„Igazságosság nélkül az állam rablóbanda” – Benedek pápa és az európai gondolat időszerűsége
„Ha csorbul a szabadságot őrző értékkánon, akkor az egyháznak kötelessége szót emelnie, máskülönben elárulja önmagát, és Európa lényege is veszélybe kerül” – idézi fel Joseph Ratzinger gondolatait Görföl Tibor teológus. A Vigília főszerkesztőjének írásából kiderül, milyennek képzelte el Benedek pápa Európát.
Ahányszor elsétálok a budapesti katolikus egyetem John Lukács-terme előtt, rendszerint eszembe jut a katolikus történész figyelmeztetése, mely szerint Magyarország számára szinte mindig katasztrofális következményekkel járt, ha a Kelet felé próbált közeledni, mert a magyar kultúra alapvetően nyugati orientációjú. Ma, amikor a Nyugat-ellenesség nemcsak a közbeszédben hódít, hanem a keresztény kultúra és az egyházak szférájába is beszivárog, és sokszor egyenesen Európa-ellenességgé alakul, joggal vetődhet fel a kérdés, van-e még egyáltalán olyan mondanivalója a kereszténységnek Európáról, amely nem merül ki együgyű szólamokban, s érdemes komolyan venni.
Mióta elcsitultak az uniós alkotmány preambuluma, az Istenre és a keresztény hagyományokra utaló hivatkozások körüli viták, úgy tűnhet, a kereszténység nemcsak önmaga térvesztését és leépülését figyeli tehetetlenül, de az öreg kontinensen zajló folyamatokat is szinte kívülállóként szemléli, már ha észreveszi őket egyáltalán. Éppen ezért érdemel figyelmet az a legkevésbé sem közismert, mégis különleges jelentőségű tény, hogy a katolikus egyház vezetői szenvedélyesen szívükön viselték Európa és az európai hagyományok sorsát. Különösen sokat gondolkodott és beszélt Európáról Joseph Ratzinger, azaz XVI. Benedek, akinek összegyűjtött műveiben több száz oldalt tesznek ki az európai tárgyú írások. Tudom persze, hogyne tudnám, hogy Joseph Ratzinger nevének említése nem mindenkiből vált ki lelkesedést: túl sokszor könyvelték el az elodázhatatlan egyházi reformokat gátló pápának.
Ratzinger eredendően tudós ember volt, a teológia professzora, akit megrémítettek a hatvanas évek végének diáklázadásai, s később is aggódva figyelte korának egyházi és történelmi folyamatait. Igazságtalanok azonban ezzel a kifinomult intellektussal szemben, akik nem vesznek tudomást gondolkodásának egész tágasságáról, hanem örökségének csupán néhány szeletét méltatják figyelemre. Üdítően tág szellemi horizontja, nyugati műveltsége és éber történelmi figyelme kiválóan megismerhető abból, ahogyan Európáról gondolkodott, s előrébb jutnánk az öreg kontinensen, ha legalább néhány elemét megszívlelnénk annak, amit Benedek Európa-víziójának lehet nevezni.
Nekünk, Magyarországon már csak azért is érdekes lehet ez a vízió, mert tragikus történelmi tapasztalaton alapul: Ratzinger rendszeresen a totalitárius berendezkedések katasztrófájából indul ki, amikor áttekinti, mit tart a legfontosabbnak Európával kapcsolatban. A barna és a vörös totalitarizmus valódi, tényleges sokkot jelentett számára, és származásánál fogva főként a nemzetiszocializmus sikere rémisztette meg, azzal együtt, hogy a kereszténység és az egyházak nem feltétlenül tudtak ellenállni a tekintélyelvű állam végzetes ölelésének. Ebből következően
Joseph Ratzinger nem győzte hangsúlyozni, hogy az állam nem minden, nem fedheti le az emberi élet teljes kiterjedését, nem uralhat, és nem szabályozhat mindent,
ezzel ugyanis elárulná azt a meggyőződést, amely az újkori Európában az állam viszonylagos hatalmi körével kapcsolatban kialakult. Magától értetődőnek tűnik, hogy Európában az állam nem lehet többé abszolút, de XVI. Benedek oly fenyegető veszélynek látta az állam abszolút igényeinek visszalopódzását, hogy fáradhatatlanul figyelmeztetéseket fogalmazott meg ezen a téren.
Ebből is kitűnik, hogy a legkevésbé sem viszonyult ellenségesen az újkori fejleményekhez, bár sokan ezt olvassák a fejére. Európa szellemi forrásai között a görög filozófia, a római jogrend és a keresztény hit mellett negyedik tényezőként az újkori vívmányokat tartotta számon, amelyek között kitüntetett figyelmet szentelt az állam és az egyház határozott és visszavonhatatlan szétválasztásának. Kedvezőnek ítélte azt az amerikai megoldást, amely az állam és a vallás igen határozott szétválasztásában öltött testet, ám pontosan ezért lehetővé tette, hogy teljesen szabadon működő vallási közösségek révén a keresztények meggyőződések és értékek mélyebben áthassák a társadalmat, mint Európában, ahol a szétválasztás vagy nem sikerült teljesen, vagy konfliktusos ellenségességbe torkollt.
Európa újkori megformálódásában Joseph Ratzinger fontosnak tartotta azt a felismerést, hogy miközben az államnak nem lehetnek totális igényei, egyúttal saját erejéből nem is tudja biztosítani azt az igazságot és erkölcsiséget, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a társadalmak ne hulljanak darabokra, és ne merüljenek ki különböző funkciók gyakorlásában. Az európai társadalmakat igazságos társadalmaknak akarta látni, és nem tudom, volt-e még kiemelkedő teológiai gondolkodó az elmúlt évtizedekben, aki annyiszor leírta volna az igazságosság szót, mint Joseph Ratzinger.
„Igazságosság nélkül az állam rablóbanda” – számtalanszor felidézte ifjúkora hősének, Szent Ágostonnak ezt a mondatát,
mert aggódott amiatt, hogy van-e még Európában elég erő az igazságosság érvényesítéséhez. Úgy vélte, eszményi esetben az emberi értelem elegendő lenne ahhoz, hogy az erkölcs és az igazságosság kritériumait biztosítsa az európai államok számára, csakhogy ez az eszményi eset nem szokott valósággá válni a történelem folyamán. Ezért az európai államok rászorulnak a vallás hozzájuk képest külső forrására annak az erkölcsiségnek és igazságnak a megismeréséhez, amely nélkül rablóbandává züllenek.
Az államelméleti műveiről ismert alkotmányjogásztól, Ernst-Wolfgang Böckenfördétől származik az a tétel, mely szerint a szabadelvű demokratikus állam nem tudja biztosítani azokat a feltételeket, amelyeken alapul. A Böckenförde-paradoxonnak gazdag utóélete volt Joseph Ratzinger munkásságában, aki ennek szellemében ugyanúgy a demokratikus szabadság biztosításában való közreműködést várt el a keresztényektől (nem akarta, hogy ellenségnek lássák a liberális demokráciákat), mint a katolikus alkotmányjogász.
Ezzel függ össze Ratzinger államelméleti gondolkodásának meglepő tágassága. Mi az igazság? című írásában Karl Popper filozófiáját és a nyílt társadalom eszméjét is megvizsgálja, s arra a következtetésre jut, hogy mivel Popper olyan erkölcsi kánonnal számol, amelyet az állam nem tud garantálni önmaga számára, ezért a nyílt társadalom eszméje teljesen elfogadható – még katolikus szempont is. Nem biztos, hogy sokaknak ez a következtetés jut eszébe a „páncélbíboros” nevének hallatán.
XVI. Benedek pápaként is elvárta az egyháztól, hogy fellépjen az állammal szemben, ha az igazságosság sérülésével találkozik. Olyan Európát tartott ugyanis kívánatosnak, ahol „egymás mellett létezhetnek a keresztény hit különböző megnyilvánulási formái, s teret adhatnak különböző politikai álláspontoknak, amelyek között azonban kapcsolatot teremt egy középponti jelentőségű – kötelező erejénél fogva egyúttal a legteljesebb szabadságnak is védelmet nyújtó – értékkánon” (fogalmazott Európa öröksége című esszéjében). Olyan Európát akart, ahol sem a hit, sem a politika nem uniformizálódik, de csak azért nem, mert olyan értékeket képvisel, amelyek féltve őrzik az emberi szabadságot.
Ha csorbul a sokféleség és csorbul a szabadságot őrző értékkánon, akkor az egyháznak kötelessége szót emelnie, máskülönben elárulja önmagát, és Európa lényege is veszélybe kerül. Benedek ilyennek képzelte el Európát. Azt hiszem, ennek hallatán John Lukács is elégedetten csettintett volna.
Nyitókép: AFP
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
