Papp István: Egy napom, otthon
E rövid kis elmélkedés afféle nemzedéki látlelet szeretne lenni: egy 45 éves ember tűnődése, aki közel két évtizede hagyta el szülővárosát, s minden visszatérése alkalmával mintha jobban érezné ott magát. Vendégszerzőnk, Papp István történész személyes hangú írása szülővárosáról, Mezőtúrról, valamint az otthonosságról, a kifutó generációkról, az alföldi kisvárosok öntudatáról és a reményről.
Amikor az idő barázdái újabb és újabb köröket formálnak életünk térképén, hajlamossá leszünk átgondolni némely dolgokat. Ilyesféle lehet az otthon fogalma. Ez nem azonos a fizikailag birtokolt és lakott ingatlannal. Több annál. Nem csupán egy lakás vagy ház: beleértődik a környékbeli utcák hálózata, a táj, ahol megtelepedtek őseink, az ismerősök, akik még futnak, s azok is, akiknek futása már véget ért e világban. Meg persze az emlékeink, melyek makacsul és szelíden elébünk tolulnak, s megcsiklandoznak minket, mint Proust regényében a sütemény illata.
E sorok írója azzal a szándékkal készített úti jegyzeteket, hogy bemutassa mindazt, amit néhány óra alatt szülővárosából felmarkolhat, s arra döbbent rá, hogy ezáltal saját magát tudja egy kicsit jobban elfogadni. Még sosem vetemedtem ilyesmire. Lányaimmal együtt indultam el Mezőtúrra, ahol felnevelődtem, s 27 éves koromig éltem, apró kis célok megvalósítása érdekében. Hajdan mezővárosnak hívták e települést, ami három táj: a Nagykunság, a Sárrét és a Körös-völgye találkozásánál terpeszkedett el, mint az ebéd után jólesően nyújtózkodó kisgyerek. Az útra kelésnek nincsen különösebb indoka: ellátogatunk a temetőbe, ebédelünk, fagyizunk, kicsit számba vesszük a helytörténeti irodalom legújabb termését, veszünk néhány szemrevaló, de még inkább hasznos fazekas portékát, majd visszajövünk Pestre. Már-már haszontalan, szinte felesleges bolyongás, ami világunk szigorúan feloszlott, menetrendszerű, időben és térben gondosan kiporciózott keretébe nem is igen illeszthető be.
Erről az útról szeretnék elmondani néhány apróságot a kedves olvasónak, ha még kitart a figyelme. A módszert kedves íróimtól loptam: Móricz mindig tartott magánál jegyzetfüzetet, hogy egy füst alatt feljegyezze az ország bármelyik szegletében hallott történeteket, s most én is hozok egy kis füzetkét, meg tollat. No persze a hosszú idő után hazalátogatok, s összevetem a jelen állapotait a múltammal-műfaj két csúcsteljesítménye a Puszták népe és az Anyám könnyű álmot ígér. Illyés és Sütő könyveit szociográfiaként is lehet olvasni, meg írói helykeresésként is arról,
mit is gondolok egyén és közösség, történelem és technikai változások, hagyomány és modernség sokat tárgyalt viszonyáról.
Elég szerénytelenül helyeztem igen magasra a polcot. Vonattal utazunk, hárman. A legnagyobb öröm már elindulás előtt megvan, hiszem két lányom különösebb noszogatás nélkül velem tart. S míg Mezőtúron sétálunk, mesélek nekik, mi állt itt, hol jártam iskolába, ki építette ezt a házat, meg hasonló, számukra ismeretlen élmények sokaságát. Menet közben ébredek rá, hogy mennyire szabálykövető az ember: valahogy hasonlóképpen művelte anyukám is, s tudat alatt ezt folytatom.
Hidat próbálok verni múlt és jövő közé, hogy ne legyen viharos az átkelés egy ismeretlen vidéken. Nekünk már nincsenek családtagjaink: anyukám és nagyszüleim a felsőrészi temetőben pihennek, s meghaltak nagymamám testvérei is, akiket még látogattam. Látszólag nincs kihez menni.
Osztálytársaim, hajdani barátaim többsége is szétszóródott a szélrózsa minden irányában. Alighanem a következő öt-tíz év drámai változást tartogat: ahogyan a Belgiumban, Angliában, Ausztriában élők kezdik elveszíteni szüleiket, s eladják az üresen maradt házakat, nyilvánvalóvá válik egész generációk távozása, hiszen nem lesz már kihez hazatérni, kit meglátogatni. Ez az idő nemsokára a nyakunkra hág.
Ne szaladjunk a szomorúság elébe, keressük az öröm forrásait! Ahogy a Tisza hídján átszalad a vonat, s az apadó folyó partján meglátom az első víz felé igyekvő, rézsút dőlt fatörzset, az otthonosság érzése ragad meg. Sorra bukkannak fel a meglehetősen nagy távolságra lévő, részben már csak egyszervolt, legalábbis embernemjárta állomások épületei, így Pusztapó és Csugar. Utóbbi bekéredzkedett még a magyar irodalom kapuján is: az Úri muri oldalain örökítette meg Móricz az ottani tűzesetet. A földek sárgállanak a tarló tüskéitől, a moccanatlan körbálák bámulják egymást. A dűlőutakon friss pocsolyák vize csillog. Egyszer hazagyalogoltam Kétpóról Túrra, jut eszembe, 18 kilométer volt, a vasúti pályát követtem, mert késett a vonat.
Legszívesebben most is kiszállnék. Már a túri állomáson derül ki, hogy szerencsés napot választottunk: Tegnap egísz nap szakadt az eső, fájin kis zuháré kerekedett, jaókor jöttek – szövődik bele lányaimmal való tanakodásomba egy ötvenes éveiben járó, unokájával leszálló asszony. Az a bizonyos ízes túri beszéd, amelyre családom tagjaim szerint magam is önkéntelen átváltottam, amikor még nagymamámmal vagy a húgával beszéltem. Nekik szinte gyűjtésre érdemes dialektus, nekem fel sem tűnik.
Szerdán jöttünk, így a város hétköznapi arcát mutatja, ami bizony nem esik egybe az ünnepnapok visszavonultságával. A vasútállomás előtt kocsik: legalább 60-70 személyautó, a Szolnokra ingázók itt rakják le őket. Megpillantom Krisztit, zöld ruhában, aki maga is kétlaki: helyben és a megyeszékhelyen is ügyvédi munkát végez. Kicsivel odébb S. Erzsi osztálytársam birkózik a biciklivel, a lányaim nagyon meglepődnek, hogy mi egyidősek lehetünk.
Itt másképpen esz az élet, jobban kopik az ember.
A feleségem, Anikó szokta nézegetni azoknak az osztálytársainak a fényképeit, akik Békésben maradtak. Azok a bizonyos egészségügyi, gazdasági, szociális jelzőszámok. Túrt ruhákban, mély ráncokban, lesütött szemekben tükröződve. Ám mielőtt nagyon elkeverednék gondolataim útvesztőjében, a gyerekek öröme kirobban: nóra-bórát szednek egy út menti fáról, meg egy szilvafa termését gyűjtik tenyerükbe, a közeli kézikút vizénél meg is mossuk. Az egyik portán apró póniló szalad a kerítéshez, hogy kerülhetett ide, csodálkozom magamban, bár amióta Békés megyében struccot láttam egy portán, nemigen lepődhetek meg. A lovacska mögött a Jehova Tanúi Királyság terme fehérlik, jókora családi házat vásárolt meg és újított fel e közösség. Gyerekkoromban még jóakaratúan eltanácsoltuk a hozzánk bekopogtató – a Ház Urát kereső – nyakkendős, aktakáskás hittérítőt. Anyukám, aki éppen tyúkot kopasztott, felelte, hogy a ház ura Ön előtt áll, s erre megszeppent a derék atyánkfia. Mára viszont kétségkívül megvetették a lábukat szülővárosomban. Semmi közelebbit nem tudok róluk, de a lelkek szomjúsága kétségtelen. Önkéntelenül is eszembe jut a népi írók hajdani híradása az úgynevezett szektákról (manapság kisegyháznak mondanánk őket), amelyek az átalakuló paraszti társadalmon belül a történelmi egyházak térvesztéséről adtak hírt. Jóval-jóval Rákosi Mátyás előtt.
Térjünk vissza a mába! A felsőrészi református temetőbe tartunk, rendbe tesszük a sírt, a lányok szorgalmasan segédkeznek: elhelyezik a virágokat, leseprik a kőre tapadt port, ritkítják a meglepően csekély burdzsint. Teszünk egy kanyart eleink végső nyughelyén. Távoli rokonokról, ismerősökről mesélek: a lány, aki itt nyugszik, fehérvérűségben hunyt el, éppen Kijevben tanult, mikor Csernobilból ömlött a sugárzás, ezen a síron még az 1944 októberi harcokban ütött lyuk látható, amott egy 104 évet élt néni, az egyik leghíresebb túri korsós család tagja. Dacol még az idővel néhány gyönyörűen faragott régi sírkő: egyikben egy nyugalmazott református tanító házaspár alussza örök álmát. A.B.F.R.A. A Boldog Feltámadás Reménye Alatt – hirdeti a felirat.
Jóeleső érzéssel olvasom az évszázadokon át öröklődő paraszcsaládok neveit: Szőllősi, Csurgó, Patkós, Pályi. Abból az időből valók, amikor önmagában a családnév árulkodott arról, hogy honnan jöttél, kihez tartozol. Ezeket a kötelékeket úgy elmosta az idő, mint kenderkötél kócait a vele dolgozó mesterember ujjai. Ám ne merengjünk soká!
A gyerekek unszolására – bár boldogan fedezik fel, hogy itt lehet a gyepen mezítláb menni, anélkül, hogy sörösüvegbe, fémszilánkba vagy kutyaürülékbe, a nagyvárosi élet elmaradthatatlan kellékeibe lépnének – végül taxit hívok. Most még megtehetem: párban dolgozik két taxis, ők lehetnek e szakma utolsó képviselői Mezőtúron. Egyrészt az elmúlt tizenöt-húsz évben megszaporodtak a magánautók, másrészt a népesség apadásával csökken az ide látogatók száma
is. (Gyerekkoromban a taxiállomás környékén még 25-30 ember szállította a népeket.) Sofőrünk ugyancsak jellegzetes túri nevet visel: Csekő. Napközben az állomás előtt álldogál, hátha a vonatok révén akad kuncsaft. Velünk a hajdani agrárfőiskola előtt suhan el. A szebb napokat látott intézmény a mezőgazdaság összetöpörödésével együtt zuhant össze, talán két éve még a kerítését is lebontották, kedves játszóteret alakítva ki előtte. Az épület a hajdani túri felsőoktatás mementója,
aligha hiszem, hogy ez lesz utolsó vidéki város, ahonnét el fog tűnni a helybeli főiskola, még ha manapság egyetemnek hívják is.
De meg is érkeztünk, ebédelhetünk. A hajdanán széles parasztszekereknek utat adó Búza utca sarkán telepedünk. Az olasz névvel büszkélkedő étterem igazán kedves hely, többedszerre látogatjuk meg. A berendezése a globalizáció és a helybeliség bizarr keveréke: a falon régi katonaképek, meg műagyag otthonkát viselő öreg nénik fényképei, amelyek Marlon Brando és Al Pacino portréira szegeződnek. A hely a Keresztapa-trilógia kultuszára épít, derék kiszolgálással. Jómagam a MtúrChicken nevű ételt választom: ez a Mezőtúr és a csirke szó angol megfelelőjének sajátos ötvözete: fiatal jérce húsa, sajttal, fűszerrel. Emberes adag, kiáltok fel önkéntelenül, ahogy kihozzák, tényleg jól is laktam vele hazáig. A kis vendéglő mellett jókora ház magasodik.
Mostanában jött divatba, hogy a földszintes, belvárosi házakat – merthogy Mezőtúron mindig azt gondoltuk, hogy nekünk is van belvárosunk – lebontják, s többemeletes épületeket húznak fel a helyükre. Ez utánozhatatlanul tájidegen, de a jelek szerint van iránta érdeklődés és kereslet, s így e sorok legfeljebb a helytörténész bánatát és kesergését fejezik ki. Egy város élő szövet, persze lehet egy ruha ízléses és csinos, meg giccsbe forduló is.
Hátra van még a szilkék megvétele. A jó száz évvel ezelőtt még virágzó túri fazekasság egyik legjellegzetesebb termékéről beszélek: úgy fél literes edény, tetején csinos kis textíliával. Az égetett, mázas anyag a szilvalekvár éveken át történő megőrzésének legkitűnőbb alkotmánya. Kettőt veszünk belőle, egy ötvenes éveiben járó fazekas hölgytől, aki szintén a legrégibb túri nevek viselője. Sajnos a fazekasság leszállóágban van, immár hosszú-hosszú évek óta. Bár akad
igényes múzeum, két kiállítóhellyel, de a szakmunkásképzés régóta megszűnt. Egy fiatal korsós nehezen indul el: saját műhelyt teremteni és fenntartani nem olcsó mulatság, vásárokra, búcsúkra járni fáradtságos munka. Néhány éve egy mezőtúri fazekas család a budapesti Andrássy úton nyitott boltot, német, holland és amerikai turistákra építve, magam is vettem ott egy remek leveses tálat egyik barátom lakodalmára. A koronavírus-járvány miatt bezárt az üzlet. Pedig az anyag a mezőtúri föld legnagyobb kincse, s szinte minden házi edény megformálható belőle. A két szilke mellett apró, talpas poharakat meg egy csinos kis kancsót hozunk magunkkal.
Lassan készülődünk az állomás felé. A délután előre haladtával az utcák is benépesülnek, míg ebéd múltával 2-3 perceként zörrent egy-egy autó a szépen felújított Petőfi utcán, most már nagyobb a nyüzsgés. Négy óra elmúlt, lassan fél öt, kezdenek hazafelé térni az emberek. Talán megnézik a moziműsort is, ez a régi ipartestület épületében lévő színházterem előtti hirdetőtáblán látható.
Merthogy egy vidéki kisváros identitásához a kórház és a gimnázium mellett szervesen hozzátartozik a mozi is,
így nagy teljesítménynek tetszik a mezőtúri filmszínház nem is olyan régen történt újraindítása. A régi mozi épülete még 2007-ben leégett, az üresen álló telken a maradékok helyén jókora társasház terpeszkedik.
Mit hoz magával az ember egy ilyen útról? Hol is van az a bizonyos otthon? Gimnazista koromban számomra az unalmas semmit-, vagy éppen a bizalmaskodó nagyotmondás határát lépte át Tamási sokat idézett gondolata ama bizonyos otthon megleléséről. Mostanában arról beszélünk a feleségemmel, hogy öreg korunkban szívesen vennénk egy vidékit házat, gyümölcsfákkal és tyúkokkal, ahogy felnőttünk. Nagyobbik lányom fellelkesül a gondolatra: akkor majd, ha lesznek unokák, akkor nektek adom oda, hogy jól érezzék magukat. Ennél szebbet és biztatóbbat nem is igen tudnék mondani.
Egyet tán mégis. Tavaly novemberben látogattunk haza (nagymamám nővére, ki csaknem egész életét tanyán töltötte, mindig a városra jött haza, ezért bátorkodom én is e szót használni), s megálltunk az állomás előtt. A sínek mellett botorkálva figyeltem fel az összetéveszthetetlen hangra: a V-alakban szálló darvak krúgatására. E nemes madarak évszázadok óta röpülnek a táj fölött, a túri mocsarakat éppen úgy látták, mint az aszfaltozott utakat. Perceken át lenyűgözve néztem az ég derék, okos madarait. Magam sem tudom miért, de akkor, abban a pillanatban valahogy arra gondoltam, hogy egy szerb, román, orosz, szlovák vagy ukrán ember is hasonlót élhet át. Otthon lenni egy nagyon-nagy tájon belüli kis hazában: ez számomra Mezőtúr. Ezt érzem egyre jobban az idő múlásával.
Nyitókép: Papp István / Válasz Online
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
