Soft power minden értelemben – ilyen volt a Toto Veszprémben
Lehet itt hanyatló Nyugatról mekengeni, csak hát most hétvégén a VeszprémFesten is megtapasztalhattuk: az amerikai soft power fegyverei, a jazz és az „okosrock” bizony mélyen megmákonyozták immár a magyar néplelket is. Ahogy minden nyugati népét egyébként. Két teltházas koncerten jártunk: Gregory Porterén pénteken, Totón szombaton. Mindkettővel nagyon jól jártunk. Kritika.
Soft power. Jó tükörfordítása nincs. A „puha erő” leginkább vicces – mintha nyolc éve Donald Trump humorizált is volna valami ilyesmivel, hogy az ember nem mondogatja nőknek sem: „Nézd, bébi, milyen puha az erőm!” Keménység kell ide, mondta Trump akkor – aztán nyert. Nyolc évvel később szintén róla szólnak a hírek, ez a hétvége Joe Biden visszalépésével ért véget, jó esély van rá, hogy a „soft powerben” – nevezzük ezt magyarul leginkább kulturális befolyásnak – nem nagyon hívő üzletember-politikus megint amerikai elnök lesz. Fontos dolgok ezek: a kőkemény, gazdasági és katonai erővel még mindig jócskán megáldott hatalom élén bárki áll, hozhat olyan döntést, amitől nekünk, magyaroknak is érezhetően rosszabb lesz az életünk.
Az a bizonyos soft power viszont, akárki is az elnök arrafelé, túl fogja élni. Az bizony Amerikáé marad még egy darabig. Ráadásul sok esetben kifejezetten jó hatással van a magyarok életére.
Utóbbi változatot tapasztalhattuk meg ezen a hétvégén Veszprémben.
Sokadjára már: a VeszprémFest szervezői a két évtizeddel ezelőtti kezdetekkor is kiemelt műfajként kezelték a jazzt, de a popvilágból is a különleges előadókra lőttek mindig. Azokból meg Amerikában, a műfaj hazájában van sok „áthoznivaló”. Tavaly Norah Jones-t láttuk itt – bár az a koncert akkor némileg csalódás volt. Nem a veszprémiek miatt – a vár tövében, az ország talán legfestőibb koncerthelyszínén akkor is rendelkezésre állt minden, ami bármilyen nemzetközi mércével mérve csak elvárható. Csupán főhős volt kicsit enervált akkor. Talán az iszonyatos kánikula miatt, amely tavaly ugyanilyen pusztító volt – minden bizonnyal ezért is tették a szervezők idén egy órával későbbre a kezdést.
Ez remek döntésnek bizonyult: péntek este, kilenc után néhány perccel, amikor Gregory Porter megérkezett a História Kertben felállított színpadra, a Nap épp ment lefelé, rövidnadrágban már éppen elviselhető volt az idő. Porter nyolc éve már járt egyszer Veszprémben – akkor még a püspöki palota előtt, fenn, a várban volt a fesztivál, a soul és a jazz különleges hangú figurája pedig épp csak berobbant a nemzetközi zenei életbe – egy Grammy-díja már volt akkor, a következőt egy évvel később kapta. Snétberger Ferenc hallotta egyébként valahol egy fesztiválon, ő szólt akkor Mészáros Zoltán fesztiváligazgatónak, hogy ez a figura óriási, el kellene hozni.
Nos, Porter most, nyolc évvel később is óriási – és nemcsak a testméretét illetően. Elmaradhatatlan, furcsa fejfedőjéről mondjuk először a L’art pour L’art Társulat Besenyő családjának ismert figurája, Parittya Setét Antal juthat eszünkbe – az énekhang és a jelenlét viszont cseppet sem komikus. Kedves és emelkedett egyszerre, szívből jövőnek, őszintének hat. Noha a saját dalok témái nem túl bonyolultak (szerelem, elhagyatás, zene), s az éneklés sem a technikai tudás mutogatásáról szól Porternél (ezért könnyen befogadható a nagyközönség számára is), a zenekar gondoskodik arról, hogy aki virtuozitásra és szokatlan zenei megoldásokra vágyik, az se távozzon csalódottan. Olyan mocskos, karcos, szabad nagybőgőszólót például, amilyet Jahmal Nichols produkált az este, ritkán hallunk, de Chip Crawford szokatlan, szaggatott zongorajátéka is biztosítja, hogy ne fulladjon nyálba vagy unalomba a főhős megnyugtató baritonja. Tivon Pennicott szaxofonon még ebből a hihetetlen profi csapatból is ki tud tűnni – olykor még Portert is túlragyogja iszonyatosan energikus, érzelmes és ötletes játékával.
Könnyed, de súlyos, megnyugtatóan megszokott, de meglepő – az afrikai és európai zenei tradíciók Amerikában létrejött keveredése tényleg az egyik legjobb dolog, ami az emberiséggel a 20. században történhetett.
És most itt van előttünk olyanok a tolmácsolásában, akik személyükben részei ennek a hagyománynak, a fekete népi tradíciónak és a magasszintű képzettségnek egyaránt. Lenyűgöző lenne mindez egy SOKOL rádión hallgatva is, a VeszprémFest szabadtéri nagyszínpadán viszont döbbenetesen jól is szól minden: van hangerő, de kristálytiszta az egész, halljuk azt is, ha Emanuel Harrold épp leheletfinoman ejti a verőt a pergődobra, meg azt is, ha Simon Oslender épp csak odaszúr egyet a Hammonddal.
Az élmény birtokában nem véletlenül ijedünk meg, amikor másnap délelőtt kiderül: a szombat esti koncert a várható eső miatt nem a lenyűgöző kertben lesz, hanem az esőhelyszínen. A Veszprém Arénát márpedig nem koncertekre tervezték. Lehetetlen olyan hangzást produkálni benne, mint a szabadtéri helyszínen. Márpedig a Totót is jó lenne hallani rendesen.
Mondjuk Steve Lukathert csupán látni – az már majdnem megéri a jegy árát önmagában is.
A Toto gitárosa, aki mára az egyetlen alapító tag a zenekar turnécsapatában, ugyanis akkora nyomot hagyott a populáris kultúrán, hogy az is biztosan került már a hatása alá, akinek erről egyébként fogalma sincs.
Nem mintha annyira jellegzetes lenne a szólógitározása, mint mondjuk Brian May-é – ha valami, inkább tompítva pengetett kísérettémái felismerhetők. Lukather remek gitáros persze, popot, rockot, funkot, fúziós jazzt is hibátlanul játszik – akár egy alkalmazott stúdiózenész. Ami aligha meglepő, hiszen éppen az volt, amikor Jeff Porcaro dobos és David Paich billentyűs (szintén stúdiózenészek) megalapították a Totót, aztán elhívták gitározni Lukathert is. Akkorra már jó évtizede létezett a rockipar, nagy pénz volt benne, kiépült a rádiós, lemezkiadós, stúdiós infrastruktúra – szükség volt tehát tanult, profi zenészekre, akik feljátsszák a sztárok lemezeit. A Toto alapcsapata épp ilyen képzett, tanult, okos zenészekből állt. Profikból, akik viszont 1977-ben elég fiatalok és kreatívok voltak ahhoz, hogy saját bandát is alapítsanak, saját dalokat is írjanak.
De milyeneket!
Rögtön a debütáló lemezen ott a Hold The Line, amely Veszprémben második dalként hangzott el, a másik nagy világsláger, amelyet mindenki ismer a zenekartól, az Africa pedig a koncert végén, utolsó dalként. Ami a kettő között történt, az meg hamisítatlan Toto volt: az olykor kifejezetten nyálas szintipoptól a funkon át a már-már metálig és a jazzig minden elképzelhető, hatalmas hangszeres szólókkal tarkítva olykor. Az aréna sem szólt végül rosszul, kivehető volt a hét, színpadon álló zenész összes vokálszólama is: például a Beatles With A Little Help From My Friends Joe Cocker-féle adaptációjának elővezetésekor. Kaptunk aztán meseszép Hendrix-feldolgozást Lukathertől (Little Wing, a végén még a Clapton-változatot is megidézve), akinek nemcsak gitárjátéka, de énekhangja sem kopott meg az évtizedek alatt – az ősz séró meg még jót is tesz: világít a színpadon, nem lehet nem rá figyelni. Sztorizgat is, idézget is az életútból, aztán a mondottakat illusztrálja zeneileg. Amikor azt meséli, hogy az itt ülő zongorista Greg Phillinganes-szel egy stúdiómunkán találkoztak 1982-ben, már játssza is Michael Jackson Beat It-jének riffjét. Bizony, a Jacksont popkirályi státuszba repítő lemezen (minden idők legkelendőbb albuma, a Thriller) a Toto-érintettség több mint jelentős: Lukather, Paich és Jeff Porcaro négy dalban is játszanak, saját zenei ötleteiket is adva a produkcióhoz hangszerükön, a szintis Steve Porcaro pedig még dalt is írt a lemezre (a Human Nature-ön is Lukather jellegzetes tompított-küttyögős játéka hallható). Amint már említettük, a szombaton a Totóval fellépő Phillinganesnek is fontos szerepe volt a Jackson-lemezen – azaz a 20. század második felének popkultúrájának egyik kiemelkedő alkotásán hallható zenészekből kettő is ott volt a veszprémi színpadon szombat este.
Noha mostanra egyértelműen Lukather a zenekar középpontja, lelke, a koncert semmiképp sem olyan volt, mint amikor az eladhatóság miatt megtartják a márkanevet, amely alatt az egyetlen eredeti tag haknizik rosszul fizetett fiatal profikkal a háta mögött, önmaga tribute-zenekaraként. Veszprémben az egyetlen teljesen új szerzemény a 26 éves billentyűs, az elképesztő tudású Denis Atlas volt, rajta kívül mindenkinek volt kapcsolódása a Totóhoz – az énekes Joe Williams a nyolcvanas évek második felétől volt például a frontemberi poszton. Ami megdöbbentő: most is ugyanolyan jól énekel. Nagyon, nagyon jól. A basszgitáros John Pierce is gyerekkori barátja-zenésztársa Lukathernek, nem mellesleg nagyjából minden híres előadó lemezén játszott (például a legjobb Mick Jagger-szólólemez, az 1993-as Wandering Spirit nagy részén is ő hallható). A Totónak ráadásul egyáltalán nem áll rosszul, ha profi session-zenészek vannak bizonyos posztokon – hiszen a banda eredeti keletkezéstörténete is éppen ez.
A Toto hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének ízlésvilágát tükröző okos és polírozott rockja persze többször kiment már a divatból – most, 2024-ben viszont mintha megint inkább lenne relevanciája.
Lukather tavalyi lemeze (Bridges) kifejezetten jó lett (Paiche írt dalokat arra is, akárcsak a Toto-lemezekre), apró jelek pedig mutatnak arra is, hogy újabban az ifjú mainstream előadók is el-elmozdulnak a páratlan ritmustémák, érdekesebb megoldások, neadjisten a zenélés irányába a gépen programozott tucatsemmiségektől – elég csak meghallgatni például az új Billie Eilish-lemez The Greatest című dalának végét. Ettől még persze a Toto nem fog 2024-ül szólni soha: a banda pont úgy szól, mint születésekor, amikor a szintetizátor elárasztotta a zenepiacot, de még a gitárrock is nagyon menőnek számított. A frissesség érzete tehát szombat este semmiképpen sem a hangzás miatt árasztotta el a Veszprém Arénát. Sokkal inkább a dalok miatt, amelyek legtöbbjében van váratlan, érdekes fordulat. Ráadásul az előadásmód sem volt poros, sem öreges. Profi volt, úgynevezett cédéminőség, hangulatában mégis közvetlen, kedves és laza. Sokszor lágy, mégis nagyon erős.
Soft power, minden értelemben.
Nyitókép: Steve Lukather, Joseph Williams és John Pierce (b-j) a Toto zenekar koncertjén a Veszprémfeszten a Veszprém Arénában 2024. július 20-án (fotó: MTI/Vasvári Tamás)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
