Egy kis irodalmi pletykálkodás – Szécsi Noémi új nőtörténeti könyvéről
Az egyik legsikeresebb magyar írónő újabb nőtörténeti kötetet írt. Szécsi Noémi öngyógyításként foglalkozik művelődéstörténettel, amíg ismét képes lesz a regényírásra. Akárhogy is, az olvasók nem panaszkodhatnak. Szécsi nem felejtett el írni, a Régen minden lánynak jutott férj pedig pompás irodalmi pletykákat szállít szigorú rendszerbe foglalva, és jó néhány érdekes felismeréshez juttatja a közönségét.
Mondjuk ki: Szécsi Noémi átverte olvasóit.
Szerencsére.
Nőtörténeti művet ígért, rendszerbe szedett gender kultúrtörténetet a múlt századforduló korszakáról, az 1867 és 1917 közötti fél évszázadról. És írt egy parádés irodalmi pletykagyűjteményt. Lelkiismeret-furdalást sem kell éreznie a tisztelt olvasónak, amiért könnyed történeteket olvas. A Régen minden lánynak jutott férj című kötet kinézetében is tisztes művelődéstörténetnek tűnik, és végső soron belül is az, az írónő nem parttalanul locsog a magyar irodalom intim titkairól, hanem dokumentálja és keretbe foglalja a magánéleti történéseket. A gendertörténeti váz adja a kötet újszerűségét, mert ezzel elgondolkodtató megközelítésbe helyezi a jól ismert szereplőket.
Főként irodalomszerető olvasóknak ajánlott, és persze azoknak, akik nem felesküdött feministák, de azt sem gondolják, hogy az elsődleges és másodlagos nemi jegyek határoznák meg egy ember értékét.
Kisebb adagokban a kormánypropaganda által meggyőzött párthívőknek is javallott, akik hörögni kezdenek a gender kifejezés hallatán.
Ha valaki elolvassa Szécsi Noémi könyvét már biztosan nem gondolja úgy, hogy a nemeknek nincs szerepük a társadalomban és a megítélésük nem változik koronként, mert ez a könyv éppen attól olyan megdöbbentő, ahogy az átalakulás gyorsaságát, fénysebességét érzékelteti.
Szécsi Noémi könyve bevallottan korábbi köteteinek mellékterméke. Első, meghatározó szakaszában az írónő regényeket írt, főként történelmieket, amelyekhez széleskörű kutatásra volt szüksége. Azután valahogy beleszeretett abba, hogy zsibárusok mellett térdel a piacokon és árvákról meg apácazárdákról készült fotókat keres. Vagy Vajda János költő válóperes aktájának megsárgult lapjaiba próbál betekintést nyerni. Esetleg megszerzi méltán elfelejtett ponyvaírók széttöredezett szélű regényeinek egy-egy agyonolvasott példányát, mert ezek az egykor kézről kézre adott, de művészi értéket nyomokban sem hordozó kiadványok legalább annyit elárulnak egy adott korról, mint a magas irodalom. Néha még többet is.
Szécsi Noémi regényíróként 2017-ben a Nyughatatlan-trilógia utolsó darabjában, az Egyformák vagytok című kötetben megérkezett a történelmi témáktól a jelenbe, és azután elhallgatott. Úgy érezte, új hangra van szüksége, és ezt azóta is keresi. Ahogy korábban a regényeket ontotta magából, olyan tempóban kezdte írni a kultúrtörténeti műveket.
Első regényei még antikváriumban is csak nehezen lelhetők fel, e-könyvként pedig csak néhányat adtak ki közülük. Közkedveltek, mert az írónő korai könyveinek gyógyító hatásuk van. A Tanácsköztársaság óta szinte minden család szerzett valamilyen mély sebet, és nagyobb részt az határozza meg a politikai identitását, hogy jobbról vagy balról sebezték-e meg. Szécsi iróniával ír a történtekről, megnevetteti az olvasót, és a mosoly jótékonyan hat. Az Európai Unió Irodalmi Díját elnyerő regényének remek jelenete például, amikor Sanyi, a hentes Bécsbe viszi a proletárdiktatúra kincseit („Kezében egy bőröndnyi arany, szívében szerelem és rettegés”), és az elegáns Sacher Szállóban kontinentális reggelit kínálnak neki. Csakhogy beleégett a kép, ahogy Kun Béla néhány nappal korábban egy félig rágott fekete kenyeret és hársfateát reggelizett Pesten. A korszakban a fekete kenyér és a hársfatea nem az egészséges táplálkozás szimbóluma, hanem a nyomoré.
„Kun elvtárs maga nyilatkoztatta ki, hogy amikor rosszul megy az országnak, a forradalmár embertípus maga sem eszik. Egy szociáldemokrata népbiztos viszont azt állította odalent a Hungária átriumos éttermében, hogy a fekete kenyér csak dekoráció, az egyik vakmerő Lenin-fiú rágta meg parancsra, és az élelemért tüntető, feldühödött angyalföldi asszonyok megnyugtatására helyezték oda, mert valójában Kun minden reggel abált szalonnát falatozik fehér kenyérrel, s mindezt egy kupica pálinkával küldi az útjára” – írja a könyvében.
Sanyi igaznak véli a népbiztos állítását, és ez jogalapot képez számára ahhoz, hogy a szájpadlásán szétolvadjon a lyukacsos sajt, miután beleharapott a pácolt sonkaszelettel töltött ropogós zsemlébe, és lenyalta a felső ajkáról az eredetileg a bécsi kávé tetején úszó édes tejszínhabot. Az ilyen képekért sajnálja a kedves olvasó, hogy Szécsi Noémi egy sokat író nemíró lett, legalábbis azon rajongói számára, akik a regényírótól elsősorban regényt várnak. Persze Szécsi Noémi író ma is, rengeteget publikál, a József Attila-díjas szerzőnek – ha jól számoljuk – ez a 17. kötete.
Szécsi jól ír nőtörténetet is, és rajongótáborát aligha zavarja, hogy a könyvének a múlt századfordulóról szóló lapjait névtelen nők tömegei helyett (vagy mellett) híres szereplőkkel töltötte meg. Jóval kevesebb embert érdekelnek az arctalan munkásnők és cselédek, mint a költőnők, színésznők, grófnők, hercegnők és a múzsák életének bonyodalmai. Aki pedig idegenkedik a nőtörténettől, esetleg még a kategóriától is kiveri a víz, az is olvashatja a könyvet, hiszen a korszakban a nők sajnálatos módon csak kivételes esetben tudnak önálló karriert építeni, többnyire híres férfiak mellékletei. A történetek így szükségképpen férfiakról és főként híres férfiakról szólnak, az ő hozzáállásukhoz a másik nemhez. A huszadik század elejéig minden nőtörténet férfitörténet.
A különbség a megközelítésben van. Szécsi ismerős történeteket helyez új megvilágításba. Mindenki tudja, milyen későn, csak a 20. század első évtizedeiben vezették be a nők választójogát Magyarországon, akkor is csupán az írni tudók számára. Ám azért az letaglózó, hogy Kaffka Margit, az első jelentős magyar írónő, aki nem mellesleg végzett tanítónő volt, soha nem gyakorolhatott szavazati jogot. Nem érte meg: 1918-ban halt meg spanyolnáthában, egy évvel a nők választójogáról szóló rendelet megjelenése előtt.
A legtöbb történet éppen attól olyan éles, hogy nem a középkorból való, mert akkor megbocsátóbb volna az olvasó.
A modern magyar irodalom nagy korszakában vagyunk, kézzelfogható távolságban, a szereplők nagyapáink, dédapáink kortársai, emiatt olyan meghökkentő a nemek társadalmi szerepének a maitól való ilyen éles eltérése. Még azok esetében is, akik korszakuk kimagasló szellemiségű tagjai voltak.
Madách Imre, Az ember tragédiájának szerzője például akadémiai székfoglalójában A nőről, különösen aesthetikai szempontból címmel a másik nem szellemi alacsonyrendűségéről értekezett. Szenvedélyesebb országban ma kihagynák emiatt a tananyagból. (Nálunk szerencsére nem.) Szécsi Noémi idézi az iskolaalapító Veres Pálné okos érvelését, amellyel az ünnepelt szerző téziseit támadja. A Madách tér összecsap a Veres Pálné utcával. Szórakoztató.
Korszakunkban esetenként a barbárságnak olyan szintjére jutottak, hogy attól eláll a lélegzet. Tudtuk persze, hogy a törvénytelen gyermekek miatt megbélyegezték a nőket, de a tankönyvekből inkább a kivételek ismertek. Nem pedig a jellemzőbb sorozatgyilkosságok: a törvénytelen babák márpedig hullottak egymás után.
A házastársa vezetéknevét használó Blaha Lujzának, az ünnepelt színésznőnek mindenesetre sikerült az akkori tudomány fejlettsége szerinti lehetetlen: férje halála után évekkel született tőle gyermeke, és anyakönyveztethette is a halott apa nevére. Az elhunyt Blaha János karmesternek így lett Blaha Sándor nevű „fia”, és a gyermek édesanyja trükkje miatt biztonságban élhetett.
Legtöbbször a leányanya vezetéknevét kapták meg a törvénytelen utódok. Hunyady Margit kolozsvári színésznő Bródy Sándor írótól született gyerekét ezért jegyezték be Hunyady Sándor néven az anyakönyvbe. Megkapta tehát ő is az apja nevét, csak nem a vezetéknevét. A nemesi származású színésznő később a Vígszínház művésze lett, Hunyady Sándor pedig a magyar novellairodalom fontos alakja, s Bródy is elismerte a fiának. Sándorka is túlélhette szülei nem törvényesített kapcsolatát.
Krúdy Gyula édesanyja Csákányi Julianna szobalány volt, ezért az édesapa csak a keresztszülői rovatban szerepelhetett. A kor nyelvén ez azt jelentette, hogy vállalja a fiút. Így is tett, de nem ment könnyen: a nagy társadalmi különbség azt sejteti, hogy Krúdy Gyula ügyvéd megküzdött azért, hogy feleségül vegye fia édesanyját. Mire ez sikerült, addigra tíz közös gyermekük közül a legidősebb már 17 éves volt.
Ám ezek a legszerencsésebb történetek, a társadalom szellemi elitjéről, ahol az apák a gyermek mellé álltak. Sok kapcsolat végződött azonban máshogy, a megesett nők tömegei maradtak egyedül, mert szeretőjük nem engedett vagy engedhetett meg ilyen nagyvonalúságot magának. A magyar gyermekvédelem egyik megteremtője, Szalárdy Mór orvos feljegyezte, hogy a Rókus Kórházban 159 nő összesen 316 házasságon kívüli kisbabát szült, akik közül a vizsgálat idején már csak 34 volt életben. Tehát „100 törvénytelen gyermek közül meghalt 91” – tartalmazta a korabeli kutatás.
Tíz budapesti gyerek közül hét élte meg a felnőttkort, a törvénytelenül születettek közül viszont csak egy. Módszeresen tették el őket láb alól.
A törvénytelen gyermekek egyik nagy temetője Monor volt. Az úri réteg a főváros közeli falvakba helyezte ki a titokban megszült csecsemőket, és ez a település vonattal is könnyen megközelíthető volt, az utat a cselédek is könnyen megjárhatták, ugyanis az országban másodikként átadott szolnoki vonal mellett fekszik. A szülők a gyerekeiket nem direkt gyilkoltatták meg, de sokan félreérthetetlenül fogalmazták meg az elvárásaikat a dajka felé:„Itt van 20 forint, ha meghal, kap még húszat”.
Évi ezer gyermek érkezhetett így csak Monorra, ahol fontos jövedelemforrás volt a fogadásuk. A társadalom pedig félrenézett, mert a hormonális fogamzásgátlás megjelenéséig a nők gyakran „megestek”. Egy ideig még küldözgették a pénzt a fővárosból, de a dajkák értették az idő szavát, kellett a hely a következő újszülötteknek, akiket gyakran nem is anyakönyveztettek. Úgy tűntek el, hogy papíron nem is léteztek soha. Persze, olvastunk ilyesmiről Victor Hugo A nyomorultak című regényében is – de azért Monor közelebb van.
Dajkaságba adás – ez volt a jelenség neve, és Vajda János, a korszak nagy költője is belekeveredett egy ilyen ügybe. Az elégikus költészetéről híres költő nem volt szerencsés sem a politikában, sem a szerelemben. Évtizedekig lángolt az Esterházy herceg által kitartott, majd cirkuszművészként érvényesülő nő, a verseiben Ginának nevezett Kratochwill Zsuzsanna iránt. Feleségül nem őt vette, hanem 53 évesen – kortársai szerint beteges öregemberként – az akkor 19 esztendős Bartos Rózát. Az „apáczazárdából hazatért lányról” azonban rövidesen kiderült, hogy a múltja csak romantikus képzelgés. Valójában az esküvő előtt fél évvel adott életet törvénytelen gyermekének, Alajosnak.
A gyerek már dajkaságban volt, mikor a Montblanc-költő feleségül vette az anyját. Vajda, aki a nőkről verseiben „hattyúi képként” írt, a valóságban egyáltalán nem idealizálta őket. Az esküvő után Korányi professzorhoz vitte szüzességi vizsgálatra friss feleségét, akihez hozzá sem nyúlt a nászéjszakán. A feleség – óvatosan kezelendő – visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a professzor állítólag érintetlennek minősítette őt. Pedig aligha kerülhették el a figyelmét egy alig féléve történt szülés nyomai.
Bartos Róza pechjére a korszakban a prostituáltak szolgáltatásának igénybevétele az úri körökben nem számított szégyenletesnek. Vajda egyik barátja rövidesen felfedte a költő előtt, hogy ő maga is a kuncsaftja volt a feleségének.
„Szemedből mindent megtanultam. / Előttem nincs többé titok” – írta a költő az általa Rozamundának hívott nőnek a kapcsolat elején. És hát valóban nem sok maradt, de csak a válóper végére. Szécsi Noémi ugyanis kitúrta az iratokat, és a könyvében leírja, hogy Vajda nemcsak elvált a feleségétől, de egy hosszan elnyúló rettenetes perben prostitúcióval vádolták meg a nőt, számos híres tanút is beidézve. A költő végül elérte, hogy asszonytartást se kelljen fizetnie. Az ügynek azért maradt homályos pontja: a kisfiú sorsa.
Szécsi Noémi jól tagolt könyve segít értelmezni a történteket. 2023-ban három ezrelék volt a csecsemőhalálozás mértéke, vagyis 1000 gyerekből három hal meg egyéves kora előtt, a korszakban viszont 300 nem érte meg a felnőtt kort. Alig volt olyan család, amely ne temette volna el a gyermekét. Holics Janka és Móricz Zsigmond is elveszítették elsőszülött fiukat, a kis Bandit. Azután a következő gyereket is Bandinak hívták, és őt is eltemették, mert a kor szokásainak megfelelően a másodszülöttnek ugyanazt a nevet adták, mint a meghalt gyermeküknek. A védőoltások korában, amikor a gyerekek már csecsemőként védelmet kapnak a legtöbb halálos nyavalya ellen, el sem képzelhető, min mentek keresztül a házaspárok, milyen önvád kísérte egy-egy gyerek elvesztését a gyász feldolgozásáig. Móriczéknak a harmadszülött Virág volt az első, felnőttkort is megélt gyermekük.
Az írónő irodalmi naplókat, levelezéseket bújt végig, Jókai női családtagjainak írt sorait olvasta a feleségeivel kapcsolatos történetek megírásához. Az első magyar orvosnő feljegyezéseit például öthónapos terhesen jegyzetelte ki vetélésekről, méhen kívüli terhességekről. Cetlik százai készülhettek így, hogy híres emberekkel illusztrálja a nagy társadalmi folyamatokat.
A kislányok kizsákmányolásáról Várnai Zseni sorsát idézi. A költőnőt az apja gyerekként cimbalmozni taníttatta, kivette az iskolából és európai turnéra indult vele. A körülményeket jelzi, hogy Hamburgban egy éjszakai mulatóhelyen léptették volna fel, de azt a hatóságok nem engedélyezték. Majd egy másik fejezetben is előkerül Várnai élete, amikor szinte menekülve hagyta ott a színésznői pályát, miután tudatosították vele, hogy a színpadnál van fontosabb kötelessége is, és a közönség módosabb férfi tagjai részéről miféle elvárásoknak kell megfelelnie. Mindez elgondolkodtató a metoo-mozgalom felől visszanézve.
Legalább ilyen érdekes, amikor Kaffka Margitot elképzeli az ember egy zárdaiskola nevelőnőjeként, ahol tanítványai kizárólag fekete harisnyanadrágban és a nőiesség minden jegyét nélkülöző puritán egyenruhában láthatták, és persze maguk is ilyet viseltek. Különös kettőssége a könyvben vizsgált kornak, hogy a nők emancipációja együtt zajlik a zárdaiskolák gyors terjedésével.
A könyv hosszan elemzi a szexuális élet terén a férfiak és nők közötti aszimmetriát. Az úrinőknek szűzen kellett férjhez menniük, az úriembereknek nem, szexuális szükségleteiket ezért az alacsonyabb népcsoportok nőtagjain elégítették ki.
A prostitúció a korszakban éppen olyan hierarchizált volt, mint maga a társadalom. Érdekes helyzetek sora keletkezett abból, hogy a szexuális piacon a férfiak számára nem volt biztosított az a fajta kizárólagosság, amit a házassági piacon többnyire megkaphattak. A korszak leghíresebb férfiai látogatták a korszak leghíresebb prostituáltjait. Mint például Krúdy és gróf Apponyi Albert az író Vörös postakocsi című művében is megénekelt Pilisi Rózát, a Magyar utcai „barátságos ház” tulajdonosát.
Szécsi egyik legszemléletesebb példája a nevelőké, akiket nem gyerekek, hanem a 19.század gyors polgárosodási folyamata kapcsán hirtelen felemelkedő felnőttek kikupálása érdekében alkalmaztak. Az írónő idézi a korszak közkedvelt szerzője, Kiss József egyik művét, ahol a grófi nevelőnő a hentesből lett ferencvárosi milliomoshoz költözik be, hogy elsajátíttassa vele az előkelő szokásokat. Nem sok sikerrel: a ház urát túzoknak, asszonyát gágogó lúdnak nevezte és mélyen lenézte. A mű sikere viszont jelzi, hogy hasonló helyzetben nem pusztán a dúsgazdag hentesek lehettek Budapesten.
Szécsi Noémi csak annyiban említi a híres emberek példáit, amennyire szükséges. Nyilván nem mindenkit izgat a magyar óvodák, akkori szóval gyerekkertek története, hogy a nyaralásához egy ilyen kötetet csúsztasson a bőröndjébe. Ám az már sokkal érdekesebb, hogy Szendrey Júlia, a nemzet özvegye is beíratta a kis Petőfi Zoltánt az egyik első ilyen honi intézménybe, még az 1850-es évek elején. A szerzőnek pedig ez alkalmat nyújt arra, hogy bemutassa: nem véletlenül terjedtek járványszerűen az óvodák a kiegyezés után. Ennek fontos politikai oka volt. A kisdedóvók váltak a magyar nyelvi asszimiláció legfontosabb intézményeivé: 1891-ben már jogszabály rendelte el, hogy a nem magyar anyanyelvű gyerekeket be kell vezetni „a magyar, mint államnyelv ismeretébe”.
A Régen minden lánynak jutott férj címe persze nem igaz, és vállaltan nem, ahogy az sem, hogy pont annyi nőnek jutott férj, mint ahány férfinek feleség. A korszakban egyre gyakoribb válások megkérdőjelezték a korábbi igazságokat, a tehetős férfiaknak több feleség is jutott. Érdekes a házasság előtt kikeresztelkedő, válás előtt viszont református hitre áttérőkről olvasni. Vagy éppen arról, milyen furcsa volt a várandósság megítélése: a nők az állapotukat ezért sokáig titkolták, a korszak leghíresebb színésznői például szorosan elfűzték a derekukat még az utolsó trimeszterben is.
Elmerülni a kor pletykáiban, a trónörökös édesanyjával megesküvő magyar gróf történetében, vagy a híres perditák történetén keresztül figyelni, hogyan finanszírozták főurak a bordélyházak alapítását, érdekes nyári olvasmány. És: tucatnyi újabb regényre elegendő alapanyag Szécsi Noémi számára.
Kivárjuk.
Nyitókép-kombó: Kaffka Margit, Szendrey Júlia és Várnai Zseni
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
