„Engem itt fognak eltemetni, az biztos” – így jöttek amerikai zenészek egy kis mátrai faluba
Topligás amerikai zenészek tartanak mesterkuzust nemzetközi közönségnek a különleges helyszínen. A házigazda az év nagy részében Los Angeles és Barcelona között ingázik, de ide tér vissza zenét szerezni és klipet forgatni. Hol járunk? A napfényes Kaliforniában? Valamelyik monstre német zenei vásáron? Nos, egy kis mátrai faluban. Július közepén az 1800 lelkes Parád először adott otthont Borlai Gergő dobos-zeneszerző táborának. Nyári riport az év talán legkülönlegesebb zenei eseményéről és a vidéki kultúraközvetítésről. Minta lehet másoknak is.
Borlai Gergő 12 éves kora óta része a honi zenei életnek, dolgozott vagy dolgozik mások mellett Tátrai Tiborral, Presser Gáborral, Horváth Charlie-val, Hrutka Róberttel. 2009-ben Barcelonába költözött, 2015 óta pedig amerikai karrierjét építi Los Angeles-ben. Rendszeresen zenél Scott Kinsey, Gary Willis, Frank Gambale és Tony MacAlpine mellett, játéka a lemezeiken is hallható. Idehaza legtöbbet a két éve Tátraival közösen alakított formációjával, a godfater.-rel koncertezik. A parádi Borlai Drum Ranch-et most szervezte meg először Chris Coleman (Detroit) és Chad Wackerman (Los Angeles) közreműködésével, a tábor cikkünk megjelenésének napján ér véget.
*
37, 35, 31, 29, 27. Nem egy elborult dzsesszista számol be: így változnak a Celsius-fokok, ahogy az ember Gyöngyös felé elhagyja az M3-as autópályát, majd a 24-es út szerpentinjein felgurul Mátraházáig, és a festői tájon le Parád felé. Az év egyik legmelegebb napján jöttünk a Mátrába, és bizony a hegy sokkal élhetőbb, mint bármelyik város az autópálya mellett.
A hegység északi oldala különleges hely. Sok ritka növény él a hűvösebb lejtőkön, az erre járó orra előtt bármikor átrohan egy róka vagy egy nagyobb vad, a bükkösben szinte mindig jár a levegő. A környéken feltörő gyógyvízforrások köré a 19. századtól fürdőkultúra, kórház és vízgyógyintézet épült, meghatározó részben a Károlyi családnak köszönhetően. Parádsasvár, Parád és Parádfürdő között az egyszerű falusi és a grófi reprezentatív építészet váltja egymást.
A Macska-bérc tövében meghúzódó parádi ifjúsági tábor felé haladunk, az utolsó szakaszon már köves-kavicsos földúton. Nem úgy néz ki, mint aminek a végén topligás amerikai zenészek tartanak mesterkuzust nemzetközi közönségnek.
Faházas, ligetes táborhely, kora délután. A fedett terasszal meghosszabbított, tágas közösségi térben érkezésünkkor a Detroitból jött Chris Coleman tanít. Középen három teljes dobszett, körülötte félkörben vagy húsz gyakorló felszerelés. Az egyszeri látogató félelmetes zajt várna a cseres-tölgyes erdő szélén, de ez inkább a CityRocks-hangulat bonsai méretben, amikor több tucat vagy akár -száz zenész verője és pengetője csattan egyszerre. Itt persze nincs más, csak dobfigurák a hangszóróból kapott tempóra, változatosabbnál változatosabb módokon.
A mester fel-alá járkál, nagy gesztusokkal instruál, és közben a széles mosoly egy percre sem esik le az arcáról. Coleman energiabomba, igazi amerikai jelenség. A fejben számolás jelentőségét magyarázza. Mármint nem az osztás-szorzásét, hanem hogy mi a számok szerepe a zenében. – A számolás a minden. Abból lesz rendszer, az a kulcs, hogy felépítsd a zenét. Ez folyamat, nem megy bárhogy. A ház építését sem lehet a tetőtől kezdeni. Először aljzat, falak. Így megy a zenében is – mondja. (Hogy hogyan néz ki Coleman akció közben, azért érdemes ezt a 4 milliós kattintásszámú videót megnézni.)
Aztán hirtelen megáll, és tart egy szűk negyedórás személyes hangú kitérőt a munka értelméről, a válásáról és az első nagy leégéséről, amikor bevásárolni sem maradt pénze. Végül a laptopján előkap egy fotót, felmutatja. – Értük is csinálom. Minden koncertet, hajnalig tartó fellépést – a képen a családjával mosolyog.
Nem hétköznapi kurzus ez.
Vége a szekciónak. Ugyan az erdő szélén alig van több 25 foknál, de a pára és a fizikai munka miatt csorog a víz mindenkiről, ki kell szellőztetni. Az előtérben megiszunk egy frissítőt Colemannal. Azt mondja, nem ez az első útja Magyarországon, 2007 óta többször is járt nálunk, mindig nagyvárosi koncerttermekben, amerikai formációkat kísérve. – Ilyen erdőszéli kurzuson még sosem voltam. Különleges hely. Ember, tudod, mindent a természetből kapunk: az energiát, amiből merítünk, a fát, amiből a dob készül! Fontos nekem az erdő. Cserkész korom óta szívesen járok benne! – ecseteli a szokásos mosollyal. És az milyen, hogy nem egy steril, patika hangzású tanteremben kell tanítani? – Figyelj, semmi gond ezzel! Igazából lehetsz bárhol, ha jó emberek vesznek körül. Itt persze nagy csönd van, és jól terjed a hang. Nem hiányzik a tanterem. Az erdő jól szól!
A szünet után Borlai Gergő kurzusa következik. Ha Coleman hozta a tengerentúli show-t, a házigazda az európai fókuszáltságot. Kevés beszéd, sűrű zene. A téma a metrikus moduláció. Írott riportban nem hálás feladat visszaadni, mi az – röviden talán: tempóváltozás –, de a laikus szemlélő itt rájön, hogy a dobolás is lehet tudomány. A résztvevőknek emberpróbáló feladat követni a mestert, hullámvasútként jönnek a fokozások, majd a feloldások. A műkedvelő közönség többnyire azt gondolja, a gyors dobolás a nehéz, ehhez képest Borlai Gergő tanácsa meghökkentő. – Nagyon ajánlom, hogy gyakorolj lassú takjelre. Már-már komikusan lassúra. Akkor érzed igazán, mi történik két pittyenés között – mondja.
A házigazdát virtuóz dobolásáról ismerik, de azt mondja, nem önmagáért van sem a gyors, sem a lassú tempó, sem a hangos, sem a finom ütés. – Hiába vagyok gyors, ha nem tudom, mi miért történik az adott zenében. Értened kell a zene okát. És ha érted, miért akar valahol gyors, valahol egészen lassú lenni, akkor fogsz tudni csatlakozni hozzá.
Vége a délutáni kurzusoknak, vacsoráig van időnk beszélni a házigazdával. A helyszín titka érdekel. Hogy kerül egy tősgyökeres budapesti zenész, ráadásul Los Angeles-i és barcelonai élet és munka mellett a mátrai falvakba?
– Tizenhat évvel ezelőtt Andrea hozott ide, aki ma már a feleségem (Ladányi Andrea táncművész, koreográfus – a szerk.). Volt itt egy telke, rajta igazi százéves vályog palócházzal. Sosem felejtem el: leültem a lépcsőre, néztem a kilátást a hegyekre, elszívtam egy cigit, és azt mondtam: költözzünk ide! Ez pár hét alatt meg is történt. Ma már nem dohányzom, de a lépcsőről ugyanolyan ihletetten tudom nézni a tájat – idézi fel Borlai Gergő. Később megvették a szomszédos telket, felújították a házat, és ma már magyarországi tartózkodásaik alatt Budapest helyett Parádon élnek.
Szó sincs már víkendházról. Borlai dolgozik, dalokat szerez, lemezeket vesz fel itt, és immár a kurzusát is a Mátrába hozza. – Pedig nálunk a nagyszülőkig bezárólag budapesti volt mindenki, még akkor is, ha egyik nagyanyám a Habsburg családból származott, jobban beszélt németül, mint magyarul – mondja.
– Megfogott a hely, hegyi levegő, persze. De ez kevés lett volna ahhoz, hogy gyökeret eresszek.
Rájöttem, hogy legalább annyira itt tart a hegyi emberek világa, az elképesztő humán beállítottságuk, vagyis az emberszeretetük, az élő kapcsolatuk a természettel.
Ebbe könnyű volt beleszeretni – hallgatjuk, és tényleg különleges szavak egy kontinensek között ingázó, nagyvárosi klubokban koncertező zenésztől. – Gyakorlatilag már az életem legjobb barátai is innen, a hegyről kerülnek ki. Nagyon közel érzem őket magamhoz.
A lemezfelvételhez nem árt a profi stúdió, könnyen elérhető technikus és „a szomszédból” megszerezhető infrastruktúra. Parádfürdőn mindez nincs, Borlai Gergő mégis itt vesz fel egész lemezeket. – Azért, hogy minél inkább támogassam a helyi kultúrát. Elképesztő dolgok vannak itt, és alig tudnak róluk az emberek. Igazi élmény volt felfedezni a Freskó Éttermet, ahol két godfater. lemezt és összesen nyolc klipet forgattunk (az alábbi Youtube-ablakban ezek közül a legújabb látható), illetve én külön több dobos szólóvideót. Nagyon megérdemli ez a vidék, hogy visszaadjak neki, hogy hírét vigyem, ahol tudom.
A fürdőtelep sok ikonikus része az Osztrák-Magyar Monarchia idején épült, de a Freskó pont nem. A több mint 200 személyes vendéglő a harmincas-negyvenes években készült el, nevét a falakat díszítő impozáns táblaképekről kapta, melyeket Haranghy Jenő debreceni festő készített. (Technikailag egyébként nem freskók láthatók itt, hanem pannók, díszített falburkolatok.)
– Több Ybl Miklós tervezte épület is van itt, a legismertebb a parádsasvári Károlyi kastély, de rejtett kis épületek is, amelyekről alig hall az ember. Szeretem idehozni a munkáimat, komplett produkciókat, összeismertetni a zenész barátaimat a helyiekkel. Ez egyszerűen szép! – mondja Borlai. Kultúrmisszionáriusnak nem tartja magát, azt mondja, szeretetből csinálja, mert ez „szimplán jó”, és „mindenki nyer vele”.
A dolog abszolút ösztönös, mégis úgy tűnik, mintha egyfajta recept lenne az ősöreg és mindig mérgező vidék–város-ellentét meghaladására.
Tény, hogy valami megmozdult a Mátrában: Borlai már a második „Gergő”, aki felpezsdítette a kulturális életet. Litkai Gergely 2023-ban megcsinálta a Dumaszínház hevesi mutációját. A 250-300 fő lakosú Parádsasváron állítólag sosem volt még annyi vendég egyszerre, mint az első ízben tavaly ősszel megrendezett Dumasasváron. Nemrég pedig a godfater. zenekar is bemutatkozott élőben a parádfürdői parkban, a Palóc Napokon, egy nagy sikerű koncerttel.
A mátrai Drum Ranch ötletét Borlai évek óta érleli. Budapesten vezetett már hasonló kurzust, de azok kisebbek, rövidebbek voltak. Most hétfőtől péntekig húsz hallgatóval foglalkoznak, nagyjából a felük érkezett külföldről. És vajon nehéz a Mátrába elhívni a tengerentúlról rendkívül foglalkoztatott zenész-tanárokat? – Mióta Los Angelesben is lett egy bázisom, a kapcsolati tőkém nagyot nőtt. Van kint egy szűkebb dobos kör, nevezzük felső 50-100-nak, amelybe, hál’ Istennek, sikerült bedolgoznom magam. Azért ez nagyon jó kiindulási alap. Rengeteget hívjuk, ajánljuk egymást, kézről kézre járnak a munkák. Chad Wackermant és Chris Colemant is régóta ismerem, nem volt nehéz elhívni őket. A dobos társadalom amúgy is nagyon összetartó közeg, de a külföldi lét segített levetkőzni minden szakmai féltékenységet.
Barcelona, Los Angeles, Parád: ez három otthon. Melyik közülük a haza? – Ez az anyaföld, de otthon Barcelonában vagyok – válaszolja Borlai. – Állítom, hogy a legjobb és az egyik legélhetőbb város a világon. Minden szempontból, egyet kivéve: a muzsikálás – a meglepő konklúzió oka, hogy a Borlai által leginkább képviselt műfajok (jazz, blues, fúziós dolgok) nem annyira mennek Katalóniában. – A vezető zenészek közül ketten élnek ott, akikkel játszom. De nagyjából ennyi. Nem is bánom, így legalább nem csörög állandóan telefonom, mint amikor Amerikában vagy Magyarországon vagyok – mondja.
Borlai Gergő a sok-sok munkával elért nemzetközi karrier közepette tart fenn egy magyar „lábat”, méghozzá Kelet-Magyarországon, a Mátra lankáin. Mi húzza mindig vissza ide? – Szeretek azokkal az emberekkel lenni, akik miatt az lehetek, aki. Iszonyatosan nagy ajándék, hogy Tátrai Tibusszal még tudjuk tolni az ipart. Vele játszom gyakorlatilag a leghosszabb ideje. Jövőre lesz 30 éve… És a mai napig, ha nem vagyok itthon, gyakran fölhívjuk egymást telefonon, képesek vagyunk órákat beszélni. Presser Gáborral ugyanez a helyzet. Vagy ott van László Attila, vele is majd’ 30 éve játszom. Nagyon-nagyon szeretem ezeket az embereket. Gyakorlatilag ők neveltek fel. És most már itt van a parádi életünk, ami szintén visszahúz. Engem itt fognak eltemetni, az biztos.
A vacsora lassan véget ér, érkezik Mike Gotthard azaz Gotthárd Mihály a godfater. zenekarból, hogy hamarosan gitárral támogathassa az esti jam sessiont, amikor a dobosok élesben kísérletezhetnek a napközben tanultakkal. Estére valódi zenétől visszhangzik a Parád melletti erdő.
Nyitókép: Borlai Gergő a parádi táborban (fotó: Bobál Kati)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
