Az oroszok trollkodnak, a NATO tanácskozik – nézőpont a keleti szárnyról
A NATO-országok vezetői ma Washingtonban találkoznak, hogy irányt adjanak a szervezetnek. A csúcstalálkozó a magyar kormány számára olyannyira nem közömbös, hogy Orbán Viktor a minap nagyívű cikket jelentetett meg a Newsweekben a NATO jövőjéről. A mostani csúcstalálkozó valóban jóval fontosabbnak ígérkezik némi diplomáciai szendvicseszegetésnél. Háttér vendégszerzőnktől.
Idén hetvenöt éve alapították azt a védelmi szervezetet, amely túlélte a Szovjetunió bukását, s amelyet politikai-katonai szervezetként annyira fontosnak és vonzónak tartanak, hogy a 2022-ben kiterjedtté váló orosz–ukrán háborút követően két újabb európai állam, Finnország és Svédország csatlakozott hozzá. A jelenleg is zajló háború árnyékában és még az őszi amerikai elnökválasztás előtt a NATO-országok vezetői július 9. és 11. között Washingtonban találkoznak, hogy irányt adjanak a szervezetnek. A csúcstalálkozó a magyar kormány számára olyannyira nem közömbös, hogy Orbán Viktor a minap nagyívű cikket jelentetett meg a Newsweekben a NATO jövőjéről.
Többről szól tehát ez a mostani tanácskozás, mint Ukrajna esetleges NATO-csatlakozása, vagy az, hogy Kijev a következő időszakban milyen módon és mennyi támogatást kap. A fontosabb kérdések között jó eséllyel nemcsak a védelmi kiadások minimumszintjének újraszabása szerepel majd, de az is, hogy a NATO hogyan tud olyan hiteles elrettentési politikát folytatni, amelybe beletartozik a nem katonai eszközök alkalmazása is. Ezeken túlmenően,
saját hitelessége fenntartása érdekében, a NATO amellett sem mehet el szó nélkül, hogy orosz oldalról időről időre felvetődött az atomfegyverek bevetésének lehetősége.
Magyar szempontból sem érdektelen, hogy az orosz fenyegetésnek leginkább kitett európai államok ezekről a kérdésekről hogyan gondolkodnak, s hogy milyen irányban változik a szervezet, amelyet a tagok állampolgárai alapvetően még mindig vonzónak tartanak.
Túl a két százalékon
A NATO-n belül 2014-ben született arról döntés, hogy a tagállamok saját GDP-jük két százalékát fogják védelmi kiadásokra fordítani. Az elmúlt évtizedben a tagállamok – tisztelet a kivételnek – a küszöb elérését nem siették el, azonban a kiadások emeléséről, illetve a szint megtartásáról szóló diskurzusokat a 2022-es Ukrajna elleni orosz agresszió (legalábbis a közép-európai térségben) teljesen megszüntette. A NATO keleti szárnyán lévő országok különböző mértékben ugyan, de rendesen rákapcsoltak a védelmi kiadásokat illetően: a sort az a Lengyelország vezeti, amely GDP-arányosan idén négy százalékot tervezett elkölteni erre a célra. Varsót és a többi térségbeli államot azonban az anyagi lehetőségek szűkössége egyformán érinti, s egyre inkább előtérbe kerül a (részben) hazai előállítású eszközök beszerzése és rendszerbe integrálása – itt ugyanúgy szó van olcsó drónokról, mint nehézfegyverzetről. Azzal azonban, hogy pusztán a kiadások nagyságáról esik szó, kevesebb tér nyílik arra, hogy megértsük: ennek az összegnek nem pusztán a beszerzéseket és a fejlesztéseket, hanem a béreket, illetve a kiképzési és működtetési költségeket is fedeznie kell.
A kiadásokkal kapcsolatban két nagyobb kérdés „lóghat” a levegőben:
- lesz-e bejelentés a kétszázalékos küszöb emeléséről, illetve
- kell-e növelni az eszközbeszerzés és a hozzá kapcsolódó K+F-kiadások egyötödös részarányát?
Az európai NATO-szövetségesek szerepe
Az elmúlt hónapok egyik forró témája az Európában lévő nukleáris fegyverek jövője volt, s ez – bármennyire is ijesztőnek tűnhet első blikkre – több szempontból is természetesnek tekinthető. Az egyik tényező az, hogy az orosz fegyverarzenálon belül az atomfegyverek relatív súlya megnőtt (a hagyományos fegyverarzenáljuk Ukrajnában folyamatosan pusztul). A NATO már korábban megfogalmazta, hogy a nukleáris elrettentés ugyanúgy fontos – ebből a szempontból nincs új a nap alatt. Változás abban van, ahogy az Egyesült Államok a saját maga szerepére tekint, s ezzel párhuzamosan az európai NATO-szövetségeseknek milyen szerepet szán. Amerikában az elmúlt években új, elnöki ciklusokon átívelő nagystratégia (grand strategy) kidolgozása zajlik, amely fő fenyegetésként Kínát jelöli meg. Ezen nagystratégia megalkotásában a publikusan és mozaikosan elérhető információk szerint a 2016 és 2020 közötti Trump-adminisztráció több állami középvezetője, illetve velük együtt dolgozó kutatók vesznek részt – a kör súlyát az eddigi külpolitikai gyakorlati hozzájárulásukon kívül az adja, hogy egyes tagjai a sajtó szerint egy esetleges második Trump-elnökség esetén újfent kormányzati szerepet kapnának.
Az eddig publikált elképzelések szerint Washington számára a stratégiai dilemma az, hogy a Kína által jelentett esetleges fenyegetés miatt nagyobb szerepet kell vállalnia a Távol-Keleten, azonban Európából teljes mértékben nem vonulhat ki. Valamifajta feladatmegosztásra kell törekedni a szövetségen belül, amelynek egyik eleme az, hogy az Egyesült Államok milyen képességeket von ki Európából – de az is, hogy az európai NATO-tagállamok valamennyi képességet a Távol-Kelet számára bocsátanak rendelkezésre. (Az Európában kieső képességek pótlását értelemszerűen kontinensen belül kellene megoldani, s éppen emiatt válik fontossá a beszerzések kérdése: vannak olyan képességek, amelyek elvégzésére az európai hadiipar nem tud eszközt gyártani – így ezek az amerikai gyártók megrendeléseit gyarapítják.)
Visszatérve a nukleáris elrettentésre: a védőernyőt az amerikaiak a britekkel és a franciákkal közösen tudják biztosítani. Ezen a téren képességkivonás nem lesz. A kérdés, hogy a nukleáris fegyverek célba juttatását milyen országok milyen eszközökkel lesznek képesek elvégezni. A közép-európai térség számára ezek miatt kérdés, hogy a fent vázolt nagystratégiaával kapcsolatos terveket az idei NATO-csúcs mennyire igazolja vissza. A keleti szárnyat ugyanúgy érinteni fogják a térségbeli katonai mobilitás (pl. út-, vasút-, hídfejlesztés) jövőjével kapcsolatos elképzelések. Az atomfegyverekkel kapcsolatban a fő kérdés, hogy bővül-e azon államok köre, amelyek vállalják ilyen eszközök befogadását – vagy esetlegesen még ennél is többet. A lengyelek már bejelentkeztek: elképzelhetőnek tartják, hogy belépnek ebbe a körbe (biztosnak csak az tekinthető, hogy az országban már zajlik a szakmai diskurzus).
Minden áramlat a Boszporuszhoz vezet?
A svéd és a finn csatlakozás hatással volt a Balti-tenger biztonsági környezetére, de ez nem járt azzal, hogy az orosz aktivitás teljesen megszűnt volna a térségben.
Ne legyenek illúzióink: az oroszok rendesen trollkodnak – legutoljára azzal, hogy a tengeri határok megváltoztatását vetették fel –, ezzel NATO-erőforrást kötve le a Balti-tenger környékén.
A tengereket nézve a NATO-t nagyobb potenciális kihívások a Fekete-tenger térségében érhetik, bár e veszély hatásai részben csökkentek azzal, hogy a tenger nyugati medencéjéből az oroszokat sikerült kiszorítani. A relatív súlynövekedés magyarázhatja, hogy – bár a legvégén Mark Ruttét választották meg, de – Klaus Iohannis román köztársasági elnök is bejelentkezett a NATO főtitkári pozíciójára.
Kérdés azonban, hogy milyen tervei vannak (ha egyáltalán) a NATO-nak a Fekete-tenger keleti medencéjével, valamint hogy a térség relatív súlynövekedésével párhuzamosan Törökország szerepe hogyan változik. Ankara politikai szinten eddig is együttműködött mind Varsóval, mind Bukaresttel – s a júliusi csúcs előtt Radosław Sikorski lengyel külügyminiszter ebben a körben találkozott partnereivel. A fő téma – mily’ meglepő! – a keleti szárny megerősítése volt.
Közös fellépés a belbiztonságra leselkedő veszélyek ellen?
2022-t követően elsősorban megint Lengyelországban történtek olyan események, amelyek mögött az illetékes varsói szervek valamelyik orosz titkosszolgálatot sejtik. A lengyelek szerint az orosz „svédasztalon” például a katonai szállítmányok megfigyelése, az ellenük elkövetni tervezett szabotázs, gyújtogatás, besúgóhálózat fenntartása, (ukránellenes) társadalmi feszültségkeltés szerepelt. A belbiztonsági faktoron túlmenően ezekben közös az is, hogy mindegyikük egy fegyveres konfliktust egyértelműen kiváltó szint alatt marad. Nem kizárt, hogy a NATO intézményileg is lépni tervez e fenyegetésekkel szemben: kétoldalú alapon az Egyesült Államok már több térségi állammal (Romániával, Bulgáriával, Csehországgal, Lengyelországgal) kötött megállapodást a dezinformációval szembeni közös fellépés elősegítésére.
Nyitókép: az ukrán zászlót viszik az ülésterembe a NATO vilniusi csúcstalálkozóján 2023. július 12-én (fotó: AFP/Odd Andersen)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
