„Amikor tudatosult bennem, hogy rohannom kell, már leestek a tárgyak a polcomról” – a kijevi gyerekkórházból jelentjük
Egy héttel a világot felkavaró támadás után is hegyekben áll a törmelék a kijevi Ohmatdit gyerekkórház udvarán. Pedig az intézmény dolgozói, akiknek köszönhetően egy gyerekáldozata sem lett az orosz háborús bűntettnek, már az újranyitáson gondolkodnak. A Válasz Online munkatársa felkereste a kórházat, hogy rátaláljon egy főorvosra, aki szemtanúja volt a történteknek. Kijevből jelentjük.
Az élet még ukrajnai léptékkel mérve is szokatlan az elmúlt napokban. A levegő, a budapestihez hasonlóan, fullasztóan meleg. A város napszállta után népesül be, addig a legforgalmasabb utakon is csak az abszolút bátrak lézengenek. Júliusban eddig tíz melegrekord dőlt meg, a vasárnap mért 35,9 Celsius-fok 2,7-tel haladta meg a július 14-ére mostanáig érvényes, 1951-ben mért csúcsot. A Dnyeper-parton tömegek.
Ami a szokatlan dolgokat illeti: gyerekkórházat sem ért még rakétatalálat Kijevben. 2022. február 24-e óta sem. De július 8-a óta új időszámítás van. A reggeli csúcsban, nem sokkal fél 11 után orosz H-101-es robotrepülőgép csapódott a Sevcsenko kerületi Ohmatdit kórházba. Ohmatdit mint Ohorona maternisztva ta ditinsztva. Jelentése: anyaság és gyerekkor védelme. Ukrajna legnagyobb és legjobb gyerekgyógyászati központja; még külföldi pácienseik is vannak, annyira jó a színvonal – és olyan olcsó a gyógyíttatás. Illetve az volt.
Rég volt olyan eset, hogy a legjobb ukrajnai légvédelemmel rendelkező Kijevet érje a legsúlyosabb csapás. Noha a fővároson kívül még Krivij Rihet, Dnyiprót, Kropivnickijt és Pokrovszkot lőtték, az összesen 47 halott közül 33 volt kijevi. Közülük ketten vesztek oda az Ohmatdit elleni csapásban. A 720 ágyas intézményben 600-an voltak a támadás idején; a halottakon kívül ötvenen megsérültek, három dolgozót súlyos állapotban kezelnek más kijevi kórházakban. 94 gyereket kellett más kórházba – köztük a Nemzeti Rákintézetbe – szállítani, nyolcukat sérülten. A pusztítás léptékét jól mutatja ez a becsapódás utáni első pillanatokban készült videó, amelyet a kórház dolgozóitól kaptunk:
Egy héttel később, érzésre a szokásos 40 fokban lépünk be a kórház Vjacseszlav Csornovil utcai főbejáratán. Egyből mellette a helyiek által odahordott plüssállatok mementóként. Menthető és menthetetlen felszerelés külön szortírozva az ösvény mellett. Néhány lépéssel később tárul elénk az egy héttel ezelőtti pusztítás. Illetve: a pusztítás maradéka, a kórház területén ugyanis az utakat már letakarították, az udvaron pedig újonnan beüzemelt trafók adják az áramot.
A 2021 végén beüzemelt új épületnek majdnem minden ablaka kitört. Előtte törmeléket mozgat a markoló. Mögötte a megsemmisült toxikológia. A H-101 az osztály délnyugati szárnyába csapódott. A földig radírozta.
A mentés alatt a támadás hírére odacsődült többszáz önkéntes által leadogatott téglák most jókora rakásban. Itt emeltek rögtönzött emlékhelyet az orosz háborús bűnözés két új áldozatának: a 30 éves Szvitlana Lukjancsuk nefrológusnak és Volodimir Petricsenkónak. Meg még két, korábbi Kijev elleni támadásokban elhunyt kórházi dolgozónak. A toxikológia két alsó emeletén dialízisen voltak a gyerekek, a krónikus betegek feküdtek. A fél 11 körül megszólaló légiriadó nagy pánikot nem keltett – nyugalmasabb napokon is több van belőle, ha a múlt hétfőig eltelt 864 nap alatt mindenki mindenhol betartott volna mindent, bizonyosan beleőrül. Akkor érezték, hogy nagy a baj, amikor a légvonalban 1 kilométerre fekvő Artem fegyvergyárat ért találat hangja elért az Ohmatditba. A dolgozók villámtempóban vitték az óvóhelyre a gyerekeket. Ennek köszönhető, hogy egy gyerekhallottja sem volt a támadásnak. Lukjancsuk doktornő azonban már nem ért le a föld alá, amikor a H-101 becsapódott. 10 óra 43 perc volt, az egyik óra megállt, azóta ezt mutatja. Petricsenko, a másik áldozat, az épület mellett várakozott az autójában, hogy veseműtétje után láthassa az unokáját.
A tragédia világszerte felháborodást váltott ki, a legtöbb civilizált ország elítélte a támadást. Hazánk nem tartozott ezek közé, sőt a magyar kormányzati média – a moszkvai narratívát kritikátlanul átvéve – felvetette annak lehetőségét, hogy ukrán légvédelmi rakéta zuhant a kórházra. Tette azt aznap, amikor nyílt forrásból bizonyították az ellenkezőjét – ezzel a felvétellel. Mindez a legkevésbé sem Volodimir Zsovnir főigazgató problémája, ő most a szövetséges országok folyamatosan az intézményéhez zarándokoló politikusait kalauzolja. Hétfői látogatásunk alatt például Cristina Gherasimov moldovai miniszterelnök-helyettesbe botlottunk.
Az Ohmatdit már most szimbólum, és nehéz elképzelni, hogy ne kapjon meg minden segítséget. Akár már augusztusban újraindulhat a gyógyítás. Legalábbis Daria Voronjak, az endoszkópiai osztály főorvosa szerint.
„Mennyezetdarabok hullottak le, elektromos kábelek meredtek mindenfelé, füst gomolygott”
Július 8-a egyik szemtanújával beszélgetünk hűtött irodájában. Aznapi emlékeinek felidézésére kérjük: „A kéthetes nyaralásom utáni első nap volt. 7.30-ra értem be, 8-kor konzílium volt, 8.30-kor főigazgatói eligazítás. Visszatértem az osztályra betegeket kezelni és kórlapokat kitölteni, aztán hallottam a riadót. A protokollnak megfelelően a hangosbeszélőbe is bemondták, hogy menjünk az óvóhelyre, de hozzászoktunk már ehhez, nem volt annyira félelmetes. Láttam a Telegramon, hogy rakéták tartanak Kijev felé, de inkább az asztalomra halmozódott papírheggyel küzdöttem. Főztem egy teát, visszaültem a géphez, amikor a hátam mögött zizegést hallottam. Amikor tudatosult bennem, hogy rohannom kell, már leestek a tárgyak a polcomról.
Kiértem a folyosóra, pánik volt. A kollégákkal a főfolyosóra mentem, ott mondták el, mekkorát szólt a rakéta. Az agyam valahogy nem rakta össze. A főigazgató kiabált, hogy menjünk az óvóhelyre, közben mennyezetdarabok hullottak le, elektromos kábelek meredtek mindenfelé, füst gomolygott.
A bal oldali helyiségekben minden ablak kitört, az éppen ultrahangozó sebészkollégámat, aki a betegét a karján hozta ki, véresre sebesítette. Visszamentem a szobámba, hogy zsebkendőt hozzak, mert steril kötszert nem volt idő találni. Kimentünk az udvarra, pánik mindenfelé. Láttam a megsemmisült toxikológiát, a kollégák ott mentették a betegeket, közben a főigazgató a főorvosoknak elmondta a teendőket, míg mi egymást kerestük a Telegram-csatornákon. A saját kollégáim szerencsére megúszták sérülés nélkül. Mire visszaértünk, a megsérült radiátorokból kiömlő víz lepte el a folyosókat. Hogy végtelen pillanatnak tűnt-e mindez? Nem, mert nem féltem. De akkor még nem teljesen fogtuk fel a támadás léptékét. Mostanra álltak össze a dolgok.”
Voronjak főorvosnak szerencséje a szakterülete, mert nincsenek fekvőbetegei, volt hát idő mindenkit lemenekíteni. Részletes evakuációs tervük ugyan nem volt – képzelőerő még ebben a háborúban is kell ahhoz, hogy az ellenség belelő a legnagyobb gyerekkórházba –, ehhez képest mindenki gyorsan cselekedett. A miniszter perceken belül kiért (nem biztos, hogy a megismételt csapástól tartók ezt tanácsolták volna neki), és a főigazgatóval kidolgozták, kit hova vigyenek. A politikus már csak politikus, főleg, ha a nemzeti büszkeség egy szeletéről van szó: „Az Ohmatdit híres kórház, mindenki ismeri Ukrajnában. A betegeim azonnal írtak – és kérdezték, hogy most hova menjenek. Sokan jönnek segíteni, egy 17 éves gyerek, akit 11 éves kora óta kezelek, takarítást vállalt. Amikor elmondom, hogy hol dolgozom, mindenki tudja, milyen minőségi munka folyik itt. A támadás óta pedig a főbejáraton, ahol korábban alig lehetett kihajtani a Csornovil utcára, most mindenki előzékenyen megáll és kienged. Remélem, nyár végére újranyitunk, mert mindannyian szeretjük a munkánkat, dolgozni akarunk. Itt még a sérült részlegek is jobbak, mint máshol” – mondja Daria Voronjak.
A főorvost arról is kérdezzük, felmerült-e benne a távozás gondolata, most, hogy már a gyerekkórházak sincsenek biztonságban Ukrajnában: „Soha nem gondoltam arra, hogy elmenjek. Nem lehet. A férjem transzplantációs sebész, nem tud elmenni, ezt a háború első napjától tudtuk. Akkor még hezitáltunk, elinduljunk-e, de mindig azt mondtuk, »várjunk holnapig!«. Aztán soha nem indultunk el. Ez itt az én osztályom, olyan, mintha a saját gyerekem lenne. 2015 óta, amikor három évvel a diploma után ide kerültem, rengeteg energiát fektettem abba, hogy európai színvonalú legyen, főleg mióta 2021 végén átköltöztünk a régi sebészeti épületből.
Az volt az álmom, hogy olyasmit hozzak létre, ami nincs még egy Ukrajnában. Ezt szeretnénk újranyitni a kollégáimmal.
Hogy mit gondolok azokról a kollégákról, akik külföldre mentek? Aki vissza akart térni, az már visszatért. Akik meg nem, azokkal kapcsolatban sem ítélkezem, bár tudnak triggerelni a gondtalan mosolygós Instagram-posztjaik. De ahogy Tarasz Sevcsenko írja: »У всякого своя доля і свій шлях широкий…« Azaz: »Saját sorsa, maga útja // Vagyon mindenkinek…«”
***
A cikk elkészítésében közreműködött: Rácz András
Videó: az Ohmatdit kórház jóvoltából
Fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs
***
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
