A kis, piros szív diadalmenete – így alakult ki talán legismertebb szimbólumunk
Ha van elhasznált, mindenki által túlságosan is jól ismert szimbólum, akkor az a szív. Ennek az egyszerű, az emberiséget több ezer éve kísérő rózsapiros jelképnek a mélyére nézett Dyekiss Virág A Szív jezsuita magazinban. Izgalmas ismeretterjesztő írását lapjaink együttműködésének köszönhetően közöljük.
A ma ismert szív szimbólum szeretetet, szerelmet, rajongást fejez ki. Sokan nap mint nap használják, hiszen a digitális kommunikációban elterjedt kifejezőeszközként számon tartott emojik közül harminc tartalmaz szívet, illetve többféle szív is szerepel a listán. A kis, piros szív diadalmenete Marilyn Yalom történész szerint 1977-ben kezdődött, amikor New York állam népszerűségét úgy próbálták növelni, hogy megtervezték a jól ismert logót, az I♥NY feliratot. Ez azóta is töretlen népszerűségnek örvend, és egy csapásra kiterjesztette a szív szimbólum jelentését a romantikus, tiszta szerelemről a kedvelés könnyedebb, általánosabb jelentésárnyalatai felé, s így széleskörűen használhatóvá vált. Annál is inkább, mert az igét (szeret), a főnevet (szív) és a vizuális jelet egy egységgé vonta össze, ami szintén segíti az általános megértést és használatot.
Az, hogy a szív a szerelem és a gyengéd érzések jelképe, az 1400- as évektől, a lovagkortól kezd az európai kultúra fontos elemévé válni. Kódexfestményeken, majd az 1300- as évek elejétől Giotto művészetében egyre többször jelenik meg a szeretett személynek felajánlott szív motívuma, mely korábban a versekben, lovagi szerelmi lírában fordult elő. Az idealizált szerelem itt az önátadás, a távoli, elérhetetlen kedves iránti elköteleződés volt, melynek tökéletes megjelenítője a testen kívül dobogó, a szeretett személynek átnyújtott szív. Ugyanekkor vált először népszerűvé Jézus Szívének tisztelete, melynek első magyar példája Kinizsi Pál feleségének imakönyve. Az égi és a földi szerelem- szeretet egy tőről fakad tehát, és ugyanolyan önátadást tesznek lehetővé.
Lángoló görög szívek
A szív mint a szerelem, a heves érzelmek jelképes szerve az antik görög és római kultúrából eredve lett a keresztény kultúkör része. Szapphónál találjuk az első szerelemtől lángoló szív metaforát, illetve a görög mitológiából ismerjük Eroszt, aki nyilával átüti a szerelmesek szívét. A rómaiak szerint a bal kéz kisujja tövéből ered a vena amoris, a szeretet ere, mely egyenesen a szívbe tart, és a szerelmet szállítja, tehát esetükben is a szívben lakozik a szerelem. (A vena amoris elméletéből származik a a hagyomány is, hogy a jegygyűrűt a bal gyűrűsujjon hordjuk.) Érdekes, hogy a szív az antik kultúrákban az irodalmi művekben jelenik meg, míg a képzőművészetben felbukkanó szívforma növényi leveleket ábrázolásaként jelenik meg, és nincs összefüggésben sem a testrésszel, sem a szeretettel.
A szív alak mint a szerelem jele a középkorban terjedt el, ékszerek, oltárképek, tálaló- és használati edények, falfestmények, címerek, sírjelek használták előszeretettel. Az, hogy a szív csúcsa felfelé vagy lefelé áll-e, évszázadokig ingadozott, míg végül a lefelé álló csúcs lett általánossá. Népszerűségét örökre szavatolta a kártyák szív-szimbóluma, mely a XV. századtól hegyével lefelé látható a lapokon. A kártyán a piros szív egymagában jelenik meg, míg a festményeken, használati tárgyakon gyakran növényi ornamentika veszi körül, vagy magából a szívből fakadnak a virágok.
Ez a fajta ábrázolás jelenik meg a magyar néphagyományban, ahol a szív kedvelt motívum, különösen a szerelmi ajándékokon. Míg a nemesi- polgári környezetben már a XVI. században elterjedt volt a szívforma használata, addig a parasztságnál a XVII–XVIII. században jelent meg, először pásztorok által készített tárgyakon, díszítőmotívumként, majd a XIX–XX. századtól elsősorban a szerelmi ajándékokon köszön vissza. A XVIII. században terjedt el a mézeskalács szív készítése is, mely szintén nagy hatással volt arra, hogy a fiatalok e jelkép segítségével fejezzék ki egymás iránt érzett szeretetüket. Hajdan a szerelmesek kapcsolatukat ajándékok segítségével is kinyilvánították, amely a társadalom, a helyi közösség számára volt jelzésértékű. A leány hímzett inget, keszkenőt, fémvirágokból készített, kalapra tehető kis csokrot adott a legénynek, a férfi pedig faragott sulyokkal, azaz mosáshoz használt redőzött deszkával, festett vagy faragott guzsallyal viszonozta azt. Szeremlén a legény díszes evezőre faragta fel érzéseit, s ezzel az evezővel hajtotta előre a hagyomány pünkösdi csónakázáson ladikjukat. Hoppál Mihály kutatásai szerint a szív a tárgyakon általában a férfit jeleníti meg, míg a leányt, a nőt a tulipán szimbolizálja. A gyakori virág-, illetve kavargó indamotívum a szeretet erejét, életet adó voltát jelképezte.
Érzelmek, gondolatok és lelkek
Bár manapság a magyar is szívből, illetve szívvel szeret, de első versünkben, az Ómagyar Mária-siralomban az érzelmek még nem a szívből, hanem a jonh-ból forrásoztak. Két helyen találjuk e ma már nem használt kifejezést: „Te véröd hullotja – én junhum olélottya”, illetve: „Sirolmom, fuhászatum tertetik kiül, én junhumnok brl bua, ki sumha nem hiül.” E sorokban a Szűzanya fájdalma a johonból ered, mely egy régi összetett szó, ’jo’ – belső és a ’hon’ – gyomor jelentésű kifejezésekből származik, tehát az ember legbensejét jelenti. (Források híján nem tudjuk, hogy az ősmagyarok hogyan gondolkodtak a szív szerv szerepéről és szimbolikájáról, de az szinte teljesen biztos, hogy az emberi lélek egyik összetevőjének tekintették.)
Az archaikus kultúrákban a lélekképzet nagyon összetett volt, a különböző testrészek a lélek más-más jelentésárnyalatát hordozták. Szibériából ismert az a motívum, hogy az erős ellenségeknek a szíve szőrös, vagy hogy a kettőből az egyik szíve szőrös, tehát sérthetetlen. A magyar népmesekincsben is több változatban megtaláljuk a testen kívül elrejtett szívű sárkány vagy varázsló alakját, akit csak úgy lehet legyőzni, hogy megkeresik a szívet, elpusztítják őreit, majd végül magát a (gyakran méh alakjában élő) szívet. Ekkor a szív tulajdonosa elerőtlenedik, varázsereje elvész, és könnyen legyőzhetővé válik. A szív a vérrel együtt az életerő, adott esetben a varázserő fészke, nem az érzelmek központja.
Az Ószövetségben a szív Hans Walter Wolff Az Ószövetség antropológiája című könyve alapján az értelem, a tudatosság, az átgondolás, a megfontolt döntéshozatal és az akarat helye. A mainzi egyetem egykori teológiaprofesszora a szív, azaz léb(áb) szó összes előfordulását megvizsgálta, s arra jutott, hogy a szív az elhatározások, tervek helye is a héber kultúrában. Lássunk néhány példát! „Tégy mindent úgy, ahogy lébábodban van” (1 Sám 14,6) – mondja Jónatán fegyverhordozója, miután gazdája kifejtette neki haditervét. A Példabeszédek könyvében ezt találjuk: A gonosz terveket koholó lébáb (Péld 6,14), vagy Ezekielnél: új lébábot adok majd nekik… hogy rendelkezéseim szerint éljenek, törvényemet megtartsák és teljesítsék (Ez 11, 20 részlet). Anélkül, hogy felsorolnánk az összes ószövetségi hivatkozást, láthatjuk, hogy a szív a Bibliában nem az érzelmek elragadó erejére vagy a vágyakozásra, hanem a megfontolásra és az akarati döntésre utal. (Az érzelmek helye Wolff kutatásai szerint a zsidó népnél is a nefes, azaz az ember belsője.) Az evangéliumokban is hasonló jelentésben találjuk a szívet. Mária szívében megőrzi Jézus életében fontos eseményeit, és el-elgondolkodik róluk (Lk 2,19 és 2,51), máshol Jézus kérdezi így tanítványait: „Mit gondoltok szívetekben?” (Lk 5,22). Érdemes megemlíteni, hogy Mária hét tőrrel átszúrt szívének kedvelt képének bibliai verse szerint – A te lelkedet is tőr járja át, mondja Simeon, hogy nyilvánosságra kerüljenek sok szív gondolatai (Lk 2,35) – a lelki fájdalom és a szív gondolatai párhuzamban állnak.
A Szent Szív tisztelete
Szent Ágoston volt az első, aki azt a képet használta, hogy Isten szeretete lángra lobbantja az emberi szívet, s így az is szeretetre gyullad az Úr iránt. A szív ettől fogva a görögös műveltség, az antik kultúra nyomán egyre inkább a szeretettel és az érzelmekkel azonosult, így a képi ábrázolásokon a Szűzanya szívét járja át a hét tőr. Jézus Szent Szívének tisztelete a szívszimbólum külön életre kelésével párhuzamosan lett egyre népszerűbb, ahogyan az emberek közel kerültek az érzelmek, az égi szerelem titkához. A XV–XVI. században a karthauzi szerzetesek terjesztették, majd a XVII. században Alacoque Szent Margit látomásai nyomán a bűnbánat, a megtérés és a kitartó szeretet jelképe lett Jézus Szent Szíve. 1856-tól az egész egyház ünnepli Jézus szent és alázatos, a végsőkig szerető, lándzsával átvert szívét, pünkösd utáni második vasárnapot követő pénteken – ez is egy mozgó ünnep tehát, az utolsó az egyházi évben. A XIX. századtól a jezsuita rend a társadalom megújulása leghatékonyabb eszközének tekintette Jézus Szíve tiszteletét, úgy gondolkodván, hogy ha egyre hasonlóbbá válunk Hozzá, az egész világ megújul.
Nyitókép: iStock
A cikk nyomtatott változata A SZÍV jezsuita magazin 2024. júniusi számában olvasható.
