Megint nem törtek át – Franciaországban a bizonytalanság az új bizonyosság
Az előrehozott választás első fordulója után úgy tűnt, semmi sem állítja meg Marine Le Pen pártját, hogy egyedül vagy másokkal együttműködve, de kormányt alakítson. Az Európai Unió hatalmi egyensúlyát is befolyásoló áttörés végül elmaradt, a radikálisok a dobogó első foka helyett csak a harmadikra állhattak fel. Bár a franciák jelentős részének elégedetlensége soha nem látott méretű RN-frakciót eredményezett, a többség még inkább szavaz bárkire, mint Le Penékre. Az összefogás nagy nyertese a szélsőbal, de az ország leginkább kormányozhatatlannak tűnik. Gyorselemzésünk az okokról és a várható következményekről.
Megint nem törtek át.
A francia előrehozott választások második fordulójában elmaradt a sokak által várt, sokak által félt változás: nem lesz jobboldali radikális kormánya az EU második legnagyobb tagállamának. Miután Emmanuel Macron június 9-én bejelentette a Nemzetgyűlés feloszlatását, az elinduló villámkampány alatt, majd a június 30-i első forduló után úgy tűnt, a Marine Le Pen által fémjelzett Nemzeti Tömörülés (RN) a hatalom kapujában áll. Még az európai parlamenti választáshoz képest is erősödtek, a leadott szavazatok több mint 33 százalékát szerezték meg, a második helyen álló baloldali blokk 28, Emmanuel Macron centristái pedig 20 százalékot kaptak. Utóbbiak az elnök népszerűtlensége miatt szenvedtek (az őt támogató pártok képviselői nem is rakták plakátjaikra), a sebtében összerántott baloldali koalíció pártjai (szocialisták, zöldek, kommunisták, szélsőbaloldaliak) majdnem annyit foglalkoztak egymás szapulásával, mint a választók meggyőzésével.
Bár az első fordulót követő előrejelzések szerint az RN kicsivel elmaradt a 289 fős abszolút többségtől, a kombinációk már arról szóltak, vajon a jobbközép republikánusok megtámogatnának-e szavazataikkal egy RN-kormányt.
Úgy tűnt, hogy Marine Le Pen, akinek apja fél évszázada kezdte meg a hatalom felé való hosszú menetelést az 1974-es elnökválasztáson, a győzelem kapujában áll.
Reálisnak tűnt, hogy ma reggel már arról szólnak a hírek, az RN elnöke, a mindössze 28 éves Jordan Bardella miképpen lesz Franciaország miniszterelnöke.
A választók azonban másképp döntöttek: az RN mindössze a harmadik legerősebb frakció lesz. Az 577 fős Nemzetgyűlésben a baloldali blokknak végül 180, az elnököt támogató centrista-liberális pártoknak 163, az RN-nek szövetségesével együtt 143 képviselője lesz; rajtuk kívül még a jobbközép Republikánusok rendelkeznek komolyabb, 66 fős frakcióval. (A többi mandátumot kisebb jobb-és baloldali pártok, függetlenek és regionalisták szerezték meg.) Egyfelől soha nem volt ilyen erős az RN, hiszen 2007-ben egyetlen mandátumot sem szereztek, 2012-ben kettőt, 2017-ben nyolcat, 2022-ben pedig 89-et. Másfelől számukra csalódás az eredmény, hiszen a hatalom megszerzésének lehetősége végül délibábnak bizonyult.
Az eredménynek egy taktikai és stratégiai oka van. A kétfordulós egyéni rendszerben minden jelölt bejutott, aki a regisztrált szavazók legalább 12,5 százalékának támogatását megszerezte. A legtöbb helyen a második fordulóban jellemzően egy macronista, egy RN-jelölt és egy baloldali induló került be. Itt viszont beindult a visszalépések cunamija: az RN mandátumszerzésének megakadályozása érdekében az esélyesebb centrista jelölt javára visszalépett a baloldali induló és fordítva. Több mint 200 választókerületben történt meg ez a politikai manőver, s bár kétséges volt, a szavazók végül jelentős arányban követték a pártok vezérkarainak javaslatát.
Ennek oka pedig a választás stratégiai szintje. Noha Marine Le Pen az elmúlt évtizedben mindent elkövetett imázsának polírozásárra, s még saját apját, Jean-Marie Le Pent is kizáratta a pártból,
sok francia szemében ez még mindig az a párt, amelyet az idősebb Le Pen annak idején Waffen SS-veteránokkal és a háború idején a nácikkal együttműködő kollaboránsokkal alapított.
Másokat az RN programjának, mondjuk így, fluiditása aggasztott. A párt egyfelől melonizálódott, azaz az olasz Giorgia Meloni mintájára igyekezett meggyőzni a piacokat arról, hogy hatalomra kerülése után felelős költségvetési politikát folytat majd. (Ennek azért van jelentősége, mert a francia állam finanszírozása irdatlanul költségigényes: csak a felvett hitelek kamatkiadása évente 55 milliárd eurót tesz ki.) Ezzel párhuzamosan viszont a párt bőkezű programot is hirdetett, például az energiaárak befagyasztását, a minimálbér emelését, az áfa csökkentését ígérte. Azaz mindent, ami enyhíti az országban felhalmozódott szociális feszültségeket. Csakhogy költségvetési forrás aligha lett volna ezekre, a program teljesítéséhez szükséges hitelfelvétel pedig tovább porlasztotta volna a francia államháztartás amúgy sem sziklaszilárd épületét. A bevándorlás szabályozása régi ígérete az RN-nek, s a választók el is hitték a pártnak, hogy ezt komolyan gondolják, ám ebből mégsem lett a választásokat eldöntő tényező.
Az RN visszaesése mindenesetre nem jelenti, hogy a franciák most megfordulhatnának a politikai zsákutcában: rendkívül bizonytalan, milyen kormányuk lesz. A legnagyobb frakció az Új Népfrontnak nevezett baloldali koalícióé, amelyen belül a legtöbb képviselői helyet a szélsőbaloldali Jean-Luc Mélenchon Engedetlen Franciaország nevű pártja szerezte. Csakhogy a baloldali blokk sem rendelkezik többséggel,
Mélenchon miniszterelnökségéből pedig még saját elvtársai sem kérnek: jakobinus, agresszív stílusa, pártja egyes képviselőinek leplezetlen antiszemitizmusa a mérsékeltebb baloldaliakat is visszarettenti.
Ők nem titkoltan kényszerűségből álltak össze vele az előrehozott választás előtt. Ráadásul a baloldali blokk gazdasági programja sem bánt szűkmarkúan az ígéretekkel, hiszen az RN-éhez hasonló programpontok mellett még a nyugdíjkorhatár azonnali csökkentését is írásba adták. A korhatár emelését kínkeservesen, jelentős népszerűségvesztés mellett éppen Macron vitte át, mondván: az állam már képtelen kigazdálkodni a bőkezű nyugdíjkassza egyre nagyobb hiányát.
Egyelőre megjósolhatatlan hogy, a három hasonló nagyságú, de egymással kevéssé kompatibilis blokkból végül milyen kormánytöbbség lesz. Van olyan elképzelés, hogy a balközép, a mérsékelt zöldek, a macronisták és a jobbközép felsorakozna egy technokrata miniszterelnök mögött, némileg emlékeztetve arra, ahogy az olasz kormányválságokat rendszerint egy bankár vagy egy főtisztviselő (Mario Monti, Mario Draghi) kvázi szakértői kormányfői kinevezése szokta megoldani. E kombinációnak nemcsak az a gyengesége, hogy igencsak szűken lenne meg a 289 fős többség. Az is, hogy a pártok már a 2027-es elnökválasztásra sandítanak. Mivel Emmanuel Macron nem indulhat újra, a szóba jöhető politikusok nem csak reggel, borotválkozás közben gondolnak az Elysée-palota megszerzésére. Ehhez viszont nem jó ómen részt venni egy borítékolhatóan ingatag és népszerűtlen intézkedések meghozatalára kényszerülő kormányban. Akárhogy is alakul: a töredezett Nemzetgyűlés azt vetíti előre, hogy Franciaországban a bizonytalanság az új politikai bizonyosság.
Nyitókép: az ünneplő népfrontosok által megrongált Köztársaság-emlékmű Párizsban (fotó: Edouard Monfrais-Albertini / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
