„Nincs értelme gyűlölni” – a londoni magyar holokauszt-túlélő ifjúsági regényben mesél gyerekkoráról
Angliában egy év alatt több mint huszonkétezer példányban kelt el Lantos Péter A fiú, aki nem akart meghalni című ifjúsági kötete, amelyet most már magyarul is olvashatunk. A holokauszt-túlélő szerző a Makóról a bergen-belseni haláltáborba vezető utat ötévesen tette meg, és a történetet is egy ötéves kisfiú szemszögéből adja át. Minimalista, letisztult stílusával mélyen megrendítő ifjúsági könyvet kerekít egykori élményeiből, amelyeket már felnőtt korában elvégzett, alapos kutatásokkal hitelesít. A Londonban élő neuropatológussal az elfeledett és újra megtalált gyerekkorról, kitörölhetetlen emlékekről és arról beszélgettünk, hogyan lehetséges, hogy a haláltáborban szerzett élmény élete legrosszabb, mégis legjobb összetevője lett.
– A fiú, aki nem akart meghalni című könyve a múlt héten elnyerte a United Kingdom Literacy Association díjat. Mi is ez a díj pontosan?
– Ez egy gyerekirodalmi díj, amelyet tanárok ítélnek oda több mint kétezer könyv közül annak a műnek, amelyet méltónak tartanak rá. A fiú, aki nem akart meghalni az ismeretterjesztő könyvek kategóriájában kapta meg a díjat, amely éppen a zsűri összetétele miatt kedves nekem. A tanárok döntésében ugyanis nem játszanak közre sem politikai, sem egyéb szempontok, csak az számít, melyik kötetet ítélik a legjobbnak. Nekem egyébként minden elismerés nagy meglepetés, hiszen nem ez a szakmám, az én irodalmi munkásságom csak a nyugdíj után kezdődött.
– Viszont annál nagyobb visszhangra talál. A BBC népszerű rádió– és tévéműsorában vendégeskedett új könyve apropóján, amelyet a londoni Times kulturális mellékletében egy alkalommal a hét gyerekkönyvének választott, csakúgy, mint a Guardian. A Daily Express kétoldalas interjút közölt önnel. Mi az oka, hogy az irodalmi karriert a nyugdíjazása utánra hagyta?
– A könyv eredeti, angol kiadását 2023 elején egy jónevű, nagy londoni könyvesboltan mutattuk be. Tényleg nagyon népszerű lett, az első évben több mint huszonkétezer példányban kelt el. Valójában egyáltalán nem készültem írónak, jóllehet mindig sokat írtam, de kizárólag orvosi és tudományos témákról. Nagyon jó állásom volt, ami mellett ha akartam volna, sem jutott volna időm az irodalomra. Orvosi pályafutásom alatt ötszáz tanulmányt írtam és egy nagy, 2400 oldalas tankönyv társszerkesztője voltam, amelyben összefoglaltuk az idegrendszer összes betegségét. Nem voltak tehát irodalmi terveim. Volt viszont egy listám, arra azokat a dolgokat jegyeztem fel, amelyekkel foglalkozni szerettem volna a nyugdíjba vonulásom után felszabaduló időmben. Ezen egy tétel volt a sok közül, hogy utánajárjak, mi is történt velem a háború alatt. Így kezdődött minden.
– Az első könyvét tehát, amelynek nagyon hasonló a témája, és amely itthon Sínek és sorsok címmel jelent meg, tulajdonképpen önmagának írta?
– Igen. Amikor megpróbáltam felidézni a gyerekkoromat, rájöttem, hogy nagyon kevés dologra emlékszem. 1944-45-ben gyakorlatilag minden családi iratunk elveszett, ami pedig azután felhalmozódott, azt a szegedi lakásomban hagytam, amit – mivel disszidálásom után, távollétemben tizenhat hónap börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítéltek –lezártak és kisajátítottak. Gyakorlatilag semmilyen családi dokumentum, a családi üzlettel kapcsolatos irat nem maradt fenn. Még a könyvben szereplő fényképeket is úgy koldultam össze különböző rokonoktól, a világ négy sarkából, Amerikából, Olaszországból, Izraelből és Magyarországról.
Sajnos egyetlen családi fotó sem maradt fenn, amelyen a szüleimmel és a bátyámmal együtt lennénk láthatók, de apámról sincs fényképem.
Össze akartam tehát szedni és le akartam írni magamnak, hogy mi is történt velünk abban a számomra homályos időszakban. Hamar rájöttem, hogy nagy fába vágtam a fejszémet.
– Hogyan göngyölítette fel az elszakadt szálakat?
– Úgy döntöttem, újra végigjárom azt az utat, amit annak idején Makótól Bergen-Belsenig meg kellett tennünk apámmal és anyámmal. Minden állomást útba ejtettem. Elmentem Ausztriába, Strasshofba és Bécsújhelyre, Németországban Bergen-Belsenbe és Farslebenbe, a felszabadulásunk helyszínére. Az utazásokkal sok minden visszajött és nagyon sok emberrel találkoztam, akivel föl tudtunk eleveníteni közös emlékeket. Ezt az útvonalat nem egyszerre jártam be. Minden alkalommal, amikor visszatértem Londonba, leírtam, amit megtudtam. Mintha naplót vezettem volna. Az egyik barátom, egy irodalmi szerkesztő, elolvasta, ami megvolt a kéziratból, és arra biztatott, keressek egy kiadót, mert ez nagyon érdekes történet. Vonakodtam, mondván: az utolsó irodalmi alkotásom egy esszé volt a középiskolában. Addig-addig erősködött, hogy megkerestem néhány kisebb kiadót, és az egyik érdeklődést mutatott. Így jelent meg az első könyvem Parallel Lines címmel (magyarul Sínek és sorsok) az Arcadia Books kiadásában. Az angol címben szereplő párhuzamos vonalak a két diktatúra, a fasizmus és a kommunizmus közötti párhuzamra is utalnak. A Sínek és sorsok egy hatvan fölötti ember visszaemlékezése az 1944-45-ben történtekre, amelyeket utazásai alkalmával fejt vissza. Az a könyv váltakozó idősíkokkal meséli el a történetet. Aztán a járvány alatt eszembe jutott, hogy megpróbálhatnám megírni ezt a történetet gyerekeknek is.
– Terápia is volt az ön számára ezeknek a könyveknek a megírása?
– Nem.
Nem volt szükségem terápiára, mert soha nem éreztem, hogy a belseni és a háborús élmények pszichésen megkárosítottak volna.
Ezekkel a munkákkal egyszerűen csak a saját érdeklődésemet akartam kielégíteni. Volt egy vakfolt az életemben, és fel akartam tárni, hogy mi is történt velem akkor valójában. Amikor ugyanis hazaérkeztünk Belsenből, anyám nem akart róla beszélni. Ez a munka ugyanakkor elindított nálam egy folyamatot is. Érdekelni kezdett az írás, rájöttem, hogy örömömet lelem benne és ennek folyományaként később megszületett egy regény, meg hat színdarab.
– A fiú, aki nem akart meghalni regény vagy önéletírás? Mennyit őrzött meg az akkori, ötéves énje ebből a történetből ténylegesen és mennyi a könyvben az édesanyja által elbeszélt és az utazásai alatt összeszedett információ?
– A történet, amit leírok, tényeken alapszik. A helyszínek, az időpontok, az események teljesen megfelelnek a valóságnak, mindennek a bizonyítékát megtaláltam hatvan évvel később. Bizonyos párbeszédeket persze meg kellett írni. Ez nem egy történelmi regény, hanem egy öt-hat éves gyerek visszaemlékezése, amiből persze sok minden hiányzott, amit megpróbáltam kiegészíteni az utazásaim alatt.
– Vannak színek, ízek, szagok, amik erősen megmaradtak az életének abból az időszakából?
– Igen.
Különösen a kellemetlen fizikai emlékek maradtak meg. Az iszonyú hideg, amiben majdnem mozdulatlanul kellett állni sokszor órákig a koncentrációs táborban. Az éhség, ami folyamatos volt, mivel soha nem volt elég élelem.
Az egyre rosszabbodó betegségek. A reggeli mosdás jéghideg vízben egy félig nyitott, úgynevezett fürdőhelyen. Ezek megmaradtak, ahogy néhány étel emléke is. A déli levesé, amelyben különböző félig felismerhető zöldségek úsztak.
– Minek tudja be, hogy nem sérült lelkileg a Bergen-Belsenben átéltektől?
– Lehet, hogy más azt mondaná, hogy vannak ezzel problémáim, de én soha nem éreztem, hogy így lenne. Talán azért, mert nagyon fiatal voltam. Bár lehet, hogy egy öt-hatéves gyerek sérülékenyebb, mégis, ahogy visszamentünk Magyarországra és elkezdődött az életünk, anyám mindent megadott számomra ahhoz, hogy normális gyerekkorom legyen. Még a kommunizmus alatt is mindent biztosított nekem, amikor pedig nem volt sok pénzünk. Amikor iskolába kerültem, prioritássá vált számomra, hogy jó tanuló legyek és ehhez mindig megszerezte a szükséges könyveket.
Tulajdonképpen nekem boldog gyerekkorom volt.
– Azt, hogy az édesapja lényegében „elfüstölte” a kenyéradagját a koncentrációs táborban, utólag visszanézve hogyan értékeli?
– Könnyű lenne elítélni őt ezért, hiszen anyám még áldozatot is hozott érte és megosztotta vele azt a kenyeret is, amit külön, mások szennyesének mosásával keresett, de én megértem őt. A szenvedély rabja volt. Azon kívül nem tudom, hogy életben maradt-e volna, ha nem cseréli el a kenyéradagját cigarettára, hiszen Belsenben, amelyet eredetileg 5-6000 főre terveztek, a rettenetes végső időkben tízszer annyi embert tartottak fogva, és ebben a zsúfoltságban járványok terjedtek: tífusz, hastífusz, TBC, dizentéria és mindenekelőtt az éhhalál. Apám haláláról egy magyar orvos titokban azt jegyezte fel: szívelégtelenség és éhhalál. Amikor fölszabadították a tábort, ezrével találtak benne temetetlen halottakat. Nekünk szerencsénk volt anyámmal, mert túléltük.
– Ez puszta szerencse volt?
– Mindenki úgy kezeli a túlélőket, mintha teljesítmény lenne a részükről, hogy életben maradtak. Ez nem teljesítmény, hanem szerencse kérdése.
A legjobb bizonyíték erre a három szegedi vonat, amely közül az egyik Auschwitzba ment, rajta a nagynénémmel és az unokatestvéremmel, akiket azonnal elgázosítottak. Ha mi hozzájuk hasonlóan arra kerültünk volna fel, akkor most nem mondhatnám el önnek ezt a történetet. Szerencsénk volt, mert egy másik vonatra kerültünk, ami elvitt bennünket Ausztriába. Onnan kerültünk aztán valamivel később Belsenbe. Persze az is kellett a túléléshez, hogy anyám nagyon vigyázott rám.
– Az, hogy a könyvben egy ötéves gyerek szemszögéből éljük végig a történéseket, lehetővé teszi számunkra, hogy mindig csak az adott fordulattal törődjünk, hiszen a gyerek nem lát túl messzire se a jövőbe, se a múltba. Emiatt nagyon tárgyilagos, letisztult a narratíva, hiányzik belőle a felnőttek világára jellemző minden hatásvadász elem. Tudatosan választotta ezt az utat az elbeszéléshez vagy ez egyszerűen adta magát?
– Úgy szerettem volna leírni ezt a történetet, hogy ne legyen érzelemmentes, de ne is legyen szentimentális. Senkit nem akartam megríkatni. Csak azt akartam, hogy aki elolvassa, szembesüljön azzal, mi történt és miért történt.
– Hogyan magyarázná el egy gyerek olvasójának, miért történt mindez önökkel?
– Ezt nagyon nehéz megválaszolni. Az egész tulajdonképpen a gyűlölet eredménye, aminek voltak előzményei az elmúlt 2000 év alatt, de a náci Németországban érkezett el az a pillanat, amikor ezt a gyűlöletet tettekre lehetett váltani. A náci diktatúra egyik alapvető ideológiája az antiszemitizmus volt, de a zsidógyűlöletnek régi gyökerei vannak. Már a középkorban bűnbakként kezelték a zsidókat, amiért megölték Jézust, vádként hozták fel velük szemben, hogy uzsorások, hogy ők terjesztik a járványokat, hogy megölik a keresztény gyerekeket a pészahi szertartásukra és így tovább. A 20. századra ehhez hozzá jött és visszhangra talált az az elmélet, hogy a zsidók nem csak kommunisták, de kapitalisták is, akik kiszívják a dolgozó nép vérét. A náci Németország akkor már – a néhány semleges állam és Nagy-Britannia kivételével – uralta Európát, tehát szabad kezük volt. Ha végignézzük a nagy népirtásokat, láthatjuk, hogy azokat mindig – egy adott vallási, kulturális vagy politikai ideológia mentén – az adott népcsoport ellen irányuló gyűlölet hajtotta.
– Mennyire nyomta rá a bélyegét a mindennapjaira az átélt trauma, miután hazatért a koncentrációs táborból? Álmodott például vele?
– Ahogy felnőttem, Bergen-Belsenre egyre gyakrabban gondoltam, mert az életem részévé vált. Ennek ellenére soha nem voltak rémálmaim a koncentrációs táborról.
– Amikor a Bergen-Belsenből való hazatérése után iskolás lett, tudatosult önben, hogy a diáktársai közül senki nem élt át önhöz hasonló élményeket? Nem képezett ez szakadékot önök között?
– Magyarországon soha nem tapasztaltam antiszemitizmust az iskolában, és az, ami velünk történt, bennem is csak utólag, fokozatosan tudatosult. Akkoriban még én is csak annyit tudtam, hogy nagyon sok rokonom eltűnt a háborúban. Amikor iskolába kezdtem járni, feltűnt, hogy nagyon üres a zsinagóga.
Innentől kezdve évente rendeztek ott egy megemlékezést, amelyen felolvasták azok nevét, akik meghaltak a háborúban. Azt észleltem, hogy az én családomból hangzott el a legtöbb név. Huszonegyen voltak.
Akkor kezdtem kérdezgetni anyámat, hogy tulajdonképpen mi is történt. De az átfogó történelmi képről, amit később úgy fogalmaztak meg, hogy holokauszt, sokáig halvány sejtelmem sem volt. A kommunizmus alatt azt, ami a hatmillió zsidóval történt, a fasizmus bűntetteként emlegették. Arról, hogy tervbe volt véve, hogy minden európai zsidót megöljenek, senki nem beszélt. Tehát erről az egészről egy kicsit elcsúszott történelmi képünk volt.
– Mikor döntött úgy, hogy orvos lesz?
– Tizenhét éves koromban határoztam el, és ebben a döntésben a táborban átélteknek nagy szerepe volt. Olyan életpályát akartam választani, amelyben segíteni tudok az embertársaimon. Ezt az elhatározást a mai napig nem bántam meg.
– Amikor friss diplomásként egy kutatási ösztöndíjjal Angliába utazhatott, nehéz volt meghoznia a döntést, hogy kint marad?
– Igen is, meg nem is. Nehéz volt, mert tudtam, hogy ezzel jó időre megszűnik a kapcsolatom Magyarországgal, jóllehet ott születtem, ott nőttem fel, magyar az anyanyelvem és nagyon büszke vagyok a magyar irodalomra. 1969 októberében kellett volna visszamennem, de már nyáron elhatároztam, hogy nem térek haza. Sokat nyomott a latban, hogy egy évvel korábban Magyarország a Varsói Szerződés keretében „baráti segítséget nyújtott” Csehszlovákiának, magyarul részt vett a megszállásában. Ez az esemény bennem sokakhoz hasonlóan felébresztette 1956 nagyon fájó emlékét. És természetesen az is hozzájárult a döntésemhez, hogy
amikor kijöttem, életemben először éreztem meg, mit jelent szabadnak lenni. Hogy nem kell azt figyelni, ki, mit mond, hova megy, mit csinál. Teljesen szabaddá váltam és ez többet ért mindennél.
– Miért fogalmaz úgy, hogy fájó emlékeket őriz 1956-ról?
– Makón nem volt fegyveres harc, mi csak tüntettünk, de a szovjet tankok november 4-i bevonulása nekünk is hatalmas csalódás volt. Amikor a gimnázium előtt újra felállították az októberben ledöntött szovjet emlékművet, az avatón állítólag kiabáltak és köpködtek a diákok, így a pufajkások megszállták a gimnáziumot. Talán ezzel volt összefüggésben az is, ami személyes emlékként megmaradt. 1957 márciusában egy rendőr felpofozott, mert gimnáziumi diákként eleve gyanús voltam számára. Azzal vádolt, hogy részt veszek a Márciusban Újra Kezdjük mozgalomban.
– Mikor jött először haza az emigrációból?
– 1989 szeptemberében, amikor még szocialista kormány volt, de már ülésezett a parlament és a láthatáron felsejlett a szabad választások ígérete. A határőrök már szétvágták a szögesdrótot Ausztria felé, és a keletnémetek áthajthattak Wartburgjaikkal a határon, két hónappal később pedig a berlini fal is ledőlt.
– A rendszerváltás beváltotta a hozzá fűzött reményeit?
– A mai politikával nem foglalkozom. Voltaire-rel szólva „művelem kertemet”.
– A hazaköltözésen nem gondolkodott?
– Életem kétharmadát, szakmai pályafutásom 90 százalékát Angliában töltöttem. Nem merült fel bennem, hogy visszajöjjek.
– Felkavarta, amikor visszatért gyermekkora meghatározó utazásának stációihoz?
– Minden helyen különböző élmények értek. Amikor például először visszamentem Belsenbe, az nagy csalódás volt. Alig maradt nyoma a történteknek, mivel a britek, miután kiürítették, felgyújtották a tábort. A levéltárakban, múzeumokban Ausztriában, Németországban és Magyarországon viszont egyaránt mindenki nagyon segítőkész volt.
– Hisz abban, hogy a felmenőink által átélt traumák emléke genetikus úton átöröklődik?
– Én a történetemet csak a könyveimen keresztül hagytam az utókorra: nincsenek gyerekeim, úgyhogy nem tudom, ők hogyan élnék meg, ha a mi múltunkkal kéne szembesülniük. Ugyanakkor
sok olyan második generációs érintettel találkoztam, akiknek több problémájuk van a szüleik múltjának feldolgozásával, nehezebben tudják elfogadni, ami velük történt, mint maguk a szülők, akik ott voltak.
– Osztja azt a véleményt, hogy az erősebb generációkat mindig gyengébbek váltják és fordítva?
– Lehet, hogy így van, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy a gyerekkori élményeim, bár rettenetesek voltak, beépítették a tudatomba, hogy ha Belsent túléltem, mindent túl fogok élni, csak a saját halálomat nem. Az első könyvemben meg is fogalmaztam, hogy Belsen volt a legrosszabb és a legjobb része az életemnek, mert erőt adott a folytatáshoz.
– Mit visz tovább a szüleiből?
– Apámat alig ismertem, anyámnak köszönhetek mindent. Azt, hogy túléltem Belsent, azt, hogy szép gyerekkorom volt. Tragédiaként érintett, hogy meghalt. Ha élt volna, valószínűleg visszajövök Magyarországra, mert nem hagytam volna egyedül. Tőle örököltem a kitartásomat. Az élete hullámhegyekből és hullámvölgyekből állt. A háború előtt a háztartást vezette, az akaratereje hozta vissza a táborból, mert meg akarta találni a nagyobbik fiát és a rokonait. Utána két életben maradt testvérével újraindította a családi vállalkozást, a makói fatelepet, amelyet fel is virágoztatott. Amikor a kommunisták 1948 végén elvették tőle, nem esett kétségbe, elment a Magyar Nemzeti Bank makói fiókjába dolgozni, de onnan is kirúgták, mint osztályidegent. Élete hátralévő részében pénztárosként dolgozott, de soha nem panaszkodott. Ezt igyekeztem megtanulni tőle. Én se szeretek panaszkodni.
– Joggal ébred bosszúvágy abban, aki olyasmiken megy keresztül, mint ön?
– Lehet, hogy van, de bennem soha nem volt gyűlölet például a németek iránt. Amikor nyugati nyelvet lehetett választani az orosz mellé, én a németet választottam. Amikor csereprogrammal ki lehetett utazni a szegedi orvosi egyetemről, huszonegy éves fejjel én Kelet-Németországot választottam. Furcsa módon, amikor megérkeztem Angliába, az egyik első munkatársam egy német kutató volt, akivel aztán évtizedeken át, a haláláig tartottuk a kapcsolatot.
– Min múlik, hogy milyen utat választ az ember?
– Ez személyiség kérdése. Én megértem a másik végletet, azokat is, akik azt mondják, úgy gyűlölik a németeket, hogy nem beszélnek a nyelvükön, nem mennek az országukba, nem vesznek német autót. De ez sehová nem vezet. A gyűlölet bumeráng: azt károsítja meg, aki gyűlöl, hiszen akit gyűlöl, az gyakran nem is tud róla. A gyűlölet eltorzítja az embereket és a másik ember megsemmisítéséhez vezet. Ezt láthattuk a holokausztban, vagy a háborúban is. Nincs értelme gyűlölni.
Nyitókép: Lantos Péter tízéves korában, télikabátban (fotó: © Scholastic Ltd.)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
