlen, hiába deliráltak ilyesmiről a magyar kormánymédia fotelstratégái. A megyeszékhelynek így marad a random terror.
Az oblaszty északi részén ettől még szörnyű a helyzet. A Vovcsanszktól légvonalban 20 kilométerre fekvő Sztarij Szaltivig jutunk el. A felduzzasztott Donyec folyó gátján futó hidat a május 10-i offenzíva kezdetén találat érte. Alig két héttel később már pontonhídon jut át a lakosság és a katonaság. A keleti hídfőnél, egy elaknásított kemping parkolójában gyönyörködünk a folyópartban. A háború ártéri erdő mögött gomolygó füstje a gát tövében nemigen zaklatja fel a félmeztelen horgászt. A nyugalom átmeneti. A menekültügyi szervezetek csarnoknyi regisztrációs pontját akármikor újranyithatják. A mentősök a faluközpont fáinak árnyékában állnak készenlétben, a 2022-es megszállás alatt megrongált templomot tatarozó munkások ebédszüneten. Az oltár fölötti tetőzetre helyezendő kereszt még a sarokba állítva, a törmelék között. Visszaindulunk, és másnap halljuk: találatot kapott a falu.
Harkiv és Sztarij Szaltiv között lázas munka folyik. Védvonalak épülnek. A kiásott föld színe alapján teljesen frissek.
Az állások megerősítéséhez használt faanyagot folyamatosan hozzák a szembejövő teherautók. Közben lerakják a harckocsikat lelassító sárkányfogakat is. A vovcsanszki ukrán védelem kritikája az volt, hogy nem kezdték el időben az erődítések építését, s az oroszok ezért is lephették meg a védőket. A megyeszékhelyre vezető úton ilyesminek nem szabad megtörténnie. Harkivnak úgyis van elég baja.
„Elnézést, légnyomást kaptam!”
Például a többezer menekültet elszállásolni. Az egyik déli kerületben egy iskolaudvaron negyven civil szervezet gondoskodik róluk példás együttműködésben. Van minden: étel-ital, higiéniai dolgok, gyógyszer. És 10 800 hrivnya [96 ezer forint] készpénz. Meg elbeszélgetés, amivel a jogosultságot ellenőrzik és a visszaéléseket szűrik ki – van, aki többször is vinné a „fejadagot”. A központot üzemeltetők azt mondják, a május 10-i orosz betörés utáni napok voltak a legintenzívebbek, de azóta is százak érkeznek naponta. Akikért nem jönnek rokonok, azokat a város kollégiumaiban szállásolják el. Férőhely van elég, hiszen oktatni, mint láttuk, csak a föld alatt lehet. A civilek egyik kliense Ivan Romancov. Így vall nekünk:
„83 éves vagyok. Harkivi, de Vovcsanszkban élek 2,5 éve. Hogy milyen hely volt? Normális, csendes. Nem tudtuk előre, hogy ez fog történni. Amikor elkezdődött, nem volt semmilyen ötletünk, mit kellene csinálni. Úgyhogy maradtunk pár napig, de szétlőttek mindent. A folyó egyik oldala teljesen elpusztult. Szakaszosan lőttek. Reggel, délután, éjjel. Ebédidejük nekik is volt. Az evakuációs pontig sem lehetett eljutni. 300 méterre volt a házamtól, de a katonaság árkot ásott a környéken, úgyhogy csak gyalog lehetett odamenni. Emiatt nem tudtunk előbb eljönni.
Engem is tegnap este hoztak csak ki. Egy Artur Nalijev nevű úr, autóval. Ma [május 23-án] érkeztem ide a központba. Csak egy napot töltök itt, mert a rokonaim a városban élnek. A feleségem is. Vovcsanszkban a katonák elzavartak mindenkit, de néhányan azt mondták, nem mennek sehova, és ott maradnak. Nem féltünk már semmitől – ha ránk esik valami, hát ránk esik.
Elnézést, azért nem tudok rendesen beszélni, mert épp a biciklimen ültem, amikor egy bombától légnyomást kaptam. Fáj a fejem, szédülök. Nem látok rendesen.
Mindenképp vissza akarok menni. A 86 éves bátyámat nem tudták kihozni. Otthon fekszik étlen-szomjan. Pár napja még többször jöttek evakuációs autók. Nem tudom, kivel beszélhetnék, mert most már senki nem vállalja. Szétlőnék. Pedig még fizetnék is érte. Furdal a lelkiismeret, mert nekem most itt, Harkivban jó minden. A bátyám meg vár rám. Várja, hogy vizet vigyek neki.”
***
Cikkünk elkészítésében közreműködött: Jójárt Krisztián és Rácz András
Fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs
***
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
