Cserna-Szabó András: „Benne van a pakliban, hogy mi vagyunk az utolsó magyarok”
Mind úgy teszünk, mintha lenne holnap, holott már világosan látszik az alagút végén a sötétség – véli Cserna-Szabó András. Az éppen ötvenéves író nemrég apokaliptikus hangulatú novelláskötettel jelentkezett: a Helikon Kiadónál megjelent Az utolsó magyarokban nemzetünk tipikus karaktereit felvonultatva beszél a magyar múlt és jelen társadalmáról – gyakran abszurd és mindig nagyon szórakoztató módon. A Válasz Online most szóban is elvégeztette vele a nagy hanyatlásleltárt a gasztronómiától az olvasáson át egészen a klímaváltozásig. Az eredmény sötét, de vicces, „Nem kell a pokolig menni, elégünk a körúton”-jeligére. Interjú.
– Volt múlt héten érettségi tétel valamely műve?
– Nem tudok róla.
– Irigykedhet Dragomán vagy Grecsó kollégákra, akiket messenger-üzenetekben küldtek el vizsgadrukkos hallgatók az anyjukba, mert a rohadék író urakon múlik az életük…
– Az lehet a szerencsém, hogy amit én írok, az minimum 18 éven felülieknek való. Bajban is szoktam lenni, hogy mit olvassak fel, amikor elhívnak gimnáziumokba. Legutóbbi regényem, a Zerkó után is volt ilyen felkérés. Mondták: nem kell sokat, elég egy-két oldal. Vakartam a fejem. Abban a regényben ugyanis aligha van két egybefüggő oldalnyi szöveg, amely ne lenne cselekményében vagy nyelvezetében olyan, hogy a szülők egészen biztosan hörgőgörcsbe rándulnak, ha megtudják, hogy csemetéik fülébe jutott. Egyszer a gimnáziumi írásbeli felvételi feladatai között viszont ráakadtam az egyik novellám részletére. Szövegértési feladat volt. Az is meglepett. Abban az írásban ugyanis a főhős a Wartburgja ablaküvegét pengeélesre csiszolja – ha kidugod a fejedet a kocsiablakon, és közben a karral elég gyorsan tekered fel az üveget, akkor elvágja a nyakad a Wartburg-guillotine. Mondjuk nem ezt a részletet kellett megértenie a kedves felvételizőnek.
– A lefejezés szinte minden művében megjelenik, még friss novelláskötetében, Az utolsó magyarokban is van guillotine. Pszichológusnál járt már ezzel?
– Nem, viszont egy kritikus azt szúrta ki, hogy tulajdonképpen névjegyem lett az évek alatt a karóba húzás. És tényleg: az utóbbi köteteim közül talán mindben szerepel. Ebben az újban nem is tudom, hogy van-e…
– Csak nyaktiló.
– Hoppá. Úgy látszik, mégsem vagyok elég tudatos.
– Miért tehát e kivégzésfetisizmus?
– Kevés dologban ért el az emberiség olyan páratlan sikereket, mint a kínzó- és kivégzési eszközök tökélyre fejlesztésében.
A karóba húzás tényleg a csúcs. Feltolnak hátul egy hegyes gerendát, de nem halsz meg rögtön, napokig szenvedsz, és csak akkor döglesz meg végre, amikor létfontosságú szervet ér a karó hegyes vége. Ehhez valódi szakértelem kellett, a hóhérok, a kínzómesterek nagyon kapósak voltak, valóságos sztárok, jól is kerestek. A karóba húzás tökéletes szimbóluma az emberi faj végtelen kegyetlenségének. Az emberiségnek már az óvodában is etnikai tisztogatás volt a jele. Nincsen remény, sárkányfog-vetemény…
– Új könyve azonban nem az emberiségről, hanem a magyarságról szól. Ráadásul apokaliptikus hangulatú már a címe is. Miért?
– Az egész világ apokaliptikus hangulatú most. Teljes joggal. Már világosan látszik az alagút végén a sötétség. Hogy pontosan hogyan fogunk elpusztulni, az nem látszik még, mert rengeteg verzió lehetséges. Az egyik lehetőség, hogy záros határidőn belül belefulladunk a szemetünkbe. Nagyapám 86 évet töltött a Föld nevű bolygón, és mindössze egyetlen mosógépet tulajdonolt. Apám 81 éves, már a második mosógépénél tart. Én most, ötvenévesen a hetedik vagy nyolcadik mosógépemnél tartok, pedig nem vagyok hatalmas mosóegyéniség.
– Mégis új családot alapított nem egészen tíz éve. Ha jön a nagy összeomlás, mégis minek?
– Mind úgy teszünk, mintha lenne holnap. Ez valószínűleg éppen olyan kiirthatatlan ösztöne az embernek, mint az, ami folytonosan háborúra, ölésre, kegyetlenségekre hajtja. Persze azt még nem tudjuk, hogy öt, ötven, vagy ötszáz év múlva lesz ennek az egésznek vége, de az már szerintem szinte mindenkinek tiszta, hogy záros határidőn belül vége lesz. Olyan rendszerben élünk, amelynek alapvető működési elve, hogy növelni kell a fogyasztást. Mindenáron. Ehhez a fogyasztók számát és a termelést is növelni kell.
Eljön majd tehát az egy nap után elromló, eldobható mosógépek kora is. Ha megérjük. Ha addig nem égünk el a napon, vagy nem robbantjuk fel magunkat valami rendes szuperbombával. Én mindenesetre a szemétben megfulladásra tippelek.
Miközben 100-150 éve még nem is létezett szemét. Ami hulladék volt, azt felhasználtuk: a maradékot megették az állatok, a papírt elégették, műanyag nem volt… A nagymamám még 80 éves korában sem értette, hogy mi a szemét. Nem dobott ki semmit. Valahogy szégyellte kihajítani a dolgokat. És nem azért, mert szegénységben nőtt fel: egy vidéki nagybirtokos leánya volt. Kimosta a tejeszacskót, a tejfölösdobozt és a garázsban gyűjtötte. Ő még nem ismerte azt, ami a mi nemzedékünknek már éppen akkora élvezet, mint a vásárlás: a kidobás kéjét. Ha valamitől megszabadulsz, rögtön vehetsz egy másikat! De ha nem a szemét lesz a vesztünk, akkor mondjuk a felmelegedés. Nem kell a pokolig menni, elégünk a körúton. Apám szentesi kertjében például tudják, mi terem igazán jól?
– Valami déli, nyilván.
– Füge. Ömlik a füge. Minden más bukta. A szilvafának kampec, a cseresznyét megeszik a madarak, a diót valami kórokozó támadja meg, a fű kiég… De a füge csak terem és terem. Apám a nyolcvanas évek végén egy görögországi családi nyaralásról hozott néhány fügeszárat, eleinte évente pár fügéje termett, ma már a fél kertet elhódító óriásbokor lett. Egyre gyakrabban kínálnak hazai fügepálinkával is. Visszatérve az új könyvem címére: benne van a pakliban, hogy mi vagyunk az utolsó magyarok. Ha a világvégétől eltekintünk, Herder kardja most is ott lebeg a fejünk felett. Fogy a magyar, megy a magyar, és döbbenetes számok jelennek meg arról, hogy a fiatal magyarok milyen nagy része nem olvas magyarul. Még szörnyűbb, hogy aki még tud olvasni, mit olvas. Vagy még egy példa: a magyar konyhának Budapesten befellegzett, vége, miközben a nemzeti konyhának az egyik legerősebb identitáselemnek kellene lennie.
– A Kádár-érában kapott halálos sebet, nem?
– Szerintem nem. Persze, volt gond az alapanyagokkal, a minőséggel, a szaktudással – de a magyar konyha akkor még létezett. A napokban jött szembe az egykor az Andrássy úton működő Ádám söröző 1968-as étlapja. Ha annak a magyar választéknak az ötöde lenne valahol, én ott törzsvendég lennék. Itt ülünk, itt beszélgetünk egy budai „gasztroutcában”. Van itt az indiaitól a skandinávon, az olaszon, a vietnámin, az oroszon keresztül az amerikai konyháig minden – csak egy épkézláb magyar vendéglő nincsen.
– Berlinben sincs német konyha, mégis elég erős ország. Nem túlozza el kicsit a magyar apokalipszist?
– Nemrég voltam egy hétig Bajorországban, hihetetlenül jó bajor fogásokat fogyasztottam, hogy most ugye a világbajnok sörről ne is beszéljünk. Nem vagyok szakértője a német konyhának sem, de szerintem hamis közhely, hogy német konyha nincs, vagy ha van, ehetetlen. És nem az a baj itthon, hogy van világkonyha, fine dining, junk food… Ez mind legyen, ahogy mindenütt van is – hanem
az a baj, hogy a saját konyhánkat – hagyományainak feltérképezése és megújítása helyett – eldobtuk. Így volt egyszerűbb. Ilyesmi a franciáknál, a spanyoloknál vagy az olaszoknál elképzelhetetlen lenne.
Ezekben az országokban a gasztronómia nemcsak a nemzeti identitás, de a régiók öntudatának is fontos eleme. Sokszor elmeséltem már, hogy egyszer nagyképűen odaszóltam a pincérnek Milánóban: nem azért jöttem ide, hogy toszkán pacalt tegyenek elém. Úgy gondoltam ugyanis, hogy a híres trippa alla milaneséből hiányzik a borlotti bab. Kijött erre a szakács vérben forgó szemekkel, éles késsel a kezében, üvöltözött velem, azt hittem, ott helyben elvágja a torkomat – de inkább csak kipiszkált a séfkése hegyével néhány apró babszemet a paradicsomos pacalragu alól. Szabályosan meg volt sértődve: hogy képzelem, hogy ő toszkán pacalt főz, hiszen ő egy régi milánói család sarja? Olyan gyorsan még nem ettem pacalt – jobbnak láttam betömni és eliszkolni. Megható volt, hogy őt ez ennyire fel tudta zaklatni. Ott is van minden a hamburgertől a steaken át a kínaiig, de azért nem sikerült legyalulnia minden helyit.
– Nálunk miért sikerült?
– Biztos sok oka van, szerintem az egyik az, hogy a kis nemzetek az önbizalomhiányukat, a vélt vagy valós súlytalanságukat gyakran sznobizmussal kompenzálják. Nálunk a gasztronómia igazából sosem lett a kultúránk része, ezért sincs a magyar konyhának kultúrtörténete, vagy csak foltokban. A gasztronómiát nálunk az úgynevezett elitkultúra mindig enyhe lenézéssel kezelte. Az író, aki ilyesmivel – is – foglalkozik: „levesíró”. Nálunk például a regionális konyhákból annyi maradt, hogy a tiszai és a dunai halászlé hívei ölik egymást, miközben a magyar már alig eszik halat. Ez az első látásra értelmetlen szembenállás szépen meg is mutat egy nagyon régi, még a római korból itt maradt kulturális különbséget, a Duna ugyanis nem csak földrajzilag vágja ketté ezt az országot: az egyik oldalon Pannonia, a másik oldalon pedig a civilizációból kimaradt Barbaricum, amely még a rómaiaknak sem kellett. Én onnan jövök. Attila és Rózsa Sándor földjéről. Rózsa például elképzelhetetlen a Dunától Nyugatra.
– A Bakonyban is voltak azért betyárok.
– Voltak, persze, de azért ők sehol nem voltak keménységben, félelemkeltésben, kegyetlenségben Rózsa Sándorékhoz képest. A pannon betyár Bud Spencer, a dél-alföldi Rambo. Az életről, a halálról is teljesen másképpen gondolkodunk a Duna két oldalán. A Barbaricumban még ma is kisebb az élet értéke – nem véletlenül van itt a legtöbb öngyilkosság. A híres alföldi akasztófahumor sem véletlen. Sajátos, abszurd humor ez. Jó példa erre nemcsak Tömörkény, aki fantasztikus easterneket írt, hanem például ez: „Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol…”. Én sokáig azt hittem, hogy ez egy weöresi lírai abszurd, de nem, ezt a népdalt Kodály gyűjtötte a ’30-as években Hódmezővásárhelyen. Zseniális az egész szöveg. Csak a Barbaricumban születhetett.
– Köpött már bele mézes vízbe?
– Eddig még mindig volt pénzem rendes sörre, de lehet, hogy egyszer kipróbálom. Így készült a barbár szesz, a mézsör: víz, méz, köpés, meleg, megerjed, kész. És minden nép volt egyszer barbár. Mindig is a civilizáció szintjét jelezte, ha egy nép megtanult bort vagy rendes sört készíteni. Mi itt, Európában görög-rómaiak és barbárok leszármazottai vagyunk. Montanari szerint ez a két különböző gasztrokultúra még mindig, kétezer év után is látszik rajtunk. A görög-római konyha alapja: kenyér, olaj, bor. Nem véletlenül használja a kereszténység is ezeket a jelképeket. A barbár viszont a húsra és az ős-sörökre esküszik. És mit látunk ma? Az olasz bemegy a trattoriába, kér egy pizzát vagy pastát – liszt, olaj – és hozzá egy pohár bort. A német meg sört kér és csülköt. Ahogy én Szentesen pacalt és sört. A gyomor felejt a leglassabban. Lassabban az agynál vagy a nyelvnél. Egy emigráns magyar gyereke vagy unokája már nagy eséllyel nem beszél magyarul, de a sokadik nemzedék is töltött káposztát készít karácsonyra. Ennyi marad az identitásból. Itthon lehet, hogy lassan ennyi se. Nem ismerek statisztikákat, de gyanítom, hogy a magyarok nagyobbik része már nem töltött káposztát eszik karácsonykor, hanem mondjuk pizzát, lazacot, vagy épp szuvidolja a bálnaherét kombu algával.
– Nem nagy híve tehát a fine-diningnak.
– Nem az én világom.
– Ha nem is örül a „levesíróságnak”, csak gasztronómiáról beszél most is…
– Általában erről szoktam. Elkap a hév, és nem tudom abbahagyni. Típushiba. Megköszönöm, ha leállít…
– Akkor: ácsi! Inkább beszéljünk friss könyvéről, amely nem gasztrokönyv. Végigvette a magyartípusokat kommunista zsidótól a jurtában lakó turulhitűig és megírta szép sorban? Ez volt a koncepció?
– Ha nem is ennyire tudatosan, de tulajdonképpen igen. Az íróság nem foglalkozás, hanem állapot, és főleg nézőpont. Az ember folyton figyel, aztán amit lát, hall, abból épít új világot. Az említett jurtalakó és VHK-rajongó őstermelőnek a története is az én fejemben született meg, de van a figurának egy „ősmodellje”, egy szentesi barátom, aki jurtában lakik, igazi paradicsomot és paprikát termel, nem azokat az ipari műnövényeket, amiket mindenhol kapni lehet. Nyáron kertész, télen képzőművész. Ő volt az a „valóságtrambulin”, ahonnan elugrottam.
A többi fiktív figurát is valóságos emberekből és a saját fantáziámból gyúrtam össze. Ők az utolsó magyarok, köztük élek, őket figyelem:
a közelmúlt, a jelen és a közeljövő magyarjai. Igen, volt egy ilyen célom, hogy valamiféle társadalmi tabló legyen rólunk. Ilyenek voltunk…
– Meg kellett felelni a belpesti értelmiségnek? Vagy mégis miért írt zsidótörténetet, amelyben A tanúból megismert fiktív karakter, Virág elvtárs felmenőit is megismerjük, egészen a középkorig visszamenőleg?
– Nem vagyok az a tipikus megfelelős alkat. Egy ideje itt lakom a Széna téren, amelynek a történetén keresztül egyébként az utóbbi pár évszázad magyar történelme simán elmesélhető. Amikor két-három éve ideköltöztünk, találtam egy pompás könyvet, amely a Vár felfedezéséről szól gyerekeknek, Tittel Kinga írta, A Várnegyed titkai a címe. A lányommal végigcsináltuk ezeket a „kincskereső túrákat”, és számomra is rengeteg újdonság volt. Például a vári zsidóság története. A tatárjárás után érkeztek, kiűzte, majd visszahívta őket Nagy Lajos, mert nélkülük nem ment a biznisz. Felépítik az új zsidónegyedet a Bécsi kapu – akkor Szombat kapu – és a mai Táncsics utca – akkor Zsidó utca – környékén, később remekül együtt élnek a törökkel. 1686-ban a Szent Liga csapatai visszafoglalják Budát a töröktől, a törökkel együtt harcoló zsidók nagy részét a keresztények megölik, rájuk gyújtják a zsinagógát. Elkezdett érdekelni ez a történet, hónapokig csak ezt olvastam, például a Mendel családról: ők voltak sokáig a prefektusok.
– De hogy jön ide Virág Árpád, A tanú karaktere?
– Az új zsidónegyedet a Várban Szombathelynek hívták, Joyce Ulyssesében a főhős, Leopold Bloom apukája, a zsidó Virág Rudolf pedig Szombathelyről vándorol ki Dublinba. A középkori zsidó Buda története egyszer csak összecsúszott a fejemben a Virágok-Blumok-Bloomok sztorijával és a Széna térrel, ahol lakom, majd egyetlen történetté lett. Bloom hazatér, újra Virág lesz, az ő fia a híres Virág elvtárs. Amikor felkérést kaptam a Budapest Nagyregény stábjától, hogy az I. kerületről írjak, már tudtam, hogy ezt fogom megírni.
– Az ávós Janikovszky Béla, Kardos György és további valós szereplők is előkerülnek. Már kedves nagypapiként…
– Az elbeszélő Virág elvtárs unokája, egy öngyilkosságra készülő drogos punk, ő mondja el a család történetét. Ő gyerekként természetesen így látja őket. Így szoktuk látni a nagyszüleinket… Főleg errefelé, ahol nemzedékek nőttek fel teljes elhallgatásban, a családi életben szinte semmit sem meséltek a gyerekeknek a szülők, nagyszülők a múltról, kedves anekdotákkal kenték el a történelmet. Ráadásul – és ezen mindig meglepődöm – máig sokkal szelídebb a társadalmi megítélése a kommunizmus bűnöseinek, mint mondjuk a náciké vagy a nyilasoké. Jobb körökben máig nem illik komcsizni, ávósozni. Mintha kommunista tömeggyilkosnak lenni bocsánatos bűn lenne. Biszku Béla, Péter Gábor és a többiek nyugodtan halhattak meg tisztességben megőszült idős emberekként, szinte senki nem zargatta őket. Talán ennek a közhangulatnak is volt köszönhető, hogy Horn Gyula négy évvel a rendszerváltás után miniszterelnök lehetett, ami számomra akkor is abszurdnak tűnt, és ma is annak tartom. Tulajdonképpen ez jelenik meg Virág elvtárs és az unokája viszonyában, de nem hiszem, hogy ez úgynevezett „aktuálpolitizálás” lenne, csak hát egy írónak azért valamit kell kezdenie a társadalom jelenével is.
– Egy történetében aktuális novella mégiscsak van a kötetben. Annak a mellettünk éppen zajló háború adja a kulisszáját.
– Szerintem nem lóg ki a kötetből ez sem: ugyanúgy nem politikai publicisztika, ahogy a többi történet sem az. Olyat írjanak azok, akik oda tudnak állni egy igazság mögé és azt határozottan hirdetni tudják.
Íróként nekem nem dolgom, hogy az egyetlen igazságot, a helyes utat mutassam meg. Olyan ugyanis nincs. Igazságok vannak. A próza az összetört igazságdarabokat gyűjti össze.
Az ukrajnai novellában is összetört az igazság, már senki nem érti, ki kivel van. Engem ebben a helyzetben sem az aktuálpolitika, hanem a k-európai identitáskáosz érdekelt. Ott ül a két öreg kárpátaljai magyar valahol Ukrajnában egy erkélyen, lövik őket az oroszok, merthogy az ő szemükben ők ukránok, de közben az ukránoknak sosem voltak eléggé ukránok, mert magyarok voltak, de a felmenőik meg sosem voltak elég magyarok a magyaroknak, mert zsidók voltak. Igazi kelet-európai csapdahelyzet. Itt aztán tényleg minden összetört.
– Amit a Nyugat nem ért, még a nagyon művelt franciák sem, akiknek fogalmuk sincs, mi az a Trianon – amint egy másik novellája mutatja elég érzékletesen.
– Az, hogy a párizsi irodalomprofesszornak fogalma sincs Kelet-Európáról, abban a novellában csak mellékszál, mert az az írás alapvetően az unalomról szól, a modern ember egyik alapvető létélményéről, amelynek bemutatása az irodalomban tulajdonképpen Flaubert-rel kezdődik. Az unalom mint tömegjelenség nagyjából a szeméttel egyidős. Kétszáz éve még alig létezett, ma pedig már a legjövedelmezőbb iparágak erre épülnek: az unaloműzésre. A vendéglátó-, a szex-, a szórakoztató-, a kábítószer-, a politika-, a turizmusipar és még sorolhatnám.
– Ezért nincs okostelefonja? Hogy ne stimulálja magát folyton?
– Nincs szükségem rá. Nem akarok fészbukolni a gőzfürdőben vagy bankolni a villamoson. Nem akarok négy kamerával szelfizni a kocsmában. Nem vagyok olyan fontos ember, hogy emailt kelljen írnom a WC-n. Nekem éppen elég, ha egy telefonnal lehet telefonálni és sms-t küldeni, és ha van rajta zseblámpa. Még egy sörnyitó mondjuk jól jönne… Nyáry Krisztián javasolta, hogy ragasszak egyet a butatelefonomra, azóta már vettem is egyet a Csíki Sörgyárban, ami éppen passzol a telómra. Az unalomba zuhant ember kiszolgáltatott, az unaloműző iparágak azt tesznek vele, amit csak akarnak. Erről próbál beszélni a fent említett novellám is.
– Jó sok perverzióval.
– Persze, hiszen a szexből is mi lett mára? Unaloműzés. Minél különlegesebbnek, érdekesebbnek, minél perverzebbnek kell lennie. De ez szinte mindenre igaz, a gasztronómiára például kiváltképp…
– Ácsi!
– Jó. Tehát: az ingerküszöb egyre magasabb lesz, már nem elég az „élmény”, már „élményrobbanás” kell. Ezt a szót nemrég egy reklámplakáton olvastam. De az élményrobbanás is kevés lesz hamarosan. Nincs megállás, robog az élményvonat, ki tudja, hol áll meg…
– Szóval dacosan kivonul a korból butuska kis telefonnal a kezében?
– Nem vonultam ki sehonnan, és az élet értelmére sem jöttem rá, az nagyon rosszat tesz egy írónak. Csupán próbálom a megmaradt kevés valódi dolgokat előnyben részesíteni. Valódi emberekkel beszélgetni a kocsmában, és nem kommentháborúzni a fészbukon, valódi könyveket olvasni a villamoson internet helyett, valódi ételeket enni. Nem azért járok vendéglőbe, hogy lefotózzam a kaját és kitegyem valahová. Próbálok nem dióként önmagába zárt fogyasztó lenni, hanem logosszal rendelkező társas lény. Az unalomipar börtöne helyett a két nagy görög találmányt, a párbeszéd, az eszmecsere helyszíneit választani: a szümposziont, vagyis a kocsmát, valamint az agorát, vagyis a piacot. Sajnos már ezek is a végét járják. Alig van már valódi kocsma, ahol az emberek nem a tévét vagy az okostelefonjukat bámulják. Érthető, sokkal egyszerűbb, ha készen kapod az eszmét, mintha folyamatos eszmecserékben változik, alakul a véleményed. A technika szerintem tök egyszerű. Előbb önmagadba zárnak, aztán eszmét is kapsz, majd ezután gond nélkül fogyasztasz. Bármit le lehet dugni a torkodon: a junk foodtól a politikai termékekig. Ezért próbálok valódi dolgokat csinálni: például valódi zenéket hallgatni koncerten és bakelitlemezről. De a könyvolvasás is ilyen valódi dolog: párbeszédet folytatsz egy íróval, aki lehet, hogy már ezer éve meghalt, de te eszmét cserélhetsz vele, alakíthatja a véleményedet. Esetleg még jól is szórakozol közben.
– Mi sokszor felröhögtünk új könyve olvastán, mi tagadás.
– Ha már az olvasó fizet a könyvért, ne untassuk! Próbáljuk meg elvarázsolni! Az író sokminden, többek között bohóc is, aki kimegy a porondra és sírást, nevetést egyszerre képes kiváltani. Novelláskötet esetében, amilyen ez is, különösen fontos szempont ez: novellát olvasni ugyanis szerintem nehezebb, mint regényt.
– Nehezebb? Három villamosmegálló alatt el lehet olvasni egy történetet!
– Éppen ez az! A regénynél alapesetben az olvasó az első ötven-száz oldal alatt felépíti magában a mű világát, a szereplőket, a viszonyokat, a kulisszákat. Aztán már jó dolga van, bekuckózta magát, csak falnia kell az oldalakat és lubickolni a történetben. A novelláskötet esetében ezt a belső építőmunkát tíz-húsz oldalanként újra el kell végezni, szinte nulláról kell újrakezdeni. Ez nagyon fárasztó metódus, főként most, amikor az emberek képzelőerejét ellustította a képi kultúra. A novella sokkal többet is bíz az olvasó fantáziájára, mint a regény, szóval melósabb olvasni. Számomra mindenesetre ez a próza csúcsműfaja – még akkor is, ha eladhatatlan, és mindenki a regényeket falja és díjazza világszerte. Sok zseniális író például a kánonon kívül szorul, csak azért, mert novellista. Például Tömörkény István, aki nem írt regényt vagy Gozsdu Elek, aki alapvetően novellista maradt. Őket és társaikat aztán jól „lekismesterezik”. Alig hallunk róluk, annak ellenére, hogy szerintem a legnagyobbak között lenne a helyük.
– Titóból novellák lesznek vagy regény?
– Nem tudom még. Sok éve megállapítottam, hogy tulajdonképpen három történelmi személy érdekel annyira, hogy regényt írnék belőle. Attila, Rózsa Sándor és Tito. Az első kettőt már megírtam.
Tito gyerekkorom óta érdekel. A nyolcvanas években minden évben mentünk nyaralni Szentesről Jugóba, a tengerpartra. Nekem az akkor valóságos Paradicsomnak tűnt kívülről. Mindent lehetett kapni a Levi’s farmertől a Donald rágón át a dobozos kóláig. Tiszta Amerika volt.
Ment a kemping kocsmájában az MTV, egy kis füzetbe kijegyzeteltem, miről szólnak a menő számok klipjei. Például Prince-től a Purple Rain. Aztán otthon, a szentesi Hámán Kató-lakótelepen elmeséltem szinte kockáról kockára a haverjaimnak, akik szájtátva hallgattak, mert ilyeneket itthon senki nem látott, csak a Zenebutikot. „Megjön a csávó a Harley-val, lila füst, aztán négerek táncolnak.” Hát ilyen nincs is, mondták a többiek csodálkozva. Szóval Jugó az én gyerekszememmel különleges, szinte édeni világ volt, és én ezt összekötöttem Titóval, akinek a képe minden falon ott lógott, fehér egyenruhában vagy drága öltönyben feszített büszkén. Hihetetlenül izgatta a fantáziámat ez az idegen bálvány… Kádár-képek azért nem lógtak a Közértben.
– Mára azért leomlott a bálvány?
– Le, bár az izgalom megmaradt. Tito útja, ha akarom, éppen fordítottja a Ceaușescu-sztorinak, utóbbi „jó kommunistából” lesz drakulai diktátor, előbbi a sztálini idők után létrehoz egy a körülményekhez képest liberális, élhető világot. Aztán tudjuk, mi lett a vége…
– Írja már a Tito-sztorit?
– Nem. Orvos nagyapámról és a feleségéről, Cserna-nagyanyámról írok éppen. 1944-ben Ingolstadtba telepítették ki az egész kórházat, nagyapámmal, nagyanyámmal együtt, anyám ott is született.
– Ezért volt tehát most Bajorországban!
– Igen. Látnom kellett a helyszíneket. Ez a történet számomra talán a legnehezebb azok közül, amiket eddig írtam. Ez lesz az első könyvem, amelyben ragaszkodnom kell majd az úgynevezett valósághoz. Viszont meg kell írnom, hiszen ha én nem teszem, senki más nem fogja. Úgyhogy most levéltárakban ülök, régi papírokat lapozgatok, fotókat nézegetek, az apám által végtelenül pontosan és aprólékosan elkészített családfát silabizálom naphosszat, próbálom feltérképezni a családi múltat. Minél többet tudok a családomról, annál egyértelműbb, milyen keveset beszéltek magukról.
– Térey-ösztöndíjasként megteheti, hogy ilyesmin dolgozik. Eszébe sem jutott, hogy nem fogad el pénzt a hatalomtól?
– Sokszor eszembe jutott, de végül eddig mindenkitől mindent elfogadtam. Ha majd kérnek cserébe valamit, amit én jó lelkiismerettel nem tudok teljesíteni, akkor visszamondom. Egyébként ilyenre még nem volt példa. Negyedszázada még senki nem kért tőlem mást cserébe, csak hogy írjak. Hiller Istvántól is elfogadtam a József Attila-díjat, meg Demeter Szilárdtól is a Térey-ösztöndíjat. Tegyük hozzá: egyiket se kértem, hanem kaptam. És egyikőjük sem kérte, hogy bármilyen módon támogassam a politikájukat. Szerencsémre elég hamar rájöttem, hogy nem akarok a politika közelében lenni, szóval nem fenyeget a veszély, hogy belekeveredem.
– Mi történt?
– 1989-ben Szentesen heten alapítottuk meg a helyi Fideszt. Egy-másfél év után rájöttem, hogy a politika nagyon nem az én terepem.
– Mert?
– Mert nagyon gyorsan érkeztek új figurák, akik tényleg politizálni akartak, azaz hatalmat akartak, míg a mi Fideszünk arról szólt addig, hogy nagykamaszként – senki nem volt nagykorú – kaptunk egy főtéri irodát, ahol azt csináltunk, amit akartunk. Naphosszat vetítettük a Kopaszkutyát, buliztunk, szülők és tanárok pedig oda az engedélyünk nélkül nem jöhettek be. Elég különleges idők voltak, ma már nehéz ezt elképzelni.
Azóta – Máraira hallgatva – próbálom távol tartani magam a „krajcáros értelemben vett politikától”.
– Éppen szülőföldjén, Szentesen áll a bál most a helyi drámatagozat bezárása miatt. Nem láttuk a tiltakozók között – ennyire távol tartja magát a politikától?
– Senki nem kért fel, hogy csatlakozzam, én pedig magamtól nem akarok tolakodni. Úgy láttam, hogy ezt a tiltakozást a volt drámaisok vezetik. Én nem voltam az. Bár a drámai tagozat hatása az egész gimnáziumban érezhető volt, egy nagyon szabad, kreatív, inspiráló hangulat lengte be az iskolát, ami rám is hatott persze. Egyáltalán nem átlagos, nagyon különleges iskola volt, csodás tanáregyéniségekkel, akik egy életre meghatározták az én gondolkodásomat is – például Poszler Dino vagy Dózsa Erzsi. Szívesen csatlakozom tehát a tiltakozókhoz, ha erre kérnek. Ez egyébként régi történet, mármint hogy a drámai tagozat szúrja a helyiek egy részének a szemét. Szentes mégiscsak egy poros, lassú kisváros a Barbaricumban, az én időmben „hippi- és bohócképzőnek” csúfolták a drámatagozatot. Vonultak az utcán a diákok, énekeltek, és úgy voltak felöltözve, mint a Janis Joplin – nekem ez nagyon tetszett, de persze sokaknak nem. Nem csodálom, hogy most is akadnak, akik legszívesebben megszüntetnék ezt az egész „komédiás vircsaftot”.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
hirdetés
