„Ha jó ügyhöz kell pénzt szerezni, nincsenek gátlásaim” – Mikulás Ferenc 53 év után leköszönt a Kecskemétfilm éléről
Mikulás Ferenc producerként olyan kultikus alkotások megszületésénél bábáskodott, mint a Magyar népmesék, a Vízipók-Csodapók, a Leo és Fred, a Mátyás király meséi vagy a közelmúltban elkészült Toldi. A Kecskemétfilm alapító ügyvezetője 53 év után köszönt le június elején, de nemcsak erről mesélt a Válasz Online-nak. Ötvenhatos múltjáról, a rendszerváltáshoz fűzött reményeinek elvesztéséről és arról is, miért vállalta fel a nemzeti animáció ügyét annak ellenére is, hogy ma a magyar animációs szakma egy teljes évre kap annyi támogatást, amennyit az állam egyetlen egész estés játékfilmre költ. Nagyinterjú.
– Mikor és kinek adta át a Kecskemétfilm igazgatását?
– Június elsejétől Bán János, a helyi Petőfi Népe egykori újságírója az új ügyvezető, aki egy időben az M5 vezetője volt, majd az NKA Összművészeti Programok Kollégiumában a kuratórium elnökeként segítette az Árpád-házi szentekről szóló sorozatunk elkészültét. Régóta ismerem, némi közöm ahhoz is van, hogy író lett, hiszen amikor középiskolás korában először bejött a stúdióba, hogy megmutassa a képregényeit, én tanácsoltam neki, hogy inkább mással foglalkozzon.
– Nyolcvannégy éves. Érthető, ha nyugdíjas életre készül.
– Nem egészen. Továbbra is maradok a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál (KAFF) élén fesztiváligazgatóként, emellett azon dolgozom, hogy megvalósuljon végre Kecskeméten a Magyar Animáció Háza, amire tíz éves előkészítő munka után a napokban kaptunk ígéretet a városvezetéstől. A Neumann János Egyetemen Animációs Tudásközpontjának vezetőjeként pedig az animációs képzés beindításán munkálkodom, tudniillik a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen és a Metropol Egyetemen csak animációs rendező és tervező képzés folyik, sehol nem képeznek animátorokat. Holott a mi szakmánkban ez a legfontosabb munkakör, olyan, mint a játékfilmeseknél a színész. Ténylegesen is hasonló ehhez, hiszen egy jó animátornak a biztos rajzkészség mellett színészi adottságokkal is rendelkeznie kell. Bele kell bújnia a rajzolt figura bőrébe ahhoz, hogy hitelesen tudja ábrázolni.
– Nem csak a képzés akadozik, mintha a rendszerváltás óta egyetlen kormány sem ismerte volna fel a magyar animációban rejlő lehetőségeket…
– Ez így van. Az animációs alkotók rendkívül igazságtalan és méltatlan helyzetben vannak Magyarországon a játékfilmesekhez viszonyítva, akik állami támogatásból állami filmstúdiók igénybevételével dolgozhatnak.
A rendszerváltás óta egyetlen kulturális kormányzat sem hozott létre rajzfilmgyárat.
A Kecskemét Filmstúdió kft. formában működik, a kollégáimmal közösen vagyunk a tulajdonosok és bár minden évet nyereséggel zárunk, senki, semmilyen osztalékot nem tud kivenni a cégből, mert mindent vissza kell forgatnunk eszközvásárlásra és a következő munkákba. A külföldi megrendelések nélkül nem tudnánk fennmaradni, ahhoz azonban, hogy versenyben maradjunk, a konkurenciával azonos technikai feltételeket kell biztosítanunk. Nem az a gond, hogy ne lennénk sikeresek, hiszen amikor a kollégáimat kértem, hogy készítsenek egy térképet, amin bejelölik, a világ mely országaiban vetítették a filmjeinket, egyszerűbbnek tűnt bejelölni azokat a tájakat, amelyeken nem vetítették.
– Annak ellenére, hogy a kecskeméti műtermet annak idején a Pannónia Filmstúdió igazgatója, Matolcsy György hozta létre, már a kezdeti nehézségek idején is az ön találékonyságára volt szükség ahhoz, hogy egyáltalán elinduljon itt a munka: a budapesti anyavállalat sorsára hagyta a stúdiót a bajban. Akkor milyen megoldást választott?
– Valóban, az indulás után, amikor felvettem az új munkatársakat, leszakadt a mennyezet a régi épületben, amit a megyei tanács utalt ki számunkra. Stúdió nélkül maradtunk és hiába kértünk segítséget, a városvezetés és Matolcsy egymásra mutogattak. Ha nem akartam szélnek ereszteni azt a tizenhárom tehetséges fiatalt, akiket kiválasztottam, csak egy lehetőségem maradt: személyesen a kulturális miniszterhez, Pozsgay Imréhez fordulni. Ő elküldte a személyi titkárát, egy művészettörténészt és Tóth Menyhért festőművészt, hogy nézzék meg, méltók vagyunk-e a támogatásra. Így kaptunk pénzt arra, hogy felépüljön ez a stúdió.
– A tervezésből, az építkezésből is kivette a részét annak idején. Miért éppen Kecskeméten épült fel a Pannónia leányvállalata?
– Ennek nagyon egyszerű, emberi oka van: Matolcsy György idevalósi volt, ezt, lokálpatrióta lévén, ő találta ki.
– A Pannónia Filmstúdió egy elitklub volt, a politikai okokból deklasszált elemek gyülekezete. Mit követett el, hogy bekerülhetett ebbe a klubba?
– Egy kicsit messzebbről kezdem. Édesanyám egyedül nevelt bennünket, mert apám nagyon korán meghalt. Mivel azelőtt egy kis faluban, Dunapatajon volt könyvelő, így annak ellenére, hogy mi „úrigyerekek” voltunk, megismerkedtünk a paraszti életformával. Nekem például hétéves koromtól kezdve dolgoznom kellett nyaranta, hogy hozzátegyem a magam részét a betevőhöz; tehénpásztor voltam, gyümölcsöst őriztem, mikor mi adódott. A dunapatajiak soha nem voltak jobbágyok, öntudatos paraszt-polgár társadalomban éltek, nagy szabadságvággyal. Ők állították fel az ország második Kossuth szobrát, 1919-ben pedig ellenálltak Szamuely Tibornak, ezért itt történt meg a kommün legtöbb áldozatot követelő megtorlása: negyvennyolc embert agyonlőttek és tizenötöt felakasztottak a város főterén. Mindez ránk is hatással volt. Gyerekként láttuk a kényszerbeszolgáltatásokat és hogy hogyan viszik el a szomszéd bácsit feketevágásért, közben pedig az otthoni könyvtár tartalmával is ismerkedtünk és kezdtük érzékelni az otthon és a társadalmi rend közötti feszültséget. Nem csoda, hogy 1956. október 23-án igent mondtam a forradalmi bizottságnak, amikor a kunszentmiklósi gimnazisták között kerestek valakit, aki elszavalná a tüntetésen a Nemzeti dalt.
Megható volt, amikor a főtéren összegyűlt többezres tömeg együtt mondta velem a refrént, majd a vállára vett és az ég felé dobált.
Féltem, hogy leejtenek, de szerencsére vigyáztak rám. Utána egy barátommal felmentünk Budapestre és összeszedtük az utcákon a forradalmi kiadványokat. Amikor márciusban újra szervezkedni kezdtünk, a kunszentmiklósi párttitkár kirúgatott a középiskolából. Végül Kalocsán sikerült leérettségiznem, de egyetemre nem vettek föl és csak segédmunkásként tudtam elhelyezkedni.
– Nem csak az iskolából rúgták ki, ha minden igaz, a várost is el kellett hagynia…
– Így van. Egy tizenhat éves fiatalembert, aki szerelmes a szőke, kék szemű Tóth Évába és nem mehet vissza a városi diákbálba, hogy lássa őt, eléggé megvisel egy ilyen döntés.
– Végül figuráns lett a földmérőknél. Az is gyűjtőhelye volt a deklasszált elemeknek?
– Persze, hiszen a térképkészítésbe nem nagyon lehet politikát belevinni. Olyan segédmunkásokkal voltam ezért körülvéve, akik két doktorátussal rendelkeztek, de volt közöttük katonatiszt és egykori jegyző is. Nappal az országot jártuk, este pedig leültünk tarokkozni és meséltek. Az ő történeteiken és az utazások közben szerzett tapasztalatokon keresztül ismerkedtem meg a világgal, amely körülvett.
– Mi terelte közülük a filmes világ felé?
– A katonaság. Olyan századba kerültem, ahol fegyvert nem adtak a kezünkbe, mellettem viszont Wekerle Sándor unokája, a fölöttem lévő ágyon pedig egy kitelepített református lelkész fia feküdt. Amikor kiderült, hogy érdekel a modern francia költészet és a film kapcsolata, Wekerle unokája azt ajánlotta, hogy forduljak a barátjához, aki most került be a Pannónia Filmstúdióba és Jankovics Marcellnek hívják. Ő ajánlotta figyelmembe Halász Mihály operatőrt is, így kezdtem bejárni a Bácsmegyei Filmstúdióba, így ismerkedtem meg a filmkészítés alapjaival és így hallottam meg azt is, hogy a Pannónia egy kecskeméti műtermet készül létrehozni és ehhez keresnek valakit, aki alkalmas lenne a vezetésére. Jelentkeztem az igazgatónál, akihez attól kezdve egy éven át minden szombaton feljártam beszélgetni a tervekről. Egy év után végül kinevezett.
– Matolcsy György miért gyűjtötte maga köré ilyen szívesen az indexre tett fiatalokat?
– Ez szerintem a neveltetéséből adódott. Az édesapja a kecskeméti kórház szülész-nőgyógyászatának vezető orvosa, az édesanyja egy gazdag borkereskedő, szállodatulajdonos család sarja, Beretvás lány volt. Annak idején nem vették túl komolyan a pártban a Pannóniát és ez volt a szerencse, mert így több olyan film elkészülhetett ott, amelyek görbe tükröt állítottak a társadalmi viszonyok elé. Ezek a filmek kapósak voltak külföldön, díjakat kaptak, mert tudósítottak a szocializmusról és bár Matolcsy ezt átlátta, mégis hagyta, hogy megvalósuljanak. „Jó elvtárs” volt és így meg tudta védeni a kollégáit, de úgy gondolom, egyfajta ernyőszerepet tölthetett be Komlós János volt felesége, a Pannónia párttitkára is.
– Mivel foglalkozott a filmstúdióban, amíg meg nem kapta a kecskeméti műhely felállításának feladatát?
– Segédoperatőrként dolgoztam. Mivel szabadkézi rajzban ügyetlen voltam, kreatív munkát nem végeztem. A kulturális menedzseri munkakörben, amit végső soron rám ruháztak, kell ugyan antenna a művészethez és jó, ha vannak megvalósítható ötletei is az embernek, amikhez pénzt is tud szerezni, de kellett egy kis őrültség, megszállottság is ahhoz, hogy ilyen körülmények közt 53 éven keresztül végezzem ezt a munkát.
Büszke vagyok rá, hogy kilenc Balázs Béla-díjas kollégát sikerült kinevelnem.
Ők nem egyetemen vagy főiskolán tanulták a szakmát, hanem azon a „szabadegyetemen”, amit én szerveztem meg itt. Megkértem egy művészettörténet-tanárt, hogy járjon le hozzánk az Iparművészeti Főiskoláról, egy zeneszerző hetente jött zeneelméletet tanítani, Rusz József színházi rendező dramaturgiai ismereteket oktatott és minden héten jött hozzánk egy szobrász, aki modell utáni rajzot tanított. Angol nyelvtanfolyamot szerveztem, filmtörténetet tanítottam, Papp Gábor pedig a néprajzba engedett bepillantást a munkatársaimnak. A tehetséges fiatalok, akiket a stúdióba gyűjtöttem, az ország különböző részeiről érkeztek. A stúdió nem csak a munkahelyük, az otthonuk is volt, én pedig gyerekeimnek tekintettem őket.
– Nem élte meg cserbenhagyásként, hogy a rendszerváltás után sokan külföldre mentek?
– Próbáltam nem így értelmezni a lépésüket és arra kértem őket, hogy képviseljék a kecskeméti stúdiót világszerte, ők pedig így is tettek. Azt, hogy Kecskemét nem a világ közepe, nemzetközi ösztöndíjrendszerrel is igyekeztem ellensúlyozni. Tizenöt országból fogadtunk fiatalokat, akikhez cserébe az én kollégáim is kiutazhattak, annak ellenére, hogy ezt a Kádár-rendszerben nem volt olyan egyszerű elintézni. A másik ötletem a nemzetközi nyitásra az animációs fesztivál létrehozása volt. Amikor a zágrábi és a krakkói animációs fesztivál elindult, mi saját költségből kiutaztunk és hamar rájöttem: nem is olyan ördöngösség egy ilyet megszervezni, ezt mi is meg tudjuk csinálni. Nyilvánvaló volt, hogy jó lesz a műteremnek, a magyar animációnak és a városnak is, ennél több pedig nem is kell. A zsűribe külföldi rendezőket hívtam és én is elkezdtem divatba jönni, bekerültem az ASIFA (Nemzetközi Animációs Filmszövetség) igazgatótanácsába, voltam zsűritag Japánban, Szöulban, Indiában, Törökországban, Németországban, Portugáliában, Olaszországban és az ottaniak mind partnerfesztiváljaink is lettek, sikerült tehát komoly nemzetközi kapcsolatokat is kiépítenünk. Nagyképűségnek hathat, de tényleg igaz, hogy
nem győzöm visszautasítani a külföldi megrendeléseket. Három Oscar-díjra jelölt filmben is részt vettünk,
legutóbb a Cannes-i Filmfesztiválon díjazott A legbecsesebb portéka című, holokausztról szóló alkotásban.
– Egy interjúban úgy fogalmazott: „az animáció kinőtte a Disney pizsamáját”. Örül, hogy egyre több felnőtteknek szóló rajzfilm készül?
– Persze. Két éve a Zágrábi Filmfesztiválon voltam zsűritag, hét egész estés filmet néztünk meg és mind a hét felnőtt tartalom volt. Európában az egész estés rajzfilmek kezdenek egyre inkább felnőtt témákat feszegetni, a gyerekeknek pedig leginkább a televíziós sorozatok maradnak. Bár utóbbiak között is vannak felnőtt tartalmak, ide sorolnám például a most készülő, Árpád-házi szentekről szóló sorozatunkat, de részben a Cigánymeséket is, azt középiskolás kortól ajánljuk.
– Erre a kulturális kormányzatra, amely nyíltan hangsúlyozza a nemzeti értékek képviseletét, jobban lehet számítani, mint az átkosban az állam támogatására?
– Nem. Kicsit magam alatt is vagyok emiatt. Meséltem az ‘56-os szerepvállalásomról, a rendszerváltozáskor az MDF kecskeméti szervezetének titkára lettem, tehát
ízig-vérig antikummunista vagyok és nagyon bíztam abban, hogy a szocializmus után csak valami jobb jöhet. A kultúrában azonban sajnos nem az történt, amit reméltem.
Itt van példának az imént említett Cigánymesék sorozatunk. Hiába van az Európai Unió által elfogadott romastratégiánk, lassan tizenöt éve próbálom összehozni a pénzt a huszonhat epizódra. A Magyar népmesék hetven epizódnál tartott, amikor bekövetkezett a rendszerváltás és a Magyar Televízió kihátrált mögülünk, nem finanszírozta többé. Magántőkét kellett felhajtanom hozzá, egy gazdasági lapban megjelent interjúm után egy magyar milliomos keresett meg, az ő segítségével sikerült befejeznünk. Látva a sorozat sikerét, Jankovics Marci barátommal úgy döntöttük, a Toldi befejeztével folytatni fogjuk. Ki is választottunk tizenhárom történetet és több mint két évvel ezelőtt megkerestem az MTVA-t és a Nemzeti Filmintézetet, de egyikkel sem sikerült együttműködést kialakítani. Akkor elmentem a kulturális és innovációs miniszterhez és elmondtam, mi a helyzet, ő végül hat epizódra adott támogatást.
– Tehát most is, akárcsak az átkosban, csak személyesen, a felettes felettesét megkeresve lehet támogatáshoz jutni?
– Nem jelent problémát számomra, hogy megkerüljem a feletteseimet, ha a helyzet megköveteli. Amikor például a Mozgókép Közalapítvány megszűnt, nem fizették ki az egymilliós tartozásukat és úgy tűnt, a következő fesztivált nem tudom megrendezni. Akkor megkerestem Orbán Viktort. Utána felhívott a pénzügyminiszter és megkérdezte, miben tud segíteni, így sikerült előteremteni az összeget, amiből végül megrendeztük a fesztivált.
– Ha kidobják az ajtón, bemászik az ablakon?
– Legalábbis Orosz Pisti ezt állítja rólam.
Sokan naivnak tartanak, amiért olyasmit csinálok, ami természetellenes ebben a közegben, amelyben legtöbbször nem értékek szerint mozdulnak előre az ügyek, hanem kapcsolatok és ügyeskedés révén.
De ha jó ügyhöz kell pénzt szerezni, nincsenek gátlásaim. Az elmúlt ötvenhárom évben beláttam, hogy félre kell tenni a személyes véleményemet. Sokszor előfordult ezalatt, hogy legszívesebben felálltam volna és becsaptam volna magam mögött az ajtót, de nem tehettem, hiszen gondolnom kellett arra a hatvan családra, amely mögöttem állt. Muszáj volt megoldásokat találnom, hogy tovább működhessünk. Ha eszem lenne, csak külföldi bérmunkákat csinálnék, ezzel szemben fölvállaltam a nemzeti animációs filmkészítést, az Árpád-házi szentek, a Cigánymesék, a Magyar népmesék mellett tizenöt író művéből készítettünk animációt, de Szilágyi Varga Zoltánnal feldolgoztuk például Mansfeld Péter kivégzési jegyzőkönyvét is.
– Miért is nem csak külföldi bérmunkákat készít tehát?
– Így vagyok kódolva, nyilván a neveltetésemből adódik. Ma is élénken él az emlékezetemben, amikor földmérőként dolgoztam és láttam, amint egy paraszt néni, hóna alatt a sámlival átmegy a szomszéd házba, ahol volt televízió. Akkor arra gondoltam, ha valaha a média közelébe kerülök, olyan filmeket fogok csinálni, amelyek ezeknek az embereknek a kultúrköréhez kapcsolódnak. Most Fekete István Lutra című regényéből tervezünk egész estés filmet készíteni. Hiába pályáztunk a Nemzeti Filmintézethez az előkészítésre, elutasítottak minket. Úgy néz ki, ehhez is, ahogy a Magyar népmesék befejezéséhez, más utat kell keresnem. Az Árpád-házi szentekhez, amelyhez Richly Zsolt készített képes forgatókönyvet húsz éve, nem sikerült finanszírozást találnom, most ezt a feladatot Békési Sándorra bíztam. Én csak annyit tudtam elérni, hogy az NKA Összművészeti Programok Kollégiuma négy részt megfinanszírozott belőle. Miután ez a kollégium megszűnt, a MOL Alapítványhoz fordultam, amely két epizódra adott pénzt. Időközben megkerestem Závogyán Magdolna államtitkár asszonyt is és a miniszter urat és próbáltam rávenni őket, hogy adjanak támogatást a sorozat befejezésére.
Így mennek a dolgok hazánkban, amikor lobogóra írják a nemzeti kultúra ügyét.
A magyar állami televízió a rendszerváltozás óta nem rendel filmet. Ennyit tudok mondani a magyar kultúratámogatás és a kecskeméti stúdió viszonyáról. Mit tehetünk? Külföldi bérmunkákat vállalunk és azok nyereségét beforgatjuk a saját filmjeinkbe. A bevételeinkhez az utóbbi időben hozzájárul a Magyar népmesék magas nézettsége is. Eddig 184 millióan nézték meg őket a Youtube-on, és a megtekintések száma havonta kétmillióval nő, ebből tehát havonta egymillió forint körüli bevételünk származik.
– Reneszánszát éli a Magyar népmesék vagy inkább töretlen a népszerűsége?
– Azt szoktam mondani, két dolog tartja össze ezt az országot, a foci és a Magyar népmesék. Jó példa erre, hogy a franciaországi foci EB-n, amikor a magyarok megverték az osztrákokat, a jelenlévő drukkerek elkezdték énekelni a sorozat főcímdalát. Bár minden történet más és más, a népmese archetipikus: harmincöt országból kaptunk visszajelzést arról, hogy ott is vannak hasonló történetek.
– Hol a legnépszerűbbek a népmeséink?
– Nem fogja elhinni: az angol nyelvű változatnak az Egyesült Államok után Indiában és a Fülöp-szigeteken a legnagyobb a nézettsége. Én ezt annak tudom be, hogy Belső-Ázsiából hoztuk magunkkal a népdalaink, a népmesei motívumaink eredetijét, így nem véletlenül vevők arrafelé erre, hiszen ismerős számukra. Kétszáztizenkilenc országban nézik az angol nyelvű verziót, a magyart több mint százötven országban, többek között Indiában, Kazahsztánban, Izraelben és Irakban, Thaiföldön, Cipruson is.
– Csak az a sámlis parasztasszony motiválta a Magyar népmesék rajzfilmesítésében, vagy más cél is vezette?
– Falun nőttem föl és amikor megismerkedtem az országgal, borzasztóan bosszantott, hogy a kabarékban kigúnyolták, butáknak, műveletleneknek állították be a parasztembereket, és nem tettek különbséget a műveltség és az intelligencia között. A parasztemberek ezzel szemben roppant intelligensek voltak. Évszázadokon át fejlesztett tudást adtak át generációról generációra, ismerték a természetet, tudták, mit hova kell elvetni, hogy teremjen, a szerszámaikat maguk készítették, értettek az állatok gyógyításához és mindennek megadták a módját. Ami pedig a legfontosabb: nem gazdagság szerint osztották a tekintélyt maguk között. Ezért találtam ki a Magyar népmesék sorozatot, és mivel induló műteremként még nem voltunk bővében a forgatókönyveknek, kapva kaptak az ötleten a kollégák, akik a népművészeti motívumokat képzőművészi jelekké írták át. A televízió megnézte a képes forgatókönyveket és azt mondták, túl modern. Mivel Jankovics Marcell akkor már berobbant a János Vitézzel, azt mondták, ha ő indítja el a sorozatot, belevághatunk. Marcell pedig úgy döntött, valahol a népművészet és a képzőművészet között félúton ábrázolja ezeket a motívumokat. Az ő ötlete volt az is, hogy a történelmi Magyarország területéről összegyűjtött népművészeti elemeket használjuk. A siker titka, azt hiszem, az, hogy sikerült korszerű nyelvet adni azokhoz a magyar értékekhez, amelyeket örökségbe kaptunk.
– A kínai szinkronos verzió is nagyon népszerű. A kínai gyerekek is Magyar népmeséket néznek a tévében?
– Nem. Mivel láttuk, milyen nagy sikere van a világban ennek a sorozatnak, azt gondoltuk, érdemes elkészíteni a kínai verziót, de csalódnom kellett, mert a száz részből csak körülbelül harminc ment át az engedélyeztetési teszten, amelyen arról ítéltek, jót tesz-e a kínai gyerekeknek, ha megnézik ezeket a meséket, vagy sem. Így a televíziós társaságokkal végül nem kötöttünk szerződést.
– Mi volt az elutasítás oka?
– Az, hogy szexualitásra és agresszióra utaló dolgok vannak a mesékben. Annak ellenére, hogy hivatalosan nem láthatnák, így is sokan nézik ezeket a meséket Kínában. Három hete volt nálam egy kínai forgalmazó, aki megmutatta a telefonján, hogy a Magyar népmesék kínai felirattal milyen hihetetlen megtekintettséggel rendelkeznek különböző kalóz oldalakon.
– Legutóbb Rubovszky Évával, Jankovics Marcell özvegyével beszélgettünk arról, jelent-e Magyarországnak konkurenciát a kínai rajzfilmgyártás. Önnek mi a véleménye erről?
– Egészen más világ a kínai animációé, sem grafikai megjelenésében, sem semmiben nem hasonlít az európaira és az amerikaira, inkább a japán mangához hasonlít. A kínai rajzfilmek kissé bugyuták és csupán szórakoztatásra mennek, az ő felvevőpiacuk egyértelműen ázsiai.
– Tehát európaiak nem gyártatnak Kínában rajzfilmet?
– Nem, erre a kínaiak nem lennének alkalmasak. Ugyanakkor el kell, hogy mondjam: néhány hete náluk jártam egy konferencián, amelyre a világ számos animációs fesztiváligazgatóját meghívták. Együttműködési megállapodást írtunk alá a Kínai Animációs Szövetséggel és megnéztem az animációs múzeumukat is. Meg kellett állapítanom, hogy Kína elhagyja Európát.
– Milyen tekintetben?
– Szinte minden tekintetben. A Hangcsouban, ahol jártam, tisztaság van, minden zöld – rengeteg fát ültettek –, a technika fantasztikus minőségű, egy-két filmstúdiót is megnéztem, ahol rajzfilmekből stop-motion számítógépes játékokat készítenek. Lenyűgöző élmény volt.
– Nem fél, hogy mindaz, amit itt, Kecskeméten felépített, az ügyvezetőváltás után más irányt vesz?
– Nem tudom kivédeni. Abban bízom, hogy jön egy kor, amikor az animáció jobb helyzetben lesz Magyarországon. Két éve ostromlom a Nemzeti Filmintézet vezetőjét, Káel Csabát, sokszor leírtam, elmondtam, hogy a magyar animációs szakma több támogatást érdemelne, hiszen évek óta már csak annyi pénzt kap az államtól egy esztendőre, amennyi egyetlen egész estés játékfilm költsége. Most, hogy egy ideje már rendszeresen találkoznak az animációs szakma képviselői a Nemzeti Filmintézet képviselőivel és a kormány-főtanácsadóval, Pesti Ákossal, bízom benne, hogy végre elindul az együttműködés.
Nyitókép: Mikulás Ferenc a kecskeméti rajzfilmstúdió előtt 2024. június 5-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
