„Melyik gyermek ne örülne magában a háborúnak?” – 110 éve kezdődött Európa önpusztítása
A tömegeket 1914 véresre fordult nyárderekán az erőszak igézete hirtelen és ellenállhatatlanul ragadta meg Európa-szerte – írja az első világháború kitörésének 110. évfordulójára lapunknak küldött esszéjében Hatos Pál. A történész arra is figyelmeztet: az Osztrák–Magyar Monarchia 1914. július 28-án Szerbiának címzett hadüzenetével elindult eseménysorozat nem pusztán a múlt része. Az első világháború a berlini fal leomlásáig tartó hetvenöt éves európai polgárháború kezdetének bizonyult – és ez a folyamat ma ismét kiújulóban van.
„Élni és élni hagyni…” – állítólag ezt vésette németül a kardjára a finom idegzetű festő- és iparművész, Gara Arnold, amikor 1914-ben kitört a világháború és frontszolgálatra jelentkezett. Magányos gesztus volt? „Kis félszeg mozdulat, melyből szelíd történelem nő” – ahogy Dsida Jenő írta egy szép versében a mindennapiság rejtve maradó tapasztalatát? Személyes hadüzenet a háborúnak? Mint minden történetnek, ennek is van másik változata. Mégpedig egy híresebb szereplővel. Eszerint a pesti színpadok koronázatlan királya, a drámaíró Molnár Ferenc haditudósítóként véste titokban a galíciai fronton egy fegyverraktárnak használt düledező viskóban pisztolymarkolatra a magyar fordításához képest dallamosabb és mélyebb értelmű német mondatot: leben und leben lassen. Mert undorral töltötték el a gyilkos szerszámokon a háborút dicsőítő, s az ellenséget átkozó jelszavak.
A Molnár Ferencről szóló anekdota az író húgától származik. Így volt vagy sem, nem tudjuk bizonyosan. Míg a kegyes testvéri emlékezet nagyvonalúan, a történetírás igen szűkkeblűen bánik a hallomásból ránk maradt elegáns históriákkal. Főként, hogy az író a háború első napjaiban a Király Színház színpadjáról gyújtó hatású beszédben kérte Isten áldását a magyar fegyverekre. Míg ez utóbbiról részletesen beszámolt a másnapi sajtó, a nővére által posztumusz megosztott titkos történettel kapcsolatban gyanúra épp az ad okot, hogy túl szép. Olyannyira, hogy a kardmarkolatba vésett pacifista üzenet legendája a költő és író Szép Ernővel kapcsolatban is máig fennmaradt. Sőt: a háborús évekbe mind beljebb szokva a lojálisan bevonuló, de a hősi halált egyáltalán nem kereső polgár egyfajta „népies” életfilozófiájává lett.
A képes magazinok számára fess egyenruhában feszítő Molnár Ferenc haditudósítóként egyébként egészséges életösztönnel igyekezett távol tartani magát a közvetlen életveszélytől.
A háborús halál kicsiny és nagy drámáiról szóló megrendítő tárcáit általában nem a lövészárkokban, hanem a biztonságos hadiszálláson írta, tábornokokkal vívott vad kártyacsaták szüneteiben, majd az összegyűjtött cikkekből szerkesztett riportkönyvét is egyik kártyapartnerének, Lovag Hoennek, a sajtóhadiszállás parancsnokának ajánlotta. Azt is tudjuk – amit egyébként is minden hírlapi kacsa tudott a Liliom világhírű szerzőjéről Pesten –, hogy Molnár Ferenc nem a harctéren csatázott, hanem a négy fal között. Ellenség helyett feleségeit és a szerelmeit verte. A béke nála bizonyosan nem lakott otthon.
Akárhogy és akárkikkel történt (vagy nem történt), a kardlapra és fegyvermarkolatra írt üzenet kis félszeg mozdulat maradt, amelyből nem nőtt történelem az egyszerre hatalmas lövészárokká lett kontinensen. Ellenkezőleg. A tömegeket 1914 véresre fordult nyárderekán az erőszak igézete hirtelen és ellenállhatatlanul ragadta meg. Azelőtt a nyári kánikulában uborkaszezon volt Pesten, és az izgató hírek után koslató újságok kínjukban a fiumei strandon felbukkant cápákról írtak. Versenyt futottak azért, hogy előbb tudósíthassanak versenytársaiknál a siófoki korzón elcsattant első szezonbeli pofonról. „Úgy elszokott ez a nemzedék a háborúnak a gondolatától, hogy már hinni kezdett az örök békében” – írta naplójában Visy László pécsi főispán nemzedékének hangulatáról. Most meg itt volt a század gyilkossági híre, nem kacsa, nem kamu. A lélek rideg búvára, a pszichoanalízis atyja, Sigmund Freud 1914. június 28-án Ferenczi Sándornak írt levelében különféle aktuális szakmai és egyesületi kérdéseket taglalt, de előtte még futólag megemlített egy aznapi eseményt, egy bizonyos merényletet Szarajevóban, amelynek következményei, mint írja, „teljesen beláthatatlanok”. A hír, Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége meggyilkolása, valós volt: nem telt bele 24 óra, s végigfutott egész Európán.
Amikor az óbudai III. kerületi Magyar Királyi Főgimnázium Erdélyben kiránduló osztályát az aradi állomáson elérte a borzalmas breaking news, kísérő tanáraik – köztük a hittant tanító katolikus pap, Tichy tisztelendő – azt mondták nekik: „Álljatok fel és énekeljük el a Himnuszt”. És az osztály felállt és elénekelte a Himnuszt, miközben a szerencsétlenül járt trónörökös holttestét éppen csak megszabadították golyóktól lyuggatott vérfoltos ruháitól. Szerették tanáraikat? Vagy csak engedelmeskedtek? Valljuk be, szokatlan reakció. Ha kitudódott volna, tanárt és diákot ugyanúgy elcsapták volna a felség- és kegyeletsértő akció miatt, annak ellenére, hogy a vérmes indulatairól közismert Ferenc Ferdinándot szinte mindenki utálta. A bizarr történetet megörökítő egykori kisdiák, a későbbi neves újságíró, Varannai Aurél szerint azonban tinédzsertársaival úgy érezték magukat, mint a márciusi ifjak: „szinte felszabadulás boldog érzésével” ünnepelték a szarajevói kettős gyilkosságot.
Nem voltak egyedül. Mint a hamu alatt hosszasan szunnyadó parázs, 1914 nyarán az erőszak bűvölete váratlanul tépte fel a nemzeti emlékezet behegesedett sebeit. „A kisemberek sokasága mintegy lidércnyomástól felszabadulva fellélegzett, amikor a trónörökös halálának hírét megtudta. A bécsi udvarban és a budapesti társaságban is inkább örömet okozott, mint gyászt ” – emlékezett a hangulatra egyik bizalmasa, Ottokar Czernin gróf.
Ám a pokolba kívánt Habsburg főherceg titokban felravatalozott teste felett a felszabadult kárörvendést hamarosan a szorongás, majd másfajta, immár haragos mámor váltotta fel Magyarországon is.
Önkívület, amelyben a dinasztia iránti köteles és kedvetlen hűség és a nemzeti büszkeség a közös ellenséggel szemben egyesülni tudott. Amelyben a ’48-asság, a függetlenség bálványa kielégülést talált. A magyar közvéleménynek ugyanis nem hódító háborús céljai voltak, mint a cári Oroszországnak, vagy a reváns vágyában élő Franciaországnak, hanem örök sérelmei. Ezeket immár a hatalom bécsi birtokosai számára is kívánatos módon lehetett felhasználni.
„Hát végre!” – kiáltott fel megkönnyebbülten Apponyi Albert 1914. július 28-án a hadüzenet bejelentésekor a Parlament üléstermében. A 48-as ellenzék hórihorgas vezérének, a szelíd kék szemű, pátriárka külsejű, nagy fehér szakállt viselő politikusnak a szájából megdöbbentően hangzott a harsány háborús lelkesedés. A nemzetközi békemozgalom ismert és elismert tagja volt. Néhány hónappal korábban még bölcs és megfontolt szavakkal arról értekezett, hogy a „békét akarja mindenki”. A rendkívüli állapot mindenkinek imponált, s ha voltak is a háborús lelkesedést kritizáló hangok, azok nem fértek fel az események zsúfolt nagyszínpadára. A felpörgő háborús propaganda szinte minden társadalmi rétegben akadálytalanul utat talált a fegyverek gyilkos vállalkozása számára. A tollforgatókat mindenesetre könnyű volt táncba vinni. „Melyik gyermek ne örülne magában a háborúnak?” – kérdezte teljes komolysággal a különben békés költő, Babits Mihály, s azon morfondírozott, hogy „lehet-e nagyobb élmény, mint a veszély, a táruló, táguló lehetőség?” A pesti flaszter túlmozgásos újságírói, akik közül némelyek a boldog békeidők alkonyán revolvert kezdtek viselni a farzsebükben – csak úgy, divatból, agresszív kivagyiságból, vagy ahogy ma mondanánk: a bullying kedvéért –, most már nemcsak egymást heccelték, hanem nekiláttak uszító háborús vezércikkeket írni. Szakmányban és meglepően gyors sikerrel. Hiába gyűlölte a magyar középosztályi közvélemény Ferenc Ferdinándot, augusztusban már a tömegek is a Vesszen, vesszen kutya Szerbia! rigmusával kísérték a bevonuló katonákat a frontra induló vonatokhoz – bosszút állni a magyargyűlölő trónörököst orvul elveszejtő szerb gyilkosokon.
Ahogy Tisza István miniszterelnök mondta a kivételes hatalomról szóló törvény beterjesztésekor: „Az egész magyar nemzet tettre készen jön királya hívására a zászlók alá s nekünk, a kormány tagjainak, éreznünk kell azokat a nagy és szent kötelességeket, amelyeket ez a lelkesültség hatványozott erővel hárít a mi vállainkra.” (A propagandagépezet biztosra ment. A későbbi magyar külügyminiszter, Kánya Kálmán – ekkor a bécsi közös külügyminiszteri sajtófőnök – azt a fake newst terjesztette a szerbellenes hangulat fokozására, hogy a prizreni osztrák–magyar konzult szerb merénylők foglyul ejtették, s levágták a nemi szervét. ) Túlbiztosítás. Valószínűleg nem volt semmi szükség ekkor erre a hatásvadász hazugságra sem. Pécsett, amikor megjelentek a mozgósítást elrendelő plakátok, a kocsmák népe kirohant az utcákra, éljenzett, ordítozott. Nemcsak kocsmai hőzöngés volt mindez. A behívott tartalékosok és népfölkelők 98 százaléka másnap pontosan megjelent a pécsi kaszárnyában. „Mindenki, még a betegek is csatázni akartak a szerbbel” – írta a főispán naplójába.
Ritka volt az, aki a felkorbácsolt lelkesedés alatt itt-ott megbúvó gondterhes várakozást egyáltalán észrevette, mint a szerelmesek szorongó éleslátásával megvert írónő, Kaffka Margit, aki Szegedre utazott az első napokban besorozott kedveséhez. Ő úgy látta, hogy az alföldi város „csendes, lassú – nem lánglelkes és nem reménytelen”. Az ő pacifista különállása abban rejlett, hogy sietve férjhez ment frontra induló szerelméhez, a nála tíz évvel fiatalabb Bauer Ervinhez. Más módja a békevágy kifejezésének aligha lehetett, még a szocialista érzelmű munkásság sem tűrte meg a nyílt háborúellenes agitációt. A későbbi neves író, Sinkó Ervin arra emlékezett, hogy Szabadkán, a szomszédjukban lakó asztmatikus kis szatócs azon a tikkasztó júliusi napon magából kikelve ordított az ablak alatt: „Éljen a háború!” Sinkót pedig, a 16 éves magányos idealistát, ijedten tuszkolták ki szocialista elvtársai a munkásotthonból, mert azt kiabálta: „Le a háborúval!”
Nemcsak a munkásság, még az apolitikus magyar parasztság is majdnem ellenállás nélkül sorakozott a zászlók alá.
„A magyar paraszt Világosért akar bosszút állni, és lelkesen rohan a kozák ellen, ki 1848-ban elhajtotta az öregapja pejlovát” – írta a fiatal polgári radikális újságíró, Csécsy Imre szomorúan a pacifista arisztokratának, Károlyi Mihály grófnak. Amíg az első koporsók meg nem érkeztek, mindenki gyerekjátéknak hitte Szerbia meghódítását.
A mozgósítás színjátéka hasonlóan zajlott egész Európában – a háborúval való lidérces nász szinte mindenütt népünnepély volt. „Véres, szörnyű lakodalomba / Részegen indult a Gondolat” – írta ismert versében Ady Endre 1914 végzetes júliusát egy különös nyáréjszaka vad képeibe zsúfolva. A költő szavát a száraz történeti magyarázat pedig manapság így fejezi ki: a háborút a társadalom „önmozgósítása” tette lehetővé. A felgyulladó nacionalizmus kontinentális jelenség volt, átfogta egész Európát. Éppúgy, mint 1848-ban. Csakhogy akkor a nemzet ellensége nem egy másik nemzet, hanem az 1815-ben megalkotott konzervatív szentszövetségi internacionálé volt. Császárok, királyok, rendjelekkel agyonaggatott főhercegek és sima modorú birodalmi kancellárok. 1914-ben viszont nemzet nemzet ellen támadt. S a „nemzet” háborús vállalkozása az egész társadalmat magába olvasztotta.
„A proletárnak nincs hazája” – írta Karl Marx, de kiderült: igenis van. A német szociáldemokrata képviselők egyhangúlag szavazták meg a hadihiteleket a berlini Reichstagban, s a párizsi törzskávéházában meggyilkolt francia békepárti szocialista vezér, Jean Jaurès ravatala felett elvtársai kezet fogtak a németek elleni reváns vágyában égő nacionalista jobboldallal. „A háború egy rántással letépte a maszkot és elénk állította az embert a maga bensőbb, igazibb mivoltában, megmutatta az emberben a gyermeket, a vadat és az ősembert” – írta a pszichiáter Ferenczi Sándor, aki maga is katonaorvosként szolgálta végig a háborút, igaz, biztonságos hátországi garnizonokban. Talán ezért is tudta szenvtelen tárgyilagossággal leírni a páciensei által elmesélt, orosz fronton átélt borzalmakat, mint például amikor támadó cserkesz katonák egy fiatal huszártisztnek valóban levágták a péniszét és a szájába tömték. „A bosszúnak furcsa és fölöttébb elterjedt módja” – tudósította mesterét az ölés „természetességéről”.
Egy másik érzékeny megfigyelő, Szeberényi Lajos békéscsabai evangélikus lelkész megörökítette, miként tanult meg ölni csekély jutalomért, akár egy darab csokoládéért a frontra kikerült egyszerű békési földműves: „Egy ízben az ellenséges és a mi lövészárkunk között – úgymond – volt egy kút, ahová egy hórihorgas orosz mindennap eljárt vizet meríteni. A mi tisztünk azt mondta: – Fiúk, ki meri azt a hórihorgas oroszt leteríteni? – Céloztam, s abban a percben elterült az orosz, s én egy darab kitűnő csokoládét kaptam a hadnagy úrtól, meg is ettem jóizűen!” A háború a gyilkolásnak olykor szó szerint édes ízt kölcsönzött, zsigeri kárpótlást az otthoni örömforrásoktól elszakított egyszerű katonáknak.
A nagybetűs Történelem viszont Ferenczinek és Szeberényinek szolgált keserű igazsággal, nem Molnárnak és Garának. Az úriemberi udvariasság nem tért vissza a lövészárkok sáros poklából, ahogy a tegnap boldogtalanul is boldog világa sem. Bár a békevágy a hosszúra nyúlt háborúban hatalmasra nőtt, a béke utáni sóvárgás, ellentétben a spanyolnáthával, nem fertőzte át az emberiséget, ahogy az 1916 decemberében trónra lépett fiatal király, IV. Károly remélte bizakodóan. Az ifjú uralkodó az elaggott Ferenc József halála után került a Monarchia élére, s uralkodása kurta évei balsikerű békepróbálkozásainak folyamatos kudarcaival múltak el, s végül gyorsan kimúlt a Monarchia is, mielőtt egyetlen ellenséges csizma tapodta volna területét. Az ifjú király az összeomlás után magára maradt a schönbrunni kastély sötétjében, s végül száműzetésben halt meg. Éppúgy, mint az őt magyar koronájától megfosztó Károlyi Mihály gróf, aki szintén a pacifizmus vágyára építette a szerencsétlen Habsburgok váratlanul összeomlott trónja fölé sebtében összetákolt Magyar Népköztársaságot.
A háború ugyanis túlélte a háború végét is. Amikor a frontokon 1918 novemberében hivatalosan elhallgattak a fegyverek, a háború hazaköltözött a hátországba.
A német Közép-Európa évek óta éhkoppot látó, nélkülöző nagyvárosaiba (Freud például már 1916-ban azt írta egy honoráriuma kapcsán: „A tiszteletdíjat, legkomolyabban, szívesen veszem élelmiszerben. Krumplit szeretnék, ha lehetséges”), és Kelet-Európa vértől és szenvedéstől csuszamlós hatalmas síkságaira ugyanúgy, mint a magyar Alföldre. Tanyákra és kukoricásokba, poros piacterekre, s a faluvég fehér falú kis házai mögött húzódó gyér akácosok tövébe. Dunapatajra például, ahol a Szamuely Tibor vezette vörös terror templomtornyokból leszaggatott harangkötelekkel akasztott szadista egykedvűséggel, vagy az orgoványi kiserdő Héjjas Iván fehér banditái által felkoncoltatott áldozatainak sebtében megásott tömegsírjaihoz. Magyarország ugyan messze feküdt az ukrán és balti véres övezetektől, de első világháború utáni történelmére nagy hatást gyakorolt az ott lejátszódó orosz–szláv tragédia. Az 1917-ben elkezdődött gigantikus orosz belháború világforradalomnak nevezett exportja a kicsire zsugorodott magyar jövőt is döntően befolyásolta.
Amikor 1918. október 31-én a bolsevik mintákkal dolgozó katonaforradalom megdöntötte a régi rendszert, s annak jelképé nőtt félelmetes alakját, Tisza István korábbi miniszterelnököt városligeti villájában leszerelt katonák meggyilkolták, a modern politika új időszámítása kezdődött Magyarországon is. A hideg polgárháborúé. A háborúé, amelyben bőséggel akad brutális gyilkosság, ám amely nem feltétlenül kriminális akciók sorozata, hanem elsősorban állapot. Ahol akkor is van ellenség, ha a közvetlen harci cselekmények véget értek, pontosabban: szünetelnek. Amely, ha nem is állít hekatombát legyilkolt vörösök holttesteiből, mint a lettországi Rigában a bevonuló Freikorps egységei 1919 májusában – az ellenséggyártás kultuszából és kultuszának él, mert nem ismer kiegyezést. Amelyben minden kompromisszum csak időleges, nincs felebarát, a másik ember vagy velünk, vagy ellenünk van.
A háborúban ugyanis mindenkinek meg kell, hogy legyen az egyértelmű státusa. Mindkét oldalon.
A fronton van fegyverszünet, frontbarátkozás, az ismeretlen ellenséget nem mi választjuk ki, hanem a történelem véres szeszélye. Ám a polgárháborúban ellenségeinket mi nevezzük meg, azok közül, akiket ismerünk, s akik – éppen, mert ismerni véljük őket tetőtől talpig – mindenképpen és lényegileg gonosztevők, mindeközben magunk mindig és minden körülmények között áldozatok vagyunk. A hideg polgárháború ezért háború akkor is, ha már nem kíséri naponta újabb és újabb vérfürdő. A hideg polgárháború világában a barát és ellenség közötti emberi viszonyok – a társadalmi viszonyok semleges többsége – a senki földjévé válnak. Veszélyes helyekké, mert nincs „egyrészt-másrészt”, a politika(i) által birtokba vett területen csak a barát és az ellenség perspektívája érvényes. A kivételes állapot fokozatosan közállapottá válik, s természetessé lesz, aminek eredendően nem lehet természetes formája.
A polgárháborút – mint a háborúk egyik sajátos formáját – viszonylag kevesen emlegetjük, de tapasztalata egyébként egyidős az európai történelmi emlékezettel. Az ókori görög városállamok a neves történetíró, Thuküdidész elbeszélésben egy gigantikus polgárháborúban buknak el, az antik Róma története testvérgyilkossággal kezdődik, s a római köztársaság dicsősége a polgárháborúban enyészik el. A görög–római történelem véres polgárháborúi intő példaként ott vannak a reneszánszban születő modern európai államok és a felvilágosodás nyomán kifejlődő demokratikus politikai gondolkodás bölcsőjénél. Minden háborúk között a legszörnyűbb státusa, hiszen azok között zajlik, akik között nem szabadna előfordulnia. Azok között, akiket a francia forradalom nyomán testvéri, vagy – ami a 19. század elején még egyet jelentett – „polgári kötelék” köt össze.
Igazságos háború talán akadhat, igazságos polgárháború aligha.
Ilyen értelemben az első világháború a berlini fal leomlásáig tartó hetvenöt éves európai polgárháború kezdetének bizonyult – ma pedig ismét felújulóban van. Keveset emlegetjük, de 1918 után az államközi konfliktusok kevés kivételtől eltekintve minden európai államon belül éles vagy hideg polgárháborús helyzeteket is eredményeztek Írországtól Finnországig és Ausztriától Spanyolországig vagy éppen 1940 és 1944 között Vichy-Franciaországban is. Az 1945-öt követő globális hidegháború egyben az európai kontinens máig be nem gyógyult belső hasadtságát hozta el. Végül az első világháborúból kinőtt hol kitörő, hol lappangó polgárháborúk 1918 utáni általánossá váló európai valósága arról is szól, hogy az állam hiába nő egyre nagyobbra és hiába nő egyre jobban bele minden emberi viszonylatba, nem a társadalom kifejező képe többé. Mert megvan az esélye annak, hogy a polgár nem polgártárs ezentúl. Hanem vagy barát, vagy álruhába bújt bomlasztó ellenség. S úgy tűnik, az ellenszerül kitalált nagyszerű eszme, az európai egység a keresztény örökség és a felvilágosodás alapvetéséből egyaránt levezethető gondolata manapság hatalmasra nőtt intézményi valósága ellenére is kisszerű módon vonaglik az ellenségképek vészesen torlódó sűrűjében.
Nyitókép: tüntetés a háború mellett a budapesti Népszínház utcában 1914 nyarán (fotó: Müllner János / Fortepan 256073 / Országos Széchényi Könyvtár)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
