Le Pen a kapuk előtt – megelőző csapásként nyitott utat Macron a radikáljobbnak, de magát lőheti lábon
Az ellenzéki pártok bizalmatlansági indítványát előzte meg Emmanuel Macron francia államfő az előrehozott választások kiírásával, ám a döntése saját csapatait zilálta szét és a Marine Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés hatalomra jutását segítheti elő. A most vasárnap tartott időközi választás első fordulója toronymagas esélyese a radikális jobboldal, de kétséges, hogy abszolút többséget szerez-e a Nemzetgyűlésben. Franciaország az EU szempontjából kulcspillanatban gyengül meg. Helyzetjelentés Párizsból.
„Macron, takarodj!” (Macron dégage!) – Párizsban járva-kelve a látogató egy idő után felfigyel arra, hogy az olimpiai logók, zászlók és plakátok mellett ez a falfirka az egyik leggyakrabban visszatérő utcai elem. Múlt heti látogatásunk során találkoztunk vele buszmegállóban, metrómozgólépcsőn, kerítésen és hirdetőoszlopon: alkoholos filccel, fába véséssel és matricázással egyaránt alkottak az ismeretlen művészek. Névtelen falfirkákból általános következtetéseket levonni persze legalább olyan felületes zsurnalizmus, mint internetes hozzászólásokra nagyívű elméleteket építeni, az anonim népművészeti alkotások mégis kifejeznek valamit a közhangulatból. Amióta ugyanis június 9-én, az európai parlamenti választások éjszakáján Emmanuel Macron francia államfő feloszlatta a Nemzetgyűlést és június 30-ra, illetve július 7-re új választást írt ki, addig sem acélos népszerűsége tovább foszlik.
Tapasztalatunk szerint nem is elsősorban a vele már korábban sem rokonszenvezők, hanem az eddig őt támogató szavazók, sőt politikusok között is. Egyikük a Válasz Online-nak a kampányra való tekintettel névtelenséget kérve fakadt ki:
„Az elnök egyszerűen feláldozott minket – bár tudnám, miért!”
Érthető az indulat. A képviselők jelentős része alighanem búcsút mondhat munkájának. Az eddigi 250 fős macronista frakció a közvélemény-kutatások alapján alighanem száz körülire csökken majd az új Nemzetgyűlésben. Ennyire elég a kétfordulós egyéni választókerületi rendszerben az elnök mögött álló centrista-liberális pártoknak mért nagyjából 20 százalék.
Így még érthetetlenebb Macron döntése: ugyan melyik politikus dönt a látványos öngyilkosság mellett, ha egyébként a hozzá hű emberek még kicsit élvezhetnék a hatalmat? Macron ráadásul akkor határozott az előrehozott választás mellett, amikor a Marine Le Pen-féle jobboldali radikális Nemzeti Tömörülés (RN) éppen feljövőben van. Az európai parlamenti választáson 32 százalékkal messze a legerősebb francia párt lett, miközben Macron listája becsúszott a 15 százalék alá, éppen csak megelőzve a közel 14 százalékot szerző, korábban már sokszor eltemetett mérsékelt baloldal (Szocialista Párt) listáját. Utóbbit 10 százalékkal követi a szélsőbaloldal (Engedetlen Franciaország, LFI), héttel a mérsékelt jobb (Republikánusok, LR), illetve az öt-öt százalékot szerzett zöldek és az Éric Zemmour fémjelezte szélsőjobboldali párt.
A belpolitikai mellett külpolitikai szempontból is a lehető legrosszabb az időzítés. Macronnak sikerült megbénítania a végrehajtó hatalmat pillanatokkal a párizsi olimpiai játékok július 26-án esedékes nyitánya előtt. Így már messze nem az a legfontosabb probléma, hogy vajon tiszta lesz-e a Szajna, s meg lehet-e benne a tervek szerint rendezni a hosszútávúszás számait. Sokkal inkább az, vajon a még helyét kereső új kormány képes lesz-e meghozni a szükséges döntéseket. (Igaz, a kockázatokat némileg csökkenti, hogy a játékok szervezőbizottsága komoly önállósággal rendelkezik.) Az 577 választókerületben lebonyolított előrehozott választás külpolitikai színtéren szintén rosszul jön, hiszen az ukrajnai háború továbbra is tombol, Brüsszelben pedig éppen mostanában döntik el az európai állam- és kormányfők, kiket javasolnak az EU vezetőinek az elkövetkező öt évben. A politikai nagyvadak szkanderében értelemszerűen veszít befolyásából, aki odahaza meggyengült.
Ha tehát az elnök pártja nem erősödik, hanem éppen veszít támogatottságából, legfőbb versenytársa kétszer olyan népszerű, s az előrehozott választás mind bel-, mind külpolitikai szempontból gyengíti az országot, mégis mi szükség volt rá? A válasz részben taktikai, részben pszichológiai. Bár Emmanuel Macron 2022-ben megnyerte az elnökválasztást, a rákövetkező parlamenti választáson pártja és szövetségesei kisebbségben voltak a Nemzetgyűlésben. Azóta ad-hoc szavazási koalíciók összeeszkábálásával és rendeletekkel igyekeztek pótolni a szilárd politikai hátországot, mind kevesebb sikerrel. Egyre többen vélekedtek úgy, az ellenzéki pártok bizalmatlansági indítvánnyal buktatják meg a kormányt, s ebben az esetben az államfő kénytelen feloszlatni a Nemzetgyűlést. Ezen értelmezés szerint az őszre időzített kezdeményezést előzte meg Macron egy huszárvágással.
Szempont lehetett az is, hogy az államfő mindenképpen szerette volna elkerülni a béna kacsa szerepét. Mivel a három év múlva esedékes elnökválasztáson már nem indulhat, mind barátai, mind ellenségei a múlt emberének tartották. A sakktábla újrarendezése biztosítja Macron számára, hogy a politikai játéktér közepén maradjon. Amennyiben RN-kormány alakulna, a társbérlet nagyhatalmú szereplőjeként szinte ellenzéki pozícióból politizálhatna, eljátszva a szélsőjobboldal elleni utolsó demokratikus védvonal szerepét. A kevésbé fennköltebb számítás szerint három év alatt annyit kopna a korábban soha nem kormányzó RN, hogy nem lenne esélye bevenni az Elysée-palotát.
hirdetés
Az előrehozott választások mellett azonban nem csak hideg politikai számítás szólt. Emmanuel Macron önképe szerint politikai pályája során mindig kockáztatott és nyert. Kezdve attól a pillanattól, amikor kiugrott a szocialista kormányból, és 2017-re egy centrista párt élén felrobbantotta az addig a francia politikát meghatározó jobb-baloldali versengést. Sokszor hasonlították az ifjú Napóleonhoz, s ő maga is többször utalt rá, hogy nincs ellenére az összevetés. Márpedig Bonaparte a legenda szerint például az olaszországi hadjárat idején az arcolei hídon trikolórral a kezében vette rohamra csapatait, s váratlan húzása győzelmet ért.
Van azonban egy jóval kedvezőtlenebb olvasata is a történteknek, s ez alapvetően Macron egójáról, felsőbbrendűség-tudatáról szól. Arról, hogy képtelen elviselni a vereséget, s egy ország sorsát kockáztatja a ruletten. Közel 30 évvel ezelőtt, 1997-ben a jobboldali Jacques Chirac akkori elnök feloszlatta a jobboldali többségű Nemzetgyűlést, így akart véget vetni a különböző frakciók közötti belharcoknak. Az eredmény a jobboldal számára katasztrofális lett, Chirac öt éven keresztül politikai társbérletben kényszerült élni a váratlanul feltámadó és a választást megnyerő szocialistákkal. Akkor fogalmazott úgy egy jobboldali politikus:
„Mindannyian bent voltunk egy sötét szobában, ahol gázszagot éreztünk. Az elnök pedig gyufát gyújtott, hogy tisztábban lásson.”
Sokan érzik úgy Franciaországban, hogy most Emmanuel Macron gyújtott gyufát, csak a következmények jóval drámaibbak az 1997-esnél. Hiába konszolidálódott a Nemzeti Tömörülés az elmúlt években, nyesegette vadhajtásait, s lett a 28 éves Jordan Bardella személyében jó svádájú európai parlamenti listavezetője, miniszterelnök-jelöltje. Sokak szemében az RN még mindig az a párt, amelynek közvetlen elődjét Jean-Marie Le Pen többek között a francia Waffen-SS tagjaival és a nácikat kiszolgáló kollaboránsokkal alapította meg 1972-ben. Az RN szavazói közül viszont sokakat bőszít a múlt ideológiai meccseinek újrajátszása, amikor ők a magas megélhetési költségek, a közszolgáltatások leépülése vagy a bevándorlással kapcsolatos problémák miatt szavaznak az RN-re, s nem azért, mert Hitler-bajusz volt a jelük az óvodában.
A szélsőjobb elleni harc jegyében viszont
a teljes baloldal összeállt a kommunistáktól a zöldeken és szocialistákon át Jean-Luc Mélenchon szélsőbaloldali LFI-jéig.
Még a nevük is a daliás időket idézi: ők az Új Népfront, az 1936-os Népfront után, amely Franciaország első baloldali kormánya volt az egyre erősödő náci Németország árnyékában. Más szempontból is csak felvizezett változata az akkori Népfrontnak a mostani. Az összefogást Mélenchon pártja dominálja, mind retorikában, mind a képviselői indulásokban. Márpedig az LFI retorikája az elmúlt időszakban egyre több francia számára vált ellenszenvessé: a tavaly október hetediki izraeli mészárlás után sokáig mentséget kerestek a Hamász terrorakciójára, anticionistának nevezett politikájuk pedig egyes politikusaiknál a nyílt antiszemitizmusba csap át. Mondanivalójukat meghatározza a Nyugat-ellenesség, a bevándorlással kapcsolatos gondok eltagadása, s megértés az iszlamizmussal. Jó példa erre az a délnyugat-franciaországi Trébes, ahol 2018-ban egy iszlamista terrorista nyolc embert ejtett fogságba, majd megölte az elfogottak szabadon bocsátásért cserébe önmagát túszul ajánló csendőrtisztet. A választókerületben most egy olyan szélsőbaloldali politikus indul, aki az október 7-i terrortámadás után az intifádát éltette. Nem véletlen, hogy egy felmérés szerint Mélenchon politikáját a franciák 61 százaléka aggasztónak tartja, 80 százalékuk szerint pedig személye akadálya a baloldal hatalomba való visszatérésnek.
A régi politikai törésvonalak sokszor felülíródnak. Például Serge Klarsfeld, a köztiszteletben álló, zsidó származású idős nácivadász ügyvéd bejelentette: amennyiben a második fordulóban egy LFI- és RN-jelölt között kell választania, utóbbi mellett fog dönteni. A választás egyik legnagyobb kérdése nemcsak az, hány helyen áll majd elő ilyen szituáció, hanem az is, kinek kedvez a várhatóan magas részvétel, s maradt-e valami a „republikánus frontból”. Így hívták azt a helyzetet, amikor a második fordulóban az RN jelöltjével szemben állva maradt legesélyesebb balközép vagy jobbközép jelöltet a választók pártszimpátiától függetlenül támogatták, hogy „megállítsák a szélsőjobboldalt”.
Csakhogy a fronton mind több helyen keletkeztek rések.
Míg 2007-ben még nem volt lepenista képviselő a Nemzetgyűlésben, 2012-ben kettő, 2017-ben nyolc, 2022-ben már 89 jutott be. Az előrejelzések szerint pedig most bőven kétszáz fölött lehetnek, ami történelmi rekord. Kérdés azonban, hogy meglesz-e a kormányalakításhoz szükséges 50 százalék +1, azaz 289 szavazat.
„A republikánus front már alig működik, ez világosan látszik a felmérésekből. Az emberek jelentős része nem tekinti az RN-t szélsőjobboldali pártnak, támogatottsága minden társadalmi csoportban és településtípuson igen jelentős” – magyarázza a Válasz Online-nak Francis Brochet, aki a több franciaországi helyi napilapot kiadó EBRA-csoport központi szerkesztőségének politikai rovatvezetője. Negyven éve követi a francia belpolitikát, de ilyen helyzetet még nem látott: könnyen lehet, hogy a választás után a zűrzavar nem csökken, hanem nő. Előfordulhat, hogy senkinek nem lesz többsége a parlamentben, s ezáltal politikai patthelyzet áll elő. Ráadásul akkor már a feloszlatás és az új választás kiírása sem lesz opció, az alkotmány szerint erre legkorábban egy év múlva kerülhetne ismét sor. Ha az RN-nek és partnereinek nincs többsége, a már idézett macronista forrásunk szerint a legvalószínűbb egy szakértői kormány olasz mintára, amelyet a balközép, jobbközép és centrista képviselőkből álló koalíció támogathatna. (Már amennyiben így összejönne a többség; jelenleg ez elég kérdéses.) Az új felállás azonban tovább tüzelné a rendszer ellen lázadó jobb- és baloldali radikálisokat – azaz jó eséllyel néhány hónapon belül ugyanolyan feszültségek alakulnának ki, amelyek a Nemzetgyűlés feloszlatásához vezettek.
Hat nappal az előrehozott választás első fordulója előtt az Európai Unió második legnépesebb tagállamában egy dolog biztos csak: a bizonytalanság.
Nyitókép: Emmanuel Macron és Marine Le Pen pártjainak kampányanyaga Párzsban 2024. június 5-én (fotó: AFP/Hans Lucas/Magali Cohen)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
