„Hinnem kell benne, hogy győzünk!” – így védi a pusztulástól a kultúrát a harkivi múzeum
Ukrajna nem csak a frontvonalakon védekezik Oroszország ellen. A civil önkénteskedéstől az iskolákig, a belső menekültek gondozásától a felszabadított területeken végzett építőmunkáig tart az ív. Meg az irodalomig. 2022. február 24-e óta kevesen tettek érte többet, mint a Harkivi Irodalmi Múzeum és vezetője, Tetjana Pilipcsuk. Lapunk ellátogatott az intézménybe megérteni, miért fontos a kulturális örökség gondozása még egy ennyire brutális háború közepette is – egy üres múzeumban. Portré Harkivból, ráeszmélésekkel.
Nem sokkal azután, hogy 2022. március 24-én egy „Z” jellel mázolt kisbuszba tuszkolva elrabolták, Volodimir Vakulenko testébe kettőt eresztettek egy Makarovból. Az ünnepelt ukrán gyerekkönyvíró otthona, a Harkiv megyei Izjum melleti falucska, Kapitolivka akkoriban orosz megszállás alatt állt. Halálának részleteire a 2022. szeptemberi ukrán ellentámadás után derülhetett fény. Miután holtteste több mint egy hónapig hevert az utcán, a megszállók május 12-én arra utasították a helyieket, hogy temessék tömegsírba a többi meggyilkolt ukrán civil mellé. Fél évvel később exhumálták. Ő volt az izjumi Sekszpir utcai tömegsír 319-es halottja. Gyilkosai a „Luhanszki Népköztársaság” katonái voltak.
A megszállásról Vakulenko naplót vezetett. Elrablása előtt elásta a kertjében a cseresznyefa alá.
A füzetet Izjum felszabadulása után, szeptember 24-én egy író kolléga, Viktorija Amelina ásta elő. A szó szoros értelmében. Úgy döntött, a beszámolót könyvben is ki kell adni, de csak a szerkesztésig jutott. 2023. június 27-én az oroszok a Donyeck megyei Kramatorszkban két Iszkander rakétát vezettek a pizzériára, ahol ült. Sérüléseibe négy nappal később halt bele a dnyiprói Mecsnikov Kórházban. A naplót viszont kiadták, Ja peretvorjujusz (Átalakulok) címmel. Hamar elkapkodták, újra kellett nyomni. Többször viszont nem fogják. Ugyanott legalábbis. A könyvkiadó anyacége, a Faktor Druk harkivi nyomdáját 2024. május 23-án lőtték szét az oroszok egy Sz-300-as légvédelmi rakétával. Heten meghaltak. A részleteket mi is megírtuk, ott voltunk ugyanis. A tragikus láncolat lezárásaként Vakulenko naplójának eredetije ma a kijevi Holodomor Nemzeti Múzeumának Namir (Szándék) című kiállításán látható. A műtárgyiasult füzetet azonban a kijeviek csak kölcsönkapták. Harkivból.
*
Miután 2022 januárjában kinevezték, Tetjana Pilipcsuk csak azt akarta, amit minden múzeumigazgató: a rendelkezésre álló műtárgyakkal és a város kreatív embereinek bevonásával minél többeket meggyőzni arról, hogy amivel foglalkoznak, fontos. Az ukrán identitás része. Ez pedig az irodalom. A Bahalija (egykor: Frunze) a januárban Puskinról Hrihorij Szkovorodára átkeresztelt utca csendes leágazása Harkiv belvárosában. A 6-os szám alatti kétszintes épületben semmi feltűnő nincs. Építészetileg illeszkedik a szomszédaihoz. Aki rendszeresen jár erre, nem sok változást észlel a 2022. február 24-e előtti állapotokhoz képest. Az átalakulás bent látszik.
Nincs vodka!
Pilipcsukék ugyanis, dacára annak, hogy a városuk szó szerint a frontvonal volt 2022 szeptemberéig, maradtak Harkivban. Mivel a jeleket már érzékelni lehetett, a nagyléptékű orosz invázió előtt pár nappal, február 16-ra elkészült a terv, mi a teendő, ha menekíteni kell a múzeum anyagát. Óvóhelyet alakítottak ki a kiállítótermek alatt. Arra azonban, ami Harkivval történt a következő hónapokban, senki nem számított. A gyűjteményt, közte a felbecsülhetetlen értékű levelekkel és kéziratokkal, biztonságos helyre kellett menekíteni – a pontos helyszín minősített információ. A következő heteket a dolgozók a föld alatt töltötték. „Nem tudtuk mi történik, járkál-e orosz katona a múzeum előtt, és szabad-e még Harkiv, vagy már megszállták. Kemény időszak volt. Gondoltam, újraalkotom a prágai tavasz híres szlogenjét: »Menjetek haza, nincs vodka!”«. Elkezdtem festeni, de nem volt időm befejezni, és a bucsai mészárlás után kiderült, nem jó ötlet ilyesmivel odalépni az orosz katonákhoz” – emlékszik az első hetekre az igazgató.
A dilemma azonban a folyamatos bombázások közepette is fennállt: mihez kezdjenek egy üres múzeummal? A válasz kézenfekvő lett: a jelen traumáit kell feldolgozni. Ahhoz a megmagyarázhatatlanhoz kell valahogyan közelebb férkőzni, ami Ukrajnával és Harkivval történik majd’ 900 napja. „Kihívás most új kiállítást csinálni, de reflektálni kell azokra a sajátságos tapasztalatokra, amelyek itt vannak velünk. Élni és dolgozni kell a mindennapos orosz bombázásban. Ez a legkönnyebben a művészet segítségével lehetséges. Ez mondhatja el a legtöbbet rólunk. Fórumok és fesztiválok szólnak mostanság az orosz által elkövetett kulturális genocídiumról meg Ukrajna helyéről Európában, Harkiv helyéről Ukrajnában. Az egyik kiállításunk címe Antitekszt volt. Arról szólt, hogy a szovjet korszakban betiltott ukrán irodalom – tágabban: a szövegeink – hiánya is tud minket alakítani:
a 2014-es fordulatig nem volt meg a saját hangunk. Utána látszott tisztábban az ukránok útja Európába”
– mondja a Válasz Online-nak Pilipcsuk, miután beleültet minket legújabb installációjukba. Kosztjantin Zorkin és Viktor Dvornyikov alkotása, A város nevében legkülönlegesebb eleme egy faragott terepasztal, amelyet egyszemélyes függőszékek vesznek körül. A Harkivot szimbolizáló felületen épületeket, fákat és emberfigurákat kötöztek össze, a zsinór pedig pont olyan hosszú, hogy ha valamelyiket talpra állítjuk, egy másik ledől. Az már az asztalt körülülők csoportterápiájának része, ki mit épít magának – és mit hagy „pusztulni”. Az asztal körül könyvek és fenyegetően vicsorgó koponyák: „Ahol ülünk, az a város szintje, a többi pedig, ami alatta van, mert a város az emlékekre is épül. Hogy mit hagyunk meg belőle, a saját döntésünk.”
A Harkivi Irodalmi Múzeum nemcsak emiatt különleges hely, hanem azért is, mert gyűjteményét a jelen bővíti. Az említett Vakulenko-napló már kulturális emlékezethordozóvá lényegült át, ám a háborús sebeknek akadnak még katalogizálás alatt álló hegei is. Miután eláruljuk, hol jártunk ez év május 23-án, az igazgató két dobozt rak elénk. A csomagolópapír kihajtogatása közben ismerős inger ér minket: a Faktor Druk nyomda elleni rakétatámadásban elüszkösödött könyvek összetéveszhetetlen égettpapírszaga.
Ilyen sem volt még: ami két hónapja a szemünk előtt vált hamuvá – az üzem dolgozóival együtt –, annak maradékát most tárgykartonokra leltárazzák. Mint valami beteg időkapszula, amit a téboly ráz.
S ha már idő: vajon szabad-e terveket szövögetni ilyen körülmények között? Hiszen a múzeumigazgatás stratégiai léptékű műfaj, előregondolkodást igényel. „A város »a ködben« van, én pedig csak álmodhatok a jövőről. Furcsán hatott, amikor az amerikai partnerünk megkérdezte, mik a rövidtávú – 1-3 éves – terveink. Nincsenek olyanok. A rövid táv itt a következő óráig tart. Elfogadtam, hogy bármelyik pillanatban történhet velem valami tragikus. De az, hogy itt vagyok, mégis nyugalmat ad. Nem látom magamat külföldön. Itt akarok élni, és nem akarom, hogy az oroszok döntsék el helyettem, megyek-e vagy maradok” – válaszolja Pilipcsuk.
Szlovo Ukrajina!
Az igazgató Kijevben született, de a ’80-as évek közepe óta Harkivban él. Kétnyelvű a családi háttere, ő maga orosz irodalmat hallgatott. Azt mondja, az eszmélés a ’90-es években jött, másodéves korában, amikor elkezdte olvasni az 1920-30-as évek ukrán szerzőit. Harkiv akkor az Ukrán SZSZK fővárosa volt, aki számított, oda költözött, az írók pedig külön otthont is kaptak Sztálintól: a Szlovo épületet. Lakói körében szabályos mozgalom indult, orosz könyveket fordítottak ukránra, mert bár a birodalmi nyelvet mindenki beszélte, az értelmiség úgy gondolta, a fordításokkal – tehát az orosz idegen kultúraként kezelésével, amivel Pilipcsuk is egyetért – az ukrán kulturális önállóságot mozdítják elő. Sokáig nem élvezhették a kommunalétet: 1933-tól elhurcolják őket, a négy évvel később kezdődött nagy terror itt már csak az utolsó stáció volt. A mártír irodalmárokat Kivégzett Reneszánszként emlegeti az utókor. Jellemző: a kifejezés egy emigráns lengyel értelmiségitől származik.
Az ukrán irodalmat lefojtották (v.ö.: antitekszt), így a választott identitásának irodalmi örökségével Pilipcsuk is csak a húszas éveiben szembesült.
Nem véletlen, hogy, mint az ukrán irodalom keltetője, a Szlovóval a múzeum igyekszik is kezdeni valamit. Az egyik földszinti lakás a tulajdonukban van, akit érdemesnek találnak rá, az a történelmi falak között alkothat. Most épp a zenés ukrán versfeldolgozásokban utazó lvivi zenekar, a Pirih i Batyih alapítója, Marjan Pirozsok lakik itt. Bánatunkra a lakás eredeti dizájnja már csak egy lekapart falszakaszon látszik – a hely szellemére jobban emlékeztet a konyhában kiakasztott Szerhij Zsadan-naptár. Azon meg már meg sem lepődünk, hogy egy portré a Nobel-jelölt költőről, aki június óta az Ukrán Nemzeti Gárda 13. „Hartija” dandárjában védi a hazát, a múzeum udvarán is feltűnik, a védőket pedig – „a zoknitól az autóig mindennel, ami épp kell” – Pilipcsuk is segíti önkéntesként, a Dobrocsinec (Jótevő) nevű csapat tagjaként.
A háborús hatások azonban másban is tetten érhetők, ez a folyamat pedig alighanem visszafordíthatatlan: „Kényelmesebb lett ukránnak lenni, mint volt a nagyléptékű invázió – és főleg 2014 – előtt. Akkor banderistának bélyegeztek, csak mert ukránul szólaltam meg. Nem volt menő, provinciálisnak hatott. Mára ez már lehetetlen, az ukrán vált normává.”
Szlobozsanscsina
A Dnyepertől nyugatra ez talán természetesebbnek hat, de Harkiv más. A 17. századtól a cári Oroszország határvidéke volt – a környező régiókkal együtt Szlobozsanscsina néven is ismerik –, Moszkva befolyása összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint a mai Nyugat-Ukrajnában. Nem véletlen, hogy talán itt lepte meg legjobban a putyini vezetést, hogy a helyiek nem sóval és kenyérrel, hanem ágyútűzzel fogadták az orosz katonákat. Amint látszott, hogy az úgynevezett felszabadítás valójában lakóépületek terrorlövetését jelenti,
az ukrán öntudatnak, főleg az 1990 után születettek körében, az államnyelv használata is része lett. Akkor is, ha otthonról az oroszt hozzák.
Az ugyanis, állítja Tetjana Pilipcsuk, a harkivi élet antitézise lett: „Normál emberek vagyunk, akik a saját városukban akarnak élni, a saját agendájuk szerint, nem az oroszoké szerint. Olyan társadalomban, ahol a méltóság és az ember a legfőbb erény, nem pedig az orosz modell a követendő példa. Azt mind ismerjük, akik éltek a Szovjetunióban. Saját magunk akarunk arról dönteni, hogyan akarunk élni. Kemény a történelmünk, 300 év Oroszországgal, de most van esély a valódi függetlenségre tőlük. Azt szeretném, ha a háború után visszatérnének Harkivba a különböző kultúrájú, külsejű emberek, hogy itt találjanak újra egymásra. Hinnem kell benne, hogy győzünk!”
***
A cikk elkészítésében közreműködött: Rácz András
Nyitókép: Tetjana Pilipcsuk a Harkivi Irodalmi Múzeum kertjében 2024. július 17-én
Fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs
***
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
