Egy halom törmelék maradt az egyik legrégebbi dunai csárdából
Földdel tették egyenlővé a Szentendrei-sziget egyik legrégebbi épületét: a barokk korból származó, falaiban talán még római köveket is őrző Horányi csárdában ugyan már több mint hetven éve nem evett senki gulyáslevest, de a pusztuló épület értékével minden szereplő tisztában volt. Megoldást azonban senki nem látott, így a tulajdonos végül kitette a pontot a közel háromszáz éves történet végére. Így veszítjük el azokat a helyeket, amelyek a helyi identitás horgonyai lehetnének.
Nagy felháborodást keltett az elmúlt napokban, hogy lebontották a Horányi csárdát a Szentendrei-szigeten, a Dunakeszi és Horány között közlekedő rév hídfője mellett. Az esetről a kiváló Dunai Szigetek blog számolt be, amely a csárda történetével korábban is részletesen foglalkozott. Igaz, 2012-ben Szávoszt-Vass Dániel cikkének azt a címet adta: Még megmenthető lenne a Horányi csárda! Most már nem menthető meg, sőt a két írás közötti tizenkét évben sem kísérletezett senki a megmentésével.
A rév melletti magaslaton a törmelékhalmot elnézve az embert nem is annyira felháborodás, inkább szomorúság töltheti el. A Horányi csárda nagyon régóta nem volt már része a Dunát szerető emberek hétköznapjainak, szinte senki nem emlékezhet rá, hogy a teraszán gulyáslevest evett vagy fröccsöt ivott. Azok, akik ezt a csárdát csárdaként ismerték, már nagyrészt eltávoztak a világból, így lebontása nem egy szeretett hely elvesztését jelenti. Inkább egy lehetőségét. A lehetőségét, amit az kínált, hogy ez a romos, lepusztult épület a falaiban hordozta a közel háromszáz éves múltat, sőt még régebbi, teljesen az idők homályába vesző múltak felé is hidat képezett.
Ameddig megvolt, el lehetett képzelni, hogy egyszer újra lesz az ősi rév mellett a teraszon vendéglátóhely napernyőkkel és kockás asztalokkal, alatta a parton kikötő az evezősöknek, újra felélénkülő dunai vízi élet. Hogy visszajön valami abból a hangulatból, ami olyan vonzóvá teszi a csárdát ábrázoló régi képeslapokat. A Horányi csárdáról sok képeslap készült, ami arra utal, hogy a 19. század végén és a 20. század első felében fontos hely volt.
Az épület bontása persze az ilyesfajta nosztalgiától függetlenül is rendkívül szomorú. Bővebb magyarázatot sem nagyon kíván, hogy barokk kori épületeket nem lenne szabad lebontani; egyszerűen a kora folytán egy ilyen háznak réges-rég műemléknek kellett volna lennie. A Szentendrei-szigeten mindössze néhány olyan épület van, amely a 18. század első feléből származik, és ez a csárda némi külső átalakítástól eltekintve falaiban, alapvető formáiban hitelesen őrizte építéskori állapotát. Védelemre érdemes lett volna azért is, mert Horány építészeti értékekben kimondottan szegény. A Szigetmonostorhoz tartozó Duna-parti üdülőtelep a főváros amolyan kitelepült gyarmata, „lélekben” Budapest része: az a hely, ahol nyáron a strandon saját szomszédainkkal, ezer éve nem látott ismerőseinkkel futunk össze. Vonzerejét nem műemlékek adják, hanem a parti föveny, a napfény, a fák, a dunai szél és a kilátás.
Ezt keresték ezen a partszakaszon már azok a fővárosiak is, akik először kezdtek kijárni ide valamikor a 20. század elején. 1908-ban készült el a Duna helyszínrajza és hosszszelvénye című nagyszabású térképészeti vállalkozás, amely pontos képet ad a folyópartok bő száz évvel ezelőtti állapotáról. Horány még sehol, földrajzi névként sem létezik, a Szigeti Nagyerdő terül el a helyén. De Horányi csárda már van: ez az egyetlen épület közel s távol. Már akkor is, évszázadok óta az egyetlen „megjelölt pont” volt a végtelen dunai tájban.
Az üdülőtelep maga is a csárda miatt jött ezen a szakaszon létre az 1920-as évektől kezdve, és nevét is az épületről kapta.
1916-ban már arról olvashatunk a Világ című lap Horány című cikkében, hogy rengetegen járnak ide strandolni nyaranta a fővárosból. Infrastruktúra a csárda kivételével még egyáltalán nincs: „A cserjék a vetkező kabinok, az ágak a fogasok, amelyeken színes alsóruhák, fehér alsónadrágok tarkállottak és virítottak.” A módosabbak sátrat is hoztak magukkal, amit a fövenyen vertek fel, tábori forralón főztek csirkepaprikást. A szerelmespárok a homokba ásott gödrökben bújtak össze, a sportbarátok a parton fociztak. Megszületik Horány, egyelőre még csak nyáron, de máris mítosza van: úgy bontakozik ki a cikkíró szeme előtt, „amint a pesti legendákban él”.
E szabad és modern strandélet fölött ott ücsörög a dombtetőn az akácfák alatt az öreg csárda: „Dombon a Horány-csárda olyan régimódi csárda, amilyen a néhai világban az útszéleken dülöngött, csak az árak jelzik modernségét.” A 20-as években Budapestet új divat hódítja meg: az evezés szenvedélye. Egyik évről a másikra fiatalok százai kezdenek evezni, klubok alakulnak, csónakházak épülnek. A legkedveltebb dunai evezős szakasz a fővárostól északra húzódik a szintén ekkor megszülető Római-parttól felfelé, a Szentendrei-sziget két oldalán. Az evezősök kirándulási célokat keresnek maguknak, és mi lehetne jobb úti cél, mint egy hangulatos parti csárda, ahol a fárasztó felfelé evezés után enni-inni, a parton napozni, strandolni lehet. A Horányi-csárda két évtizedre a dunai evezősélet emblematikus helyszíne lesz, ahogy ezt a képeslapokon is látjuk.
Az épületet és a partszakaszt 1925-től Grundböck Béla fővárosi mérnök bérelte a visegrádi koronauradalomtól. Tatarozta az addigra rossz állapotba került épületet, és jelentős fejlesztést is végrehajtott: terméskőből félköríves teraszt épített a ház elé, amely felváltotta az addigi primitív, fából összetákolt partvédművet. Tetejéről, a napernyővel védett asztalok mellől szép kilátás nyílt a folyóra és a rév melletti Szürkő-szigetre. A teraszra felvezető lépcső és mellette a kőpillér a zászlótartó rúddal nagyvonalúságot kölcsönzött a környezetalakításnak. A fenti képeslapon a csárda mögötti „weekendtelep” egyik faépülete is felfedezhető. A horányi rév ebben az időben mutatta a legvonzóbb képet: valóban remek kirándulóhely volt, amely bizonyára ma is népszerű lenne. A két háború közötti időszakban annyira kedvelt volt, hogy a fővárosból a nyári hónapokban közvetlen hajójáratok jártak ide, 1929-ben például naponta kettő az Eötvös térről.
Horány tehát kezdetben a csárda környékét jelenti: itt van az első strand és körülötte épül fel az első néhány faház. 1928-ban aztán a Természetbarátok Turista Egyesülete valamivel feljebb, a mai strandnál megalapítja a nevezetes Erdei Telepet, a hazai munkáskultúra kivételesen izgalmas és fontos helyszínét, ami csodák csodájára még ma is létezik. A 30-as években felépülnek az első magán és vállalati nyaralók, az üdülőtelep növekedni kezd, és ez a növekedés az erdőt felfalva ma is tart. A rövid településtörténet magyarázza, hogy Horányban miért van olyan kevés építészeti érték: legfeljebb néhány korai modern nyaraló – például a Dunai Mackó Klub bájos épülete –, egy 1939-ben állított kőkereszt, valamint Ekler Dezső 1988-ban Makovecz Imre stílusában épített organikus nyaralója érdemel figyelmet. Horány fiatal hely, már-már történelem nélküli, némi jóindulattal is legfeljebb csak száz éves. Ez az üdülőtelepülés
a csárda bontásával nemcsak a névadóját és az egyetlen valóban régi, műemléki értékű épületét vesztette el, hanem tulajdonképpen azt a magot is, amelyből kinőtt.
A Horányi csárda története sokkal régebbre nyúlt vissza annál a korszaknál, amikor a strandolás és az evezés modern időtöltésként megjelent. Révcsárda volt, mégpedig a dunai révcsárdáknak ahhoz a korai nemzedékéhez tartozott, amelyek a 18. században jöttek létre az átkelőhelyek mellett. Dunakeszi mellett a természeti adottságok nagyon régóta lehetővé tették az átkelést a folyón. Már a római korban volt itt egy rév, amit mindkét parton a limes erődítményei védelmeztek. A dunakeszi kikötőerődöt Valentinianus császár építette 365 körül, és 2002-ben találták meg a maradványait egy magánház építése során (a Duna sor 28. szám alatti villa pincéjében meg is őrizték a romokat). A túlparton, a Horányi csárdától délre 1935-ben kerültek elő a szigeti erőd alapfalai, amelyek máig a felszínen láthatók.
Az átkelő tehát ősi, és bizonyára minden történelmi korszakban használták az emberek, ahogy használják ma is: Horányba Budapestről legegyszerűbben továbbra is a komp segítségével lehet kijutni.
A csárda építéstörténetét Gyetvainé Balogh Ágnes 2008-ban megjelent tanulmánya foglalta össze. Ebből kiderül, hogy a dunakeszi rév melletti fogadót minden bizonnyal Horányi Gábor Pest vármegyei alispán építette, aki a monostori uradalom zálogbirtokosa volt. Horányi az 1730-as években vette zálogba az elhanyagolt állapotú, szegényes birtokot az anyagi gondokkal küzdő Zichy családtól, és jelentős fejlesztéseket hajtott végre: a faluban templomot és saját magának földszintes, tornyos kúriát (mindkettő megvan és műemléki védelem alatt áll), tanítóházat, majorsági csűrt, uradalmi juhaklot épített. Ehhez az építkezési hullámhoz tartozott két révkocsma is: az egyik a dunakeszi révnél épült fel, ebből lett aztán a Horányi csárda, a másik, jóval egyszerűbb ház a szentendrei révnél.
A birtokot az Udvari Kamara 1766-ban visszaváltotta Horányi fiától, mivel a kormányzat arra törekedett, hogy Buda körül egybefüggő állami birtoktestet alakítson ki. Ez lett a visegrádi koronauradalom. 1774-ben a Kamara megbízásából két budai kőművesmester, Johann Michael Hamon és Jacob Gföller felmérte és lerajzolta az előbb felsorolt uradalmi épületeket, ennek köszönhető, hogy a révkocsmának ismerjük az eredeti alaprajzát és homlokzatát is. A Hamon-féle alaprajz U alakú, alápincézett épületet mutat, a dunai homlokzat közepén nyíló bejárattal. A fogadósnak két szoba, a vendégeknek mindössze egy szoba állt rendelkezésére, a két oldalszárnyban istálló volt 18 lóállással. Hamon egy megjegyzést is fűzött hozzá: „Ez az épület jó anyagokból épült és új, zsindellyel fedett. Ezért aztán jó állapotú.” Az alaprajzot a bontás előtti állapottal összevetve egyértelmű, hogy a homlokzat szokásos, nyilván többszöri átvakolásától eltekintve a barokk révkocsma lényegében változatlanul fennmaradt 2024-ig. A Horányi csárdának ez adott még egy plusz értéket: a török kor rettenetes pusztítása utáni lassú újjászerveződés, a 18. század közepén még országszerte javában zajló újjáépülés tanúja volt.
A Horányi csárda története valamikor a második világháború után siklott félre. Hogy vendéglátóhelyként meddig működött, nem lehet tudni, a sajtóban előforduló említések alapján valószínűleg az 1940-es évek végéig. Ebben az időben több más, nagy múltú dunai csárda is megszűnt, noha a nyári strand- és evezősélet töretlenül népszerű maradt. Valamikor ebben az időben szűnt meg a csárdánál korábban működő hajóállomás is, amely közvetlen kapcsolatot jelentett a szezonban Budapesttel. A dunai réveket 1952-ben államosították, majd két évvel később létrehozták az egész országra kiterjedő hatókörű Dunai Rév Vállalatot, amely Horányban hajójavító műhelyt létesített.
Ettől kezdve az egykori csárda negyven évig üzemi területként szolgált, telkén az egykori víkendtelep helyén az 50-es évek végén két kisebb ipari csarnok épült. A fenntartó állami cég 1957-től a Pest megyei Kishajózási és Javító Vállalat lett, amely alapvetően átkelőhajókat és kisebb méretű motoros személyhajókat épített.
A csárda emléke egy darabig még élt, 1958-ban például egy újságcikkben arról olvashatunk, milyen csalódás volt egy horányi kirándulás alkalmával a szomjas utazóknak azzal szembesülni, hogy a csárda már nem működik. A gondolat, hogy ez nem a legjobb hasznosítása a területnek, később is felbukkan: „Egy hajójavító vállalatnak mindenesetre a víz partján kell lennie. De talán nem pont itt. Alig hihető, hogy a csárdaépület különösen alkalmas lenne üzemi célokra. Ugyanakkor szegényebbek lettünk egy szépfekvésű idegenforgalmi objektummal”, állapította meg a Turista magazin 1968-ban.
Ahogy felépültek a modernebb üzemcsarnokok, a régi csárdaépületet a hajójavító üzem már nem nagyon tudta használni, a 80-as években asztalosműhely volt benne. Ebben az időben a környezete még kedvezőtlenebb módon változott meg: a természetes folyópart megszűnt, és a festői kőterasz elé egy nagy betonlepényt húztak fel, amely lehetővé tette a hajók biztonságosabb kikötését.
Az egykori csárda tehát a szocializmusban levált a továbbra is működő révről, egy ipartelep kerítése mögé került, közvetlen vízkapcsolatát elvesztette.
Így élte meg a rendszerváltást, amikor a Pest megyei Révhajózási és Hajóépítő Vállalat természetesen szinte azonnal tönkrement (1993-ban). Ekkor különös – és ismét kedvezőtlen – fordulat következett: a megüresedett telephelyet 1994-ben megvette az Elmatec Beruházási és Kereskedelmi Kft. nevű cég. Ennek tulajdonosa, Lucio Meloni olasz üzletember a 80-as évek közepén bukkant fel Magyarországon a magyar kerékpáros válogatott lelkes támogatójaként. Az Elmatec alapvetően gyógyszerkereskedelemmel foglalkozott, de Meloninak nagy tervei voltak: a Cranchi nevű neves olasz yachtgyártó termékeit szerette volna forgalmazni, és ehhez szüksége volt egy kikötőre. 1995-ben a kor legendás vendéglátóhelye, a budai Fonográf Klub medencéjében mutatott be egy luxuskategóriás motorcsónakot a magyar elit összetrombitált tagjainak, egy évvel később pedig Horányban tartotta meg a yachtklubja 300 fős szezonnyitó ünnepségét. A nyári- és fürdőruhabemutatót a sajtóban megjelent fotók tanúsága szerint a csárda előtti teraszon, a romladozó épület előtt tartották meg.
Az Elmatec végül egyetlen fejlesztést hajtott végre: 1999-ben épített egy kis yachtkikötőt a megörökölt betonlepény elé, ami azonban talán egy évig működhetett. A Dunán ebben az időben még nem indult újra igazán a vízi élet, Horány pedig addigra elfelejtődött – meg hát a környezet sem volt már túl vonzó. A csárda tulajdonképpen Meloni kezén pusztult el, aki a két jobb állapotú csarnokot raktározásra használta, a régi épülettel azonban nem kezdett semmit. Az északi oldalszárny több mint két évtizedig állt tető nélkül, és a 2010-es években a középső szárny teteje is beszakadt. A romos házat ekkor már istállóként használták: a kertben szamarakat legeltettek.
A Szigetmonostort 2006 óta vezető Molnár Zsolt polgármester azt mondja, Melonival ő már nem találkozott, az idős olasz tulajdonos semmilyen fejlesztési tervvel nem jelentkezett az önkormányzatnál. Utódja viszont igen: a telephelyet 2018 megvette a Magyar Kikötő Zrt. A Wiking Yacht Club tulajdonosa, Varga Miklós azért választotta ezt a területet, mert elhatározta, hogy újraindítja a rendszerváltás után megszűnt magyar hajógyártást. Kicsiben természetesen, és a horányi üzem két jó állapotú csarnokával, masszív kikötőjével erre teljesen alkalmasnak látszott. 2020-ban, negyedszázados kihagyás után újraindult a Horányi Hajógyár, és ez tulajdonképpen nagyon jó dolog: a Magyarország és Szlovákia között közlekedő, 2023-ban átadott vadonatúj neszmélyi kompon már olyan vízi jármű bonyolítja le a forgalmat, amely itt, Horányban épült.
Varga Miklós kérdésünkre azt mondja, tulajdonosként az egyetlen felelős döntésnek a csárdaépület lebontását tartotta. Történelmi jelentőségével tisztában volt, de az életveszélyes állapotot el kellett hárítania, és a statikai szakvélemény szerint felújításra nem volt mód. Megvizsgálták a teljes újjáépítés lehetőségét is, de ez sok százmilliós költséget jelentett volna, és a gyárnak ilyen jellegű épületre egyáltalán nincs szüksége. Varga nem akar vendéglátással foglalkozni, úgy látja, ennek nincs realitása a környéken, költeni inkább a két ipari csarnok felújítására szeretne, ahol a tényleges munka folyik. Mindezt teljesen jogszerűen megtehette, mert
a Horányi csárda soha nem lett műemlék, noha a barokk kori házak Magyarországon szinte alapból védettnek számítanak.
Minden bizonnyal az 1950-es évektől beállt funkcióváltás miatt kerülte el az épület a műemlékes szakma figyelmét. Ennek ellenére Szigetmonostoron mindig is tisztában voltak az értékével. A község szabályozási tervét elkészítő településtervező, Gajdos István építész és Molnár Zsolt polgármester egyaránt azt mondják: nagyon szomorúnak tartják, hogy ez lett a történet vége. Mindketten azt mondták, nagyon is el tudták volna képzelni, hogy a nagy turistaforgalmat bonyolító, de teljesen rendezetlen környezetű komp mellett újra legyen egy régi hangulatot őrző, akár eredeti formájában visszaépített csárda. Ehhez azonban semmilyen eszközük nem volt. A község 2017-ben értékvédelmi rendeletet alkotott, amelyben nevesítették Szigetmonostor védendő épített értékeit. A Horányi csárda nem került be a listába, a polgármester szerint azért, mert már akkor olyan rossz állapotban volt, hogy nem akartak felújítási kötelezettséget előírni anélkül, hogy támogatást tudtak volna nyújtani hozzá. (A rendelet azon az egyébként rokonszenves logikán működik, hogy az önkormányzat az ófalu területén anyagi támogatást is nyújt a hagyományos házak arculatának helyreállításához.)
A csárdáról 2021-ben tárgyalt a Wiking az önkormányzattal, és rossz állapotára hivatkozva kérte, hogy ne akadályozzák a bontást. Az egyik helyi képviselő a rövid vita során úgy fogalmazott: „Sajnos, a csárdát el kell engedni.”
Miután megjelent a Dunai Szigetek posztja a bontásról, két régész a képeket látva kilátogatott területre. Rupnik László és Bózsa Anikó azért siettek ki, mert tudták, hogy a hagyomány szerint a csárdába annak idején beépítették a közeli római kikötőerőd köveit. „Az ú. n. szent-endrei szigeten, ezen falunak délkeleti határán, egy római hídfőnek jég és ember által igen megrongált maradványa. A köveknek nagy része a «Horányi csárda» építésére használtatott föl”, jegyezte fel a magyar régészeti topográfia úttörője, Arányi Lajos 1880-ban. A kutató ezt bizonyára a helyi szájhagyomány alapján állította.
Bózsa Anikó azt mondja, mire kiértek, már csak az összedöntött épület törmelékhalmát látták, amiben vannak nagy méretű faragott kövek, de felirat vagy ábrázolás nélkül ezeket természetesen nem lehet rómainak datálni. A Horányi csárda egykor valóban jó anyagokból épült: kőből és téglából. Korábbi gyűjtői információk alapján Horányi Gábor HG monogramos, 1743-as évszámot viselő téglái kerültek elő a falaiból (ezek a téglák a budai várban is előfordulnak, Horányinak számos építkezéséhez saját téglaégető műhelyre lehetett szüksége). Most Bózsa Anikó régész CDW jelű téglákat is lefotózott, amelyek arra utalnak, hogy a Horányit követő tulajdonos, a visegrádi koronauradalom is végzett átalakításokat az épületen.
A régészek a tulajdonostól ígéretet kaptak, hogy a törmelék szétválogatása során újra jelen lehetnek, és további megfigyeléseket végezhetnek. E tekintetben is minden szabályosan történt, mivel régészeti védelem alatt csak a kikötőerőd telke áll, azzal a jogszabályok nem foglalkoztak, hogy a kőanyag egy része átkerülhetett a csárdába (noha a történelmi korokban általános volt az építőanyag ilyen újrahasznosítása). A római limes magyarországi szakasza a jelek szerint belátható ideig nem lesz világörökség, így valójában csak a tulajdonos jóindulatán múlik, hogy lehet-e régészeti megfigyelést végezni, vagy esetleg eltenni valamit a kövek közül.
A Horányi csárda bontása azért is lehet különösen fájdalmas, mert alig két éve dózerolták le az óbudai Bivalyos csárdát, amely szintén a barokk korban épült révcsárdának a megyeri rév mellé, és horányi társával ellentétben 2015-ig vendéglőként működött. Kiss László óbudai polgármester a veszélyhelyzeti törvény felhatalmazásával élve saját hatáskörben döntött az önkormányzati ingatlan eladásáról, amely szintén nem volt védett. Helyén lakópark épül. Noha közel nem olyan régi, mint a Bivalyos és a Horányi, bontás vár a túlpart közkedvelt, emblematikus vendéglátóhelyére, a gödi Széchenyi csárdára is. Az 1930-as években strandvendéglőnek épült ház pár éve zárt be, és a statikai szakvélemény szerint menthetetlen, így nemsokára eltűnik ez is.
Úgy tűnik, a dunai csárda mára igazi ritkaság lett, alig két-három túlélőt lehetne említeni, és ezek túlélési esélyei sem túl jók. A horányi épület mind közül a legértékesebb, potenciálisan a legszebben felújítható lett volna. Az örökségvédelem azonban olyan rossz állapotban van Magyarországon, és a turisztikai fejlesztési pénzeket annyira más logika és preferenciák alapján osztják szét, hogy ezeknek a hétköznapi, szerényebb, de a magyar történelem valóságát hordozó épületeknek a megmenekülése vagy pusztulása kizárólag a szerencsén múlik. Így veszítjük el azokat a helyeket, amelyek a helyi identitás horgonyai lehetnének.
Nyitókép: a lebontott Horányi csárda törmelékhalma (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
