Kakukk-keresztények a láthatáron! – tényleg vége az új ateizmusnak?
Nagy megtéréstörténet indított lavinát a nyugati világban, s egyre többen látják úgy, hogy a kétezres évek új ateista mozgalmának befellegzett. A valóság azonban ennél, mint általában, jóval árnyaltabb, a Nyugat ráadásul még jól is kijöhet a történetből. Akkor is, ha épp állítólagos identitásválsága adja a viták alapját.
Az új ateizmusnak leáldozott! Keresztény újjászületés tanúi vagyunk a nyugati világban! Már a főateista Dawkins is a keresztények pártján! – újabban csak úgy sorjáznak a fentiekhez hasonló szalagcímek az angolszász világban. Könyvek, cikkek és Youtube-videók sora örvendezik az állítólagos nagy nyugati keresztény fordulaton – vagy éppen sajnálja le azt a „kakukk-keresztények” őszintétlenségét és szemforgató mivoltát ecsetelve. Egy biztos: sokan látják úgy, hogy az istenhívők és az ateisták több mint kétezer éve kezdődött nyugati meccsén az utóbbi hónapokban nagy gólokat rúgott a hívők csapata.
Kétségtelen: a látszólagos hívő-sikerszéria „bombagóllal” indult. Ayaan Hirsi Ali rúgta.
A szomáliai származású író, aktivista tavaly novemberben jelentette be: kereszténnyé lett. Ez persze sokakkal megesik még manapság is, Hirsi Ali azonban nem akárki. Ő a 2000-es évek második felében beinduló és egy jó évtizeden át elképesztő hatást gyakorló új ateizmus egyik fő figurája, aki azután lett meggyőződéses ateista és az iszlám egyik legjelentősebb kortárs női kritikusa, hogy fiatalon még a Muszlim Testvériség követője volt. Gyakran csak „az ötödik lovas”-ként hivatkoztak rá, teljesen jogosan: Hirsi Ali csak egy véletlennek köszönhetően maradt ki abból a beszélgetésből, amelyet 2007-ben rögzített az új ateista áramlat négy főalakja – s hogy megfricskázzák a Jelenések könyvét, a felvételnek „A négy lovas” címet adták. Christopher Hitchens angol-amerikai újságíró God Is Not Great (Isten nem nagyszerű) című könyve abban az évben jelent meg, Richard Dawkins angol biológus Isteni téveszméje egy évvel korábban, akárcsak Daniel Dennett amerikai filozófus Breaking the Spell: Religion as a Natural Phenomenon (A varázs megtörik: a vallás mint természeti jelenség) című munkája. Sam Harris amerikai idegtudós-filozófus mindegyiküket megelőzte The End of Faith: Religion, Terror, and the Future of Reason (A hit vége: vallás, terror és az értelem jövője) című 2004-es könyvével.
E kötetek elképesztő példányszámokban keltek el, szerzőik tévéműsorról tévéműsorra jártak, vitákban védték álláspontjukat egyházi személyekkel, vallásfilozófusokkal, prédikátorokkal szemben. Ateizmusuk persze Hume és Russell vállán nyugodott, újdonságuk leginkább abban állt, hogy kiszabadították az ateista gondolatot a szűk értelmiségi keretek közül, s tömegekhez juttatták el azt. Amikor tehát a 2007-es beszélgetésükre összeültek, már ismertek voltak. Azon a beszélgetésen márpedig, mint már említettük, Hirsi Ali csak azért nem ült ott, mert az utolsó pillanatban közbejött neki valami. Hitchens 2011-es halála után viszont kvázi átvette annak helyét az új ateisták „főpapságában”.
Kakukk
Így már érthető talán, miért tűnik annyira jelentősnek éppen Hirsi Ali pálfordulása. Tavaly novemberi cikkében így magyarázta az okokat: „A nyugati civilizációt három különböző, de egymással összefüggő erő fenyegeti: a nagyhatalmi expanzionizmus a Kínai Kommunista Párt és Vlagyimir Putyin Oroszországa formáiban; a globális iszlamizmus térnyerése; és a woke ideológia vírusos terjedése. […] Számomra a lelkiismereti- és szólásszabadság a nyugati civilizáció talán legnagyobb vívmánya, mely a zsidó és keresztény közösségeken belüli több évszázados vita eredménye.” Utóbbi gondolatot, hogy ugyanis a nyugati értékek valójában judeo-keresztények, Hirsi Ali Tom Holland történész Keresztény világ – A nyugati gondolkodás születése című, magyarul idén megjelent könyvének hatására gondolja így.
Hogy fenti tétel egyébként elég erősen vitatható, azt éppen az új ateisták mutatták meg nagy tömegeknek. Egyrészt: az olyan központi, a kereszténységnek tulajdonított erkölcsi elvek, mint hogy ne tedd mással, amit nem szeretnél magadnak, valójában sokkal korábbiak – az antikvitásban sok helyen, de más vallásokban is szerepel ez az „aranyszabály”. A kereszténység tehát szerintük nem szülte, hanem átvette az értékeket; nem azért lett tehát nagy a nyugati civilizáció, mert liberális, szekuláris alapelvei keresztények, hanem azért, mert a nyugati kereszténység végül elfogadta a liberális és szekuláris alapelveket.
A hívek például ennek megfelelően „használják” a Bibliát: az elmúlt két-háromszáz évben már elítélik a rabszolgaságot, holott az Ószövetség nem csupán engedélyezte azt, de pontos instrukciókat ad, hogyan tegyük rabszolgává más népek férfiait és asszonyait, s elfogadja a rabszolgaság földi gyakorlatát az Újszövetség is. Igaz, minthogy a kereszténységben a Biblia nem szó szerint Isten szava, ezért lehetőség van figyelmen kívül hagyni passzusokat – ezt az iszlámban a Koránnal aligha lehetne megtenni. Ilyen értelemben akár igaza is lehet Hirsi Alinak kultúránk judeo-keresztény táptalajával kapcsolatban, az ugyanakkor kifejezetten értelmezhetetlen a szövegében, hogy a tömjénfüst szagát eregető, magából keresztény ikont gyártató, a trón és az oltár szövetségét KGB-s alapokon, de mégiscsak megvalósító Putyin ellen mégis hogyan lehetne gyógyír éppen a kereszténység. A lényeges azonban most nem ez, hanem a tény: Hirsi Ali novemberi szövege tisztán politikai, világnézeti volt. Szó sem volt benne Jézus Krisztusról, feltámadásról, örök életről – a kereszténységet leginkább afféle immunrendszerként láttatta, amely szükséges ahhoz, hogy a Nyugat képes legyen felvenni a harcot az iszlamizmus és a woke vírusa ellen.
Ezért is adott hangot az egykori harcostárs Dawkins erős kétségeinek Hirsi Ali kereszténységével kapcsolatban, s ekkor kezdett terjedni a „kakukk-keresztények” megjelenéséről szóló elmélet is. S hogy mi is ez a bizonyos kakukk-kereszténység? Nos, ahogy a kakukk más madarak fészkébe rejti a tojását, másra bízza a költéssel járó munkát, a kakukk-keresztény úgy akar célt érni társadalmilag, hogy ő maga valójában nem hiszi el a hittételeket. Ahogy a népszerű vallásfilozófiai videókat készítő Alex O’Connor megfogalmazta:
míg régen a kereszténység problémája az volt, ha valaki a fát szerette, de a gyümölcsöt nem hozta (megvallotta hitét, de nem cselekedett annak megfelelően), most fordított a helyzet.
Olyan közszereplők, mint Jordan Peterson kanadai pszichológus, Konstantin Kisin brit szatirikus vagy a konzervatív brit szerkesztő Douglas Murray úgy akarják a gyümölcsöt, a kereszténység társadalmi áldásait, hogy közben nem is hisznek a fa létezésében. És valóban: a keresztény újjáéledésért jézusmintás zakóban (!) videókat forgató, rendkívül sikeres Petersonról éppen O’Connor bizonyította meggyőzően, hogy nézetei valójában ateista nézetek. Istent ugyanis fikciós karakternek tételezi, akire azért van szükség, hogy az ember ne őrüljön meg és az erkölcsnek, együttműködésnek alapja legyen a társadalomban. Amikor nemrégiben O’Connor és Peterson szemtől szemben találkoztak, utóbbiból még akkor sem sikerült kihúzni egy egyértelmű igent arra vonatkozólag, hisz-e Jézus feltámadásában (Peterson általában definíciós terelésbe kezd ilyenkor: mit is jelent a hit, mit is jelent a feltámadás, stbstb.)
Következetesség
Volt azonban egy másik nagy találkozás is idén tavasszal: egykori mentor és mentorált, Dawkins és Hirsi Ali ültek ki egy pódiumra – immár vitapartnerekként. Az evolúcióbiológust itt aztán nagy meglepetés érte: kiderült, hogy Hirsi Ali mégsem kakukk, mégsem csupán politikai a kereszténysége: évtizednyi depresszióból menekült meg új hite által. (Igaz, az egyszerű kérdésre, hogy mostantól akkor tényleg hisz-e mondjuk abban, hogy Mária szűzen szülte Jézust, ő sem egyszerű igennel felelt. „Úgy döntöttem, el fogom hinni” – fogalmazott.) A politikai szempont, a woke és az iszlamizmus veszélye ezen a találkozón is előkerült, de ezekkel kapcsolatban akkora volt az egyetértés, hogy Dawkins is kijelentette: ha ezek között kell választani, ő is a keresztény táborban van. Ezt értették félre a szalagcímek gyártói szerte a világon – s tettek úgy, mintha Dawkins is vallásossá vált volna.
Nem vált azzá. Sőt, amit mondott, abban a világon semmi új nem volt.
Dawkins ugyanis sosem tagadta, hogy fontos neki az a keresztény kultúra, amelyben felnőtt, ahogy azt sem, hogy ellágyul például a Máté-passiótól – nemcsak a zenétől, de a sztoritól is. Hiszen fikción is el lehet lágyulni, kitalált történetnek is tud lenni morális igazsága, szépsége. (Sőt, általában van – többek között a morális igazság miatt mondunk mesét a gyerekeknek, amely így tehát nem egyszerűen hazugság, még ha szó szerint nem igaz is.) Dawkins és a négy lovas azt sem tagadta sosem, hogy társadalmi szempontból a vallások között van veszélyes (az iszlám bármikor) meg nem annyira veszélyes (kereszténység ma). Ezek a szempontok egytől-egyig megjelennek már 2007-es beszélgetésükben is. Hitchens és Harris például a 2001-es, ikertornyokat ért támadás után eszméltek rá, milyen károkat okoz a vallás – egészen konkrétan az iszlám. Utóbbi éppen tíz évvel ezelőtt még a rasszista bélyeget is megkapta Ben Afflecktől, amiért kritizálni merte az iszlámot (a hollywoodi színésznek nem tűnt fel, hogy az nem rassz, hanem vallás).
A négy lovas persze különböző helyekről érkezett meg ugyanoda: míg az előbb említettek főként politikai és morális alapról kritizálták a vallásokat, az idén elhunyt Dennett és a most is jó egészségnek örvendő Dawkins inkább tudományos alapról: utóbbinál főként az verte ki a biztosítékot jó húsz éve, hogy az Amerikában bivalyerős neoprotestáns evangéliumi keresztények elutasították a természetes szelekció általi evolúció darwini elméletét, s az iskolákban a bibliai teremtéstörténetet oktattatták volna. (Dawkins száz százalékig darwinista, ami az élővilág leírását illeti – viszont nulla százalékig az társadalmilag: úgy tartotta mindig, hogy önző génjeinket agyunkkal felülírni képes faj vagyunk, s működő, morális társadalmat csak így lehet létrehozni, semmiképp sem a „hulljon a férgese, vesszen a gyengébb”-elv alapján.) Dawkins a woke-ot, a genderelméletet is következetesen és ugyanazon az alapon utasítja el, mint a hiedelmeket és a vallást. Olyan alapon, hogy a woke is tagadja a valóságot: mondjuk azt az egyszerű tételt, hogy két nem van.
Dawkins Ayaan Hirsi Alival folytatott vitájában tehát a világ állapotáról valójában egyetértés mutatkozott. Ennek oka azonban nem az, hogy akár világnézetileg változott volna Dawkins hozzáállása: a nyugati politika kavarodott meg annyira az elmúlt húsz évben, hogy az egykor egyértelműen balosnak számító négy lovas ma már könnyedén jobbra sorolható. A vallási dogmák elutasítása, az egyéni szabadságjogok propagálása régen a baloldal felségterülete volt, a mai woke-baloldal viszont Amerikában már olykor az iszlamizmust éltetve véli védeni a női jogokat – mindezt nagy adag antiszemitizmussal leöntve. A négy lovas esetében tehát nagyon hasonló a helyzet ahhoz, ami J. K. Rowlinggal történt: a magát ma is balosként meghatározó Harry Potter-szerző hirtelen megkapta a transzfób és a fasiszta bélyeget is, csak mert ragaszkodni mert olyan alapvetésekhez, hogy az ember neme nem változtatható meg bemondásra.
A vitás kérdés Hirsi Ali és Dawkins között tehát nem a világ állapota volt, hanem az, hogy mi az ellenszere a muszlim vagy éppen a woke térnyerésnek. Hirsi Ali szerint ateista mozgalmuk ugyanis csupán azt érte el, hogy Nyugaton tömegek kérdőjelezzék meg és hagyják hátra kereszténységüket.
Mivel azonban a racionalitás, a szekuláris humanizmus, a tudományos megközelítés nem tudott választ adni az emberi élet nagy kérdéseire, spirituális vákuum keletkezett, amelybe már könnyedén nyomul be az iszlám, vagy a szintén vallásként viselkedő woke.
(Az amúgy szintén ateista Konstantin Kisin kritikája nagyon hasonló – ő Az ateista téveszme címmel töltött fel a Youtube-ra videóesszét a témában.) Dawkins is egyetért azzal, hogy vákuum keletkezhetett, csak szerinte nem lehetetlen, hogy vallásos mesék helyett a humanizmus is működjön társadalmat összetartó erőként – legfeljebb nem csinálták jól ennek közösséggé szervezését. Azaz: ő például sehogy sem csinálta, hiszen nem vallást akart alapítani – tudósként egyszerűen az érdekelte és az érdekli, mi igaz és mi nem.
Nincs is itt semmi látnivaló?
Hogy valóban itt van-e a Nyugat vége, s hogy a vallástalanodás miatt van-e így, azt statisztikai alapon egyelőre nehéz eldönteni. Ha csak a brit példára tekintünk, azt látjuk: a legutóbbi cenzusig eltelt tíz évben nagyot csökkent a magukat kereszténynek vallók száma, most először fordult elő, hogy kisebbségbe kerültek a társadalmon belül, ám a vallásukat elhagyók nem muszlimokká, hanem vallástalanokká váltak. Az is kérdés, van-e egyáltalán szerepe az új ateisták ténykedésének ebben: Magyarországon is hasonló mértékű a kereszténység visszaszorulása, márpedig itt aligha Hitchens és Dawkins angolnyelvű vitavideói váltották ki ezt a hatást. Meg aztán: semmi sem bizonyítja, hogy a vallástalanabb társadalmak kohéziója megroppanna, hogy kevésbé tartanák be a törvényeket, kevésbé lennének morálisak az állampolgárok – a skandináv országok példája legalábbis cseppet sem ezt mutatja. Az iszlám problémája tehát egyelőre nem tömeges áttérések miatt látszik problémának Nyugaton, legfeljebb átgondolatlan bevándorlási politikák miatt. Az elmúlt évek-hónapok fejleményeit mutató statisztikákra persze még várni kell, azokból kiderülhet akár az is, hogy a mostani érzéseknek van alapjuk – a woke valláspótlék szerepe pedig valóban megkérdőjelezhetetlen.
Azonban még ebben sincs semmi új. Sam Harris például az általunk máris sokat idézett 2007-es, „négy lovasos” beszélgetésben jelezte: van olyan funkciója a vallásnak, amelyet szekuláris humanizmussal nem lehet pótolni. Ha nincs is lélek, sem pedig örök élet, az állítás, hogy van, akkor is megnyugvást képes adni az embernek, ha meghal valaki, akit szeret – fejtegette már akkor. Az emberek többsége ráadásul nem szillogizmusokban, logikai levezetésekben, szigorú racionalitással értelmezi a világot – hanem átélhető történeteken keresztül (erre a még most is csak 25 éves, néhány éve még az új ateisták legújabb nemzedékének csillagaként tündöklő O’Connor hívja fel a figyelmet mostanság). A nyugati világban márpedig a hétköznapi ember számára is könnyen érthető, a világ és a természet valóságából a jó emberi életet is levezető,
a halál problémájának feloldására is értékelhető kísérletet tévő, lényegileg ateista nézetrendszert utoljára Epikurosz alkotott – Krisztus előtt jó háromszáz évvel.
(Hogy az ókori görög gondolatai milyen mesébe illő fordulatokon keresztül lettek mégiscsak elképesztő hatással mai világunkra, azt Stephen Greenblatt Egy reneszánsz könyvvadász című könyve taglalja egy krimi izgalmával, de precíz kutatások alapján.) Az új ateisták pedig, bár hivatkoztak Epikuroszra olykor-olykor, a rendszer- és történetalkotó munkát újólag valóban nem végezték el.
A Nyugatot azonban minden ellenkező híresztelés dacára sem érdemes temetni – éppen ezekből a vitákból látszik, mennyire nem. Nyílt vitákban újrafogalmazni, egyúttal megőrizni az identitásunkat – ez meglehetősen nyugati jelenség. Ha úgy vesszük, kifejezetten jó hír, hogy kiderült: a valódi törésvonal nem keresztények és ateisták között húzódik. Igenis vannak közös nyugati értékek: a személyes szabadságé például ilyen, ahogy az is, hogy ne tegyük mással azt, amit magunknak nem szeretnénk. Hogy aztán ezt valaki keresztény vívmánynak tartja, vagy éppen a vallásosság ellenében létrejövő értéknek – a lényeg szempontjából alighanem másodlagos. Legalábbis talán meghaladható probléma: még az is lehet, hogy éppen néhány közvetítő kakukk segítségével.
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
