Sikeres volt a zsarolás: a Műegyetem elrántotta a kormányt a modellváltás felé
Új korszakához érkezett a Műegyetem. Az ország egyik legnagyobb presztízsű állami felsőoktatási intézményét a fenntartó oly’ mértékben éheztette ki, hogy az jó eséllyel maga indítja el csatlakozását az alapítványi egyetemek köréhez. Hogyan jutott el idáig a BME, mi az igazság a finanszírozását illetően, mely alapítványi egyetemek pályáznak a helyére, kik és milyen titkos küldetéssel vezették a modellváltás felé az intézményt és hogyan próbálták meg befolyásolni kormányzati körökből a rektorválasztást? Teljes háttér.
SOS – villogták az éjszakában a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) E épületének ablakai májusban, jelezvén: az intézmény tavalyi, 19 milliárdos költségvetése idén már nem lesz elegendő a működésre. Vannak azonban, akik azt állítják, szó sincs süllyedő hajóról, az egyetem anyagi helyzete stabil. Nem ez az egyetlen ellentmondás a BME körül. Míg Hankó Balázs felsőoktatásért felelős államtitkár (aki korábban maga is elismerte a felsőoktatási dolgozók béremelési igényének jogosságát) március 10-én arról beszélt a parlamentben, hogy az ELTE és a BME dolgozóinak bérszintje milyen elképesztően magas és „tényadatként” említette, hogy e két helyen a docensi bérszint nyolcszázezer forint, az egyetemi tanároké pedig 1,2 millió, az állami egyetemek oktatói két-háromszázezres kifizetésekről szóló bérpapírjaikat lobogtatva tüntettek a minisztérium előtt.
Ellentmondásos anyagi helyzet
Bár a BME valós anyagi helyzetére nincs rálátásunk, az, hogy a közelmúltban lezajlott rektorválasztás eredményeként
a Műegyetem történetében először nyíltan modellváltáspárti vezetőnek szavazott bizalmat a 28 tagból álló szenátus,
azt látszik igazolni, hogy az intézményben anyagi szempontból valóban tarthatatlanná válhatott a helyzet és az alapítványivá válástól a kezdetektől mereven elzárkózó egyetemen ez fordíthatta meg a közhangulatot. Ha egyáltalán megfordította. A szavazótestület döntése ugyanis nem feltétlenül tükrözi az egyetem polgárságának és munkatársainak álláspontját az ügyben.
Annyi biztos, hogy az idei tavasz hozta el azt a pillanatot, amikor egyértelművé vált: nincs tovább. A BME képtelen tovább szembeszegülni azzal a kormányzati akarattal, amely – paradox módon – saját, állami tulajdonából alapítványi fenntartásba kényszeríti az intézményt. A folyamat nem most kezdődött, a nyomás a modellváltási hullám kezdete óta érezhető volt. Amikor azonban az előző rektorválasztás alkalmával az egyetem döntéshozó grémiuma a politikailag nem elkötelezett, az alapítványiasítást ellenző Czigány Tibor mellett tette le a voksát, az egyértelmű állásfoglalás volt az autonómia megőrzése mellett. Az azóta eltelt három évben azonban olyannyira elfogyott a levegő a rektor körül, a szomszédos háború okozta gázáremelés és a letekert állami finanszírozás pedig annyira nehéz helyzetbe hozta az egyetemet, hogy Czigány Tibor a ciklus végére úgy érezte, hogy bár sikerült megőriznie az intézmény függetlenségét, „megértve mindent és nem elítélve senkit, csak a félreállás maradt” számára.
Amint a rektor és az egyetem dékánjai a Csák János (akkor még) kulturális és innovációs miniszternek címzett áprilisi levelükben írták, „az egyetem számára a 2024. évi működés finanszírozására előirányzott összeg reálértéken mintegy 40 százaléka annak, amit a fenntartó 20 évvel ezelőtt biztosított” és bár Hankó Balázs felsőoktatásért felelős államtitkár nyilatkozott olyat, hogy a tavalyi 19 milliárd forint helyett az év végére 29 milliárd lesz a BME költségvetése, a valóság az, hogy – jóllehet, az év fele eltelt – a mai napig nincs az egyetemnek 2024-re elfogadott költségvetése.
A fent emlegetett, a Műegyetem anyagi helyzetét illető ellentmondások abból fakadnak, hogy a BME finanszírozása meglehetősen aszimmetrikus, az államtitkár pedig átlagolt bérszintekkel zavarta össze a közvéleményt parlamenti felszólalásában. (A béreket illetően a tisztánlátást némiképp segíti az állami fenntartású egyetemek szakszervezeteinek közelmúltban elkészített összefoglalója.) A kormányzat egyesek szerint éppen a Műegyetem anyagi helyzetének aszimmetriájára játszik rá:
próbálja csökkenteni az oktatási kvóta finanszírozását és közben a BME egyéb bevételeire mutogat, magyarán arra próbálja rászorítani a karokat, hogy segítsék ki egymást
– ahogyan erre már volt is példa a 2011-12-es megszorítások idején. De mi zilálta így szét a BME hagyományosan decentralizált, ám elismerten jól működő finanszírozási rendjét? A bajok, úgy tűnik, a kancellári rendszer bevezetésével kezdődtek. Sokan a kisebb, vidéki egyetemek gazdálkodását hatékonyan szabályozó központosító működésében és a folyamatos problémát okozó kétfejű vezetésben látják az okot, amiről később még szót fogunk ejteni.
Ahhoz, hogy jobban megértsük, hogyan keletkezhetnek ilyen bérkülönbségek egy intézményen belül, tekintsünk rá egy pillanatra a Műegyetem nyolc karának merőben különböző anyagi ellátottságára. A nagy bérkülönbségek egyik fő oka leegyszerűsítve az, hogy míg bizonyos, hagyományos alapkutatásokkal foglalkozó karok hatalmas mamutcégekkel szövetségben végzik a munkájukat, mások jellegükből adódóan kizárólag az állami kvótafinanszírozásra szorulnak. A Gépészmérnöki Kar hallgatóinak kutatásaihoz például a Knorr-Bremse biztosít ösztöndíj-lehetőséget, a Charaf Hassan vezette Villamosmérnöki és Informatikai Kar pedig a Siemens-szel közösen épít laboratóriumot és teljesít kutatási megbízásokat, az Építészmérnöki Kart viszont mára lényegében azok a kis építész irodák tartják el „jótékonyságból”, amelyeknek tulajdonosai, munkatársai jelképes összegekért vagy ingyen vállalják civil munkájuk mellett az egyetemi oktatás feladatát.
Azt, hogy melyik kar áll a legrosszabbul anyagilag, nehéz eldönteni. Az egyetemi szóbeszéd szerint a legeladósodottabb a Villamosmérnöki Kar, infrastrukturálisan viszont a Vegyész és Biomérnöki Kar a legszegényebb, ahol állítólag nincs pénz vegyszerekre, és ez értelemszerűen hátráltatja a kutatásokat. Az oktatói fizetéseket tekintve egyértelműen az építészek állnak a legrosszabbul, a jövőt illető kilátástalanságban pedig a Természettudományi Kar, ahol kevés a hallgató és ahonnan nagyon sokan betanítanak más karokra, ám kevés a saját tantárgyuk.
Bár a nyolcból négy kar küzd különféle nehézségekkel, azt, hogy az állam mostohagyerekként bánik a BME-vel, leginkább az Építészmérnöki Kar oktatói érzik a bőrükön. Bár voltak és vannak is próbálkozások arra, hogy a kar külsős munkákkal egészítse ki a tanszéki költségvetést, az egyes tervezési félévekbe bevont önkormányzatok segítségével is csak a minimális, az alapműködéshez szükséges pénzeket sikerül előteremteni.
A Műegyetem karainak inflációval korrigált állami finanszírozási kerete az utóbbi években a 2006-os érték felét is alig érte el, az idei évre előirányzott összeg pedig alig haladja meg a 2006-os érték harmadát.
Míg a korábbi, decentralizált gazdálkodási modellben, az államtól kapott megfelelő támogatás mellett ezek a karok is méltó körülmények között működhettek, mára kiapadtak erőforrásaik, az Építészmérnöki Kar Kari Tanácsa ezért felhívást intézett a fenntartó felé. Annak ellenére, hogy nincs valódi alternatíva az országban az itt folyó képzésre, az állam mégsem lép, Hankó Balázzsal cinikusan csak annyit üzen: gazdálkodja ki az egyetem ezek működtetését a meglévő forrásaiból.
Versenyképtelen fizetések
Az Építészmérnöki Karon más karokhoz képest (amelyeken a folyamatos fogyatkozás miatt egyre inkább a kutatásokra helyeződik a hangsúly) továbbra is elég magas a hallgatók száma. Míg más egyetemeken 1-2 tanszéken kis létszámú, 20-30 hallgatós évfolyamokon fut az építészmérnök-képzés, a BME Építészmérnöki karán 11 tanszéken 200-250 fős évfolyamokon tanulnak a diákok. Mindemellett egyetlen más egyetem sem biztosítja az országban azt, hogy a hallgatók ilyen átfogóan juthassanak egyszerre építőművészeti tudáshoz és műszaki vértezettséghez.
– Itt kézműves jellegű, részben művészeti alkotóképesség fejlesztését is igénylő oktatás folyik, sok személyes konzultációval, amelyre – beleértve a felkészülést, az adminisztrációt, az oktatásszervezést – bőven rámegy heti 40 óra az oktató életéből. Akinek, mivel az itteni munkájából képtelen megélni, a versenyszférában is helyt kell állnia. És akkor még nem számoltuk a munkakör szerint is kötelező és az előmenetelhez is szükséges tudományos kutatómunka időigényét – mondja a kar egyik adjunktusa, aki nettó 230 ezer forintot kap az egyetemi munkájáért havonta. Köztudott, hogy az egyetemi tanárság előszobájának számító PhD-hallgatók az első két évben a közmunkásoknak megfelelő 160 ezer forintos bért kapják, a második év után a minimálbér körüli 180 ezer forintos összegre számíthatnak, nem csoda hát, hogy presztízs ide vagy oda, a fiatalok számára nem perspektíva, hogy az egyetemen maradjanak és oktassanak.
Nincs konkurencia?
Nemcsak az Építész Karra, általánosságban a Műegyetemre is igaz, hogy kevés olyan felsőoktatási intézmény van, amely versenyezhetne vele. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének arra vonatkozó próbálkozások, hogy a BME oktatóit átcsábítsák más, modellváltott intézményekhez.
Az Óbudai Egyetem egyik tanárától tudjuk, hogy neki és kollégáinak 1,5-2 millió forintos „fejpénzt” ajánlottak minden egyes BME-ről átcsábított oktató után.
Az egyetem munkatársai köztudott tényként beszélnek arról is, hogy amikor a Műegyetem egykori tanszékvezetője, Palkovics László a győri Széchenyi István Egyetem tulajdonosi jogait gyakorló alapítvány kuratóriumi elnöke lett, igyekezett elszívni az oktatókat és hogy az alapítványi modellben működő, állandó szakemberhiánnyal küzdő felsőoktatási intézmények, amelyeknek teljesíteni kell az elvárt kvótákat, nemcsak itthonról, külföldről is próbálnak megvásárolni egyetemi tanárokat. Akár csak névleg.
Vannak, akik úgy érzik, azzal a kérdéssel, hogy megmarad-e az egyetem autonómiája vagy sem, az áll szemben: egyáltalán fennmarad-e az intézmény, ha nem megy bele a modellváltásba. Az Építészmérnöki Karról nézve – ahol tanít olyan köztiszteletben álló, Kossuth-díjas szenior építész is, aki minden jelentős szakmai díjat magáénak tudhat, professzorként annyit visz haza, mint egy kezdő középiskolai tanár – ez a helyzet nem tartható tovább. Bár az alapítványi egyetemek közt is nagy a szórás, előfordul, hogy egy BME-s docensi bér az ottani fizetés 61-35 százalékát teszi ki csupán. Hogy miért választják az oktatók ennek ellenére a rakparti intézményt? Elmondásuk szerint szerelemből, elhivatottságból és azért, mert a Műegyetem oktatói és hallgatói állományának nívója még mindig fölötte áll minden más egyetemének. És hogy mi tartja itt őket? Az, hogy nehéz felállni egy olyan, magas színvonalú szakmai közegből, amelyet az ember nagyon szeret. Ráadásul az itt dolgozók között van egyfajta bajtársiasság is, a helyzet nem hasonlítható ahhoz, mint amikor valaki egy multinál mond fel. Aki itt feláll, nemcsak a hallgatóknak, a nagy presztízsű intézménynek, a hivatásának fordít hátat, de a kollégáinak is, akik jellemzően a barátai.
Duális képzés
A hagyományos oktatási struktúrában, a klasszikus, akadémikus nívót fenntartó tanszékeken folyó képzés mellett nemcsak az oktatóknak nehéz párhuzamos munkát végezniük magánpraxisukban, de a Műegyetemre járó diákoknak sem igen marad idejük munkára a tanulmányaik mellett. Aki mégis dolgozik, az jellemzően hatalmas leterheltséggel küzd. Míg az oktatókat jobb fizetésekkel csábítják az alapítványi egyetemek, a hallgatók szempontjából az ott folyó duális képzés jelenthet elszívó erőt. Hiszen az alacsonyabb követelményeket állító felsőoktatási intézmények, amelyeken a tanárok nem veszik annyira rossz néven, ha a diákok a munkára hivatkozva maradnak távol egy-egy zárthelyiről, értelemszerűen vonzóbbak lehetnek azok számára, akiknek el kell tartaniuk magukat egyetemi tanulmányaik alatt.
Botrányos kancellárok
Amikor a Műegyetem modellváltását firtató, vagy a közelmúltban lezajlott rektorválasztást tárgyaló cikkeket olvas a laikus, aki történetesen nincs tisztában az egyetem bonyolult szerkezeti felépítésével, azt a benyomást szerezheti, hogy van némi feszültség a BME törvény szerinti első embere, azaz a rektor és a kancellár között. Ez a benyomás megalapozott, ugyanakkor árnyalásra szorul. Bár a kancellária székhelyéül szolgáló „A” épületre még az egyetemi polgárság között is szokás úgy tekinteni, mint egy politikavezérelt államra az államban, amelyben mindenki jobban keres, a helyzet ezzel szemben az, hogy általában a kancellária dolgozóinak fizetése sem mérhető versenyszférában dolgozó kollégáikéhoz, akik az ő bérüknek gyakran a másfélszeresét is hazaviszik. A közhiedelemnek más szempontból természetesen van alapja, hiszen
az egyetem gazdálkodásának feladataira kinevezett kancellár valóban politikai megbízott és a kormány meghosszabbított kezeként tevékenykedik a rektor mellett, az egyetem élén.
A BME fent már emlegetett, elismerten jól működő finanszírozási rendjét a 2014. évi XXXVI., egyes oktatási tárgyú törvények módosításáról szóló törvény alapjaiban forgatta fel a felsőoktatási intézmények gazdálkodását érintő kérdésekért felelő kancellár és a hozzá tartozó kancellária rendszerbe iktatásával. Utóbbi a működéssel kapcsolatos adminisztrációs feladatokat látja el, ideértve a gazdasági, humánerőforrást érintő, jogi, beszerzési, informatikai ellátási, intézménybiztonsági, beruházási, karbantartási ügyeket.
A Műegyetemen ténykedő első kancellár Palkovics László bizalmasa, az azóta korrupciós botrányba keveredett Barta-Eke Gyula volt, aki kollégái szerint szakmailag felkészült volt ugyan, ám az akadémiai oldallal csúnya súrlódásai voltak, a nőkre tett lealacsonyító kiszólása miatt pedig egy alkalommal nyíltan elhatárolódott tőle a BME rektora, rektorhelyettese és összes dékánja. Őt 2018-ban Kotán Attila követte a poszton, aki a fenntartót mindenáron kiszolgálni igyekvő, megosztó vezető hírében állt. Jellemzően senkinek nem hagyott beleszólást a munkájába, mondván, ha ő nem szól bele a járműtervezés folyamataiba, a költségvetésbe se kotyogjon bele senki az akadémiai oldalról. (Ő a Műegyetem után a Zeneakadémián folytatta működését szintén kancellári minőségben egészen idén márciusig, amikor botrányos vezetői stílusa, a szervezeti struktúra lerombolása és az oktatók számlájára írt tömeges távozása miatt leváltották.)
Ilyen előzmények után valóságos fellélegzés volt a BME polgársága számára a jelenlegi kancellár, a tavaly január 1-től hivatalba lépő Verseghi-Nagy Miklós erősen kompromisszumos személye. Ő, bár 2014 és 2019 között Szentendre fideszes polgármestere volt, legalább a Műegyetemen végzett, és sokan reméltek, sőt remélnek tőle konszolidációt.
A fordulat
Úgy tűnik azonban, lehet akárki a kancellár, hosszú távon nem történhet olyasmi a BME-n, amivel a minisztérium nem ért egyet. Minden kancellár, mintha titkos küldetést teljesítene, ugyanabba az irányba viszi az egyetemet: az alapítványivá válás felé. Lehetett akármilyen jó kapcsolata a fideszes politikusnak a rektorral, azt mégsem tudta elérni, hogy modellváltást ellenző hozzáállása ellenére tárgyalópartnernek tekintse a minisztérium. Czigány Tibor egy idő után belátta, ha ez így marad, az hosszú távon az egyetem kárára válik, így egy idő után maga indította el a diskurzust, végigjárva a karokat, oktatói fórumokat szervezve, egy esetleges kontrollált modellváltás előnyeiről és hátrányairól.
– Egészen mostanáig chicken game-et játszottunk a minisztériummal: száguldottunk egymás felé.
A fenntartó modellváltásra akarta rábírni az egyetemet a kivéreztetéssel, az egyetem pedig úgy gondolta, az állam úgysem fogja engedni csődbe menni az intézményt, előbb-utóbb kénytelen lesz visszakozni. Végül a rektorválasztással mi rántottuk el a kormányt,
megnyitva az utat az alapítványosítás felé – mondja a BME docense, Halmos Balázs, aki az utóbbi időben a Műegyetemiek az Oktatás Jövőjéért (MOJ) elnevezésű csoport tagjaként emelte fel szavát a sajtóban az állami egyetemek szakszervezetei által is megfogalmazott dolgozói és hallgatói érdekek mellett és a modellváltással szemben.
Amikor arról kérdezzük, miért tartanak az alapítványivá válástól, úgy fogalmaz: – Kicsit olyan ez, mint az átkosban a TSZ-esítés. Akkor is voltak olyan TSZ-ek, amelyekben rendes volt az elnök és elműködött valahogy a szövetkezet, de a rendszer maga nem volt erre garancia. A rendszer a mi esetünkben sem garantálja, hogy az egyetemi polgárok érdekei és az oktatás szakmai szempontja érvényesüljenek, a tapasztalat az, hogy rendszerint személyes viszonyok és érdekek mentén születnek a döntések. Végső soron tehát még jó irányba is mehet a dolog, csakhogy erre semmiféle garancia nincs.
A legrosszabb forgatókönyv Halmos Balázs szerint az, hogy egy olyan kuratórium vezetése alá kerül az egyetem, amelyben nem egyetemi polgárok ülnek majd, hanem részben a kormányzat, részben az ipar vagy a gazdaság szereplői, akik a gazdaság rövid távú érdekei alapján fogják meghatározni az egyetemi oktatás irányát. – Más alapítványi egyetemekhez hasonlóan itt is felállhat egy olyan rendszer, amelyben a szenátus jogköre nagyon erősen csorbul, lényegében véleményezésre korlátozódik – magyarázza a docens, aki tart attól is, hogy más felsőoktatási intézményekhez hasonlóan itt is karokat szüntetnének meg, alakítanának át egy esetleges modellváltáskor. A műegyetemi oktatókkal beszélgetve
az a félelem is felmerült, nehogy egy Mészáros Lőrinc kaliberű személy, horribile dictu maga Mészáros Lőrinc üljön be az egyetemet irányító kuratóriumba.
Rektorválasztás
Bár sokak szerint a júniusban lezajló rektorválasztásnak az volt a tétje, hogy alapítványi lesz-e a Műegyetem vagy sem, valójában mindkét jelölt elfogadta a modellváltás szükségességét. Igaz, nem egyformán. Charaf Hassan ugyan többször mondta, hogy ki kell dolgozni egy más feltételek melletti állami fenntartás modelljét, mégis a KEKVA modellt tartja a legmegfelelőbbnek a BME számára, a vele szemben indult, az előző rektor által is támogatott Kiss Rita ezzel szemben a kollektíva közös döntésére bízta volna a választást. – Kiss Ritának egy kicsit más a demokráciafelfogása: ő az egyetemi dolgozók által elkészített tervekről megszavaztatta volna a dolgozókat, a hallgatókat és csak ezután ült volna le tárgyalni a minisztériummal. Úgy gondolom, ezt a mindenre nyitott hozzáállást a részéről határozatlanságnak vehették, ezért esett a választás inkább Charaf Hassanra, aki pedig a rektorjelölti vitán kerek perec kijelentette: ő nem képviselni, hanem vezetni akarja az egyetemet – magyarázza Halmos Balázs, aki a MOJ csoport más tagjaival együtt most kicsit csalódott. Ugyanakkor szerinte bizakodásra ad okot, hogy Charaf Hassan a szavazás után szinte azonnal kereste a szakszervezet elnökét és – legalábbis az első reakció szintjén – együttműködőnek mutatkozott.
A rektorválasztás előkészületei nem voltak indulattól mentesek. Halmos szerint több ponton is tetten érhető volt a kormányzat felől érkező befolyásolási szándék Charaf Hassan javára. A minisztériumból kapott tervezet például tartalmazott egy olyan kitételt (a pályázó legyen „a hazai digitalizáció erősítésének támogatója”), amely elég nyilvánvalóan őt hozta volna helyzetbe, lévén, a Villamosmérnöki és Informatikai Kar dékánja. Ennek a kiírásból való kivételét végül a szenátus nagy többséggel megszavazta.
Öt nappal a szavazás előtt aztán a szenátus tagjai levelet kaptak Verseghi-Nagy Miklóstól. A kancellár a levélben a konzisztórium elnökének, Ratatics Péternek a kérésére továbbította a testület külső tagjainak véleményét, miszerint Charaf Hassant támogatják, jóllehet, a konzisztóriumnak személyi kérdésekben nincs hatásköre, a rektorjelöltek meghallgatásakor pedig semmiféle közös állásfoglalást nem fogalmaztak meg. Ratatics Péter, az Újpest FC és a Magyar Ásványolaj Szövetség elnöke (aki ifjú kora dacára számos vezetői és felügyelőbizottsági pozíciót tudhat maga mögött, 36 évesen például már ő volt a MOL teljes magyarországi operatív működéséért felelős ügyvezető igazgató) azt is kérte, hogy hívják meg a június 10-i szenátusi ülésre a konzisztórium képviselőjét, hogy a szavazás előtt elmondhassa a véleményét.
Czigány Tibor, aki maga is tagja volt a konzisztóriumnak, felháborodott válaszlevelet írt a kancellárnak, „az egyetemi autonómia súlyos megsértéseként és a választás közvetlen külső befolyásolásaként, nyomásgyakorlásként értékelve” az esetet. Végül, annak ellenére, hogy a fenntartó hivatalból meghívott képviselője, a felsőoktatásért felelős államtitkárság őt kérte fel helyettesítésre, Ratatics nem jelent meg a rektorválasztáson. A többséget így is megszerezte Charaf Hassan. A 28 tagú szenátus, amely a rektorból, a kancellárból, nyolc hallgatóból, egy közalkalmazottból, egy szakszervezeti tagból és tizenhat kari delegáltból áll, 19-9 arányban választotta meg.
Lesz-e modellváltás?
Jóllehet, Charaf Hassan már az előző rektorválasztáskor és most is nyíltan a KEKVA (közérdekű vagyonkezelői alapítvány által működtetett) modellt tartotta a legkedvezőbbnek az egyetem számára, egyelőre úgy tűnik, megválasztásával még a kocka nincs elvetve. Azt ugyanis ő is jelezte, hogy az uniós Erasmus és Horizon programokból való kizárást nem vállalhatja fel az egyetem, ahogy azt is kétszer meg kell gondolnia, a régió legnagyobb EU-s pályázójaként kockáztatja-e, hogy elesik más uniós forrásoktól is.
A Műegyetem ugyanis idehaza, sőt, a Visegrádi Négyek országaiban a legsikeresebb európai uniós pályázó, nemcsak az egyetemek, de az összes kutatóintézet, vállalat, kormányzati szerv tekintetében is.
Az új rektor ugyan azt mondta, hogy korábban az alapítványi fenntartásra való váltást teljes részletességgel kidolgozták, kérdéses viszont, hogy az akkori viszonyok közül mi adott ma. A modellváltási hullám elindulásakor, a Covid-járvány idején még biztosan volt keret az államkasszában ezeknek az átállásoknak a finanszírozására, ami azonban azóta nagy valószínűséggel elfogyott. Kérdés, a jelenlegi kondíciók mellett használhatók lennének-e az új rektor által összeállított tervek.
Az alapítványivá válást formálisan a szenátusnak kell kérnie, a pénzügyi feltételek biztosításának megvonásával pedig úgy tűnik, rá lehet szorítani a szenátust arra, hogy hosszú távon ebben a lépésben lássa az intézmény problémáinak megoldását. Egyesek szerint
a kormánynak komoly ütőkártya lehet a kezében az Európai Unióval szemben, ha az ország egyik legnagyobb egyeteme önként csatlakozik az alapítványi egyetemek köréhez.
Akárhogy is lesz, az elmúlt időszak legalább arra jó volt, hogy elindult egy párbeszéd az egyetemi polgárság körében arról, milyen fékeket kell beépíteni a rendszerbe egy esetleges modellváltás esetén. A szakszervezet is jelentősen megerősödött, átlépve a kritikus 10 százalékos határt. Ráadásul – egységben az erő – az alapítványi egyetemek szakszervezetei össze is tudtak fogni, és közösen mozgósítva kényszerítették ki, hogy válasz nélkül hagyott, háromezer dolgozó által aláírt nyílt levelük tartalmáról tárgyalásokat kezdjen velük Hankó Balázs államtitkár.
– Rektor úr türelmet kért a szakszervezettől és a MOJ csoporttól és úgy gondolom, ezt a türelmet rövid távon méltányos megadni egy új vezetőnek, de a dolgozói érdekképviseletet a fenntartóval, és ha szükséges, az egyetem vezetésével szemben továbbra is képviselni fogjuk. Ugyanakkor bízunk benne, hogy támogató kapcsolat jön létre Charaf Hassan és a szervezeteink között, hiszen mindannyiunknak az az érdeke, hogy ne egymás ellen, ne ellenérdekelt felekként dolgozzunk – fogalmaz Halmos Balázs.
A Műegyetem 1782-ben alapított elődje a világon először oktatott egyetemi keretek között mérnököket, nem véletlen tehát, hogy – jóllehet nem egy modellváltott egyetem törekszik arra, hogy megtörje a BME egyeduralmát –, a magyar mérnökdiplomák többségét ma is itt adják ki. Komoly hagyománya azonban nem csak a mérnökképzésben van. Stépán Gábor, Széchenyi-díjas gépészmérnök évnyitó beszédében úgy fogalmazott: ha nemzetközi felsőoktatási rangsorokban indikátor lenne, hogy egy egyetem mennyire járul hozzá országa történelmének fejlődéséhez, akkor a Műegyetem az elsők között lenne. A BME, amely négy Nobel-díjast és tizenkilenc olimpikont adott az országnak, az elsők között szerepel a hazai felsőoktatási rangsorokban és a világ egyetemeinek legjobb 2-6 százalékához tartozik. Kiterjedt ösztöndíjrendszerének és kapcsolati hálójának hála hallgatói több mint 70 ország intézményében vehetnek részt részképzéseken és kettős diplomát adó programokon. Bőven van tehát mit veszítenie.
Jó esély van rá, hogy most új korszak kezdődik a Műegyetem életében, és könnyen lehet, hogy igazuk lesz azoknak, akik az idei rektorválasztást úgy jellemezték: olyan volt, mint egy szép temetés, ahol azt az ideát, hogy a BME az előző rektor által képviselt, önálló, állami modellben működő egyetem legyen, el kellett engedni.
Nyitókép: a BME Budafoki úti bejárata 2024. június 21-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
