Mintha levágták volna az egyik kezüket – magyar olimpiai éremesélyesek 40 éve és ma
Csütörtökön magyar–francia kézilabda-mérkőzéssel, pénteken a hivatalos megnyitóval veszi kezdetét számunkra a párizsi olimpia. Negyven évvel ezelőtt a Los Angeles-i megnyitót vártuk, azaz inkább vártuk volna, hiszen a politika közbeszólt, s a szovjet blokk bojkottja nyomán a mieink sem utazhattak. Az akkori sorscsapásokat mai érdekességekkel összevetve tíz pontban tálaljuk az 1984-es drámai – leütött radiátorral, elvetetett és otthonhagyott kisbabákkal, hiábavaló áldozatokkal fűszerezett – eseményeket.
1. Fény a sporttáskák végén
A 2024-es olimpián szereplő honfitársainknak az Adidas sportruházatot, a Roland Divatház ünneplőruhát, a Heavy Tools pedig felvonulóruhát tervezett, ezeket minden érintett át is vehette a saját méretében, de bemutatásukra május 6-án, 81 nappal a párizsi megnyitó előtt egy nagyszabású rendezvényt is szerveztek. 1984-ben 73 nappal a Los Angeles-i rajtot megelőzően vált véglegessé, hogy a magyarok nem utazhatnak. Az odáig elszántan készülő sportolók addigra már szintén megkapták formaruháikat, amelyek aztán sokaknál – a váratlan döntés felett érzett mérhetetlen csalódottságból fakadóan – a feszültséglevezetés tárgyaivá váltak. „Szétvágtam, összetéptem, eldobtam. A kukában végezte” – így Szalma László, aki 1985 óta tartja a magyar távolugrórekordot, Los Angelesben pedig dobogóra állhatott volna. A magasugrók között idehaza akkor szintén csúcstartó Juha Olga (a kézilabdázóként 2012 után idén is szereplő Lékai Máté édesanyja) egy bizományiba adta be a kosztümöt és a cipőt is. Volt, aki megőrizte, de sosem vette fel, ám akadt olyan is, aki a szocialista országok számára rendezett olimpiapótló Barátság-versenyek egyikén a moszkvai hotelben dolgozó szobaasszonynak adta el a formaruháját (a szegény sorsú hölgy hasonló ünnepi öltözethez a Szovjetunióban nem jutott volna hozzá).
Ráadásul mire eldőlt, hogy a magyarok nem mehetnek az 1984-es olimpiára, már nemcsak hogy elkészíttették a formaruhákat: az utazási és szállásköltségek jó része is célba ért. (Ezek kapcsán maga Kádár János beszélt vészjóslóan a Politikai Bizottság egyik ülésén: „Hát ha azok valódi üzletemberek, onnan egy centet sem látunk többet.”) De például legyártattak temérdek sporttáskát is, amelyeken a Los Angeles-i olimpia logója szerepelt. Az elvtársak „szerencsére” észbe kaptak, mielőtt kiosztották volna azokat a leendő olimpikonoknak, s mindegyikre rávarrattak egy kék anyagot piros–fehér–zöld zászlóval és Hungary felirattal. Ám a fény felé tartva látszik alatta az eredeti szándék…
2. Eltörve, megtörve
Egy új-zélandi gyeplabdázó nemrég amputáltatta az egyik felső ujjpercét, mert bár megvárhatta volna, hogy a törött ujja meggyógyul, úgy nem tudott volna szerepelni az idei olimpián. A sportolók néha megmagyarázhatatlan áldozatokat hoznak, az 1984-es bojkott témájában ezeknek ráadásul a negatív része dominált, hiszen hiábavaló áldozatokról beszélhetünk. Azon sportolónők esetében mindenképpen, akiknek ebben az időszakban abortuszuk volt – tudomásunk szerint nem egy ilyen sajnálatos eset történt, s akadt, akinek később már nem is születhetett babája.
Ehhez képest elsőre már-már semmiségnek tűnik, amilyen helyzetbe Stefanek Gertrúd került 1984 februárjában: meg kellett műteni elszakadt bokaszalagját, hat héten át volt begipszelve a lába, a rehabilitáció végén úgy vívott, hogy az ép lába alá odahelyezték egy zsámoly tetejét s az így egyenlő magasságba került a begipszelttel. Állítása szerint
az olimpiai cél érdekében dupla energiákat mozgósított, a visszatérése sikeres is volt, de aztán – ahogy társaival mondták – a hetes busszal utaztak az olimpiára,
mivel a vívóknak a régi Budapest Sportcsarnokban rendeztek azon a nyáron egy nemzetközi viadalt. (A Barátság-versenyen Stefanek egyéniben és csapatban is győzött.)
Mások a lesújtó, olimpiai távolmaradásról szóló hír érkezését hasonlították végtagtöréshez. A legendás vitorlás testvérpár, Detre Zsolt és Detre Szabolcs közül előbbi így fogalmazott: „Állati depresszió lett úrrá rajtunk, mintha azt mondták volna, hogy holnap levágják az egyik kezemet.” Az ökölvívó, Hranek Sándor azt mondta: „Fizikailag és szellemileg is összeroppantunk. Az a sportoló, akinek ez az olimpia kimaradt az életéből, megtört ember, velem együtt.” Hozzátette: 1980-ban azért nem szerepelhetett, mert túl fiatal volt, 1988-ban pedig azért, mert az olimpia előtt egy versenyen eltört a könyöke.
3. Elnöki ügyek
„Az olimpia a versenyek versenye. Ekkor születnek sporttörténelmünk legszebb fejezetei” – mondta Sulyok Tamás köztársasági elnök július 8-án, amikor a magyar csapat jelenlévő tagjai letették az olimpiai esküt a Művészetek Palotájában. Negyven évvel ezelőtt viszont sporttörténelmünk egyik legsötétebb fejezete íródott, pedig az eskütételre az akkori körülményekhez mérten hasonlóan színvonalas eseményt terveztek, amiért a később szintén köztársasági elnökké váló Schmitt Pál felelt.
De hiába volt például már kijelölve, kik mondják majd az eskü szövegét, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) akkori főtitkárának elmondása szerint 1984 áprilisában egyszer csak behívták őt a Fehér Házba, ahol a sportosztály vezetője közölte vele: egyelőre várjon a meghívók kiküldésével. Az eskütételre aztán nem is került sor: május 8-án a Szovjetunió bejelentette távolmaradását a Los Angeles-i olimpiától, s bár hazánk nem állt be egyből a szovjetekkel szolidaritást vállalók sorába, némi mérlegelés után néhány napon belül Kádár János, majd a Politikai Bizottság, végül pedig a MOB is meghozta a maga döntését.
Ám Schmitt Pál nevét az 1984-es bojkott témájában elsősorban pont utóbbi, a május 16-i MOB-ülés kapcsán szokták emlegetni, mondván: taktikusan elmenekült, nehogy neki is – a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagjai közé két hónapja beválasztott sportdiplomataként, karrierjét védve – meg kelljen szavaznia a kényszerű, de politikai okokból kötelező távolmaradási döntést.
Ami tény: Schmitt Pál ekkor bolgár sportvezetőkkel tárgyalt Szófiában, állítása szerint már a Barátság-versenyeket készítették elő. Szintén tény: akárhol is jár ő éppen, a magyar csapat távolmaradását érdemben befolyásolni nem tudta volna.
Ám a kérdés nem is az, hogy miért utazott el pont akkor, hanem hogy miért nem jött vissza: ugyanis a vele tartózkodó másik magyar, Arday Andor a MOB-ülés idejére már hazatért (a sporthivatal munkatársa ott is volt a döntéshozatalkor, bár szavazati joggal nem rendelkezett). Amikor a 2014-ben megjelent 1984 – A kettétört olimpia című könyv írása idején az akkor is már exelnök Schmitt Pált ezzel szembesítettem, azt válaszolta, nem volt opció, hogy együtt, a MOB-ülés előtt térne haza. „Nekem még be kellett ott fejeznem a dolgomat, s a repülőjegyem is meghatározott időre szólt. Minden egyes órám be volt osztva, tárgyalásokra jártam, voltam a bolgár testnevelési egyetemen, meglátogattam a NOB-tag General Sztojcsevet, öreg barátomat, aki akkor már kilencvenöt éves volt.”
4. Elhallgat(tat)va
Párizs előtt a magyar csapat háza táján az egyik legnagyobb talány, hogy mire megy majd az edzésmunkáját hosszan szüneteltető, de 200 méter pillangón címvédő és világcsúcstartó úszó, Milák Kristóf. A választ legkésőbb július 31-én megtudjuk, s bizonyára azt is, hogy végre szóba áll-e az újságírókkal. Az április közepi országos bajnokságon egyébként jó formában volt, ám a körülötte lévő hercehurcát jól jellemzi, hogy az egyik rajt előtt felmutatta a középső ujját a fotósoknak, s nyilatkozni egyáltalán nem volt hajlandó.
Az 1984-ben készülő legjobbjainknak is egyfajta nyilatkozatstop jutott, csakhogy nekik azért, mert miután kiderült, hiába készültek, senki sem kereste őket, hiszen az akkori, párturalmi médiahelyzetben lehetetlen lett volna őszinte szavaikat közölni. Az ökölvívók egyébként pont a május 16-án kezdődött országos bajnokság alatt szembesültek a szomorú hírrel. Váradi János, az 1980-ban bronzérmes honfitársunk állítása szerint konkrétan a szorítóba lépése előtt mondta be a főtitkáruk a hangosbemondóba, hogy megszületett a döntés: a magyarok nem mennek az olimpiára. Váradi egyébként így is megnyerte a hazai viadalt, aztán az augusztusi Barátság-versenyen bronzérmes lett.
A téma feldolgozatlanságát jól mutatja, hogy az ehhez hasonló esetek, illetve sokak személyes drámája csak a rendszerváltás után (vagy azóta sem) törhetett felszínre. Guczoghy György például az elsőszámú hazai tornász volt akkor, lólengésben egyértelmű éremesélyesnek számított. Az olimpiai bojkott bejelentését egy halálhírhez hasonlította, ami után mindenki részvétet nyilvánított. Neki 1984 lehetett volna a csúcs, négy évre rá már Borkai Zsolt volt az élversenyző (győzött is Szöulban), négy évvel korábban pedig Magyar Zoltán lett a lólengés olimpiai bajnoka.
Utóbbi azért is érdekes, mert miközben Guczoghynak ő volt a példaképe, a szobája tele volt a posztereivel, a május 16-i MOB-döntéskor nemhogy Magyar is megszavazta a távolmaradásunkat (77 másik jelen lévő MOB-taggal, köztük hasonlóan sikeres sportolókkal együtt), a formalitás kedvéért az akkori MOB-elnök, Buda István kérésére fel is szólalt az ülésen, megágyazva a keserű végkifejletnek. „Abban az időben ez általában úgy ment, hogy előre megírták, s odaadták, amit fel kellett olvasni, de én kijelentettem: azt azért nem. Pár mondatot mondtam, maximum hármat, valahogy úgy fogalmaztam, hogy a Politikai Bizottság már megfontoltan eldöntötte, hogy nem utazunk ki, de én ebbe, ha sportoló lennék, belehalnék…”
5. Sztriptízbárból pofánverés
Decsi Andrást, a férfi kardcsapat korábbi edzőjét „borzasztó sokként” érte, hogy miután a 2021-ben olimpiai bronzot, 2023-ban vb-t nyert négyes tagjait (Szilágyi Áront, Szatmári Andrást, Gémesi Csanádot és öccsét, Decsi Tamást) terjesztette elő olimpiai résztvevőnek, a Magyar Vívószövetség elnöksége elutasította javaslatát és Decsi Tamás helyett Rabb Krisztiánt jelölték. Decsi András a megnyitó előtt másfél hónappal lemondott, s végül úgy döntött, Szilágyi Áron edzőjeként sem utazik.
Hasonló történt az öttusázóknál is: két női kvótára három versenyző pályázott, Guzi Blanka helye egyértelmű volt, a másikra Martinek János szövetségi kapitány Erdős Ritát jelölte, ám a szövetség titkos szavazásán az elnökségi tagok 9-2 arányban Gulyás Michelle indulását támogatták. A tornásznőknél két barátnő versenyzett a nem névre szóló egyéni kvótáért, amit végül Kovács Zsófia kapott, miközben Székely Zója úgy érezte, ő érdemelte volna azt meg. (Elképesztő pechje volt egyébként: a tornaszövetség deklarálta, hogy a június végi a bukaresti nemzetközi viadalon, felemás korláton mutatott teljesítmény alapján döntenek majd, ahol a selejtezőben Székely Zója magabiztosan jutott döntőbe, Kovács viszont hibázott és kiesett. Ezzel el is dőlt volna a kérdés, ám egy visszalépés miatt a vetélytárs mégis szerepelhetett a fináléban, ahol aztán Székely rontott, Kovács pedig ezüstérmet érő gyakorlatot mutatott be.)
Az itt felsoroltak lehet, hogy életük végéig nem tudják majd lenyelni a keserű pirulát, miközben 1984-ben az összes, közel kétszáz olimpiára készülő sportoló érezhette úgy, hogy a feje fölött döntöttek.
Sokakkal példálózhatnánk, ám a cselgáncsozó Nagysolymosi Sándor esete duplán idekívánkozik, mivel ő már az 1980-as játékokról is politikai okból maradt le: vele együtt három kecskeméti került volna az utazó keretbe, s „a Honvédból is illett szerepeltetni legalább két embert” – mondta.
Aztán 1983-ban konfliktusok miatt abba is hagyta az élsportot, szilveszter éjszaka még egy sztriptízbár portásaként dolgozott, ám hirtelen úgy döntött, mégis megpróbálja kiharcolni az olimpiai részvételt. Tíz kilót fogyva készült Los Angelesre, tavasszal már versenyeket nyert, aztán május 16-án Buda István a tatai edzőtáborban vele is közölte a megváltoztathatatlant. „Portásként vagy tízszer annyit kerestem, mint egy átlagfizetés, de összehúztam magam, hogy kijussak az olimpiára, erre jól pofán vertek. Hatalmas csalódás volt” – mondta Nagysolymosi, aki aztán súlycsoportjában megnyerte a maga Barátság-versenyét, ám természetesen első magyar olimpiai bajnok dzsúdósként az 1992-ben győztes Kovács Antalt tartják számon.
6. Szökés és sírás a tévénél
Az idei olimpiát a sportkedvelők idehaza az M4 Sport mellett az Eurosporton és az HBO Maxot leváltó Max csatornán, illetve ezek online felületein is követhetik (ráadásul a Kossuth Rádió és a már szintén a közmédiához tartozó Nemzeti Sportrádió is beszámol az eseményekről). 1984-ben természetesen szerényebbek voltak a lehetőségek, a hétfői adásszünettel is számolni kellett, ám hogy ebből a szempontból is készültünk az olimpiára, azt jelzi, hogy májusra már csaknem egymillió dollárt befizettek jogdíjként, és például azt is leosztották már, hogy melyik sportág eseményeit ki és mikor közvetíti majd. Aztán miután véglegessé vált a távolmaradásunk, 45 főről 16-ra csökkentették a Los Angeles-i olimpiára utazó magyar újságírói csoport létszámát, nem érkezhetett se helyszíni televíziós-rádiós közvetítés, se színes anyag, se értékelés, se háttérinformáció.
A legendás sportriporter, Vitray Tamás is szűk utazó csapat tagja volt, s állítása szerint ambiavalens érzéseket keltett, hogy míg az otthonmaradottak irigykedtek rájuk, őket az frusztrálta, hogy úgy ültek a kifizetett riporterállásokban, hogy csak meg kellett volna nyomniuk a kapcsológombot, de onnan csak a napi egyórás összefoglaló műsorok összeállítását segíthették.
Ám a bojkott igazi elszenvedői a magyar sportolók voltak, akik közül néhányakhoz így is eljutottak az élő közvetítések. Ugyanis az MTV-székházba Amerikából folyamatosan érkeztek a felvételek, s voltak, akik rendszeresen beszöktek az egyik vágószobába, hogy legalább így átélhessék egyes versenyek izgalmait.
Mások pedig azt használták ki, hogy a tatai edzőtáborban fogható volt az osztrák tévé közvetítése. A női kosárlabda-válogatott tagjai – akik saját jogon csak 1984-ben vívták ki az olimpiai szereplés lehetőségét – miközben a maguk Barátság-versenyére készültek, az ötkarikás kosármeccseket követték. Kínzó fájdalommal ért fel mindez, mivel azt tapasztalták, hogy olyanok is dobogóra állhattak, akiket ők a két hónappal korábbi selejtezőben megvertek. „Szörnyű volt, ott bőgtünk minden este” – mondta erről Kiss Lenke csapatkapitány.
7. A kárpótlás igazsága
A Párizsban aranyérmes magyar sportolók 55 millió forint jutalmat kapnak (az ezüstökért 39,3, a bronzokért 31,4 millió forint jár). Az egyszeri juttatás mellé a visszavonulás utáni időszakot segítő olimpiai járadékot is folyósítják, ami egyfajta nyugdíjként is felfogható, hiszen nem aprópénzről van szó. Az olimpiai bajnokok számára 35 éves kortól folyósított összeg az előző évi bruttó átlagkeresetnek felel meg, ami 2022-ben havi 403 600 forint volt (az ezüstökért ennek hetven, a bronzokért ötven százaléka jár). Ráadásul a rendszer 2020-as módosítása (avagy „igazságosabbá tétele”) óta mindenki minden érem után megkapja a járadékot, így például Keleti Ágnes, a 103 évesen a legidősebb élő olimpiai bajnoknak számító tornász, aki öt arany-, három ezüst- és két bronzérmet gyűjtött, ma havi négymillió körüli összeget kap.
Mindettől elestek az 1984-es bojkott kárvallotjai – gondolhatnánk, ám ez nem teljesen igaz. Több okból sem. Egyrészt mert a szocialista blokknak rendezett Barátság-versenyek dobogósai az akkori körülményekhez mérten többnyire magas pénzjutalmakat kaptak, majd miután a magyar kormány 1998-tól elkezdte folyósítani az olimpiai járadékokat, a Barátság-versenyek győztesei (akkor még csak az aranyak értek járadékot) kilobbizták maguknak, hogy egyfajta kárpótlásként ők is kapják ezt a pénzt, s aztán a tört összeg az olimpiai járadék kiterjesztése után járt a további érmeseknek is.
A kárpótlás tehát megtörtént – mondhatnánk, ám ennyire nem egyszerű a helyzet. A Barátság-versenyeket egyrészt sportolóink jó része nem vette komolyan, sokan kötelező nyűgnek tekintették, akadt, aki be sem melegített vagy bulizott a versenye előtti este. Ráadásul sportáganként különböző helyszíneken és időpontokban, eltérő színvonalon és körítéssel rendezték a megmérettetéseket, elvétve volt például doppingellenőrzés, részrehajló bíráskodás viszont annál inkább. A korszak kenus klasszisa, Sarusi Kis János szerint a párosok 500 méteres versenyében konkrétan csalás történt: őket az egyes, szovjet és keletnémet vetélytársaikat pedig a nyolcas és a kilences pályára sorolták, a magyarok sokáig vezettek, de hirtelen feltűnt mellettük egy sétahajó, aminek ők kapták meg az erős hullámait, s így lemaradtak az aranyról, csak bronzérmesek lettek.
A magyarok tíz számban győztek a Barátság-versenyeken, többen közülük Los Angelesben is nyerhettek volna, ám a gátfutó Bakos Györgyről vagy a pályakerékpáros Somogyi Miklósról megbántás nélkül állítható, hogy az olimpiai mezőnyben nem számítottak favoritnak. De olimpiai járadékot kap például az öttusacsapat tagjaként Buzgó József is, aki a Barátság-versenyen a negyedik csapattag volt, az olimpián viszont csak hárman szerepeltek volna. Csakhogy a varsói versenyt más szisztémában rendezték, s minden tusánál a legjobb három eredménye számított. Kirívó eset még Kotroczó Mártáé, aki bár jeleskedett más számokban is, a Barátság-versenyt az azévi ötkarikás műsoron nem szereplő női 10 méteres légpisztolyban nyerte meg, s olimpiai járadékra is ezután lett jogosult.
Az anyagi kárpótlás tehát messze nem sikerült tökéletesen, akik pedig dacból ellazsálták a maguk versenyét, évtizedekkel később foghatták a fejüket. A csapatsportágakat űzőknek viszont már akkor segített a rendszer annyit, hogy bár főszabály szerint csak harmincéves koruk után igazolhattak külföldre, kárpótlásként több kézi- és vízilabdázót is kiengedtek. Temérdek pólósunk költözött ekkor Olaszországba.
8. Anyai bánatok
Párbajtőrvívónk, Nagy Tímea első lánya születése után a 2000-es, a másodikat követően pedig az 2004-es olimpiát nyerte meg, de a kajakos Janics Natasával is példálózhatunk, aki 2012-ben egy 11 hónapos gyermek édesanyjaként szerzett egy-egy ezüst- és bronzérmet. Idén Hosszú Katinka próbálkozott hasonlóval: gyermeke tavaly augusztusban jött a világra, novemberben bejelentette, hogy megcélozza Párizst, ám hiába készült és próbálkozott kitartóan, nem sikerült megúsznia a kvalifikációhoz szükséges időt.
A nyolcvanas évekből sokkal több példát sorolhatnánk, hiszen ahogy országos átlagban, úgy a sportolónők között is jellemzőbb volt, hogy korábban vállalnak gyermeket. Az 1984-es olimpiára készülő kosárlabdacsapatból Winter Ilona egy hatéves, a már említett Kiss Lenke egy hároméves, Beloberk Éva pedig egy alig egyéves gyereket hátrahagyva kellett, hogy részt vegyen a kubai selejtezőtornán. Május 16-án úgy játszották le a mindent eldöntő utolsó meccset, hogy a budapesti MOB-ülésen két órával korábban eldőlt: hiába győznek és szerzik meg a kvótát, Magyarország nem vesz részt az olimpián. Ők persze erről nem tudtak, 74-59-re meg is verték Jugoszláviát, örömükben a levegőbe dobálták Killik Lászlót szövetségi kapitányt.
A korszak sikeredzőjének olykor nehezet kellett kérnie a kosaras hölgyektől: Winter Ilonának például 1978 februárjában született gyereke, a következő nyáron pedig közölte vele, hogy szükség van rá a csapatban, de ha nem vesz részt az edzőtáborban, nem tud vele számolni a későbbiekben sem.
A kézilabdázók akkori világklasszisa, Gódorné Nagy Marianna hasonlót élt át: négyhónapos lányát bízta a nagymamákra és a férjére 1984 januárjában. „Durva volt elszakadni tőle, de az olimpia miatt már ekkor meg kellett kezdeni a felkészülést, annak vetettünk alá mindent” – mondta az 1982-es világbajnokságon ezüstérmet szerzett csapat balkezes kiválósága.
A női kosarasokon és kézilabdázókon kívül az 1986-ban szintén vb-ezüstöt szerzett férfi kézisek, továbbá a Csapó Gábor és Faragó Tamás nevével fémjelzett vízilabdázóink is éremszerzési eséllyel utaztak volna Los Angelesbe, ami páratlan (lett volna) a magyar sport históriájában. A női vízilabda 2000-ben került fel az olimpiai műsorra, azóta az idei olimpia lesz a második, amelyen egyáltalán szerepelhet négy „labdás” csapatunk. Ám a mostaniak között csupán egyvalaki akad, aki anyaként utazott volna Párizsba: a kézis Debreczeni-Klivinyi Kingának hároméves kislánya van.
9. Botrányok és bocsánatok
Kozák Danuta kétgyermekes édesanyaként szerette volna kivívni a szereplés jogát, ám kajakosunk – aki első gyermeke megszületése után, három éve szerezte hatodik olimpiai bajnoki címét – neve a párizsi olimpia kapcsán végül csak egy botrány kirobbantójaként maradhat majd meg. A felkészülés hajrájában, május végén vádolta meg verbális molesztálással a kajak négyest felkészítő Csipes Ferencet, többek között „suttyó alkesznek” titulálva őt.
A honi szövetség rögtön felfüggesztette az edzőt, ám az eset kivizsgálása után visszatérő Csipes Ferenc szerint szó sem volt molesztálásról és abúzusról, szakmai vitáról viszont igen. Felelősségét elismerve így fogalmazott: „Vállalhatatlan sértést vágtam Danuta fejéhez, amiért most a nyilvánosság előtt is elnézést kérek.” Fontos adalék, hogy a csapat tagja Csipes Ferenc lánya, Tamara, aki Kozák Danutával együtt nyerte az elmúlt két olimpián a négyes aranyát, ám az eset után párosban nem ültek össze, Kozák pedig csak egyesben indult a június eleji válogatón, ahol hatodik lett, s így egyik olimpiai csapathajóba sem ülhet be.
A családnak 1984-ben is megvolt a maga „botránya” (még ha az közel azonos is volt a többi, Los Angelesre készülő sportolóéval). Csipes Tamara édesanyja, az akkor 17 éves Orosz Andrea kétszeres ifjúsági Európa-bajnok gyorsúszóként nagy elánnal készült, hogy élete első olimpiáján szerepelhessen és ott döntőbe juthasson. Ám
a május 16-i, szokásos koradélutáni edzésére érkezve a medence helyett az öltöző előtt várta Kiss László. A mesteredző mindössze két szót mondott neki: nem megyünk.
Orosz Andrea lelkében hirtelen óriási üresség keletkezett, reménytelenség lett úrrá rajta, át sem öltözött, de további három napig nem is járt az uszodában. Aztán később egyetlen olimpián sem, mivel az 1988-as szöuli játékok előtt sérülések és a szövetséggel való nézeteltérés miatt abbahagyta az úszást. A keserű emlék egyetlen előnye az volt, hogy amikor Csipes Tamarát 2012-ben kihagyták a kajaknégyes összeállításából, s teljesen összeomlott, a hasonló tapasztalat révén tudta, hogyan forduljon az akkor 22 éves lányához.
És még egy adalék: míg idén meglehetősen gyorsan követte a kajakos hölgyek klubja, a Honvéd bocsánatkérése a botrányos esetet (ezt Kozák Danuta el is fogadta), addig a negyven évvel ezelőtt történtekért sokan azóta is várnak egy hasonló gesztust – valamit, amivel elismernék az erőfeszítéseiket és némi gyógyírt jelenthetne azoknak is, akik eddigi életük folyamán nem tudták ezt feldolgozni.
10. Férfi-dominancia
A bocsánatkérés témája még egy ponton érhető tetten. A héten a Nemzeti Sport olimpiai magazinja eredetileg úgy jelent volna meg, hogy a címlapon az Eiffel-torony mellett hat férfi arc, valamint „magyar remények” jelzéssel velük párban Szilágyi Áron vívó, Kós Hubert úszó, Kopasz Bálint kajakos és Losonczi Dávid birkózó neve, továbbá a férfi kézi- és vízilabdázók szerepeltek volna. Hová tűntek a hölgyek? – kérdezték sokan felháborodottan, mire a sportnapilapnál észbe kaptak. A régi példányok visszaszedése és új címlap készítése mellett döntöttek, rajta immár Csipes Tamara mellett a vitorlázó Érdi Máriával és a vívó Pusztai Lizával.
A változást meglepően bűnvalló módon, igaz, szerző nélküli cikkben tálalták. „Sem szakmai, sem egyéb indok, mentség nincs arra, hogy ilyen bántóan egyoldalú címoldalt készítettek a kollégáink” – írták többek között, elnézést kérve azoktól, akiket megbántottak. Tény, hogy valamivel többet várhatunk a férfiaktól, de azért nem ekkora hangsúlyeltolódással.
Némileg hasonló volt a helyzet 1984-ben is, mert ha akkor egyvalakit kellett volna egyértelmű aranyvárományosnak titulálni, az akkori szerkesztők bizonyára Gáspár Tamásra voksolnak (és könnyen lehet, hogy a top3-ba az öttusázó és vízilabdázó férfiakat sorolják még). A 100 kilósok között versenyző kötöttfogású birkózó élete legjobb formájában készült, 1984 áprilisában megnyerte az Európa-bajnokságot (két évre rá amúgy a vb-t is), legyőzve többek között legnagyobb ellenfelét, a szovjet Nyikolaj Balbosint, akit aztán az olimpiapótló Barátság-versenyen a döntőben múlt felül. Ennek mentén érthető, hogy amikor az egyik edzés közben a szövetségi kapitányuk, Hegedűs Csaba közölte a birkózókkal, hogy eldőlt, hiába készültek az olimpiára, úgy leütött a helyéről egy öntöttvas radiátort, hogy szétrepedt tőle a keze.
Gáspár Tamást egyébként akkoriban az Interpress Magazin is esélyesnek titulálta, ám meglehetősen szürreális, hogy miután a lap júniusi számát már jóval a május 16-i MOB-határozat előtt nyomdába adták, az IPM nyári olvasói egy, az olimpiát felvezető sorozat utolsó részeként részletes elemzést találhattak a magazinban a magyar sportolók esélyeiről, de még olyanok is szerepeltek benne, hogy „Los Angelesben vagy a Szovjetunió vagy az NDK kétpárevezőse lesz az olimpiai bajnok”. (A Szovjetunió május 8-án, az NDK 10-én jelentette be távolmaradását.) Az ötoldalas cikkben egyébként három fotó szerepel, ezeken a távolugró Szalma László, a tornász Guczoghy György és a cselgáncsozó Ozsvár András látható – itt is csupa férfi. Tegyük hozzá: 1984-ben 5263 férfi és 1566 női sportoló szerepelt az olimpián, idén először viszont teljes egyenlőség lesz a nemek között, ráadásul 20 vegyes versenyszámban is érmet osztanak.
Nyitókép: nézők a Los Angeles Memorial Coliseum előtt az olimpia megnyitó ünnepségén 1984. július 28-án (fotó: Georges Bendrihem / AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
