Az iskolai mobilhasználatot tényleg korlátozni kell – de mit is old meg a kormány új terve?
Ez eddig a Belügyminisztérium legkevésbé rossz rendelettervezete oktatásügyben, ennek legalább a szándékával nincs baj – írja a mobiltelefonok iskolai használatát korlátozó tervvel kapcsolatban Horváthné Vass Ildikó. Általános iskolai és gimnáziumi tanár vendégszerzőnk szerint a szülői felháborodás ezúttal nem indokolt: általánosban órára tényleg nem való saját kütyü. Csakhogy a telefonokat eddig is kitilthatta a tanteremből az iskola. Jó eséllyel tehát nem lesz semmi változás, főleg, hogy az állam a gyakorlati feltételeket szinte biztosan nem fogja megteremteni a telók begyűjtéséhez, elzárásához. A „mobilmánia” tehát nyári gumicsont – lehet rajta rágódni, s nem arra figyelni közben, hogy a magyar oktatás egyébként omlik össze. Vélemény.
Alaposan felkavarta a nyári állóvizet pedagógus- és szülői körökben a kormány rendelettervezete az iskolában tiltott, illetve használatukban korlátozott tárgyakról. A felháborodás egyrészt amiatt lehet ekkora, mert már megint nyáron fogadnak majd el rövidke társadalmi egyeztetés után egy olyan tervezetet, amely az iskolák mindennapi működését érinti. Másrészt a tervezet stílusa, a Belügyminisztériumtól megszokott poroszos-rendőrös tiltás és korlátozás is bosszanthatja a pedagógusokat.
De miről is szól a rendelettervezet? Röviden: meghatározzák az iskolákban tiltott, illetve korlátozottan használható tárgyak körét. Előbbiek a veszélyes eszközök: dohánytermékek, kábítószer, energiaitalok. Utóbbiak a telekommunikációs eszközök, kép- és hangrögzítésre alkalmas eszközök, internet elérésére alkalmas okoseszközök. Egészen pontosan így fogalmaz a rendelet: „a tanuló a használatában korlátozott tárgyat a tanítási nap kezdetén, a tanítási órák megkezdése előtt – kollégiumban a foglalkozás megkezdése előtt – az intézmény házirendjében meghatározottak szerint leadja – a kollégium kivételével – a tanítási nap időtartamára, és azt a házirendben meghatározottak szerint visszakapja. (2) A használatában korlátozott tárgyat az átvételt követően a nevelési-oktatási intézmény által a házirendben meghatározott elzárt helyen kell tárolni.” Közösségi oldalak szülői csoportjaiban nagy felháborodást váltott ki mindez: sokan kikérik maguknak, hogy az általuk a gyerek számára vásárolt telefont el akarják venni a csemetétől. Még többen nem is értik, miért kellene korlátozni az okostelefonok használatát az iskolában. Majd a szülő korlátozza otthon, ha akarja, mondják. A helyzet – és az értelmes eszközhasználat napi gyakorlata – azonban a pedagógusok szempontjából ennél sokkal bonyolultabb.
Azzal senki sem vitatkozik, hogy az iskolákban semmi keresnivalója közbiztonságra különösen veszélyes eszközöknek, például pillangókésnek, szigonypuskának, dobócsillagnak, kábítószernek. A többség azzal is egyetért, hogy az energiaitalokat sem az iskolában kellene fogyasztani. (Ha engem kérdeznek, 18 éves kor alatt sehol sem kellene.) Ezen a téren nincs gondunk a drákói szigorral.
Az okostelefonok, okosórák használata, illetve tervezett korlátozott használata kapcsán vetődött fel a legtöbb kritika, de amennyire látom, ezúttal megalapozatlanul. A tervezet lehetőséget ad arra, hogy az igazgató és a pedagógus engedélyezze a korlátozás körébe eső eszközök használatát, csak bele kell írni a házirendbe, mikor és milyen céllal nyomkodhatják ezeket a diákok. Egészen pontosan: „Az Nkt. 24. § (4) bekezdés b) pontja szerinti esetben a birtoklásra és használatra vonatkozó engedélyezést az igazgató vagy a pedagógus végzi a tanulmányi rendszerben azzal, hogy rögzíti a) a birtoklás és a használat célját, b) az engedély érvényességének időtartamát (tanórán, foglalkozáson, tanítási év), továbbá c) birtokolható tárgyat.” Nem értem tehát a közösségi oldalakon tapasztalható szülői felháborodást: a rendelet nem tiltja az okoseszközök használatát, csak korlátozza.
Ez eddig a Belügyminisztérium legkevésbé rossz oktatási rendelete. A szándékával legalább nincs baj. Valójában persze nem csinál semmit: a mobilhasználat szabályozása eddig is az iskolai házirend hatáskörébe tartozott.
Az általános iskolák többsége ennek megfelelően eddig is korlátozta valamilyen módon a mobilhasználatot az intézményekben. Van, ahol beszedik reggel és csak akkor vihetik el a gyerekek, ha órára kell, netán sürgősen el kell érniük a családjukat. Olyan iskolában tanítok, amely általános iskola és gimnázium egyben. Felsősöknél, tehát 5-8. évfolyamon beszedjük reggel a telefonokat. Gimnáziumban már nem.
A mobilokat egy sokrekeszes, külön lakatokkal ellátott szekrényben gyűjtjük a tanári mellett, osztályonként. Kisebbeknél ezt néha az osztályfőnök szokta csinálni – utálatos feladat, rengeteg idő megy el vele és már reggel 7.55-kor az ofő az első számú közellenség. Nagyobbaknál a hetes intézi a mobilbegyűjtést – őt se szeretik érte a többiek. Aztán bájos tömegjelenetek alakulnak ki 7.59-kor a tanári szűk folyosóján a mobilosdobozokkal, lakatkulccsal egyensúlyozó diákok és az első órájukra igyekvő tanárok részvételével. A gyerekek fantáziája és kreativitása persze határtalan, ha arról van szó, hogyan oldják meg, hogy ne kelljen beadni a mobilt. Mindig vannak néhányan, akik elkésnek, „elfelejtik beadni”. Mások két telefont hordanak magukkal: az egyiket beteszik a dobozba, a másikat eldugják. (A kéttelefonos trükköt a gimisek is előszeretettel alkalmazzák dolgozatírásnál.)
Macerás ez a mobilbeszedősdi, nem szeretjük, mindenkire plusz terheket ró, de nem tudtunk eddig jobbat kitalálni. Még mindig jobb, mint ha a gyerekeknél marad egész nap. Hogy miért, arról majd kicsit később.
Valami ilyesmire lehet majd számítani tehát mindenhol, ha életbe lép a rendelet. Hogy honnan lesznek ehhez szekrények, lakatok, zárak? A szülőktől, nyilván, mint annyi minden a magyar iskolákban. Majd a szülők megveszik a tárolót, dobozt, zárakat, netán adományoz a szülő, akinek van ilyesféle tárolóalkalmatossága az irodában vagy otthon. A tankerületek évek óta semmilyen pénzbeli támogatást nem tudnak adni a legszükségesebbeken kívül.
Teljesen biztos vagyok benne, hogy az iskolák erre sem kapnak külön keretet. Kivéve persze, ha azzal valaki nagyon jól jár: akkor a tankerületek közbeszereznek majd valahonnan sok száz szekrényt, dobozt, akármit.
Az általános iskolák egy része ma még nem szedeti össze a mobiltelefonokat reggel, csak „nem szabad őket elővenni”. Ez nem szokott működni.
Rengeteg nehezen kezelhető helyzetet és konfliktust szülhet, ha folyton kéznél van a telefon. Volt már gondunk abból, hogy a szülő hívta fel az óra közepén a gyereket, hogy otthon hagyta a tízóraiját. Volt, akit a kedvenc videojátékának hangos értesítései zökkentettek ki a tanulásból. Volt már balhé a titokban az öltözőben készített fotókból. A leggyakoribb gond az, hogy ha kéznél van a telefon, a gyerekek többsége egy idő után nem tud ellenállni: válaszol egy üzenetre, lejátszik egy kört az aktuális játékból a pad alatt. Minden ilyen alkalom megszakítja a tanulás és megértés folyamatát, haszontalanná válhat az együtt töltött negyvenöt perc. A tanár pedig vérmérsékletétől és fásultsági szintjétől függően vagy észreveszi és szóvá teszi mindezt, morog, fenyegetőzik, kiabál, vagy csak elveszi az eszközt és ugyanott tartunk, mint a másik esetben. Vagy már inkább észre sem veszi, mi zajlik az óráján, csak ne legyen konfliktus megint. Ha náluk van a telefon, beindul a „wc-turizmus”: a gyerekek kikéretőznek, majd feldobnak néhány fotót a mosdóból az instára, videót a tiktokra, csetelnek kicsit a teremben senyvedő barátokkal… Aztán visszabandukolnak órára. Öt perc „boldogság” a hosszú-hosszú, „unalmas” órák között. Amelyek akkor sem lesznek videójáték izgalmúak, ha a tanár megfeszül. Ha nagyon modern és digitális tanár.
Márpedig egyre többen próbálunk nagyon modernek és digitálisak lenni.
Részben a pandémia alatti online oktatás kényszere szülte ezt a digitalizálódást, részben pedig a felismerés: nem lehet már egy szál krétával és egy táblával kiállni a gyerekek elé. Vagyis lehet, csak nagyon nehéz a digitális bennszülött generációk számára hitelesen közvetíteni valamit úgy, hogy nem vonódunk be az ő világukba. Kisebb felsősöknél még kevésbé, nagyobbaknál és gimnazistáknál már gyakrabban van szükség telefonra vagy tabletre órán. Rengeteg hasznos alkalmazás, weboldal, program, digitális tananyag áll rendelkezésre ahhoz, hogy színesebbé, korszerűbbé tegyünk egy órát. A tanár részéről ez folyamatos önképzést, tanulást igényel, de megéri a ráfordított időt. Semmiképpen sem az oktatás digitalizálódása ellen vagyok tehát, amikor azt mondom: érdemes korlátozni az okostelefonok használatát az iskolákban. Alsó és felső tagozaton mindenképpen.
Se szeri, se száma az okostelefonok gyerekekre gyakorolt hatásáról szóló tanulmányoknak, cikkeknek, egyre többen kongatják a vészharangot ezügyben. Nem is mennék bele mélyen, két kattintás után rengeteget olvashatunk róla. Szülőként is örülnék, ha tudnám, hogy a gyerekem legalább az iskolában töltött 6-8 óra alatt nem ebben a mesterségesen felfokozott információáradatban, azonnali visszacsatolás-őrületben él.
A mi gyerekeinket meg kell tanítani lassulni. Lassan felfogni dolgokat, lassan enni, lassan hömpölygő történeteket türelmesen végigolvasni. Lassabban élni.
A gyermeki idegrendszer lassú érésre van kitalálva. Minden hatás, amely ezt felgyorsítaná, káros lehet. A hetedikeseim már egyoldalas szövegnél nyekeregnek, hogy milyen hosszú! A tizenegyedikesek gyakran türelmetlenek ahhoz, hogy végigolvassanak egy Mikszáth-novellát. Hogy megoldjanak egy összetettebb matekfeladatot. Lassan minden unalmassá válik körülöttük, ami nem fogyasztható pár perc alatt, lehetőleg könnyen. És ebben nagy-nagy szerepe van az online térnek, amiben ők lassan már több időt töltenek, mint a valódi világban. Márpedig koncentráció és tartós figyelem, elmélyülés nélkül nincs valódi tudás. Ehhez kellene terepet biztosítani az iskolának.
Jobb, ha tudomásul vesszük: az okostelefon és mindaz, amit kínál, sokszor erősebb nálunk. A gyerekeinknél meg főleg! Sokszor beszélgetek tanítványokkal is, a saját gyerekeimmel is arról, miért nem jó nekik, ha folyton a telefonon lógnak, miért kell ezt korlátozni. Értik, amiről beszélek, mégis: amikor pittyen a telefon, mert üzenet érkezett, vagy most következik a legizgalmasabb pálya az aktuális videójátékban, máris ott van a figyelmük.
Nem nagyon van más megoldás, minthogy kivesszük a kezükből a telefont, közben pedig megpróbáljuk megtanítani őket értelmesen használni azt.
Szülőként is óriási kihívás ez, pláne, hogy mi magunk is elég sokat szörfözünk a neten, vitatkozunk közösségi oldalakon vagy kommentáljuk az ismerősök babafotóit, nyaralós képeit, vacsoráját. Nem akarok álszent lenni: én is sokat vagyok online. Ami megkülönbözteti a jelenlegi szülők generációját a gyerekeinkétől internethasználat szempontjából: nekünk még volt offline gyerekkorunk. Csak az volt. Az X, Y, és részben a Z generáció tagjai még tépkedtek füvet, piszkáltak szerencsétlen gilisztát, olvastak az árnyékban órákon keresztül a nagymamánál. És feküdtek az ágyon a plafont bámulva. Unatkoztak. Ami egyébként kiemelten fontos az idegrendszer érése szempontjából kamaszoknál. Ma is van persze sok gyerek, aki lassabb, offline-módban nő fel nagyrészt. Sok szülő törekszik rá, hogy valós élményekkel, együtt töltött idővel tegye normálissá utódai gyerekkorát, de rettentő nehéz uralni a folytonos pozitív visszacsatolásra, vizuális orgiára építő világot.
Az iskolának még nehezebb dolga van: nyilván izgalmasabb a Minecraftban világokat építeni meg zombikkal küzdeni, mint a háromszög belső szögeit számolgatni. Az aktuális fiúügyek és sminktrendek is izgalmasabbnak tűnnek első látásra (annak tűntek harminc éve is, lássuk be), mint Balassi szerelmi költészete. Ráadásul az iskola nemcsak a tanulás, hanem a szocializáció színtere is. Tisztában vagyok vele, hogy
a mai tinik kapcsolata egymással sokszor online, ők az instán kapcsolódnak egymáshoz, mi meg a téren tettük.
A suliban, szünetben, a pad tetején ülve kellene röhigcsélve ropit enni, urambocsá’ házit írni, szemezni a kiszemelt sráccal, rugdosni a labdát az udvaron, nem pedig csak mímelni mindezt az online térben.
Mindent összevetve tehát ennek a rendeletnek az iránya nem rossz, valós problémára reagál, csak rosszul teszi mindezt. Lehetne jól is: ha mondjuk úgy korlátozná a gyerekek saját eszközeinek használatát, hogy közben minden diáknak minden tanteremben biztosítana iskolai eszközt. A legnagyobb baj a tervezettel pedig az, amit már említettem: hogy gumicsont. Mert amíg arról vitatkozgatunk, hogy beszedjük-e a mobilt és csak a felsősöktől-e, vagy majd a gimisektől is, továbbá hogy vajon mikor és kinek adható vissza a nagypapa muzeális svájci bicskája, amit behozott megmutatni a büszke unoka technikaórára, addig a magyar oktatás színvonala olyan tempóval suhan lefelé a lejtőn, amit a Stumble Guys-os fiúk is megirigyelnének.
Nyitókép (illusztráció): AFP/AltoPress/Dinoco Greco
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
