Ezer évet öregedve születik újjá a tihanyi Királykripta
Különleges élményben lehet része annak, aki most látogat el Tihanyba: betekinthet a 11. századi altemplom éppen zajló felújításába, amelynek eredményeként a magyar történelem egyik legfontosabb emlékhelye születik újjá. A héten záró kiállításon annak az éveken át tartó tudományos kutatásnak az eredményeit is bemutatták, amely rengeteg új információt tárt fel az államalapítás korának bencés monostorairól, és amelyben sikerült minden kétséget kizáróan azonosítani I. András király és fia csontjait. Arról is megszületett a döntés, hogy a három éve tartó rekonstrukció végén az alapító király maradványai hogyan térnek vissza a Királykriptába.
Három évvel ezelőtt két nagy cikkben foglalkoztunk a tihanyi Királykriptával: először a 2021 tavaszán megkezdett feltárás első eredményeit mutattuk be, mivel közel hetven évig semmilyen tudományos kutatás nem folyt az apátsági templom alatt rejtőző épületben, ezért számítani lehetett rá, hogy egy modern szemlélettel és eszközökkel végzett feltárás rengeteg új információt hozhat. Nem sokkal később arról a lenyűgöző felfedezésről is beszámoltunk, hogy a szénizotópos kormeghatározás igazolta: a kriptában nyugvó csontok közül néhány minden kétséget kizáróan a Szent Ányosról elnevezett bencés kolostor alapítójához, I. András királyhoz és fiához, Dávid herceghez tartozott.
Ez azt jelenti, hogy az 1848-ban Székesfehérváron megtalált, és ötven évvel később a budapesti Mátyás-templomban eltemetett III. Béla után I. András a második középkori magyar uralkodó, akinek holttestét egyértelműen azonosítani lehetett. És bár az archeogenetikai vizsgálatok hoztak ígéretes eredményeket, e két királyon kívül másokat egyelőre nem mondhatunk: a történelem viszontagságai miatt a királyi temetkezőhelyek nagyrészt megsemmisültek, a csontok összekeveredtek, vagy elpusztultak. Mindez Tihanyt önmagában is kivételes jelentőséggel ruházza fel. A Királykripta azonban ettől függetlenül is az egyik legfontosabb magyar történelmi emlékhely, majdhogynem az egyetlen, ahol az államalapítás kora átélhető. A 11. századból a mai Magyarország területén mindössze két olyan épület maradt fenn, amely nem töredékes rom, vagy teljesen átalakított építmény, hanem teret alkot, és őrzi legfontosabb eredeti jellegzetességeit: a tihanyi és az Aba nemzetséghez köthető feldebrői altemplom. Ez az a két hely, ahol
ténylegesen olyan terekben járhatunk, amelyek a Magyar Királyság első évszázadából maradtak ránk.
Éppen ezért óriási felelősséget helyezett a tihanyi bencés közösség vállára, hogy milyen legyen ennek a térnek az újjászületése az elhúzódó feltárás befejeztével. Hogyan jelenjenek meg ebben a térben az új tudományos eredmények, mennyit lehet és érdemes megtartani a 20. századi műemlékvédelem hagyományaiból. Hiszen e tér megjelenését meghatározta az 1953-ban Entz Géza és Szakál Ernő által tervezett műemléki helyreállítás. Azóta elég sok minden változott, és ez a maga idejében kétségkívül előremutató, puritán rekonstrukció nem mindenben felelt meg a mai elveknek. Hetven év azonban nagy idő: a Királykripta előző, 19. századi, historizáló megjelenésére Lotz Károly neoromán freskóival ma már szinte senki emlékezhet, az altemplom magától értetődően mindenkinek azt az enteriőrt jelentette, ami 1953-ban kialakult.
Hogy ennek mennyi köze volt a saját korához és mennyi a 11. századhoz, az önmagában is nagyon bonyolult kérdés. A tihanyi Királykripta ugyan a magyar emlékanyagban ritka épségben őrződött meg, de azért hosszú történelme során sokszor átalakították, és rengeteg viszontagságon ment keresztül. Az elmúlt években végzett falkutatások és a régészeti feltárás sok mindent tisztázott, de az is egyértelmű, hogy minden kérdésre soha nem lesz válasz.
Hogy pontosan mi az, amit megtudtunk, azt egy kiállítás is bemutatja (Királyok, Szentek, Monostorok címmel) e hét végéig a szomszédos apátsági múzeumban. Az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat (új nevén HUN-REN) 2020-ban indított Szovák Kornél vezetésével interdiszciplináris kutatási programot az államalapításban kulcsszerepet játszó, legelső bencés monostorok – Pannonhalma, Tihany, Bakonybél, Almád – vizsgálatára. A tárlat ennek a programnak az eredményeit ismerteti.
A tihanyi felfedezések mellett más helyszíneken is születtek izgalmas tudományos felfedezések. Bakonybélben megtalálták például a korai kolostor maradványait, a közeli Borostyán-kőnél pedig egy olyan remetetelep létét tudták igazolni, amelyben a hagyomány szerint Szent Gellért remetéskedett püspöki szolgálatának megkezdése előtt. Pannonhalmán a szénizotópos kormeghatározás kijózanító eredményt produkált: a főhajó közepén 1994-ben megtalált temetkezés nem lehetett a bazilikát a 13. században újjáépítő Uros apáté, mivel a csontok kora a 14. századra tehető, így minden bizonnyal valamelyik későbbi apáthoz tartozhatott a sír. Az Atyusz nemzetség almádi monostoránál viszont az archeogenetika friss tudományában rejlő lehetőségek mutatkoztak meg: a csontmaradványokból kinyert örökítőanyag genetikai elemzésével rokonsági fokokat lehetett megállapítani egyes személyes között, és ezeket az adatokat a forrásokkal összevetve a nemzetség legalább két tagja azonosíthatóvá vált. (Az almádi maradványok kutatását a HUN-REN Archeogenomikai Intézete folytatja, a projekt még nem ért véget. Az intézet magyar őstörténeti tárgyú kutatásairól Mende Balázs igazgató-helyettes és munkatársai részletesen meséltek a Válasz Offline második számában.)
De térjünk vissza Tihanyhoz!
Itt a legfontosabb felfedezéseket a régészet és a természettudomány produkálta: kiderült, hogy a középkorban mindössze három, kifalazott sírhely volt az altemplomban, az összes többi, szabálytalanul beásott sírhely a végvári időszakhoz és a 17. század végén hosszú kihagyás után újrainduló bencés szerzetesi élethez köthető. Mindebből világos: az alapító I. András király és két családtagja, fia, Dávid herceg és talán András felesége, Anasztázia királyné sírhelyét az egész középkorban a legnagyobb tisztelettel őrizhették a bencések, ide senki más nem temetkezethetett a kolostor török kori megszűnéséig. Előkerült a három középkori sírhely, és teljesen egyértelművé vált, hogy a híres fehérmárvány sírkő, amelyet talán egy római szarkofág oldallapjából faragtak ki, és a tetejét csavart nyelű körmeneti kereszt domborműve díszíti, nem lehetett András király sírján. A középső hajóban lévő királyi sír ugyanis nagyobb és szélesebb volt, a déli oldalhajóban lévő keskeny, 11. századi sírra viszont a lap tökéletesen illeszkedett.
Korábban is lehetett a történelmi forrásokból tudni, hogy csak a 19. században alakult ki az a hagyomány, hogy a kereszttel díszített sírkő a királyé volt. András tényleges síremlékéről mindössze annyit tudunk, hogy a gótikus korszakban, amikor az altemplomot egyszer helyreállították, kiemelt szarkorfágot, vörösmárvány tumbát építettek fölé, ami az 1580-as években még megvolt, de valamikor a végvári időkben teljesen elpusztult. A keresztes sírlap sokáig az altemplom déli oldalfalába volt befalazva, csak az 1953-as helyreállítás során helyezték a tér közepére – ettől kezdve mindenki András sírjának hitte. Ma már azonban
biztosra vehetjük, hogy ez a síremlék a király fiáé, Dávid hercegé volt,
aki 1094 körül bőkezű adományt tett a tihanyi monostornak. Nagyjából ekkor halhatott meg, és minden bizonnyal neki, a későbbi politikai belharcokból kimaradó királyfinak köszönhető, hogy András király kultusza Tihanyban fennmaradt, megerősödött. Ő lehetett az utolsó, akit az Árpád-korban az altemplomba temettek, de nem tudjuk, hogy mindkét szülője, vagy csak apja mellé.
Az 1953-as helyreállítás során három faládába temették a kriptában talált csontokat a keresztes sírlap alá. A 2-es számú ládába tették azokat a többinél régebbinek tűnő, valamilyen fekete anyaggal lekent, a 18. század óta különgyűjtött maradványokat. E csontok egy részéről tudta a szénizotópos kormeghatározás egyértelműen igazolni, hogy 11. századiak, és hogy a többi ládában talált csont jóval későbbi. A vizsgálatokat három laborban végezték el párhuzamosan (Mannheimben, Poznańban és Debrecenben), a mintákat a laborok anonimizálva kapták meg, így semmi nem befolyásolhatta a természettudományos eredményeket. A három labor egybehangzóan és egyértelműen ugyanazt mutatta ki: a minták 11. századiak. Mivel a négy csontmaradvány (a TIH-02 jelű lábszárcsontok, a TIH-03 és TIH-13 jelű lábszárcsontok és a TIH-04 jelű koponyamaradvány) két felnőtt férfihoz tartoztak, ezek minden bizonnyal András és Dávid csontjai.
Természetesen jó lett volna a király és fia maradványait is elkülöníteni, valamint genetikai szempontból más Árpád-házi mintákkal összevetni, de a csontok rossz állapota miatt a DNS-vizsgálatok nem hoztak értékelhető eredményt.
Amikor legutóbb Tihannyal foglalkoztunk, a leglényegesebb nyitott kérdés az volt, hogy a kripta talajának megkutatása után sor kerüljön-e a falak és a boltozatok vakolatának leverésére. Az altemplom falait ugyanis az 1953-as felújítás során felvitt vastag, höbörcsös vakolatköpeny borította. Szakál Ernő korábban azt feltételezte, hogy az altemplom boltozatai későbbiek lehetnek, de azt már a szondázó falkutatás igazolta, hogy tévedett: a kripta teljes egészében 11. századi tér. A kutatók és a műemlékesek között három éve még vita volt arról, hogy ez a köpeny mennyire torzíthatta el a boltozatok valódi formáját, mivel a régészeti konzulensnek felkért Buzás Gergely álláspontja szerint a szabályos keresztboltozatokat formáló vakolatélek valójában megtévesztőek voltak. Amellett érvelt, hogy az eredeti boltozatok ennél minden bizonnyal sokkal szabálytalanabbak lehettek, és ezért az 1953-as vakolás megtévesztő képet ad az altemplomról.
Most bárki saját szemével láthatja, hogy mennyire igaza volt. A végső döntést a 20. századi vakolat eltávolításáról Mihályi Jeromos perjel hozta meg a műemlékvédelmi hatósággal egyeztetve. Ennek köszönhetően előkerültek azok a kora középkori boltozatok, amiket eddig senki nem láthatott, hiszen az altemplomot már a barokk időkben vastag vakolatköpenyezezéssel alakították át (fiókos dongaboltozatosra), majd az 1953-as felújítás után keresztboltozatosra. Az igazi boltozatok kétségtelenül hasonlítanak az utóbbiakra, de csak hozzávetőlegesen: formálásuk szabálytalan. Eredetileg is vakolat borította őket, ennek az alapvakolatnak két nagyobb darabja elő is került, biztos támpontot adva a rekonstrukcióhoz.
Az eredeti boltozatok látványa kétségtelenül izgalmas, de ugyanolyan hiba lett volna ezeket szabadon hagyni, mint ahogy hiba volt hetven évvel ezelőtt a felismerhetetlenségig eltakarni. A műemléki tanácsadó testülettel konzultálva egy vékony, a fal egyenetlenségeit, szabálytalanságait követő, láttató, de a köveket takaró, kora középkori jellegű vakolat kerül fel, amely anyagában kizárólag oltott mészből és homokból áll, cemenetet nem tartalmaz, és faeszközökkel viszik fel a falakra. A vakolás technológiája megköveteli, hogy a vakolatot több rétegben „csapják fel” a falra, hagyják kiszáradni, és aztán megint felvigyenek egy réteget: ez lassú munka, de repedésmentes, erős mészvakolatot hoz létre. A felületet végül ronggyal átdörzsölve egyengetik el simára.
A Királykripta most nagyon izgalmas látvány, mert három hajója ennek a vakolási munkának három különböző állomását mutatja: néhol látjuk a még puszta kőfelületeket, máshol már fent van egy réteg, az északi mellékhajóban pedig megcsodálhatjuk a szinte kész, majdnem végleges felületet. Ami gyönyörű, rusztikus, változatos, magán viseli a kézzel végzett munka minden esetlegességét:
ezzel az átvakolással a tihanyi altemplom hatásában az 50-es évekből a középkorba tér vissza.
Azzal azonban egy ilyen épület esetében soha ne áltassuk magunkat, hogy olyannak láthatjuk, mint amilyen I. András korában volt. Ez ugyanis lehetetlen. A hatalmas, Balaton-felvidéki vörösmészkő pillérek eredetileg talán vakoltak és festettek voltak, de ezeket ma senkinek nem jutna eszébe elfedni. Lehetséges, hogy az altemplom festett volt, bár az előkerült alapvakolaton ennek nem látszik nyoma, de talán csak a kopottsága miatt. Az egészen biztos, hogy a 15. században a kriptát kifestették, de erre is csak néhány értelmezhetetlen töredék utal. A 11. századi freskókkal díszített Feldebrő alapján Buzás Gergely készített egy olyan elméleti rekonstrukciót, amely a Királykriptát élénk színekkel és freskókkal ábrázolja, de ez magától értetődően csak egy lehetséges kora középkori hangulatot kíván érzékeltetni.
Az altemplom nyugati, templom felé eső fala az idők során súlyosan roncsolódott. Most még láthatunk itt egy falkutatás során feltárt „kiromlást”, egy falba mélyedő lyukat, amit azonban visszafalaznak majd. Ezen az oldalon a kripta 18. századi korszakához köthető, mindeddig eltakart félköríves falfülkét állítják majd helyre. Ezt az 1953-as feltárás során is megtalálták, mert az egyik mester tollal felírta a falára a nevét: „Nuh István Visegrád kőműves 1953”. A barokk fülkét akkor nem ítélték elég értékesnek, és befalazták, de mára változott a szemlélet.
Ezen az oldalon a kutatástól azt remélték, hogy tisztázza a középkori apátsági templom és a Királykripta viszonyát, amiről gyakorlatilag semmit nem tudunk. Ahogy a középkori templomról magáról sem. Buzás Gergely megfogalmazott egy hipotézist, hogy a kripta önálló épület volt, amely az egykori templom szentélyéhez tapadt, mások szerint viszont a szentély alatt helyezkedett el. A nyugati falon mindenesetre már az 1953-as feltárás során megtalálták a két középkori lejáró nyomait, amelyek nem pontosan ugyanolyanok voltak, mint a két mai, barokk lejáró: ferdén futottak le, mint egy V betű egy-egy szára. A nyugati fal vizsgálata során kiderülhetett volna, hogy volt-e itt esetleg olyan nyílás, ami a kriptát összekötötte a templom terével, ugyanis Nyugat-Európában számtalan példa van arra, hogy a szentélyek mögött elhelyezkedő, általában ereklyéket őrző kápolnákat összekapcsolták a templom liturgikus terével, hogy a különös tiszteletben álló szentek „jelen legyenek” a templomban.
Akár volt ilyen Tihanyban, akár nem, a Királykripta irányából vizsgálva a falba mélyedő lyukról semmi nem volt megállapítható. A középkori falszövet itt erősen sérült, újkori kifalazás nyomai látszanak. Arra most nem volt mód, hogy a másik irányból, a szentély alatti barokk kripta felől is megvizsgálják ezt a falat, így a kérdés hosszú időre eldönthetetlen marad.
A laikusokat azonban ennél jobban érdekli, hogy mi lesz a sírokkal. Két út állt a bencések előtt: a korábbi állapot „javított” visszaállítása és az új tudományos eredményekhez igazodó, radikális változtatás. Mihályi Jeromos perjel kérdésünkre azt mondta, hogy az első mellett döntöttek: igaz ugyan, hogy a fehér keresztes sírlap eredetileg nem állhatott a kripta közepén, de
hetven év alatt annyira hozzánőtt az altemplomhoz ez az elrendezés, hogy nem változtatnak rajta.
A másik opció újabb problémákat vetett volna fel, hiszen abban az esetben, ha a sírkövet a déli mellékhajóba, Dávid herceg sírjára helyezik, valahogy meg kellett volna jelölni a másik két sírt is: középen a királyét, az északi mellékhajóban pedig – talán – a királynéét. Mivel semmit nem tudunk az eredeti királysírról, modern sírkövet kellett volna készíttetni. Ennél végső soron biztonságosabb és a hagyományokat jobban követő megoldásnak tűnt a fehér keresztes sírlap visszahelyezése középre, igaz, a korábbi állapottal ellentétben a kereszt a templom szentélye felé néz majd, a kőlapot pedig a korábbi vöröstéglás keret helyett fehér mészkőkeretbe foglalják. Az összes emberi maradvány a középső sírhelyre kerül majd vissza, de a 11. századi királyi-hercegi csontokat továbbra is külön ládába helyezik.
A templom új enteriőrjét úgy tervezték meg, hogy minél jobban érvényesüljön az építészeti tér archaikus szépsége. A 20. századi elemeket mind lecserélik: a nyugati falra erősített, borzalmas esztétikai minőségű, reflektorszerű dobozlámpák helyett a két oldalfal mentén vasból készült, fáklyára hasonlító, álló világítótestek kerülnek a falfülkékbe, a téglából falazott oltár helyett trieszti kő oltárt állítanak a keleti ablak elé. A legnagyobb változás a földön lesz, mivel az altemplomban a mostani rekonstrukció előtt egyszerű, durva betonpadló volt 1953-ból. A kripta eredeti padlójából előkerült néhány erősen sérült, de azért elég információt hordozó felület a keleti oldalon (sajnos, állapotuk miatt ezeket nem lehet bemutatni majd). Innen tudjuk, hogy a középkorban a Királykriptának sötétvörös színű, öntött padlója volt, amely színét a hozzákevert Balaton-felvidéki vörösmészkő-portól kapta.
A történeti hűségnek legjobban egy vörös terazzópadló felelt volna meg, de az altemplomban ma olyan nagy turistaforgalom van, akkora terhelésnek van a járófelület kitéve, hogy ez valószínűleg nem lett volna praktikus megoldás. A mostani tervek szerint ezért inkább vörösmészkő lapokból álló kőburkolatot készítenek, amely színével, összhatásával megidézi az eredetit, de könnyebben javítható és strapabíró. Mindez azonban még jó néhány hónap munka után valósulhat meg. A tihanyi Királykripta szemünk láttára nyeri el azt az állapotát, amely hitelesebben lesz kora középkori, mint az eddig ismert változat – de azért a jelenről is szól.
Nyitókép: a tihanyi altemplom felújítása (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
