Hatos Pál: A trianoni fájdalomról és Csonka-Magyarország születéséről
Trianon emlékoszlopaitól nem látszik, hogy a 400 év után újra függetlenné lett Magyarországot egyéb módon is szétszabdalták, megcsonkították belső konfliktusai – írja Hatos Pál a Válasz Online-nak küldött évfordulós megemlékezésében. A történész felhívja a figyelmet: miközben 104 évvel ezelőtt Nagy-Magyarország meghalt, Csonka-Magyarország megszületett és ma is él. És nem véletlenül úgy, ahogy.
Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés a mai Magyarország születési okmánya. Amelynek érvénye – a legendákkal szemben – nem járt le száz év múlva sem. A békediktátum szentesítette a 400 év után újra függetlenné lett Magyarország nemzetközi jogi létét, de egyúttal súlyos területi megcsonkítását is. A független Magyarország küszöbéről az út a történelmi Magyarország sírgödrébe vezetett. Ám az összefüggés fordítva is megáll: a független Magyarország csak a történelmi Magyarország sírgödréből léphetett elő.
Akárhányszor tesszük fel a „mi lett volna, ha?” vágyvezérelt kérdését a Békás-szoros sziklái között autózva, vagy síléceink felcsatolása után a Magas-Tátra havas lejtőin suhanva, adrenalinszintünket Wass Albert Adjátok vissza hegyeimet! című híres regényének litániás soraival fokozva – más eredményre aligha juthatunk. Akik a kérdést komolyan elemzik, általában a kettős Monarchia fennmaradását teszik meg olyan sajnálatosan „elmúlt jövőnek”, amelynek sorsa szerencsésebben is alakulhatott volna. Ilyen értelemben volt magyar hazafi a manapság „jelentéktelen zsidó lapocskaként” ócsárolt Nyugat alapító nagy egyénisége, Ignotus is 1914 nyarán. Azt kérdezte – mintegy önmagától is – a háború kezdetén: „…akarok-e, aki csakis magyar lehetek, inkább egy helyreállított nagyhatalmú Ausztria-Magyarországon lenni magyar, mint egy magában álló Kis-Magyarországon, mely Szegedtől Kassáig terjed s Kanizsától Nyíregyházáig, akkor viszont nem nehéz szenvedélyes habsburgistának lennem.” (Szegény Ignotus, ő még ekkor azt gondolhatta, hogy egy megcsonkított Kis-Magyarországba Kassa belefér!)
Csakhogy a független Magyarország kívánalma az Ausztriától és a Habsburgoktól is teljesen független Magyarországot jelentette a korabeli magyar közvélekedés számára. A Béccsel való 400 éves kényszerházasság felbontását, a fekete-sárga ulánus egyenruha, a kétfejű sasos címer, a gyűlölt osztrák himnusz, a Gotterhalte végleges száműzetését – anélkül, hogy ennek magyar területi integritásra vonatkozó következményeibe akárcsak belegondolt volna.
A kettős Monarchia 1918 október végi összeomlását kevés magyar polgára sajnálta, az évszázados birodalomtól a legtöbb magyar könnyen búcsúzott,
„oly könnyedén és sajnos oly meg nem siratva, mintha valami dalárdát oszlattak volna fel” – írta meg frivol szavakba rejtve Szerb Antal a nosztalgiák utolérhetetlen tollú krónikása húsz évvel később.
Sőt, a Monarchia felbomlását magyar közvélemény jó része kimondva-kimondatlanul maga is kívánta – és a függetlenségpárti amerikai magyarság képviselői ezt Wilson amerikai elnöknek is tudomására is hozták 1918 kora nyarán. A Fehér Házba látogató derék magyar reformátusok nem is sejtették, hogy őszinte ’48-asságuk az utolsó akadályokat hárította el az ekkor még csak emigrációban létező Csehszlovákia hivatalos amerikai elismerése előtt. Ami logikusan a Monarchia felbomlasztását és a történelmi Magyarország halálos ítéletét jelentette. A magyar érzelmű szavazópolgárok többsége által „labancnak” tartott Tisza István államférfiúi tragikuma viszont abban rejlett, hogy ő tudta, hogy a Monarchia és a dualizmus nélkül a történelmi Magyarország sem maradhat fenn. Ami az első világháború kitörésekor már olyan régi igazság volt, hogy mindenki elfelejtette. Tisza édesapjának, Tisza Kálmánnak atyai barátja, Teleki László gróf már 1848-ban is megírta Kossuth Lajosnak: „Ausztria” összeomlása egyúttal Szent István Birodalmának végét is jelenti. Sajnos Teleki Lászlóról legfeljebb hátborzongató öngyilkossága jut a legtöbb ember eszébe – vérbefagyott holttestéről készült az első hazai bűnügyi fényképfelvétel 1861-ben –, s nem hátborzongatóan pontos külpolitikai előrelátása.
A trianoni békeokmány tehát halotti anyakönyv is – leginkább így emlékezünk rá. Annak a „történelmi” Magyarországnak halotti bizonyítványa, amelyet a századforduló óta egyre többen Nagy-Magyarországnak szerettek nevezni, sőt gyakran Magyar Birodalomnak is becéztek. Kifejezve azt a félévszázadon keresztül növesztgetett illúziót, hogy a magyar jövő: a magyar nagyhatalom. Harmincmillió magyar, az Osztrák-Magyar Monarchián belül az elsőség megszerzése, Budapest birodalmi fővárossá válása, a Balkán országainak magyar érdekszférába való beemelése. Nem csak nagyobb országban nagyobb professzori fizetésekről álmodozó egyetemi fotelimperialisták, mint Hoitsy Pál, hanem a magyar ipari és banktőke megfontolt és hidegen számító vezetői is előszeretettel hódoltak az elképzelésnek. Sőt, akármennyire is furcsának tűnhet a mai belbudai és belpesti liberálisoknak, a progresszív sajtó korábban már idézett vezérhangja, Ignotus is azt írta, hogy „Mit lehetne itt csinálni, ha azt csinálnák, amit kell! Valóban: ide birodalom kell, és nem széttagolt, hanem kettősségében is összefogó és összefüggő. A dualizmus és a magyar gondolat még egyáltalában nincs e tekintetből kipróbálva, mert soha végre nem volt hajtva. A dualizmusnak s a magyar gondolatnak birodalmi gondolatnak kell lennie.” Magyarország birodalmi hivatása konszenzust élvezett a sokszorosan tagolt magyar politikai osztály minden szegmensében. Vagy ahogy a savanyú kedvű Szekfű Gyula írta szemléletes módon a két világháború közötti történelmi bestsellerében, a „Hóman-Szekfűben”: „a nemzet érzékeit rózsaszínű köd fogta el.”
1920. június 4-én erre a magasra szárnyaló, ám mondabeli Ikarushoz hasonlóan földre hanyatló álmodozásra is végleg rázárták a koporsófedelet a győztes nagyhatalmak. Szent István „ezeréves” országának
úgy lett vége Trianonban, mint ahogy egy régen széthullott házasságnak vet véget egy viharos válópert követő ítélet.
Mikor a magyar békeküldöttség 1920 januárjában végre megjelenhetett Párizsban, a francia sajtó a felszarvazott férjeknek kijáró szánakozó gúnnyal írt róluk: a magyar urak divatból kiment kabátokat viselnek, háború előtti kalapokat hordanak, rossz szivarokat szívnak. Egész megjelenésük, ahogy szürke téli ég alatt bevonulnak egy valaha jobb napokat látott garniszállóba, a Château de Madrid-ba, kijelölt szálláshelyükre, valamiképpen a temetési menetre emlékeztette a soviniszta francia sajtót.
A fekete humor a magyar delegátusoktól sem állt távol. A kényszerű bezártságban egymást ugratták, például a későbbi külügyminiszternek, a stréber fiatalembernek, Csáky Istvánnak a levélpapírjaiból hajócskákat csináltak és azokat mosdóedényben úsztatva nagybetűvel írták ki felette: a Magyar Flotta. S bár március folyamán rövid időre feléledtek a magyar remények – végül minden maradt úgy, ahogy a nagyhatalmak eltervezték. A júniusi aláírási ceremónia rövid volt és ridegen formális, mégis személyes megdicsőülés volt egyik-másik aláíró számára: Štefan Osuský például, aki Edvard Beneš külügyminiszter mellett Csehszlovákia képviselője volt az aláírás alkalmával, úgy emlékezett diadalmasan: „Tudtam, hogy a szlovák nemzet elszámolását írom alá a régi Magyarországgal, elszámolást a nemzetem vérével, szenvedésével és nyomorúságával aláírt szerződésekért. Az ilyen elszámolás örök.”
Édes a bosszú. Másfél évtizeddel korábban még Osusky István néven a pozsonyi evangélikus főgimnázium 3. osztályos tanulójaként szerepelt az iskola évkönyvében. Emlékiratai szerint Apponyi Albert gróf, mint kultuszminiszter távolíttatta el onnan, mivel nem volt hajlandó felelni arra a kérdésére, hogy: „jó magyar lesz-e?” A kamasz Osuský ez után egész Amerikáig menekült szlovák honfibújával, ahonnan csak a szülőföldje magyar uralom alóli „felszabadulása” után tért vissza. A találkozás és a párbeszéd jó eséllyel meg sem történt: Apponyi nem járt miniszterként a pozsonyi evangélikus főgimnáziumban, sőt mire 1906-ban miniszter lett, Osuský már az Újvilágban próbálgatta szerencséjét. A koholt fantasy a szlovákfaló magyar miniszterről mégis része lett a szlovák függetlenségi hagyománynak, amelynek az egyik legfeketébb alakja egyébként is a párizsi béketárgyalások márványba faragott képű magyar hőse, Apponyi Albert. A magyar politika sokat látott nagy öregje egyébként okosan elhárította magától az aláírás szégyenét – úgy érezte 74 évesen van még jövője a politika első vonalában –, amelyet így két másodrendű politikus vállalt magára, s tett meg a felkínált díszes írószerszám helyett egy rozsdás tollal, így is kimutatva a magyar katasztrófa igazságtalanságát.
A Nagy-Trianon palotából kilépő küldöttségek a versailles-i park nyárelői ragyogásában, csobogó szökőkutak mellett távoztak. Ez utóbbiakat csak ünnepélyes alkalmakkor hozták működésbe. Az egyik fiatal szlovák küldött autogramot gyűjtött – akik jelen voltak, készséggel örökítették meg nevüket. A magyarokon kívül mindenki másnak kellemes nyári emlék maradt 1920. június 4-e, ám a történelem futása hamarosan közönyösen napirendre tért felette. A magyar naptárban viszont azóta is fekete betűs gyászünnep.
„Trianon” magyar gyászkultusza igazából már hónapokkal a békeszerződés aláírása előtt megkezdődött, jóval azelőtt, hogy a béke aláírásának helyszíne ismertté vált volna. 1919 karácsonyán egy szekszárdi könyvesbolt karácsonyi ajándékul már olyan egyedi ékszert hirdetett, amelyben Magyarország minden vármegyéjének ősi rögéből egy-egy porszem található. A kirakatba tett nemzeti fájdalom az idegeneknek is feltűnt. A győztes nagyhatalmak katonai missziójának amerikai tagja, Harry Hill Bandholtz tábornok – akinek ma is szobra áll Budapesten, mert megmentette a Nemzeti Múzeum kincseit a rablók módjára viselkedő román megszálló csapatoktól – 1920. január 17-én azt írta naplójában: „A magyarokat ma tájékoztatták a békefeltételeket illetően és bár hónapok óta tudták biztosan, […] a csapás úgy hatott, mint egy régóta szenvedő rokkant halála: sokkolta őket.” A magyarbarát jenki azt is leírta, hogy az összes középületet gyászdrapéria borítja, fekete lobogók mindenütt, majd epésen megjegyezte, hogy ez „amúgy csak újabb kifogás, hogy ne kelljen dolgozni. Ha magyarok kicsit törekvőbbek és energikusabbak lennének, most kevésbé volna okuk a zsidók túlsúlya miatt panaszkodni.” Néhány nap múlva újra visszatért a megalázó békefeltételek miatt gyászban lévő közvéleményre, s még tovább fokozta gúnyos megvetését: „ezek a szerencsétlen balekok” – értsd: a magyarok – „ahelyett, hogy meghúznák a nadrágszíjat, összeszorítanák a fogukat és beleállnának a dolgokba, három napot töltöttek el idióta módon gyászolva, amikor a békefeltételeket a kihirdetett módon meghallották, jóllehet az elmúlt 6-8 hónap során már tudták, hogy melyek lesznek ezek a feltételek. Ez az örökös siránkozás visszafordíthatatlan dolgok miatt nem tetszik egy amerikainak” – zárta sorait a nyers és szókimondó tábornok, akinek sehol máshol nem állítottak szobrot a világon, mint ebben az örökösen siránkozó országban. Búcsúzásként nevezetes „románverő” lovaglóostorát is elkérték a Magyar Nemzeti Múzeum számára, nagy autóját pedig a gyakorlatias gondolkodású Horthy Miklós fővezér vette meg. (Mint minden múzeumi tárgy, ez a lovaglóostor is legalább annyira elfedi, mint felfedi a történelmi valóságot. Bandholtz emlékiratából tudjuk, hogy a Nemzeti Múzeum kincseit nem ostorával, hanem az amerikai postacenzúra gumibélyegzőjével védte meg. A pecsétnek ugyanis Európa e hátsó fertályában mindig titokzatos hatalma volt – és van ma is.)
A vesztes Magyarország a balekság szimbóluma lett külföldön – idős férfi, akit egy jobb partiért hagyott el szépasszony felesége.
„.Az erdélyi megmaradó iparvállalatokban a magyar jelleg ne domborítassék ki, aminthogy pl. ha egy asszony elválik, akkor iparkodni fog második férjének a házában nem viselni az első férj monogramjával ellátott fehérneműt” – adta meg az Erdélyben tevékenykedő magyar tőkének szóló meglehetősen szexista utasítást a nagy befolyású Vintilă Brătianu – Ion. C. Brătianu miniszterelnök fivére, később maga is Románia miniszterelnöke – 1921 márciusában. Nem akárkinek szólt a sikamlós példabeszéd, hanem a legbefolyásosabb magyar bankvezérnek, Ullmann Adolf bárónak, a Magyar Általános Hitelbank vezérigazgatójának. Ahogy egy bontóperi ítélet gyakran csak pontot tesz egy régóta végbement elválásra, úgy azt is mondhatjuk, „Trianon” Trianon előtt – 1918. október vége és 1919 augusztusa – között nagyjából-egészében lezajlott, az elcsatolt országrészeket már korábban elfoglalták, elhagyták, kiürítették, vagy szinte maguktól leváltak. Nagymagyarország, s vele az első világháború utolsó éveiben is intenzíven táplált birodalomépítő magyar remények meghaltak, de a halál tényéből a honfitársaink közül kevesen vonták le azt a következtetést, amit Kunfi Zsigmond, a Tanácsköztársaság egyik szociáldemokrata kulcsembere bécsi emigrációjában levont: “Magyarország régi területére minden ízében áll a régi francia közmondás; si l’on est mort, c’est pour toujours. Ha az ember meghal, az mindörökre szól.”
Ma sem biztos, hogy ezt a mondatot egy péntek esti kocsmai történetfilozofálgatáson el lehetne ismételni – még kevésbé leírni az árulás vádjának veszélye nélkül. A trianoni békeszerződés olyan „ítélet” volt, amelybe magyar fél nem tudott, s nem akart sehogy sem belenyugodni. „Magyarország jelenlegi formájában nem tekintheti önmagát Magyarországnak” – írta meg a költő és író Kosztolányi Dezső 1920 nyarán a közvélemény érzését. 1945-ig Kunfi nyomasztó igazságát egyetlen uralmon lévő politikai kurzus sem vállalta fel az összeomlás után magára maradt Magyarországon. Sőt.
A pacifista Károlyi Mihálytól a kommunista Kun Bélán át a nacionalista Horthy Miklós kormányzóságának utolsó hónapjáig a területi revízió volt a magyar politika kimondott – ki nem mondott, esetlegesen kimondhatatlan – hajtóereje.
A revíziós gondolat első nagyszabású demonstrációja Károlyi Mihály köztársasági elnök szatmárnémeti látogatása volt 1919. március 2-án a Székely Hadosztálynál, ahol nevezetes beszédben jelentette ki, hogy „…ha a párizsi békekonferencia […] Magyarország földarabolása mellett döntene, akkor mi a végszükség esetében még fegyverrel is fölszabadítjuk ezt az országot.” Mivel Károlyival kapcsolatban ellenségei az országvesztést szokták emlegetni, barátai pedig csak bátor pacifizmusát, így ez a gesztusa a szűk történészi körökön túl alig ismert, már csak azért is, mert emigrációjában hamar megszabadult attól a lelki tehertől, hogy a magyar integritást képviselje, inkább kommunista társutassá züllött. A kommunista Kun Béla és a területi revízió? Ha a hangos világforradalmi nyilatkozatokat nézzük, nyilván megdöbbenünk, ám végigtekintve a Magyar Tanácsköztársaság keletkezésén, történetén és bukásán, nyugodtan hagyatkozhatunk a szocialista Kunfi Zsigmond 1929-es ítéletére: „A kommunista jelszó így hangzott: a közeledő szovjet-orosz csapatok segítségével leverjük az antantimperializmust és meggátoljuk Magyarország földarabolását.” Beváltani nem tudták, de legalább megkísérelték.
Amikor kiderült, hogy a párizsi békekonferencia Ausztriának ítéli a német lakosságú Nyugat-Magyarországot, a bolsevista hatalom azzal reagált, hogy 1919. július 23-ra tiltakozó népgyűlést rendezett a soproni Széchenyi téren. Itt pedig a következő határozatot hozták: „Sopron város munkás-, katona- és földművestanácsa kimondja, hogy a párizsi békekonferencia jelszava alatt összegyűlt tőkés érdekcsoport azon határozata ellen, hogy Nyugat-Magyarországot és Sopron városát osztrák tőkés barátaiknak ajándékozza a végletekig menő harcot fogja megindítani.” A határozatot a soproni Vörös Újság azzal a címmel közölte, hogy „Fegyverrel védjük meg Nyugat-Magyarországot!”
A világhírű francia költő, Paul Valéry szerint a cselekvés az őrület egy fajtája, pillanatnyi elmezavar. A történelem epilepsziás szédületében fogant, utólag megtagadott vagy átértékelt cselekvésekben pedig ez a korszak bővelkedett. Az 1917-es orosz bolsevik hatalomátvétel meglepő sikere kapcsán annak vezére, Lenin is arról beszélt elvtársainak, hogy a történelem haladása nélkülözi az értelmet – e megszólalását ki is hagyták összegyűjtött műveiből. A történelem logikája – ha egyáltalán létezik – Magyarországot is kihagyta számításaiból. 1918-1922 közötti évek zavaros hazai történelmének egyik legzavarbaejtőbb paradoxona, hogy míg a pacifista Károlyiék és az internacionalista Kunék belebuktak abba, hogy a területi integritás de facto védelmében fegyveresen ellenszegültek az antant hatalmainak, addig
Horthy Miklós rendszere azáltal szilárdult meg, hogy képviselői aláírták a trianoni békét, és vállalva az esküszegés ódiumát is, megfosztották trónjától a történelmi Magyarország egységét jelképező Habsburg uralkodót.
A megszálló csehek, s románok kiverésére több tízezres hadsereget felállító Kun Bélával szemben Horthy Miklós revíziós „hitellevele” máig díszhelyen őrzött családi ereklyéje a nemzeti büszkeség vitrines szekrényeinek. Annak ellenére, hogy az egykori flottaparancsnok egy olyan (ellen)kormány tagjaként jelent meg 1919. június elején a Szegedre száműzött magyar nemzeti politikában, amely első nyilatkozatában már előre elismerte a párizsi békekonferencia Magyarországot illető területi döntését. Annak ellenére, hogy a Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg első teendői közé tartozott az egyetlen, románok előtt fegyvert soha le nem tett, harcképes fegyveres alakulat, a Verbőczy Kálmán vezette székely zászlóalj feloszlatása, s katonai szempontból példás teljesítményű parancsnokának, Verbőczy századosnak elvezénylése csapataitól, majd büntetési célból Hajmáskéren való közel egy éves internálása. Mert – hangzott a románverő székely tisztek megregulázását indokló fővezérségi parancs – „a románok elleni revanche eszmét tárgyaló meggondolatlan kijelentések, különösen alkalmasak arra, hogy nagy erőfeszítés árán jó irányba terelt ügyünknek beláthatatlan károkat okozzanak.”
Horthy opportunista pályakezdeteinek elmosódó fotográfiáit kiretusálta az idő és a céltudatosan irányított kultuszépítés, így a mai irredenta fantáziákban is jobbára azok a sűrűn színezett képek fénylenek, amelyeken az „országgyarapító” Horthy Miklós fényesre kefélt tengernagyi uniformisában belovagol Komáromba és Kassára 1938-ban, két évvel később pedig a kincses Kolozsvárra. Fehér lován, hetven évesen is délcegen, lelkesen lobogó zsebkendők erdejében. „Ez a „Horthy! Horthy!” nem egyszerű üdvözlés; ez a pillanat, amikor egy nép üdvözli felszabadítóját, s utoljára így talán csak Rákóczi Ferencet üdvözölte Kassa és Felső-Magyarország népe az utcákon” – tudósított Márai Sándor áradó lelkesedéssel Horthy Miklós szülővárosába történő bevonulásáról. Ekkor volt Horthy népszerűsége csúcspontján, ekkor tűnt leginkább úgy, hogy a történelemben semmi sem hal meg igazán. Legalább is nem a magyar igazság.
„Hová lett Csehszlovákia, hová lett Oláhország, és mi lett Jugoszláviából? Nyugszanak abban a sírban, amelyet nekünk ástak. […] Isten keze pedig feszegette a követ és elhangzott a szó: Magyar, jöjj ki a sírból!” – prédikálta egy lelkes református lelkész 1941 májusában a „magyar feltámadást.” Isten kezét belekeverve Hitler és Mussolini cinikus geopolitikai rulettjátszmáiba. Egy hónappal később Magyarország is belépett a második világháborúba. Ennek vége ismeretes, az országgyarapítás vérfagyasztóan tragikomikus befejezésének részletei viszont kevésbé idézettek. 1944 szeptemberében, a román átállás hírére ugyanis még elindultak Horthy Miklós katonái felszabadítani a bécsi döntésben Romániának meghagyott Dél-Erdélyt – ami egy három hetes értelmetlen hadjáratba és a nagysármási kegyetlen zsidóirtásba, öregek és gyermekek, 126 ártatlan magyar anyanyelvű ember megölésébe torkollott. „Mert” – így a gyilkosok és segítőik – „addig nem lesz Nagy-Magyarország, amíg zsidók élnek benne.” Miközben a mezőségi agyagos sárban sietősen ásták a sírokat, Székelyföldön, a Csíki-havasok hágóin már ott voltak a szovjet, és nyomukban a szovjetek oldalára állt bosszúszomjas román csapatok. Alig tíz nappal a magyar honvédek által végrehajtott nagysármási tömeggyilkosság után a Maniu-gárdisták 1944. szeptember 26-án „irredenta” magyarokat fejeztek le az erdővidéki Szárazajtán.
Aligha látszik a befejezés szégyenteljes képe, mert nem illik bele az állandóan megújuló Trianon-kultuszba.
Trianon az ezredfordulóra a magyar történelem legfőbb szimbólumává nőtte ki magát, igaz nem az elnyűtt zakókban, s kinyúlt pulóverekben dohogó egyetemi történészek körében, akik napjainkban a társadalmi tudás pereméről kínálgatják egyre kevéssé kelendő portékájukat. Hanem a karcos történészi kritikára rá sem hederítő hivatalos és populáris történeti emlékezetben. Kit érdekel annak megválaszolása, hogy miként lett volna képes alig 10 millió magyar majdnem 10 millió más nemzetiségűt önmaga erejéből az uralma alatt tartani az évszázados Habsburg-varázs megszűnésével? Miközben például a románoknak 12,5%, a szlovákoknak pedig alig több mint 20% értett egyáltalán magyarul 1910 táján? A versailles-i békeszerződések révén létrejött multietnikus államok, mint Csehszlovákia és Jugoszlávia felemelkedése és bukása, nem a kisbirodalmi létezés lehetetlenségét bizonyítja a mai magyar közvélemény számára, hanem egyes-egyedül Apponyi Albert igazát, aki egy modern legenda szerint azt mondta volna a párizsi béketárgyalásokon, hogy „Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját.” Nem mondta egyébként, de a fiktív idézet a politikus egyik frissen felállított szobrára is rá van vésve. Az Apponyi-idézethez hasonlóan manapság vidéki kocsmafalakon is ott virít az üzenet: magyar az, akinek fáj Trianon! Ha a Puszták népét író Illyés Gyula emléke bármiképpen tovább él a nép száján, akkor ebben a bizonyosan nem tőle származó idézetben él leginkább tovább.
Miért ilyen termékeny a mesék módjára szövődő trianoni fájdalom ma is? Talán azért, mert
a legyőzöttség fájdalma, elsősorban azoké, akik valaha urak voltak, vagy annak képzel(het)ték magukat. Akik hozzászoktak, hogy ők nem kérnek – hanem parancsolnak.
„Mentem kérni. Először életemben. Aki nem tudja, mi az «.kérni», nem tudja, mi a legyőzetés. A vae victis egyik legkeservesebb fájdalma. […] Idegen ellenféltől kérni, az első bukás. Attól kérni, aki nemzetem ellensége: harakiri” – írta meg a füleki kerület egykori országgyűlési képviselője, a neves író és hegymászó, Jankovics Marcell (az azonos nevű animációs filmrendező nagyapja), milyen érzés volt szívességet kérni egykori – szlovák nemzetiségű – képviselőtársától, aki immár nagyúr lett Pozsonyban, hogy édesanyja kétszobás lakásába ne telepedjenek be a „megszállók.”
Trianon arcaiból ma is elsősorban egy büszkeségében megalázott kisúri nép nagy bánata néz ránk. „Kisúri” – ez az adys ízű szó talán visszaadja a magyar politikai társadalomtörténet 19. századi fejlődésének lényegét: az egykori nemesurakból tömegével lettek szolgák, azaz közszolgák, az állam immár fizetett tisztségviselői – ám továbbra is a nemzeti tudat nemesi értelemben felfogott kiváltságos letéteményesei. A trianoni fájdalom tehát leginkább úri bánat, a vesztett háború nyomán feleslegessé vált katonatiszteké, hivatali karosszékeik kényelmes biztonságából kiesett vagy Isten háta mögötti nemzetiségi darázsfészkekből kivert öntudatos magyar hivatalnokoké, nyugalmazott fő- és alispánoké, főszolgabíróké és aljegyzőké. Fő- és algimnáziumi tanároké, bíráké és ügyészeké, tényleges századosoké és tartalékos főhadnagyoké. Vagy éppen tisztességben megőszült, de horvátul-szerbül soha meg nem tanult délvidéki vasúti tiszteké, akik Nagymagyarországból „vagonországba,” muskátlis ablakú szolgálati lakásaikból kimustrált teherkocsikba, a fiumei fővonalról a Nyugati pályaudvar mellékvágányaira kerültek. Uraké, úrfiaké és özvegy úriasszonyoké, akik szenvedtek és elzüllöttek vagy törtetőkként érvényesültek Kis-Magyarországon. Mártíroké, „kik államhűségből lettek bujdosókká”, és mártírt játszóké, akiknek „szájából úgy lógott ki az elveszett haza, mint a hiéna fogai közül a dög.”
Egy nyugalmazott főispán, bizonyos Bessenyői Szabó Mihály, faragta meg 1920 nyarán az egyszerű rímképletet is, amely aztán meghatározta a hazafiasság hivatalos tartalmát az elkövetkezendő negyedszázadra: ”Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország.” Egy nyugalmazott főispán, aki ugyan nem volt menekült, ám saját vármegyéje úri közönsége számára már évtizedek óta „erkölcsi halott”, mert 1905-06-ban, az alkotmányos válság idején beállt császárpárti pecsovicsnak a szomszédos vármegyébe. Ő küldte be 1920 nyarán a kormánypárti napilap, a Budapesti Hírlap pályázatára alkotását. Az újság, amelynek idős szerkesztője, Rákosi Jenő annak idején, 1902-ben meghirdette a magyar birodalmiság diadalittas zálogát, a 30 millió magyart, most az összetört birodalmi álmok szégyenéből alkotta meg a magyar érzést. Amely azóta is kitart, százezernyi család identitásának öröksége ma is a trianoni trauma.
Ám a menekült tisztekkel és tisztviselőkkel ellentétben
a társadalom többségét kitevő magyar parasztságnak nem fájt Trianon. Illetve nem Trianon fájt neki 1920-ban.
Sem a faluvég mezítlábasainak, sem a csizmás kisgazdáknak nem volt elvesztett hazája Nagy-Magyarország. Az elcsatolt területekről beözönlő „nadrágos” menekültekre nem nagyon hederítettek rá. A nagykunsági vasútállomásokon „ázsiai flegmával”, korlátra könyökölve és csendesen pipázva, minden különösebb megindultság, sőt érdeklődés nélkül nézték a kun atyafiak az elvonuló vonatszerelvényeket, melyekből sápadt, rongyos menekültek bámészkodtak. Legalábbis Győrffy István a neves néprajzos kortárs feljegyzése szerint. A Kolozsvárról repatriáló jogászhallgató, a későbbi sikeres regényíró, Passuth László pedig arra emlékezett, hogy a Szolnok környékén veszteglő vonatjuk zsúfolt harmadosztályú vagonjának sötétjében azt kérdezték tőle és társaitól: „..maguk minek jöttek át onnan? Szaporítani a zabálók számát?” Alföldi parasztemberek párbeszéde menekülő kolozsvári úrifiúkkal 1920-ban.
Mindenki a magyar parasztot dicsérte ekkoriban, akinek konokságán megbukott a Kun Béla bolsevizmusa, de úr és paraszt a magyar élet egységében a legkevésbé volt a valóság 1920 tavaszán. A magyar paraszt hazája faluja határában végződött, nem Nagy-Magyarországból, hanem a község körül terpeszkedő urasági földekből érezte magát kitagadva. Nem ismerte a Nagy-Magyarország nemzetiségi viszonyait ábrázoló vörös térkép jelentését, s nem fogta meg a „nem, nem soha” jelszava sem. A „népet” hidegen hagyta 1920 tavaszán a békeszerződés, ahogy a hangulatot egy jól értesült Zemplén megyei megfigyelő összefoglalta: „lehet, hogy béke lesz, de békesség addig nem lesz, amíg a földbirtok helyes megoszlása véghez nincs víve.” Szavait a totyakos kisgazda miniszter, Sokorópátkai Szabó István is megerősítette: „úgy látszik a magyar kisemberek lelke úgy elfásult, hogy nekik nem is a haza, hanem a megélhetés a fontos.” Azon a nagyszabású földbirtokpolitikai értekezleten hangzottak el ezek a szavak, ahol az előterjesztő, Rubinek Gyula földművelésügyi miniszter, a magyar nagybirtokos társadalom legfelkészültebb politikai exponense kijelentette, hogy „…az utolsó pillanatban vagyunk, hogy a falun a szociális békét biztosítsuk.” A zaklatott trianoni nyáron, a híres publicista, Milotay István arra emlékezett, hogy miközben ők, a Pestről „lejött” politikusok az országvesztés tragédiáját ecsetelték egy hajdúböszörményi kisgazdagyűlésen, egy villogó szemű, sötétbarna arcú hajdú gazda felkiáltott hozzájuk: „az igaz, hogy az ország területe kisebb lett, de a nagyuraké ugyanolyan maradt, mint azelőtt volt.” Hajdúböszörmény ezen a nyáron grófot buktatott: nem mást, mint Bethlen Istvánt – aki hiába vesztette el erdélyi birtokait, a paraszti földreformért nem lelkesedett a szűkké lett Magyarországon sem.
Mivel ugyanannak a félmúltnak voltak az örökösei,
a határokon túlra került magyar földművesek százezreinek körében sem izzott irredenta indulat.
Nem álltak be a 1919 telén a Székely dandárba, s nem készítettek terveket a Székely Köztársaságról, s nem szerveztek úri baleksággal irredenta összeesküvéseket sem, mint a temesvári polgári társaság idegen nevű, de magyar szívű romantikus tinédzserei, akik Horthy Miklós kis katonáinak képzelték magukat, és kisfiús naivságukért nyirkos román börtönökben szenvedtek keserves rabságot. A megközelítőleg fél millió menekültnek, aki 1918 és 1924 között Magyarországra érkezett, a tizede sem tartozott a mezőgazdasági termelőkhöz. Az erdélyi és felvidéki magyar földművelő hétköznapjai keveset változtak a határok átrajzolása nyomán. Főként, hogy tömegével jutottak földhöz, „Szlovenszkóban” és Erdélyben is.
Az utódállami földreformok mélyén brutális és bosszúálló etnikai nacionalizmus dolgozott – tükörképe az elvetélt vagy torzóban maradt korábbi magyar kísérleteknek –, ám legalább ugyanennyire a tűzoltás kényszere: a fellobbanni készülő szociális elégedetlenség kioltásának reálpolitikája. Ennek pedig a kisebbségi sorsba szorult magyar törpebirtokosok ezrei is a kedvezményezettjei lettek. Hiába eredményezte az agrárreform a magántulajdonnak az addigi történelmi léptékeket messze meghaladó tömeges sérelmét,
a berendezkedő utódállamok számíthattak a magyar nincstelenek földínségére is. A kisemmizett kisebbségi magyar nagybirtokosok nem találtak szövetségest a kisebbségi magyar kisgazdákban.
Nem találtak, mert a dualista Nagy-Magyarország agrárpolitikája egészen az összeomlásig az volt, amit a húszezer holdas nagybirtokos, Tisza István és a Nemzeti Casinóban olykor fél vármegyényi latifundiumokat elkártyázó mágnástársai meggyőződéssel vallottak: a nagybirtok a nemzet jövőjének záloga. A lehanyatlott „nagymagyar” világ liberális agrárpolitikusa, Darányi Ignác, amikor birtokpolitikai reformtervét 1910-ben süllyesztőbe küldte Tisza István kormányzata, azt jövendölte: „A nemzetekre is áll az Írás szava: dolgozzunk addig, amíg nappal vagyon, mert eljön az éjszaka és akkor nem dolgozhatunk többé…” 1920-ban eljött az „éjszaka” s a magyar nagybirtok többé tényleg nem dolgozhatott a „magyar megmaradáson” – igaz, addig sem igen dolgozott. Nem csak a magyar paraszt, de a magyar tőke sem menekült el Romániából. A „fehérneműjén” ugyan készségesen lecserélte a monogramokat, mert az új „férj,” Románia saját nagyra nőtt nemzeti hiúságát akarta viszontlátni a pénz-és tőkeviszonyokban is – de a magyar hátterű gazdasági elit egészen 1945-ig erős pozíciókat őrzött meg az erdélyi hiteléletben és az ipari szektorokban egyaránt. Hiába, nem csak a megcsalás művészete kíséri időtlen idők óta az emberi és gazdasági viszonyokat, a tulajdonosi struktúrák láthatatlanná tétele sem 21. századi találmány.
Pénztőkések diszkrét alkudozásai vagy a helyben maradó földművesek földhözragadt bölcsessége ritkán hősies. Nem is képezi a Trianonról szóló komor magyar elbeszélések tárgyát. Az élet különben is bonyolult. Amit jól jellemez az utazási irodalom világhírű klasszikusának, az ír-angol Patrick Leigh Fermornak a varázslatos leírása az erdélyi magyar arisztokrácia a két világháború közötti, egyáltalán nem gyászosan telő indián nyaráról.
Az erdélyi magyar földbirtokosok anyagi bázisát ugyan megrogyasztotta, de korántsem törölte el a föld színéről az 1921-es romániai földreform.
Az életvidám Leigh Fermor tollán megelevenednek a hosszú nyári délutánok a Maros menti udvarházak idős magyar urai és szerelmi kalandokra kész fiatal úrnői között. Tudós eszmecserék a magyar dicsőségről és a fájó közelmúltról, vad autóstúrák a hegyekbe és szénaboglyákban való meztelen hempergés fiatal román parasztmenyecskékkel – a kiváltságos leisure class megannyi édességét kapta a fiatal brit főrend a fasizálódó Románia múltba révedő, de a jelent továbbra is kifinomultan élvező magyar arisztokratáitól. A marosparti Kápolnás kastélyában 1934 nyarán vendégeskedő fiatal Fermor leírja vendéglátói, a világhírű lepke- és limerickgyűjtő Teleki Jenő gróf és felesége, a macedo-román családból származó Mocsonyi Katalin („Tinka”) szép házasságát. Valamint azt, hogy együttélésük harmóniáját nem zavarta meg egyáltalán az, hogy Jenő gróf gyászolta, Tinka asszony pedig ünnepelte Erdély Romániához kerülését. A fiatal utazó egyébként ajánlólevelet a házigazda magyarországi unokatestvérétől, Teleki Pál gróf korábbi miniszterelnöktől kapott, Tinka asszony, pedig Bethlen István gróf feleségének közeli rokonságához tartozott – mindkét erdélyi gróf tagja volt a párizsi magyar békeküldöttségnek. Az élet, igen, bonyolult, a történelem tragédiáit pedig furcsa irónia szövi át. A versailles-i Kis Trianon palotára emlékeztető Mocsonyi-Teleki kastély a közelmúltig pszichiátriai szanatóriumként működött.
Ha Trianon gyásza ma is betölti a magyar politikai képzeletet, az talán azért is van, mert benne azt a hízelgő drámai alaphelyzetet vonatkoztathatjuk magunkra, amit Adam Smith 18. századi skót moralista és közgazdász a következőképp foglalt össze a 18. században: „Csupán a királyok balsorsa alkotja a tragédia méltó tárgyát. Ebben a tekintetben a szerelmesek balsorsára emlékeztet. Ez a két helyzet az, amely bennünket a színpadon a legfőképpen érdekel, minthogy mindennek ellenére, amit az ész és tapasztalás ellenkező értelemben tanít nekünk, a képzelet előítéletei e két állapotnak tulajdonítanak minden másnál magasabb rendű boldogságot. Ilyen tökéletes élvezetnek véget vetni: minden sérelmek között a legborzasztóbbnak tetszik.” Az Adam Smith által megfogalmazott tisztátalan érzést, amelyet a területveszteségről szóló jól ismert és unos-untalan ismételgetett statisztikák jótékonyan homályba borítanak, a maga meztelen őszinteségében tárta fel Raffay Sándor evangélikus püspök 1920 szilveszterén a Deák téri evangélikus templomban elmondott igehirdetése: „Csonka hazánkban csonka minden öröm, mert csonka és béna lett az ősi dicsőség. Múltunk lehetett szép, de a jelenünk szánalmas. Elesett nép lettünk. Márpedig a múlt és annak minden dicsősége csak a jelen megállásán válik jövendővé. Ősi határainkhoz az ősi dicsőség hozzá volt nőve. Ha elvesztettük az ősi határokat, nem maradhatott meg az ősi dicsőség.”
És itt, korántsem kikeveredve a trianoni fájdalom szúrós csalitosából, érdemes elgondolkodni azon is, hogy Magyarország ma sem teljesen kihűlt emlékű „királydrámájának” hatalmas árnyékában nem látszik, hogy Csonka-Magyarország nem csupán és nem elsősorban a vesztes béke alkotása. Hanem a világháborút követő forradalmak és ellenforradalmak, egyszerűbben: az 1918-1922 közötti hideg polgárháború eredménye is. Trianont korszakhatárnak tekinti minden emlékező, de
az ország szétdarabolásának fájdalmas emlékezete eltakar más, mélyebb, ekkoriban megnyíló, vagy szakadékká mélyülő belső és tartósnak bizonyuló törésvonalakat.
A nemzet körében lezajlott családon belüli erőszakot, melynek traumatikus emlékezete (ellentétben a trianoni fájdalommal) ma is rejtekezik, ma sem találja meg könnyeit. Trianon emlékoszlopaitól nem látszik, hogy a 400 év után újra függetlenné lett Magyarországot egyéb módon is szétszabdalták, megcsonkították belső konfliktusai. Bűnbakká lett, meghasonlott zsidóság, egymásra is fenekedő keresztények, panamázó politikusok és dühös kispolgárok, vagonlakó menekült vagy éppen hirtelen beérkezett erdélyiek, földre vágyó cifra kisgazdák és rongyos parasztok, gátlástalanul gazdagodó nagypolgárok és az úri muriban lassan tönkremenő földesurak küzdelméből kiformálódott egy felemás, boldog-boldogtalan ország: Csonka-Magyarország. Egy ország, amelyet 1945-ben Szép Ernő így jellemzett: „Magyarországot kérlek le lehetett egy mondatba írni. A paraszt szidja az urakat, az urak szidják a zsidókat, a zsidók szidják egymást.”
Mindez ma is velünk van abban a „hideg polgárháborúban” amelynek vonalai 1919 ősze és 1922 tavasza között Kun Béla bukásától Horthy Miklós felemelkedésén át Bethlen István hatalmának megszilárdulásáig rajzolódtak ki. A Budapesti Hírlap kolumnistája azt írta 1920. június 26-án a napi hírek között: „Ez az erőszakkal megcsinált Magyarország, amelynek se keze, se lába, amely alighogy lélegzeni tud, nem maradhat így sokáig.” Nem lett igaza. Miközben Nagy-Magyarország meghalt, Csonka-Magyarország megszületett és ma is él. Úgy, ahogy.
Nyitókép: A trianoni emlékmű a nemzeti összetartozás napja alkalmából rendezett megemlékezésen a helvéciai millenniumi emlékparkban 2024. június 3-án. MTI/Bús Csaba
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
