„A sport nevelt életharcossá” – két olimpia a 140 éve született Borbás Gáspár életéből
A labdarúgó-Eb után az olimpia már a második világraszóló ünnepe a profi sportnak ezen a nyáron: grandiózus díszletek, sok-sok milliárdnyi befektetett euró, politikai tétek. A mából nehéz elképzelni, de ahogy a magyar futball, úgy a modern olimpiai eszmény alapjait is amatőrök tették le a 20. század hajnalán, tiszta játékszeretetből, az „ép testben ép lélek” parancsát követve. Így élt a válogatott és a Fradi első gólszerzője, „másfélszeres” olimpikon Borbás Gáspár is, aki éppen ma, a párizsi olimpia kezdőnapján 140 éve született. Az alábbi írás kollégánk tavaly megjelent Első gól című portrékönyve nyomán mutatja be a hőskorszak nehézségeit, és hogy azok ellenére mit köszönhetett a sportnak a labdarúgók és olimpikonok elfeledett, polgári nemzedéke.
Dédapámnak két olimpiához volt valamennyi köze: az 1904-eshez és az 1912-eshez. Egyikből sem lett sikertörténet, mégis érdemes felidézni őket, mert közelebb hozzák egy letűnt kor, az amatőr korszak küzdelmeit. Az amatőr ebben az esetben nem kezdőt jelent és nem is azt, hogy valaki ügyetlen, hanem hogy nem kér és nem kap fizetséget a sportolásért. A futball és az olimpia hajnalán csak amatőrök versenyeztek. Hogy miért tették? „A lélekre tapadt felhők mozgás közben lemaradoznak” – írta egyszer Karinthy Frigyes a sport értelméről.
1904
A századfordulón nemcsak a futball – korai nevén: „angol játék” – terjedt a pesti fiatalság körében és a grundokon, hanem az olimpiai eszmény is. Az újkori játékok 1896 nyarán indultak Athénban, 1900-ban Párizs folytatta, majd négy évvel később St. Louis (Missouri, USA). 1904 kora nyarán Pest fiatal sportolói egymás közt versengtek, hogy ki képviselje Magyarországot a tengerentúlon.
Ekkor már az egyszeres bajnok FTC és a válogatott tagja volt Borbás Gáspár joghallgató, akit nemzedékében az egyik legjobb futónak ismertek. „A Fradi intézője, Malaky Misi vett rá, hogy induljak az olimpia előtt rendezett próbaversenyen” – emlékezett később. Futócipője nem volt, Schubert Ernő többszörös bajnoktól kapott kölcsön. Száz és 200 méteres síkfutásban állt rajthoz. „Rajtgödröt nem csináltam, nem értettem hozzá, állóstarttal indultam a döntőben is. Az abszolút rossz rajt miatt a 200 méteres versenyben mintegy méternyit vesztettem, de a hátrányt behoztam. Több méterrel vertem a másodiknak befutó Wetzel Györgyöt. A célszalagot úgy szakítottam át, hogy ő lemaradt a fotóról. Másnap 100 méteren Mezőt és Schubertet megelőzve győztem.”
Az olimpiai csapat vezetése egészen fellelkesült a nem várt futóteljesítmény láttán. A vágyott St. Louis-i kijutás előtt csupán egyetlen, jóllehet kicsinek nem mondható akadály tornyosult: Budapest főváros tiszti ügyésze. Akit ekkor történetesen dr. Borbás Gáspárnak hívtak, és a Fradi-balszélső édesapja volt. Az idősebb Borbás a források és a családi emlékezet szerint is meglehetősen kemény ember volt, „kerek koponyájú ivadéka Kecskemétnek, benne eme faj jó és rossz tulajdonsága”.
Hiába minden lobbizás, a ház ura a jelek szerint nem érezte át a sport és az olimpiai eszmények fontosságát. „Elmentek apámhoz, kérték, engedjen el St. Louisba. – Menjenek longamétázni – dörgött apám –, a fiú meg tanuljon inkább! Mező Béla ment St. Louisba” – utalt keserűséggel a próbaversenyeken legyőzött futótársára ifj. Borbás. (Az apai leszólás egyúttal szép példája a játékok összekeverésének: a méta volt az évszázados magyar labdajáték, az újdonságként betörő focival az idősebbek eleinte nem tudtak mit kezdeni.)
A St. Louis-i olimpiai játékokon magyar színekben végül négy férfi sportoló vett részt, akik összesen négy érmet – két arany Halmay Zoltán, illetve egy ezüst és egy bronz Kiss Géza úszóktól – szereztek. Ez eggyel kevesebb, mint az előző játékok (Párizs) mérlege. Mező Béla távolugrásban, 100 és 60 méteres síkfutásban indult; utóbbi két számban kiesett, távolugrásban fel nem jegyzett eredményt ért el, de bizonyosan gyengébbet, mint a hatodik helyezés.
Borbás Gáspár ősszel a korabeli magyar atléták egyik legkomolyabb elismerésével, a Király-díjjal vigasztalódott 100 és 200 méteres futóteljesítményéért. Talán ha nincs az apai szigor, máshogy nézett volna ki a 120 évvel ezelőtti éremtáblázat is.
1912
Nyolc évvel később teljesült az olimpiai álom: nem atlétaként, hanem veterán focistaként. Az MLSZ válogatóbizottsága 1912-ben Borbást is a magyar kezdőcsapatba tette. Júniusban indult útnak Stockholmba, hogy az olimpiai reprezentatívokkal együtt bemutatkozzon a nemzetközi sporttornán.
A focihoz hasonló hősidő ez a magyar olimpiai szerveződés történetében, az amatörizmus összes árnyoldalával. Borbás csapattársa, az igencsak gólerős Koródy Károly azért nem utazhatott ki, mert a hivatalában nem kapott elég szabadságot. A katonaságnál szolgáló atléták részvétele egészen addig nem volt biztos, ameddig személyesen az osztrák–magyar közös hadügyminiszter nem adott engedélyt a sportkimenőre. A stockholmi szereplést ráadásul semmilyen különlegesebb előkészület nem vezette fel; a fiúk végigjátszották itthon a teljes bajnokságot, aztán több napos vonatúttal célba vették a nyár közepén elvileg több fokkal hűvösebb, a gyakorlatban akkor éppen sokkal melegebb északi várost.
Az akklimatizálódás nem sikerült. Napestig lehetne sorolni a hiányosságokat, amelyek csúnya buktát vetítettek előre. Egy dologban (majdnem) volt előrelépés: a ’10-es évek előtt szenzációszámba ment, ha egy futballegylet hivatásos, ráadásul külföldről érkező trénert szerződtetett, 1912 körül viszont már jelen volt ez a gyakorlat, több brit is dolgozott Magyarországon: Gannon (FTC), Robertson (MTK) és Ransom (MAC) neveit emlegetik a korabeli lapok. Borbás dr. későbbi interjúkban többször mesélt Gannonról, aki mint erőnléti edző és masszőr volt mellette: „Velem külön is foglalkozott, mert ki akarta használni a futógyorsaságomat. Naponta 6–8-szor végig kellett futnom a labdával a pálya egész hosszát, de a labda sosem lehetett egy méternél távolabb tőlem. Ezt a gyakorlatot versenyszerűen végeztette.”
Az egyleteknél tehát jelen volt ez a szemlélet, de az olimpia futballtornájában résztvevő tizenegy csapat közül a magyar volt az egyetlen, amelyet nem angol tréner készített fel, erre ugyanis nem futotta a költségvetésből.
Az ötödik nyári olimpiai játékokon Magyarország 119 férfi sportolóval vett részt, összesen 11 sportágban. A nyitóünnepség – napjaink koreográfiájához hasonlóan – a nemzetek bevonulásával kezdődött, a magyar trikolórt Rittich Jenő tornász tartotta a kezében, tetőtől talpig hófehérben, címeres felsőruhában. Mögötte mindenki más elegáns feketében vonult.
Stockholmban sajnos hiányzott a szerencse: a mieink a sorsoláson elsőre mindjárt az angolokkal kerültek össze. „Több mint bizonyos, hogy már a magyarok első olimpiai meccse vereséggel fog végződni” – szólt a latolgatás Az Ujságban. És tényleg: a várva várt napon a stockholmi Råsunda Idrottplatson, 8000 semleges néző előtt 7:0-ra kaptunk ki a szigetország olimpiai válogatottjától. A Nemzeti Sport szerint a magyarok határozatlanok, izgatottak és pechesek voltak, míg az angolok higgadt és gyors játékkal törtek előre, majd győztek megérdemelten. Az Ujság szerint Schlosser Imre „rettenetesen rossz” játékot mutatott, ez pedig Borbás akcióit is megbénította, „aki csak az utolsó negyedórában jött lendületbe”. A nagy vereségbe belejátszhatott, hogy a válogatottat a meccs előtt egy családi panzióban szállásolták el, méghozzá bőséges koszttal, minek hatására – Schlosser memoárja szerint – mindenki csak hízott és lustább lett.
Hogy a dolognak ne legyen annyira rossz szájíze, a magyar csapat nem sokkal később, a vigaszmeccsen 3:0-ra verte az örök rivális osztrákokat. „Kitűnő volt Rumbold, Schlosser, Biró, Blum, Borbás és Bodnár. […] A mérkőzés végén óriási tüntetés volt a magyar csapat mellett. Előkerültek a zászlók és játszották a Himnuszt” – tudósít a Nemzeti Sport. Az osztrák sajtó nem volt lelkes. Az Illustriertes Sportblatt a kaotikus svéd szervezést kifogásolta, mely miatt szerinte az osztrák válogatott rosszul szerepelt, ugyanis igazságtalanul sokat kellett játszania a csapatnak – egy hét alatt öt mérkőzés –, így túlságosan fáradtan érkeztek a magyarok elleni meccsre. Méltatták ugyan az osztrák középpályát és a védőket, ám azok – szól a cikk – tehetetlennek bizonyultak a Borbás–Schlosser–Pataky–Bodnár–Sebestyén-támadósorral szemben.
*
Borbás Gáspár nem sokkal később, 1916-ban teljesen leállt a futballal, és a meccsekre sem járt ki. Később többször beszélt arról, hogy ennek egyik (talán legfőbb) oka az álamatőrizmus (bujtatott játékosfinanszírozás), majd a professzionalizmus terjedése volt. Az egykori rövidnadrágos srácok, akik a tornateremből és a grundról indulva, puszta lelkesedésből építették fel a magyar futballt,
sok esetben komolyan nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy valaki pénzt kér és kap azért, ami nekik ösztönös és önkéntes szerelem volt.
Az amatőrök, illetve az álamatőrök és a hivatásosok között nem is a fizetség volt a legnagyobb különbség, hanem a sportolás lényegről alkotott felfogás: az amatőr ideál az önmaga fejlesztéséért és klubja sikeréért küzdő sportoló volt. Ennek a századelő polgári származású labdarúgói meg is feleltek, ám lassanként megjelentek a pályákon az alsóbb osztályok képviselői, akik ráadásul pénzre válthatták tudásukat, így szemükben az amatőr ideál üres frázissá vált.
Borbás Gáspár legszemélyesebb hangon egy 1930-as nyilatkozatban beszélt másfél évtizedes futball-pályafutása értelméről: „Hálát adok a sportnak, hogy megtanított küzdeni, aminek az életben azóta annyi hasznát láttam. A sportolás megedzett testben-lélekben, megtanított a gondok leküzdésére, szívembe írta, hogy sohasem szabad csüggedni, igazi életharcossá nevelt.”
Az írás a Első gól – Borbás Gáspár élete c. tavaly megjelent kötet felhasználásával készült. A könyv megrendelhető közvetlenül kiadónktól!
Nyitókép: Borbás Gáspár az 1912-es stockholmi olimpián, az angolok elleni mérkőzésen (forrás: Első gól – Borbás Gáspár élete c. könyv, Magyar Olimpiai És Sportmúzeum)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
