A Trump-győzelem még összejöhet Orbánnak – de nem biztos, hogy a „békét” is elhozza
Ha a „lázadók internacionáléja” nem veszi be Brüsszelt, Donald Trump győzelmétől várhatja a békepárti fordulatot Orbán Viktor. Az exelnöknek megvan minden esélye, hogy visszaköltözzön a Fehér Házba, még úgy is, hogy első fokon éppen elítélték egy büntetőügyben. Csakhogy bár sokan azt várják, megválasztása esetén rövid úton átengedi Ukrajnát Vlagyimir Putyinnak, ezt a képet számos tényező árnyalja. Biztosra venni maximum a kiszámíthatatlanságát lehet, meg azt, hogy nagyobb léptékű geopolitikai „gondolkodása”, ahol a háború a Kína-ellenesség prizmáján keresztül jelenik meg, aligha kompatibilis egy Pekinggel barátkozó európai szövetségessel.
„Európában a békepártiak győztek, és akkor várjuk Donald Trump elnök urat, hogy a második félidőt hozza le az Egyesült Államokban, és akkor meglesz a béke” – értékelte az M1-en Orbán Viktor az EP-választásokat. Az úgynevezett „békepárti” erők előretörése Európában persze relatív, a centrista pártcsaládok megőrizték többségüket, és kérdéses, hogy megalakul-e a magyar miniszterelnök által óhajtott új jobboldali pártszövetség Georgia Meloni és Marine Le Pen vezetésével. És ha igen, akkor annak a Fidesz meghatározó tagja lesz-e. (Hogy amikor a miniszterelnök békepártit mond, az a valóságban mit is takar, tárgyaltuk már többször, most nem megyünk bele.)
Trump győzelmére ellenben minden esély megvan, és Orbán Viktor szívélyesebb viszonyt alakított ki vele, mint az európai új jobboldali üdvöskék bármelyikével. A két politikus körbeudvarolja egymást, és bár a magyar kormányfő többször méltatja amerikai kollégáját, mint fordítva, tény, hogy Trump is rendszeresen beszél elismerően, „erős vezetőként” Orbánról. Mivel Trumpnak láthatóan imponál egójának fényezése, a magyar kormányfő részéről racionális stratégia ez – már ha tényleg Trump nyer novemberben. Ha Biden, akkor elveszített hazárdjáték; bár rosszabb talán akkor sem lehet az amerikai–magyar viszony.
Trump első elnöksége alatt sok kézzel fogható eredményt nem hozott Magyarországnak a két jobboldali politikus szimpátiája, igaz, az még nem is volt ennyire szoros. A magyar kormánypárt főleg Joe Biden hivatalba lépése óta építi a kapcsolatot. Az, hogy közpénzből finanszírozott szatellitszervezetek a nemzetközi jobboldal megmondóembereit csábítják Magyarországra, már 2017 táján elkezdődött, de az utóbbi négy évben pörgött fel, többek között Trump kedvenc médiaszemélyisége, Tucker Carlson többszöri meghívásával vagy CPAC Hungary konferencia életre hívásával, ahová maga Trump is szokott videóüzeneteket küldeni.
Orbánnak ez a kapcsolat segít, hogy a világpolitika alakítójaként pozícionálja magát, ám az amerikai jobboldal számára is van haszna: imponál nekik, hogy az általuk fontos kultúrharcos témákban – LMBTQ, kereszténység, bevándorlás – Orbán sikeresnek látszik egy látszólag ellenséges közegben, és már 14 éve hatalmon van.
A vádlottak padjáról a Fehér Házba
De mekkora esélye van Trumpnak ismét hatalmi pozícióba kerülni? Nos, hatalmas. Az amerikai közvélemény-kutatási adatok összesítésével és elemzésével foglalkozó legalaposabb portál, a FiveThirtyEight aktuális számításai szerint ezer választási szimulációból 508 esetében Trump, 487 esetében Biden nyer. A hét csatatér- vagy ingaállamban, amely az elektori rendszer miatt a választásról dönt, az idén többnyire vagy Trumpot mérik előbbre, vagy döntetlen közeli az állás.
Ez annak ellenére így van, hogy május végén történt egy nem elhanyagolható fejlemény: Trumpból elítélt bűnelkövető lett. Az esküdtszék mind a 34 vádpontban bűnösnek találta a politikust New York-i büntetőperében, ahol azzal vádolták, hogy 2016-os kampánya alatt okirathamisítást követett el, amikor hallgatási pénzt fizetett egy pornószínésznőnek, akivel korábban viszonya volt, beosztottjai pedig ezt jogi költségnek tüntették fel, ami befolyásolta a választást.
Büntetési tételét a bíróság még nem határozta meg, és Trump jogorvoslatért fordul, de az eset így is egyedi az amerikai történelemben, és volt egyfajta várakozás a demokraták és a fősodratú sajtó részéről, hogy elsüllyeszti majd Trump kampányát. Néhány kutatás is azt jelezte, hogy támogatóinak akár negyede is elpártolhat a republikánus jelölttől.
Nem így lett.
Az ítélethirdetés óta jó pár felmérés látott napvilágot, és kiderült: szinte semmilyen elmozdulást nem hozott Trump megítélésében.
Egy-két százalékpontos, hibahatáron belüliek látszanak csupán. Az is igaz viszont, hogy a választásról döntő néhány csatatérállamban olyan szoros küzdelem várható, hogy már néhány százalékpontnyi elmozdulás is átbillentheti az ingát – Arizonában, Georgiában, Wisconsinban és Pennsylvaniában legutóbb 1,5 százalék alatt volt a különbség.
Sok demokrata abban reménykedik, hogy még túl kevés idő telt el a „bűnös” ítélet kihirdetése óta, s amikor majd jobban tudatosodik az emberekben, mekkora súlya van ennek, többen pártolnak el Trumptól. A realitás nem ezt vetíti előre. „Aki azon spekulált, mekkora lesz a verdikt hatása a szavazókra, és nem azt mondta, hogy abszolúte semmi, az nem követte az amerikai politikát az elmúlt kilenc évben. Ha a január 6-i kapitóliumi események nem rendezték át az erőviszonyokat, semmi sem fogja” – mondta erről Patrick Murray, a Monmouth Egyetemen működő vezető közvéleménykutató műhely feje.
Vagyis: bármilyen történelmi is egy volt elnök elítélése egy kampány közepén, a lövészárkok már annyira elmélyültek, hogy nem várható nagy mozgás. Trumpot már mindenki elkönyvelte a szeretem vagy gyűlölöm kategóriákba, az esetleg még bizonytalanok számára pedig az a büntetőügy látszólag nem olyan súlyú, mint az infláció, a bevándorlás és a bűnözés.
Mellesleg: a „béke” sem. Az Ukrajna elleni invázió egy kutatásban sem szerepel a választók számára legfontosabb kérdések között, az említettek mellett még olyan ügyek hozzák őket lázba, mint az abortusz, az egészségügy és a fegyvertartás. Még a republikánus képviselőjelölti előválasztásokon sem nyomott sokat a latba, hogyan szavaztak az inkumbensek az Ukrajnának nyújtott katonai segítségről. Sőt: az idősebb republikánus szavazók még a reagani hagyományok mentén inkább az Oroszországgal kemény lépéseket preferálják, nem osztják a MAGA jobboldal hangadóinak Putyinnal megértőbb, Ukrajnával kritikus hangvételét.
Banánköztársaság-e Amerika?
Van még három ügy Trump ellen, de kicsi rá az esély, hogy a választásig bármelyikben akár elsőfokú ítélet is szülessen:
- A szövetségi ügyészség eljárása – amelyben a 2020-as választási eredmény elcsalására tett kísérletben emelnének vádat ellene – áll, mivel a Legfelsőbb Bíróság még nem döntött abban a jogorvoslati kérelemben, hogy lehet-e egy volt elnök ellen ilyen eljárást indítani.
- A georgiai, szintén a választás befolyásolására tett kísérlet miatt folyó ügy szintén áll, mivel kiderült, hogy az állami főügyész, Fani Willis romantikus kapcsolatban áll az eljáró ügyésszel, és Trumpék szerint ez összeférhetetlen. Az ezzel kapcsolatos meghallgatás októberben lesz.
- A Mar-a-Lagóba hazavitt titkos dokumentumokkal kapcsolatos floridai ügyben a Trump által kinevezett szövetségi bírónő ott lassítja az ügyet, ahol tudja.
Sok demokrata remélte, hogy jogi úton meg lehet állítani Trumpot, de mostanra leülepedett a felismerés, hogy nem, az urnáknál kell ismét legyőzni.
Ebből a szempontból fontos volt a Legfelsőbb Bíróság tavaszi döntése, miszerint a tagállamok nem húzhatják ki Trumpot a szavazólapokról a 14. alkotmánykiegészítésre hivatkozva. Ennek értelmében nem viselhetnek szövetségi hivatalt, akik esküjüket megszegve felkelést szítottak az Egyesült Államok ellen, márpedig sokak szerint ezt a volt elnök tette 2021. január 6-án. Ezzel az érveléssel Colorado, Maine és Illinois is megpróbálkozott, de a Legfelsőbb Bíróság beintett.
Ráadásul nemcsak a Trump elnöksége alatt kialakult republikánus többséggel – a döntéssel a Barack Obama és Joe Biden által jelölt bírók is egyetértettek, 9:0 volt a szavazatarány. Ezért utóbbiak kaptak hideget-meleget a baloldali bázistól, de Joe Biden legfőbb ügyésze, Merrick Garland is frusztráció tárgya lett liberális körökben, amiért évekig „tökölt” a vizsgálatokkal, és nem sikerült időben egy nyerhető ügyet felépítenie Trump ellen.
Ráadásul van egy csapdahelyzet is: minél több demokrata politikus lobogtatja a New York-i ítéletet, annál inkább megszilárdul a republikánus magban a már most is egyértelmű kép, hogy politikailag motivált koncepciós eljárások, boszorkányüldözések folynak Trump ellen. Nem véletlen, hogy az ítélethirdetés után pár órán belül 50 millió dollárnyi adomány folyt be a kampányszámlájára, a pénzgyűjtő honlap le is fagyott egy időre.
Valójában a republikánusok nem is annyira a konkrét ügyekbe kötnek bele, hanem azt kérik ki maguknak, hogy egyáltalán bármilyen eljárás folyik Trump ellen. A ma már fősodratú republikánus álláspont szerint a média „a nép ellensége”, a köztisztviselői kar „mélyállam”, az elnökválasztás, amit nem Trump nyer meg, „elcsalt” és „megbundázott” – ezután nem csoda, hogy sok jobboldali politikus már nem a jogrendszer fegyverré alakítását („lawfare”) rója fel, hanem sokan magának a „a jogrendszernek” a nyílt elutasítását hirdetik – hívta fel rá a figyelmet pár hete a The Bulwark című, Trumppal szemben kritikus konzervatív amerikai portál.
Visszatérő beszédpont a jobboldalon, hogy Amerika „banánköztársaság” lett, mivel csak ott próbálja a hatalom jogi eszközökkel eltenni a politikai ellenfeleket láb alól, „amerikaiatlan” dolog a végrehajtó hatalom korábbi birtokosaival szemben így fellépni. Csakhogy jogállamokban sem ritka, hogy volt kormányfőket felelősségre vonnak, ha egyszer jogszabályt sértettek. Silvio Berlusconi volt olasz miniszterelnököt adócsalásért ítélték el 2013-ban. Nicolas Sarkozy francia exelnököt korrupciós ügyben tavaly meszelték el másodfokon. Sebastian Kurz bukott osztrák kancellár hamis tanúzás miatt kapott nemrég felfüggesztettet, Ehud Olmert izraeli kormányfő korrupciós ügy miatt, Móse Kacav exelnök pedig szexuális zaklatásért ült.
Puha retorika, kemény szankciók?
Trump tehát minden vihar ellenére visszatérhet a Fehér Házba. Innentől a kérdés az, hogy ez automatikusan jelenti-e a „transzatlanti békekoalíció” megalakulását, amelyet Orbán Viktor emleget.
A két politikus retorikája sok tekintetben hasonlít a háború ügyében: mindketten előszeretettel büszkélkednek azzal, hogy Amerikában, illetve Európában egyedül ők beszélnek a „békéről”, az „öldöklés megállításáról”.
Persze nem úgy, hogy az agresszor Oroszország visszavonul a saját határai mögé. Dehogy! Hanem úgy, hogy a megtámadott fél kapitulációra kényszerül – legalábbis ez a közkeletű értelmezés. Ami Orbánnal kapcsolatban akár igaz is lehet, ám Trump esetében azért van néhány tényező, ami árnyalja a képet, és legalábbis kétségeket ébreszt az iránt, hogy győzelme esetén úgy tör ki a béke, ahogy azt Budapesten elképzelik.
Az egyik, hogy bár Vlagyimir Putyinnal Trump látszólag szívélyes kapcsolatot ápolt, és gyakran dicsérte az orosz elnök vezetői kvalitásait, a retorika és tettei nem mindig alkotnak koherens egységet. Egy múlt heti – pankrátoroknak adott – interjúban Trump magához képest önreflektíven beszélt arról, milyen jól kijön az „erős” vezetőkkel, miközben a „gyenge kezűekkel” kevésbé találja meg a hangot, és hogy egy tárgyaláson előny a személyes jó viszony – de közben támogatói azt mondják, hogy a tettek szintjén keményebb volt Moszkvával.
Egy olyan politikusról van szó, akinél a személyes viszony felülírja az elvszerű politikát, így nem elhanyagolható, hogy Volodimir Zelenszkijről is jó a véleménye. Na nem azért, ahogyan vezetésével Ukrajna ellenállt, hanem egy Trump szemében ennél sokkal fontosabb dolog miatt: a 2019-es impeachment eljárás során az ukrán elnök „kiállt mellette”. Vagyis azt mondta, hogy hírhedt telefonbeszélgetésük során nem zsarolta meg őt a katonai segély visszatartásával, ha nem ásnak elő kompromittáló információt a Biden család ukrajnai üzleti ügyeiről.
Hogy igaz-e, hogy a puha retorika mögött kemény policy jellemezte az első Trump-adminisztráció Moszkva-politikáját, megoszlanak a vélemények. Robert Gates (Barack Obama védelmi minisztere) szerint például alapvetően ez igaz, ha az elnöksége során Oroszországra kivetett amerikai szankciók hosszú listáját nézzük. Trump volt az is, aki két fontos nemzetközi egyezményből is kiléptette az Egyesült Államokat az orosz szerződésszegések miatt: a közepes hatótávolságú nukleáris erőkről szóló INF-szerződésből 2018-ban, valamint a Nyílt Égbolt megállapodásból 2020-ban.
Volt néhány, Moszkvának ezeknél is fájóbb lépése. 2017 decemberében az ő elnöksége alatt történt minőségi előrelépés az Egyesült Államok és Ukrajna katonai együttműködésében az Obama-kormányzat óvatosabb politikájához képest. Donald Trump ekkor adott engedélyt többféle fegyver, köztük a híres Javelin irányított páncéltörőrakéta-rendszerek exportjára, ami kulcsszerepet játszott a 2022-es orosz invázió első hullámának visszaverésében, ezzel voltaképpen Kijev eleste és egy gyors ukrán kapituláció elkerülésében. Még akkor is Trump hozta meg végül ezt a döntést, ha állítólag sokáig hezitált, és eleinte nem támogatta.
A másik árulkodó lépés az Északi Áramlat 2 orosz–német gázvezeték szankciókkal történő aláásása volt. Hogy ez nem csak a mélyállam diplomatáinak mesterkedése volt, hanem illett Trump elképzeléseibe is, azt akkori nyilatkozatai is jelzik.
„Megvédjük Németországot Oroszországtól, és megakadályozzuk, hogy sok milliárd dollár áramoljon Németországból Oroszországba – mondta 2019 nyarán. – Az Északi Áramlat 2 Oroszország túszává tenné Németországot, ha beüt a baj.”
Ezek a Trump-meglátások különösen 2022 tükrében tűnnek előrelátónak – és árulkodóak lehetnek a magyar energiapolitika jövőbeli megítélésével kapcsolatban is.
Héják a MAGA-fészekben
Míg Orbán környezetében a Fidesz utolsó atlantista mohikánja, Németh Zsolt kivételével nem hallani a fősodortól elütő hangokat, Trump körül jó pár héja is van. Az egyik a magyar származású Sebastian Gorka, aki egy ideig dolgozott is neki a Fehér Házban, jelenleg pedig hangosan MAGA-támogató médiaszemélyiség.
Ő a Válasz Online-nak tavaly adott interjúban is rámutatott: „Putyin fél Trump elnök úrtól. Még szép, hogy nem tört volna ki a háború, ha ő ül a Fehér Házban! Amikor kiderült, hogy 300 orosz zsoldos dolgozik Szíria és a Közel-Kelet destabilizálásán, Trump elnök úr nem habozott utasítást adni a Pentagonnak, hogy likvidálják őket egytől egyig. Meg is tettük. Putyin még sajtótájékoztatót sem hívott össze, hogy panaszt emeljen.” Gorka a 2018. február 7-i khisámi összecsapásra utalt, ahol több száz Wagner-zsoldos esett el amerikai légicsapások során.
Hasonló hang K. T. McFarland, Trump korábbi helyettes nemzetbiztonsági tanácsadója is, aki már a Reagan-adminisztráció alatt is szolgált, és most azt mondja, hogy volt főnöke az olajárat vetné be fegyverként, vagyis az amerikai kitermelés felpörgetésével vinné le az energiahordozó árát, mert míg az amerikai cégek már 40 dolláros áron profitábilisak, Moszkvának szükség van 80-90 dolláros árra, hogy finanszírozni tudja hadiiparát. Trump valóban gyakran bemondja, hogy „Drill, baby, drill!”, de rendszerint ezt nem köti az oroszkérdéshez.
A törvényhozásban két szenátor, az arkansasi Tom Cotton és a dél-karolinai Lindsey Graham képviseli a Trumphoz hű, de külpolitikailag hagyományos héja irányvonalat. Ők harcoltak azért, hogy a republikánus házelnök, Mike Johnson végül beterjessze az Ukrajnának adott 61 milliárdos katonai segélycsomagot, Trump áldását adja rá, és sok republikánus megszavazza azt. Cottonék rendre elmondják: nem biztos, hogy Trump megadná Putyinnak azt, amire vágyik – és ha rajtuk múlik, ez bizonyára tényleg nem lesz így.
Hogy ezek a figurák mekkora szerepet kapnának egy új Trump-adminisztráció külpolitikájában, és hogy meddig, totálisan kiszámíthatatlan: az első ciklusban két-két külügy- és védelmi minisztert és négy nemzetbiztonsági tanácsadót fogyasztott el.
És a forgóajtó mögött nem a finom szakpolitikai nézeteltérések álltak, hanem a lojalitás volt az alapvető tényező, és a szakpolitika ment abba az irányba, amelyet az aktuális favoritok képviseltek. Amikor a neokon John Bolton volt a nemzetbiztonsági tanácsadó, keményebb lett, míg első külügyminisztere, az olajiparból érkezett és Oroszországban üzletelő Rex Tillerson alatt puhább.
Trump most azt állítja, hogy megválasztása esetén 24 óra alatt tető alá hozná a békét. Hogy hogyan, azt nem árulja el, mert olyan dolgokat fog mondani Putyinnak és Zelenszkijnek, amiket a világnak nem. Tavaly ősszel egy amerikai és európai think tank zárt ajtók mögötti tanácskozásán Trump emberei vázolták a titkos béketervet, de a kiszivárgott infók alapján nem egy átgondolt mestertervre kell gondolni, hanem arra a már sokszor hallott javaslatra, hogy Ukrajna lemond a Krímről és Donbaszról, cserébe visszakapja a többi megszállt területet, és Putyin garanciát kap a NATO további bővítésének korlátozására.
Hogy bármelyik fél ezt elfogadná-e, kérdéses. Azt viszont a Trumphoz közel álló források a Washington Postnak cáfolták, hogy azzal fenyegetné Zelenszkijt, hogy „egy fillért sem kap” Amerikától – ezt Orbán Viktor állította márciusi, Mar-a-Lagóban tartott megbeszélésük után. Hivatalosan csak azért nem cáfolták, mert nem akarták nyilvánosan kellemetlen helyzetbe hozni a Trumpot szép szavakkal méltató magyar kormányfőt. Orbán állítólag hosszasan ecsetelte az ukrán és orosz történelmet neki, de Trump nem kötelezte el magát semmilyen irányba.
Leválasztani Moszkvát Pekingről
Ha a „béke” ügyében van is egyetértés, a geopolitikai nagykép tekintetében két fontos különbség rajzolódik ki. Az egyik a NATO, a másik Kína szerepét illetően. Míg Orbán a transzatlanti szövetséggel kapcsolatban azt hangsúlyozza, hogy mindenáron ki kell maradnunk annak ukrajnai missziójából (bár nem blokkoljuk azt), Trump éppenséggel azt várja az európai tagállamoktól, hogy tegyenek többet Ukrajna megsegítéséért.
Tavasszal bejárta a világot a nyilatkozata, ami a felszínen NATO-szövetségesek megtámadására buzdította Putyint, pedig valójában arra próbált rámutatni, hogy az európaiaknak is jobban ki kellene kivenni a részüket a hadisegélyből, tekintettel arra, hogy közelebb vannak a konfliktushoz. Hogy tényszerű-e, hogy Amerika a súlyához képest többet tesz a közösbe, mint Lengyelország vagy például a balti államok, jó kérdés, viszont a gondolat tanúskodik Trump üzletember-mentalitásáról, amiben a fő szempont, hogy ne vegyék palira őt és Amerikát, ne jöjjenek ki rosszabbul egy dealből, mint a partnerek.
A másik szempont, hogy Trump világlátásában Oroszország másodlagos: a háborút és az arra adott nyugati választ alapvetően abból a szempontból bírálja, hogy Moszkvát Peking ölelésébe taszította, márpedig az igazi, végső ellenfél a Kínai Népköztársaság.
Az egyik legtöbbet hallott republikánus beszédpont, hogy Oroszországgal azért kell kiegyezni, hogy a nyersanyagban gazdag hatalmat leválasszák Kínáról. Az Egyesült Államok és Kína közötti viszony Trump elnöksége alatt vált igazi szuperhatalmi rivalizálássá, ő kezdett kereskedelmi háborút Peking ellen. Ezt aztán a Biden-kormányzat és a sokat kárhoztatott mélyállam vígan folytatta, sőt már az Európai Unió is ebbe az irányba mozdult a kínai villanyautókra a napokban kilátásba helyezett hatalmas vámmal. Amit a magyar kormány élesen ellenez, és általában véve is szorosabbá fonná gazdasági kapcsolatait az ázsiai hatalommal. Ha Ukrajna ügyében lesz is Trump–Orbán-barátság, Kína ügyében ez nehezebben képzelhető el.
Nyitókép: Orbán Viktor kormányfő és Donald Trump korábbi amerikai elnök, republikánus elnökjelölt tárgyalásuk előtt Trump floridai rezidenciáján, Mar-a-Lagóban 2024. március 8-án (fotó: AFP/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
