Szégyellhetjük magunkat – erdélyi hegység vádol minket egy különleges természetfilmben
Egyszemélyes stábként, közel három év alatt forgatta le filmjét a varázslatos szépségű Erdélyi-szigethegységről Szendőfi Balázs. A halkutató-természetfilmes messze többet akart, mint lélegzetelállító snittekkel elkápráztatni a nézőit. A Hegyizene rendhagyó szembesítés, amely egyszerre gyönyörködtet és késztet önvizsgálatra. Tömény társadalmi tudatformálás – a természet erejével.
Kijózanító. Szemléletformáló. Ütős. Ilyen és ehhez hasonló szavakkal jellemzik a nézők Szendőfi Balázs halkutató, természetfilmes a Pannon-síkság és az Erdélyi-medence közt felmagasodó vízválasztóról, az Erdélyi-szigethegységről készített rendhagyó filmjét, amely egyfajta kiáltvány. Mindannyiunkhoz szól és mindünket vádol. A Hegyizene fájdalmas üzenet, amelyben a 145 millió éves „hegy izen” arról, milyen fantasztikusan gazdag élővilággal, milyen jól felépített rendszerrel működött az eddig eltelt évmilliók alatt. Mostanáig. „Rá tudtam kapcsolódni egy olyan rendszerre, ami valószínűleg a mi életünkben létezik utoljára az emberiség történetében, és e történet vége után is még hosszú idő lesz, mire újra felépül” – mondja a Hegyizenéről Szendőfi Balázs, akitől megszokhattuk már, hogy a filmjeivel nem csak elringat: fel is ráz.
A természetfilmes-természetvédő, aki egyszemélyben írja, rendezi, forgatja, vágja és menedzseli az alkotásait, nemcsak anyagilag, de a szó kompromisszumot nem ismerő értelmében is független alkotó. Ma már nem is pályázik támogatásra filmjei elkészítéséhez, mert nem hajlandó a szponzorok elvárásainak megfelelően meghamisítani a valóságot és az érintetlen természet illúzióját kelteni ott, ahol az ember nagyon is nyomot hagyott. Filmjei finanszírozását inkább egy harmadmagával létrehozott alapítványon keresztül intézi. A Hegyizene mind közül a legszemélyesebb filmje, hiszen ennek a zenéjét is részben ő szerezte, sőt, ő is játssza.
Amikor a filmjeit nézzük, az az érzésünk, azért képes annyira közel hozni a természetben lejátszódó drámai jeleneteket éppúgy, mint a legbensőségesebb, meghitt pillanatokat, mert ő inkább tartozik ahhoz a világhoz, mint a kamerán innenihez. Aki ismeri Balázst, tudja, hogy ez nem áll messze a valóságtól. Az andalító, csodaszép képsorok, a fantasztikus lassítások, az állatvilág érdekes összefüggéseit magyarázó ráközelítések újra és újra elvarázsolják a nézőt, ám a rendező ezúttal sem hagy kétséget afelől, hogy ennél többet akar. Felrázni, felháborítani, szégyenérzetet kelteni –és velünk együtt visszafordítani a természetet pusztító folyamatokat.
Balázs sokszor elmondta: természetfilmesnek lenni ma Magyarországon azért nehéz, mert itt már jóformán nincs természet. A tavaly bemutatott Volt egyszer egy vadvízország című filmjében, amelyet – annak ellenére, hogy a köztévé „egyéb” okokra hivatkozva nem tűzte műsorára – már közel félmillióan láttak, mindennél hatásosabban szemlélteti a problémát, amikor az egykori Sárrétből véletlenül fennmaradt kis foszlányról felemeli a kamerát. A pici természetsziget körül, ameddig a szem ellát, geometrikus formákban sorakoznak a megművelt szántóföldek, amelyeken emberfeletti erőfeszítéssel, a környező folyókból hordva próbálják pótolni a kiszorított természetes vizeket. Az már abban a filmben is elhangzik Gáti Oszkár hangján:
„A természet még mindig helyrehozható, a tudás is megvan hozzá, csak a szándék hiányzik.”
A Hegyizene most még tovább megy.
Szendőfi Balázs ebben a filmjében új hangnemmel kísérletezik. Az általa írt narrációban megszemélyesíti a hegységet, amelynek szemszögéből, egyes szám első személyben meséli el a történetet. Most már nyíltan fogalmaz: „Változás közeleg, amit csak akkor vészelhettek át, ha magatok is változtok.” Az andalító képsorokat nézve, amelyekben ismét belefeledkezhetünk a kristálytiszta hegyi patakok gazdagon áradó vizének látványába, bepillantást nyerve az abban buzgón szaporodó békák, halak és szalamandrák mindennapjaiba, és csodálhatjuk a víz alatt mászó bogarak vagy éppen a felszín alatt „repkedő” vízirigó tevékenykedését, rádöbbenünk, minden élőlény a természettel harmóniában él, szemben „a bolygó csúcsragadozójának szerepében tetszelgő értelmes fajjal”, az emberrel.
Szendőfi Balázs madártávlatból enged ránézni a tájra, amelynek így nemcsak a szépségeire csodálkozhatunk rá, de egyszerre feltűnik az is, milyen tájidegenek a sehová nem vezető aszfaltcsíkok a völgyekben, a keréknyomok, a patakokat szegélyező, tarka szemétáradat és a bányákból kiömlő kénsavas, cianidos, nehézfémekkel teli szennyvíz, amely hol vérvörösre, hol élénk zöldre festi a vizeket. Miután a film jó része a még érintetlen területeken működő harmóniát ábrázolja, döbbenetes erejű a ráébredés, amit a szennyezett szakaszokra ráforduló kamera hoz.
A három éven át forgatott film számtalan különleges, megismételhetetlen jelenetet örökít meg. Nézőként elszórakozhatunk azon, hogyan veszekszik egy pettyes és egy alpesi gőte egy gilisztán, elámulhatunk a kárpáti kék meztelencsiga valószínűtlenül élénk színén, és meghökkenhetünk, amikor rájövünk, hogy télen a hókristályokon hószúnyog mászkál a bércek között. A természetfilmes a szakavatottakat is ámulatba ejtő snittekkel gazdagítja a filmélményt, lencsevégre kapja például a vízirigógyerek első merülését vagy a szabad szemmel alig észrevehető, fél egérkényi vízicickány villámgyors cikázását, amely jelenetért önmagában háromszor utazott vissza a hegyek közé.
– Egy vízirigó merülésére volt beállítva a kamerám, amikor a több órás felvételen észrevettem, hogy átsuhan az apró cickány. Háromszor kellett ugyanazon a helyen felvételeket készítenem, hogy újra láthassam. Két napig folyamatosan bent volt a vízben két kamera, amelyekre makrolencsét szereltem. Így sikerült megörökíteni azokat a képsorokat, amelyek bekerültek a filmbe, és amelyeken tízszeres lassításban látható a vízicickány – meséli Szendőfi Balázs, akinek a több napnyi felvételt valós időben kellett visszanéznie ahhoz, hogy kiderüljön, sikerrel járt-e az expedíció. – Amikor halakról forgatok, általában gyorsítva nézem át a felvett anyagot, a vízirigó és a cickány azonban olyan gyorsan merül alá, hogy még valós időben is alig látható, egyetlen villanás az egész – teszi hozzá és bevallja: „komoly endorfinpukkanás” volt, amikor a negyedik óra után egyszer csak megpillantotta a felvételen az állatot, amelyre „vadászott”.
Amikor korábbi filmjeihez kárókatonákról, vöcskökről kezdett felvételeket készíteni, hamar rájött: nem elég egy-két órára betenni a vízbe a kamerát, mert ezek az állatok sokkal ritkábban bukkannak fel a felszín alatt. A nyolc-tíz órás kameracsapdázáshoz szükséges víz alatti akkumulátortöltésre azonban még nincs kielégítő megoldás, így erre saját magának kellett kitalálnia valamit. Amikor erről mesél, eszünkbe jut, amit Daróczi Csaba mondott nekünk néhány hónappal ezelőtt, tudniillik, hogy a magyar természetfotósokat a kreativitásuk emeli ki a sorból. Balázs is maga oldotta meg a problémát, méghozzá akváriumragasztóval, amivel sikerült vízálló módon rögzítenie egy töltőkábelt az egyik kamerába. Ennek a megoldásnak köszönhetjük többek közt a film első pár percében látható varázslatos vízirigós felvételt.
Szendőfi Balázs általában mindössze egy hátizsáknyi felszereléssel, egyedül forgat, és állítja, hogy nem használ olyan eszközt, amit mások ne használnának az esküvőjük vagy a nyaralásuk megörökítésére, beleértve a drónt is. Nincs előzetes koncepciója, csupán nyitott szemmel jár és azt dokumentálja, amit lát. Ugyanakkor előfordul, hogy egy-egy téma megörökítéséhez engedélyre van szüksége. Így történt ez a Torockói-hegységben fészkelő szirti sasokról készített felvételek alkalmával is, amelyeket részben a romániai természetvédők kedvéért is dokumentált.
Miközben rendre sérelmezi a természetet zavaró emberi jelenlétet, az egészen közelről rögzített jeleneteket látva joggal merül fel a nézőben kérdés, nem zavarja-e meg ő is a filmezéssel az állatokat. Az például világosan látszik, amikor a lélegzetelállító magasságban, 900 méterrel a tengerszint fölött lencsevégre kapott szirti sas fél szemmel a kamerára sandít. Szendőfi Balázs azonban megnyugtat, a teleobjektívvel ellátott drón a felvétel pillanatában 30-40 méteres távolságban volt az állattól, amely szemmel láthatóan egyébként is szokva lehetett az emberi jelenléthez, hiszen a környezetében sétarepülők is gyakran feltűnnek, így a filmezés nem nagyon izgatta.
A nagytestű ragadozó madarakhoz nem is tanácsos túl közel merészkedni az értékes eszközzel. Mint megtudjuk, a francia idegenlégiónak vannak kifejezetten drónok elfogására kiképzett szirti sasai. – Ha megtanulja, hogy alulról kell ráfogni, biztosan elviszi a készüléket, úgyhogy én inkább elsőbbséget adok, ha a légtérben megjelenik egy szirti sas. Amikor egy tájat filmezek és közeledni kezd egy pont a távolban, inkább lejjebb ereszkedem vagy leszállok a drónnal – magyarázza a természetfilmes, aki nemcsak a szirti sasoktól, de a föld leggyorsabb állataként számon tartott vándorsólyomtól is óvakodik. Ez a madár 300 km/órás sebességet meghaladó zuhanórepüléssel gázolja el ellenfelét a levegőben, így könnyen végez a drónokkal is. Bár Magyarországon ritkán fut össze ezekkel a madarakkal, a Szigethegységben mindkettő viszonylag gyakori, így Balázs igyekszik elkerülni a velük való konfrontációt.
Az Erdély kapujaként is emlegetett Szigethegységbe Szendőfi előző filmje apropóján látogatott el. Rögtön tudta, hogy ide vissza kell térnie egy kifejezetten ennek a tájnak szentelt filmért. Arra pedig már a 75 perces Hegyizene készítése közben rájött, hogy a téma szétfeszíti egy egész estés természetfilm kereteit. Hogy egy újabb egész estés részben dolgozza majd fel a többi élményét, vagy a különböző területekre fókuszáló, rövidebb tematikus részekkel jelentkezik ezután, azt még nem döntötte el. Az viszont,
hogy folytatás következik, egészen biztosra vehető, hiszen az Erdélyi-szigethegységet érintő legnagyobb problémáról még említést sem tett a filmben a rendező.
Annak ellenére, hogy Románia kivételezett helyzetben van, hiszen Skandináviát leszámítva Európa megmaradt őserdeinek több mint ötven százaléka itt található, meglehetősen tékozlóan bánik természeti kincseivel. – Észak-Erdélyben nem egy olyan természetre súlyosan káros zagytározó van, mint amit a filmben bemutattam, hanem húsz-harminc. A legális és az illegális erdőirtás azonban még ezeknél is nagyobb károkat okoz a területnek. Hiába védettek ezek az tájak, a fakitermelésről a területek tulajdonosai teljhatalmúan döntenek, arról nem beszélve, hogy Romániában az állam után a második legnagyobb erdőtulajdonos az IKEA – mondja Szendőfi Balázs, aki úgy tapasztalja: amerre kiépítik az utat a hegyek közt, az a terület onnantól előbb-utóbb elveszett.
Bár a Hegyizene rendezője a kollektív felelősségünkre hívja fel a figyelmet, amikor arról faggatjuk, mit tehetünk annak érdekében, hogy a természetet kizsigerelő emberi magatartás ne legyen végzetes a bolygónk számára, kiábrándító választ ad. – Nem tudok olyan receptet mondani, amit ha egyénenként megváltoztatunk az életünkben, számottevően jobb lesz például ennek a hegységnek. Fontos, hogy okosan bánjunk a környezetünkben a gyeppel vagy a vízzel, de
a személyes erőfeszítésekkel csak lokális sikereket érhetünk el.
Mivel a tapasztalat azt mutatja, hogy nem túl hatékonyak a természetvédelmi törekvések, ha globális eredményeket akarunk elérni, nem tehetünk mást, mint hogy leváltjuk a vezetőinket. Olyan eredményt, ami a teljes hálózatra hatással van, sajnos csak országvezetői szinten lehet elérni – magyarázza a természetvédő-természetfilmes.
Szendőfi Balázs még a közelmúltban – az emberiség történetében először – elfogadott uniós természet-helyreállítási rendelettel kapcsolatban is óvatosan fogalmaz. Az EU-s rendeletről nem véletlenül szavaztak a magyar elnökség előtt, hiszen több mint valószínű, hogy amíg országunk áll az unió élén, nem kerülhetne napirendre a kérdés. A rendeletet Magyarország nem támogatta, és csak az osztrák környezetvédelmi miniszter személyes döntésének köszönhetően ment végül mégis át. (A politikust, akit ősztől akár le is válthatnak, beperelte döntéséért az osztrák kancellár, aki talán az országára vonatkozó igent is vissza akarja vonatni.) – Ha ez a rendelet mégis hatályban marad és sikerül betartatni, az komoly előrelépés lehet, legalábbis európai szinten, hiszen akkor végre nemcsak a megmaradt természet-szilánkok megőrzésére fogunk koncentrálni, hanem megkezdődhet a folyamatok visszafordítása is – mondja Szendőfi Balázs, aki egyetért azzal a David Attenborough-i véleménnyel, amely szerint
a bolygónk komoly százalékát vissza kell vadítani – tehát fel kell rajta hagyni a gazdasági tevékenységgel – ahhoz, hogy ne omoljanak össze az ökológiai rendszerek,
amelyek mind az életünket, mind a GDP-nk nagyobb százalékát adják.
Amíg viszont ezek a folyamatok nem indulnak el, addig az egyszeri természetfilmesnek marad a kamerája. Ez azonban nem is olyan kevés, hiszen a vezetők leváltásához végső soron a társadalmi tudat formálásán keresztül vezet az út. Aki szívesen átengedné magát ilyen jellegű tudatformálásnak, látogasson el valamelyik vetítésre, vagy ad absurdum szervezzen egyet saját, helyi közössége számára. A Hegyizene legközelebb július 11-én Békéscsabán a Csabagyöngyében lesz látható, a fővárosban július 18-án a Római-parti Felliniben, július 20-án a H13 Kultpontban vetítik, és bár folyamatosan gyarapszik a vetítőhelyek száma, annyi már biztos, hogy ősztől műsorra tűzi a szentendrei PART mozi, a szolnoki TiszapART mozi, a békéscsabai Center mozi és a bölcskei filmszínház.
Fotók: Szendőfi Balázs jóvoltából
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
