Orbán beveszi Brüsszelt – csak nem úgy
Egy elszigetelt, mindenkivel vitázó kormány mától az EU elnöke. Igen, a magyar. A feladatok itt jórészt technikai jellegűek, ám a versenyképesség erősítése lenne a magyar program fő motívuma. Csakhogy addig nem lehet nagyot álmodni, amíg vitatjuk, hogy az EU egyáltalán mit tehet meg. Ezt pedig a magyar kormány vitatja ugyan a leghangosabban – de egyáltalán nem csak ő. Egy identitásában bizonytalankodó hatalom nehezen versenyezhet a kínai totális állam erejével és Amerika végtelen hitelkeretével.
Július elsejétől fél évig Magyarország kormánya vezeti az Európai Unió Tanácsának üléseit, azaz megkezdődik a magyar elnökség.
Az előző Európai Parlament tavaly nyáron nagy többséggel elfogadott egy határozatot, amiben felszólította a Tanácsot, hogy ne engedje a magyar kormányt ebbe a fontos pozícióba kerülni, és az EP-s szavazás előtt a német kormány EU-ügyi államtitkára is így beszélt: „kételkedem abban, hogy Magyarország képes lehet egy sikeres elnökséget végigvinni”.
Ezek a tavalyi nyilatkozatok nem gördítettek akadályt az elé, hogy hétfőtől a miniszterek, államtitkárok és diplomaták üléseit a magyar résztvevők vezessék. Ahogy egy szomszédos tagállam egyik diplomatája lapunknak fogalmazott: „Igazából senki sem aggódik komolyan a magyar elnökség miatt, ez alapvetően technikai szerep. Az elnök nem tud döntéseket kikényszeríteni, legfeljebb késleltethet néhányat a napirend variálásával. Ez pedig önmagában nem katasztrófa, januártól jön a következő elnökség, és akkor majd szavazásra bocsátják a kérdést.”
Bóka János magyar EU-ügyi miniszter konstruktív együttműködést ígért mindenkivel, a hivatalos budapesti nyilatkozatok szerint nem készül balhékra, provokációkra a magyar kormány. Ráadásul, ahogy arról a tavaly az elnökségi készülődésről szóló cikkünkben is írtunk, nincs túl sűrű jogalkotási programja ennek a félévnek: mire rendesen dolgozni kezd az új parlament, és mire működni kezd az új Bizottság is, alig marad két hónap az érdemi munkára, és annak a végét is elveszi majd a karácsonyi szünet.
Az elnökség kezdetének rideg hangulatára ugyanakkor jellemző, hogy az ilyenkor szokásos ceremóniák elmaradnak: „időpont-egyeztetési nehézségek” miatt nem látogatnak Magyarországra a biztosok – Ursula von der Leyen és Orbán Viktor képtelenek voltak megfelelő napot találni júliusra, augusztusban pedig vakációznak az EU munkatársai. Elmarad Orbán Viktor elnökséget felvezető fellépése az Európai Parlamentben, hivatalosan azért, mert nem maradt rá idő az alakuló ülés napirendjében. Szeptemberben talán pótolják majd mindkét, normális esetben az elnökségek kezdetén szokásos programot.
A magyar kormányzati tisztviselők úgy mennek neki az elnökségnek, hogy a Fidesz fő választási ígéretéből, azaz Brüsszel elfoglalásából semmi sem lett. Ugyanúgy néppárti–szocialista–liberális nagykoalíció határozza meg a most induló ötéves ciklust, mint az előzőt és az azelőttit is.
Orbán Viktor arról beszélt a múlt héten Brüsszelben, hogy ez „pimaszság az európai választókkal szemben, akik többségükben a jobboldalra szavaztak, és szerettek volna egy jobboldali európai vezetést látni. De a Néppárt begyűjtötte a jobboldali szavazatok egy részét, majd elvitte balra, és így becsapták az európai választókat. Ez a most létrejött koalíció a hazugság és a becsapás pártkoalíciója.” Orbán Viktor vádjait azonban nehéz igazolni, hiszen a Néppárt és a szocialisták már 1987 óta nagykoalícióban dolgoznak (két egész rövid időszak kivételével), azaz csak azt csaphatták be a néppártiak e megállapodás-sorozat folytatásával, aki átaludta az elmúlt 37 évet.
Elfoglalás hiányában a magyar kormány helyzete nem egyszerű, sok a konfliktusa az EU-s intézményekkel, és nincsenek erős szövetségesei sem.
Orbán Viktor volt például az egyetlen, aki nemmel szavazott a Tanácsban múlt csütörtökön Ursula von der Leyen újraválasztásakor. 2014-ben is nemet mondott Orbán Jean-Claude Juncker bizottsági elnökre, de akkor David Cameron brit kormányfő is a luxemburgi jelölt ellen szavazott. Giorgia Meloni olasz kormányfő ezúttal tartózkodásával jelezte, hogy nem örül Von der Leyen második ciklusának, de nemmel csak a magyar miniszterelnök szavazott. Orbán jelenleg tehát egyfős ellenzéke a bizottsági elnöknek.
Ennél is fontosabb probléma, hogy 2024-ben jottányit sem haladtak előre a tárgyalások a befagyasztott EU-s pénzek lehívhatóságáról vagy éppen az Erasmus-programból kizárt magyar egyetemek visszatéréséről. Ráadásul úgy tűnik, hogy sem az új bizottsági vezetés, sem az új parlament nem lesz megértőbb a magyar kormánnyal, hiszen ugyanaz a politikai vonal marad hatalmon, amely eddig is meghatározta az EU politikáját.
2024-ben a magyar kormány egyetlen fontos alkura volt képes a Tanácsban: garanciát kapott arra, hogy a Paks 2 építésén dolgozó cégeket nem szankcionálják majd, hiába dolgoznak együtt a Roszatommal. Ezzel talán visszatérhet a projektbe a Siemens, ami eddig a német kormány engedélyére várt, komolyan lassítva az egyébként is bizonytalannak tűnő beruházást. Cserébe a magyar kormány megszavazta a 14. szankciós csomagot Oroszországgal szemben, benne a cseppfolyósított gázra vonatkozó korlátozásokat is, annak ellenére, hogy 2022 óta Szijjártó Péter havonta elmondta, hogy földgázt érintő szankciót soha, semmi esetre sem fog támogatni.
Hogy a Tanács nem szívesen alkudozik a magyar kormánnyal, azt jelzi, hogy Szijjártó Pétert nem engedték szavazni, amikor a többiek arról döntöttek, hogy az orosz állam Európában befagyasztott pénzének kamataiból fegyvereket vesznek Ukrajnának. A magyar kormány szerint a Tanács megsértette az EU-s jogot, amikor az egyhangúságot igénylő döntésnél nem vették figyelembe igyekezetét a vétóra, míg a testület jogi szolgálata úgy vélte, hogy mivel egy előző körben Budapest tartózkodott a befagyasztott pénz kamatainak elkobzásáról szóló döntéskor, ezért magát zárta ki a pénz elköltésének meghatározásából. Az eljárás mindenképpen szokatlan, és egyértelműen mutatja, hogy az EU-s intézmények vita helyett inkább kiszorítják a magyarokat a tárgyalóteremből – ahogy ez történt tavaly decemberben, amikor Orbán Viktort a német kancellár kávézni küldte, mialatt a többiek megszavazták a csatlakozási tárgyalások elindítását Ukrajnával. Ebből a pozícióból különösen nehéz lesz a tárgyalásokat vezetniük a magyaroknak a következő hónapokban.
Az Orbán-kormány elszigeteltségét jelzi az is, hogy a Fidesz nem tudott csatlakozni a konzervatív EP-frakcióhoz, hiába állt ez szándékában. Sőt, a Tisza néppárthoz csatlakozásával a magyar kormány az utolsó emberét, az egyetlen KDNP-s képviselőt is kiléptette a legerősebb európai pártcsoport frakciójából. Pedig Navracsics Tibor miniszter tavaly azért lépett be a KDNP-be, hogy néppártos lehessen, hátha ez javítja tárgyalási pozícióit, amikor a Magyarország elleni szankciók feloldásáról egyezkedik Brüsszelben.
Mindezek a nehézségek közvetlenül nem érintik a magyar elnökséget: technikai szempontból azt minden bizonnyal végig lehet majd vinni, de közvetetten biztosan hatással lesznek rá. Ugyanis
a magyar kormány e rengeteg feloldatlan konfliktusa az EU-s intézményekkel akadálya lesz annak a kölcsönös bizalomnak, amely egy igazán hatékony elnökség alapja lehetne.
Persze az EU-ban az az izgalmas, hogy ha becsukódik egy ajtó, akkor lehet találni egy másikat. Talán kisebbet, de nyithatót. A Fidesz most a régió EU-kritikus pártjaival igyekszik új frakciót szervezni: vasárnap erről egyeztetett Orbán Viktor az osztrák Szabadságpárt és a cseh ANO vezetőivel. Ha ráadásul Orbán reményei szerint alakulnak az idei választások Franciaországban és Ausztriában, akkor a Tanácsban sem lesznek már annyira elszigeteltek a magyarok, mint mostanában.
Az EU nagy problémája
A magyar kormány az EU-elnökség legfontosabb ügyévé a versenyképesség erősítését választotta, bár korábban felvetődött, hogy a demográfiai probléma kezelése legyen leginkább fókuszban. Utóbbi azonban a migráció körüli viták miatt konfliktusos lehetett volna, a versenyképesség erősítését pedig elvben mindenki tudja támogatni. Csakhogy ennek módjáról már nagyon éles viták vannak.
A világgazdaság három legnagyobb szereplője az Egyesült Államok, az EU és Kína. Az európaiak nagy aggodalma, hogy a másik kettő látszólag sokkal gyorsabban növekszik. Azért látszólag, mert a dollár–euró árfolyam erősen torzítja a statisztikát. 2000-ben a mostani EU-s tagállamok GDP-je harmadával kisebb volt, mint Amerika GDP-je. 2008-ban viszont az EU-s gazdaság volt harmadával nagyobb. 2022-ben aztán megint az EU-s volt harmadával kisebb. Ekkorát fejlődött volna az évezred elején Európa, és aztán ugyanakkora hanyatlás következett volna? Szó sincs róla. Annyi történt, hogy 2000-ben 1 euró 0,92 dollárt ért, 2008-ban 1,47-et, 2022-ben viszont csak 1,05-öt, és a két kontinens erejét összehasonlító statisztikát rendre dollárban adják meg. Az európai hanyatlás miatt vészharangot kongató politikusok ezt a körülményt rendre figyelmen kívül hagyják. Ugyanakkor 2022 óta az Egyesült Államok tényleg látványosan nagyobbat nőtt a háború miatt Európában elszálló energiaárak miatt. Tavaly az EU GDP-je 0,5 százalékkal növekedett, míg Amerikáé 3,1 százalékkal. Kínáé eközben 5,2 százalékkal.
Ha viszont a nagy trendeket nézzük, és vásárlóerő-paritással számolunk (azaz, hogy mennyit lehet vásárolni az adott területen a megtermelt javakból), akkor
az Egyesült Államok és az EU 27 tagállamának gazdasága nagyjából hasonló erőt képviselnek az 1990-es évek óta.
A különbség Amerika javára 5 százalékponton belül van most is. Kína valóban sokkal gyorsabban növekszik náluk, viszont ezt továbbra is árnyalja, hogy nagyon alacsony bázisról indult, miközben a lakossága jóval nagyobb, mint az amerikai és az európai együttvéve. Semmiképpen sem megalapozott tehát az EU-t hanyatló civilizációnak nevezni, még akkor sem, ha évek óta egyre hangosabbak azok a politikusok, akik mélységes aggodalmukról számolnak be. Napi rendszerességgel.
Ám ettől még a további fejlődés lehetőségét meghatározó kockázatok valósak, és ezek részben összefüggenek a 2008-as pénzügyi világválság következményeivel. Nagyon leegyszerűsítve a probléma lényege a következő: 2008 után a Nyugat szakított azzal a dogmával, hogy az a helyes, ha a gazdasági szereplőket a kormányzatok minél inkább békén hagyják. Ehelyett önteni kezdték a pénzt a gazdaságba. Előbb a bankok megmentésére költöttek rengeteget a kormányok szerte a világon, és miután ez segített kilábalni a válságból, azóta újabb és újabb területekre fordítanak csillagászati összegeket: leginkább a megújuló energiába, a mesterséges intelligenciába és a hozzá kapcsolódó chipgyártásba, valamint a fegyvergyártásba fektetnek. Az EU e három közpénzzabáló területen nehézkesebben és lassabban fejlődik, mint Amerika és Kína, mert az európai rendszert alapvetően a szabad piacba vetett hit logikája alapján építették ki. Azaz nehézkesen és visszafogottan pénzelnek magáncégeket.
Kínában a totális állam diktatúrája miatt óriási erőforrásokat képes a hatalom egy irányba összpontosítani, és ennek a hatékonysága ugyan sokszor megkérdőjelezhető, de ezen a szinten a méret már önmagában is számít. Amikor egy pekingi irodában eldöntik, hogy a világ legolcsóbb elektromos autóit és napelemeit öntik a világpiacra, és saját chipgyártásba fognak, akkor mindegy, hogy ez mennyibe kerül, a veszteség eltűnik az állam és sokszor a hadsereg cégeinek és bankjainak könyvelésében. A leginkább kelendő új technológiákkal úgy igyekeznek megkerülhetetlen pozíciókat szerezni, ahogy az 1970-es években a közel-keleti államok tudtak az olajjal. Az EU ehhez képest korlátozza a tagállamokat a saját cégeik támogatásában, hogy a belső piac ne torzuljon, míg a közös költségvetése rendkívül szerény ahhoz képest, hogy Kína mennyit költ a saját cégei felfuttatására.
A nagy pénzek mozgatásában Amerikának is van egy nagy előnye az EU-hoz képest: ha a politikusok úgy látják jónak, akkor sokkal többet költenek annál, mint amennyijük van. Jelenleg 35 ezer milliárd dollár az Egyesült Államok államadóssága, a GDP 123 százaléka, és a mértéke évek óta stabilan növekszik. Amerika ezt megteheti, mert a dollár a világ legnépszerűbb valutája, így nem inflálódik olyan mértékben, mint bármely másik eladósodott ország pénzneme. Az EU-ban van két tagállam (Görögország és Olaszország) amelyeknek az eladósodása még ennél is magasabb, de őket szigorú takarékosságra inti az EU, a saját pénzével pedig nagyon óvatosan bánik.
Az EU-ban hét évre előre meghatározzák a költségvetést, amely szigorúan a tagállamok GDP-jének évi 1 százalékát teszi ki nagyjából.
A közös költések rendszere így sokkal rugalmatlanabb, és a fő szabályok szerint sokkal fukarabb is, mint Amerikáé,
ahol ha úgy dönt a kormány, akkor nagyon gyorsan nagyon sok pénzt önthet a gazdaságba, konkrét iparágak és vállalatok támogatására. Az EU-ban egy ilyen döntést évekig tartó viták előznek meg, és maga a költés is nehézkes.
Az unió történetének egyetlen igazán nagy, közös gazdaságélénkítő programja a járvány hatásának ellentételezésére kitalált RRF volt, amelyből 2026 végéig 648 milliárd eurót lehetne lehívni, ám ebből eddig csak 240 milliárdot sikerült elkölteni a program elindulása, 2021 februárja óta. Túl a félidőn valamivel több mint a harmadát. Ehhez képest a hasonló amerikai program, a 2022-ben indult és 2031-ig futó IRA ütemesebben fogy, nincsenek mellérendelve szupermérföldkövek, feljogosító feltételek, csupa olyan kitétel, ami abból adódik, hogy az EU-s tagállamok nem bíznak egymásban eléggé ahhoz, hogy a közösen felvett hitelt csak úgy szétosszák. A magyar kormánytól például annyira féltik ezt a pénzt, hogy még semmit sem adtak neki a keretből.
Az RRF volt az egyetlen eset eddig, amikor az EU intézményi szinten hitelt vett fel, és azóta számos tagállam közölte (például Németország és Magyarország), hogy ilyen soha többé nem fordulhat elő.
A francia kormány bepróbálkozott egy 100 milliárd eurós, hadiipart fejlesztő programmal, de egyelőre nem látszik esély, hogy a tervet megszavazzák a Tanácsban. A közpénzekkel óvatosan bánó európai logika azért lehet kockázatos, mert közben az új technológiák fejlesztését Kína és az Egyesült Államok könnyedebben és bőkezűbben támogatja, ami az európai vállalatoknak versenyhátrányt jelent. Ezért olcsóbb a BYD és a Tesla, mint a BMW. Másrészről viszont az európai elvek mentén el lehet kerülni az eladósodás kockázatát, illetve egy jelentős veszélyt: amit a politikusok kitalálnak, az ugyanis nem biztos, hogy tényleg működik majd.
Innen eljutunk az EU másik dilemmájához, ami szorosan összefügg a nagy projektek és végtelen pénzzel támogatott víziók világával: az egységes vezetés és a nemzeti szuverenitás konfliktusához. Hiszen nagy gazdaságélénkítő programokhoz vagy akár az EU további bővítéséhez, pláne az európai katonai erő létrehozásához a közös intézmények erősítése lenne szükséges, miközben a tagállamok többsége ódzkodik egy drágább és a kormányokat még szorosabb pórázon tartó rendszertől.
Melyik jog az erősebb? Ki lép túl rajta?
Az EU-ban a kivételek mindig erősítették a szabályokat. Nagyon sokszor lehet felmentést szerezni egyes előírások alól, és még többször fordult elő, hogy a Bizottság vagy a Tanács jogi szolgálata éppen egy konfliktusos tárgyalás kellős közepén talált egy kiskaput, amelynek köszönhetően el lehetett kerülni egy-egy válsággal fenyegető helyzetet. A rendszernek ez a rugalmassága sokszor segített, de a jog kreatív csavarása csak akkor hozhat megnyugvást, ha mindenki együtt tud élni ezekkel a megoldásokkal.
Éppen Magyarország körül történt az elmúlt hetekben két eset is, amely mutatja, hogy nagy baj lehet abból, ha nem ez a helyzet.
Június 13-án az EU bírósága kiemelkedően magas pénzbüntetésre ítélte a magyar kormányt, mert négy év alatt semmit sem tett, hogy végrehajtsa ugyanennek a bíróságnak egy korábbi ítéletét. Az alapján európaira kellene szabni a magyar menekültügyi törvények egyes rendelkezéseit. 80 milliárd forintnyi büntetést szabtak ki, plusz napi 400 milliót, amit egészen addig kell fizetni, amíg a törvényt nem módosítják. A bírósági közlemény szerint azért kell ilyen sokat fizetni, mert az EU működését alapvetően veszélyezteti, ha egy tagállam egyáltalán nem veszi figyelembe az uniós jogot:
„E kötelezettségszegés, amely egy uniós közös politika egésze alkalmazásának a szándékos kijátszásában áll, az uniós jog precedens nélküli, rendkívül súlyos megsértésének minősül.”
Alig két héttel később a magyar kormány nem szavazhatott egy Ukrajnának szánt EU-s fegyvervásárlási támogatásról (ezt az esetet említettük cikkünk elején, a magyar kormány és a brüsszeli intézmények közti konfliktusok felsorolásakor). Szijjártó Péter így fakadt ki Luxembourgban a történtek után:
„Korábban ilyen szégyentelenül a közös európai szabályok áthágására, semmibe vételére még nem került sor. Ráadásul pont azok lépnek át az európai szabályokon, akik teljes hangerővel a jogállamisági eljárásokat szorgalmazzák, és a demokratikus értékek veszélybe kerüléséről beszélnek. (…) Nemcsak a konkrét ügy miatt van ennek jelentősége, hanem azért is, mert itt van egy egyhangúságot igénylő döntés. És hogy egy ilyen egyhangúságot igénylő döntésből csak így, hamis hivatkozással ki lehessen zárni egy tagállamot, ez azért hosszú távon jelent nagyon komoly kockázatokat, az egész európai uniós döntéshozatal működése szempontjából.”
Az EU Bírósága és Szijjártó ugyanazzal érvelt: hosszú távú, alapvető kockázat, ha precedenst teremtünk arra, hogy az uniós jogot nem kell betartani.
Ez könnyen belátható, hiszen a szerződések, a törvények betartása nélkül az együttélés szervező elve az erőszak lesz: annak lesz igaza, aki fizikailag rákényszeríti az akaratát a másikra. Éppen e lehetőség, azaz egy európai háború elkerülésére jött létre a joguralom (rule of law) elve alapján szerveződő EU.
Eddig is voltak persze hasonló problémák az EU-ban. A magyar kormány például nem hajtott végre egy 2015-ös tanácsi határozatot, ami alapján 1294 menekültet kellett volna átvenni Görögországból vagy Olaszországból, és megvizsgálni, hogy védelemre jogosultak-e, majd a döntés alapján kitoloncolni vagy befogadni őket. A magyar kormány egyet sem vett át, mégis megúszta pénzbüntetés nélkül. Akkor mindenki együtt tudott élni a jogsértéssel.
Azóta próbálják valahogy szabályozni, hogy mi történjen, ha váratlanul óriási tömegben érkeznének menekültek az EU-ba. Végül csak idén fogadták el a 2026 júniusától érvényes új rendszert: a 2015-ös logika alapján kvóta szerint szétosztják őket, de ha ebben egy tagállam nem akar részt venni, akkor kitoloncolások megszervezésével, illetve pénz befizetésével kihúzhatja magát a kötelesség alól. Csakhogy legalább két tagállam vezetői – Magyarország és Lengyelország – máris jelezték, hogy ők ezt nem szavazták meg, és a minősített többséggel elfogadott határozatot nem is tartják majd be. Ebből is látszik: egyáltalán nem evidens, hogy a közös szabályokat a tagállamok mindig komolyan veszik. Az EU egy folyamatosan alakuló rendszer, amelynek építőköveit rendre megkérdőjelezik, és ez óriási kockázata a további építkezésnek.
Ahogy a magyarok szavazásból való kizárásánál láttuk, az is előfordul, hogy nem egy tagállam, hanem maguk az EU-s intézmények viszonyulnak furán a közös szabályokhoz. Június 19-én az Európai Bizottság megállapította, hogy hét tagállam ellen indokolt lehet a túlzottdeficit-eljárás megindítása, mert nem tesznek eleget az államadósságuk csökkentéséért. Belgium, Franciaország, Lengyelország, Magyarország, Málta, Olaszország és Szlovákia a veszélyeztetettek. Ez egy súlyos pénzbüntetéssel fenyegető eljárás, és a 2008-as pénzügyi válság nyomán tovább szigorították papíron, nehogy egy tagállam csődbe menjen, és ezzel veszélyeztesse az euró stabilitását, azaz az egész térség gazdaságát. Csakhogy egyáltalán nem evidens, hogy olyan nagy tagállamokat tényleg megbüntessenek, mint Franciaország vagy Olaszország, és már most tele van az európai sajtó találgatással, hogy ezúttal milyen trükköket találnak ki Brüsszelben. Eddig mindig megtalálta a Bizottság és a Tanács a kiskapukat, hogy ebben az eljárásában a büntetésig ne kelljen elmenni. (Magyarország állt a legközelebb hozzá, még 2010-ben, végül az akkori kormány a magánnyugdíjpénztárak vagyonának államosításával csökkentette az aktuális hiányt.) De mi értelme van az egyre szigorúbb költségvetési szabályoknak, ha végső soron nem kell betartani azokat? – teszik fel a kérdést sokan, a mostani folyamatokat látva az eljárásról indult vitában.
Ahogy az EU egyre több ügyben hangolja össze a tagállamokra és a benne működő cégekre vonatkozó szabályait, hogy működőképes maradjon a közös piac, úgy válik egyre érzékenyebb kérdéssé, ki mikor és hogyan bújhat ki a szabályok alól.
Ahogy egyre többször vetődik fel egyes kormányok megbüntetése, úgy válik egyre súlyosabbá a jogkövetés kérdése.
Nemcsak Magyarország tartja fenn magának a jogot, hogy a nemzeti alkotmányát erősebbnek értékelje az EU-s jognál. Lengyelországban, Németországban, Csehországban, Dániában és Portugáliában is született már hasonló alkotmánybírósági vagy egyéb bírósági döntés a nemzeti jog felsőbbrendűségéről, miközben az EU Bírósága szerint egyértelmű, hogy a közösségi jognak kell érvényt szerezni konfliktus esetén. Eddig ezzel a bizonytalansággal egész jól együtt tudott élni az EU, de látszik: ha egy-egy tagállam vezetői érdekeltek e konfliktusok kiélezésében, akkor ebből nagy bajok lehetnek.
2020 májusában például a német alkotmánybíróság kimondta, hogy az EU bírósága rosszul döntött egy Európai Központi Bankot érintő ítéletében. Az EU bírósága viszont azt állította, hogy a német alkotmánybíróságnak nincs hatásköre ezt megítélni. A totális patthelyzetet végül a német jegybank jóindulatú közreműködésével sikerült feloldani, és ezzel a konkrét ügy elcsendesült. Ám ehhez politikai akarat kellett, a fent említett kreativitás, jószándékú csűrés-csavarás. Azonban
a legújabb hasonló konfliktusokban nem látszik ez a megoldást kereső gesztus. Az előző lengyel vagy a mostani magyar kormány kifejezetten keresi az ilyen típusú ütközéseket, és nem kizárt, hogy a következő francia kormány is ilyesmiben lesz érdekelt.
Le Pen miniszterelnök-jelöltje például azt ígéri, hogy visszakér majd évi 2 milliárd eurót a francia EU-s tagdíjból, aminek mértékét 2020 decemberében hét évre előre rögzítették, és ez megváltoztathatatlan az EU-s jog logikája szerint.
Képzeljük csak el, ha egy vármegye kimondaná Magyarországon, hogy egyik vagy másik magyar törvény rájuk nem érvényes, vagy egyes vállalatok, illetve személyek azt mondanák, hogy néhány jogszabály rájuk nem vonatkozik. Az állam szétesésével fenyegetne sok ilyen gesztus. Az EU most éppen olyan irányba megy, hogy egyre több az ilyen konfliktus, ráadásul a közös intézményeket is érik olyan kritikák, hogy nem következetesek, túlterjeszkednek a hatalmukon, és erre hivatkozva nem engedelmeskednek nekik egyes tagállamok.
Aki nem tudja magáról, hogy kicsoda, nehezen tesz nagy dolgokat
E sok történet felidézése azért volt fontos, hogy világos legyen: amikor a versenyképesség erősítéséről beszélünk, vagy éppen az amerikai és kínai fejlesztési és katonai programokat másolnánk arra hivatkozva, hogy ezek nélkül Európa végletesen lemarad, nos, akkor mindenekelőtt ezeket a jogi, hatalomtechnikai problémákat kell megoldani.
Mert amíg Európában nem gondolja mindenki ugyanazt arról, hogy ki, mikor és miben dönthet, és kinek, mikor, miben kell engedelmeskednie, addig nem lehet a központosítottabb rendszerekkel versenyezni. Erről a dilemmáról szólnak az EU megújítását célzó javaslatok, amelyek közül egy francia–német tervet itt ismertettünk korábban.
Végső soron a magyar kormány diagnózisa, hogy a versenyképesség erősítésére kell koncentrálni, helyes. Ám a megoldás felé vezető út meglehetősen rögös, és éppen a magyar kormány képviseli a legsarkosabban, hogy az EU-s szabályokat nem kell feltétlenül betartani. Ha viszont nem kell, akkor nagyon nehéz hatékony lépéseket tenni az európai gazdaság felpörgetéséért. Ahhoz ugyanis több közös beruházás, azaz több pénz kellene, vagy éppen az ellenségek és szövetségesek következetesen képviselt azonosítása. Mindenekelőtt pedig: jogbiztonság.
Nyitókép: Orbán Viktor kormányfő érkezik az Európai Unió brüsszeli csúcstalálkozójára a kétnapos tanácskozás első napján, 2024. június 27-én (fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
