„A történelem írója annak alakítója lett” – a száz éve született Szabad György emlékére
„A heterogén politikai elvűeket összehozó korai MDF-et Antallal együtt ő formálta centrista középpárttá” – fogalmaz Szabad Györgyről születésének augusztus 4-én esedékes centenáriuma alkalmából Jeszenszky Géza. Szabad György külpolitikájában atlantistának számított, nézeteinek előfutárát Kossuth Lajosban látta, aki az Egyesült Államok és Európa szoros együttműködésének világviszonylatban is az egyik első szorgalmazója volt. Az Országgyűlés elnökének egész életét meghatározta, hogy az első sír, amelyhez édesapja ötéves kisfiúként elvezette, az aradi vértanúké volt. Antall József külügyminisztere, Szabad György egykori tanítványa és politikustársa személyes hangvételű megemlékezése a rendszerváltoztatás egyik kulcsemberéről.
Bízom abban, hogy a magyar társadalomban még él az első szabadon választott Országgyűlés elnökének emléke. Működésével beírta a nevét a magyar történelembe. Egykori egyetemi tanítványai és tudományos munkáinak olvasói abban is bizonyosak, hogy Szabad György egyike a magyar történetírás nagyjainak. Életének állomásai könnyen elérhetőek az interneten, ráadásul egykori tanítványa, Pavlovits Miklós 1991 ősze és 1992 nyara között bő húsz órát kitevő beszélgetésekkel életinterjút készített vele, ez 2017-ben jelent meg nyomatásban „Aradtól az Országgyűlésig” címen. Az idő hiányában meg nem írt memoárt valamennyire pótolva hiteles képet nyújt a házelnök gondolkodásáról, céljairól, nemzete szolgálatában eltöltött évtizedeiről. Az 1924. augusztus 4-én született Szabad György – saját megfogalmazása szerint „Magyarnak született a trianoni döntés nyomán Romániába frissen bekebelezett földön, évszázados hazai gyökerekkel bíró zsidó vallású család tagjának született az antiszemitizmus felívelése idején, és polgárnak e létforma fenyegetetté válása küszöbén.”
Saját családtörténeti kutatásai alapján tudható, hogy felmenői már a 18. századtól magyar tudatú, dolgos, rendkívül művelt, környezetükben megbecsült emberek voltak. A rokonok között volt a tizenhét évesen honvédnek álló és 1849 májusában hadnagynak kinevezett Blancz Vilmos, aki a kiegyezés után a magyar királyi honvédség keretében a tábornoki fokozatig vitte és a millennium alkalmával nemességet nyert. A családban volt első világháborús hősi halott, hadifogoly, egyik nagybátyja pedig a román megszállás ellen fegyvert is fogott (1945 elején ez sem mentette meg a mártírsorstól). Szabad György édesapja kereskedelmi, illetve gyáripari tevékenységet folytatott, Trianon után aradi lakosként is fenntartotta magyar állampolgárságát. Ez a román hatóságokkal konfliktusokhoz vezetett, sőt a vasgárdisták mint magyar zsidót majdnem agyonverték, ezért családjával együtt 1932-ben áttelepült Magyarországra.
Elkötelezett magyar hazafiként a zsidótörvények annyira megrázták, hogy 1941-ben öngyilkos lett.
Édesanyja két gyermekével egy önfeláldozó keresztény családtag segítségével élte túl a vészkorszakot, testvére viszont munkaszolgálatosként a Don-kanyarban vesztette életét. Györgyöt 1942-ben letett érettségije után a numerus clausus alapján elutasították az egyetemi tanulmányoktól, így másfél éven át kertésztanoncként dolgozott. A német megszállást követően katonai munkaszolgálatra hívták be. A sikertelen fegyverszüneti kísérlet után megszökött a 107/302. sz. munkásszázadtól, hogy 1945 elején azután orosz katonák „málenkij robotra” vigyék. A hadifogságba hurcolással fenyegető helyzetből is szökéssel sikerült megmenekülnie. Ez a nem tipikus, de nem is különleges családi háttér különféle irányokba vihette volna a háborút túlélt fiatalembert. Ő a kivándorlás, vagy kommunista párttagság helyett a magyar demokráciának kötelezte el magát. Döntése, egész történelemszemlélete a családi ház légköréből eredt: „az első sír, amelyhez édesapám ötéves kisfiúként elvezetett, az aradi vértanúké volt. Családom öt honvédet állított 1848–49-ben, egyikük hősi halált halt, nagyapám lakásának falán 48-as metszetek voltak” – írta egyszer. „A Román Királyságban való eszmélkedésem lehetetlenné tette, hogy ne magyarnak érezzem magam” – vallotta életinterjújában. Demokratikus felfogásából és polgári hátteréből következett, hogy 1945. januárjában belépett a Független Kisgazdapárt budapesti V. kerületi szervezetébe. 1946 tavaszán, amikor kommunista nyomásra Sulyok Dezsőt a pártból kizárták, kilépett a szervezetből. A deportálást családjából egyedül túlélt felesége révén Nagykőrös és Tiszakécske környékén művelési kötelezettséggel reájuk szállt földbirtokot jó gazdaként, eredményesen művelték, ennek „jutalma” a kuláklistára kerülés volt. Ennek a birtoknak az államnak történt „önkéntes” felajánlása vetett véget 1950-ben.
Érdeklődése, hajlama és az átélt politikai események vitték a már sokat próbált ifjút a történészi pályára, hogy abban elérje a legmagasabb szintet, az akadémiai tagságot. A nála nyolc évvel fiatalabb Antall József is tehetséges történész volt, csábították a Történettudományi Intézetbe, de ő politikusnak született, a rendszerváltozáskor felkészülten lépett arra a pályára, és a hozzá legjobban illő feladatot töltötte be – fájdalmasan rövid időre. Szabadot viszont történészként sosem vonzotta a politikai szerepvállalás, igaz, az 1956-os demokratikus kísérletben aktívan részt vett. Ennek emléke és tanulságai késztették arra, hogy az 1980-as évek végén, amikor fölcsillant a remény, hogy 1945 és 1956 demokratikus kísérlete megvalósulhat, a rendszerváltozás érdekében az egyetemi katedrát félretéve a politika útjára lépjen.
A Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 1945-ben megkezdett egyetemi tanulmányait 1950-ben történész-levéltárosként fejezte be. Még módja volt hallgatni a kommunista rendszer által az egyetemről rövidesen eltávolított kiváló történészeket. 1949 őszén az Országos Levéltár gyakornoka, majd a diploma megszerzése után levéltárosa lett. A történelem forrásainak tisztelete és gondos felhasználása jellemzője lett történetírásának. Kezdetben, gazdálkodóként is, agrártörténettel foglalkozott, a kandidátusi fokozatot 1955-ben nyerte el a tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom történetét bemutató monográfiájával.
Mivel a kommunista párttagságot nem vállalta, ezért és polgári háttere miatt egyes kollégái följelentették.
Kiváló felkészültsége alapján mégis elnyerte a hároméves ösztöndíjas kutatást lehetővé tevő aspirantúrát. Andics Erzsébethez, a rákosista történelemszemlélet vezető egyéniségéhez osztották be, aki minden jel szerint meglátta benne a kiemelkedő történészi kvalitást, és ez megvédte egyes radikális kommunista kollégák gyűlöletével szemben. Szabad Györgyöt 1954-ben adjunktussá, 1956-ban docenssé, 1970-ben egyetemi tanárrá nevezték ki az ELTE új- és legújabb kori magyar történeti tanszékére.
Szabad imponáló tárgyi tudása szuggesztív előadói készséggel párosult. Tanúsíthatom, hogy az 1960-as években a diákok tolongtak az óráin, az első Nyugatról érkező diákok előadásain tanultak meg ékesen szólni magyar nyelven. Munkásságának elismeréseként 1982-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1998-ban pedig rendes tagja. Számára a magyar történelem nem csupán egy szakma, egy tudományág volt, hanem benne élt, átérezte annak drámáit. Elsődleges szakterülete a XIX. század, a polgári átalakulás volt, hőse a patrióta demokrata Kossuth, a magyar függetlenség meg nem alkuvó harcosa. Személyesen is osztotta a szabadságharc veresége fölött érzett, egykor általános elkeseredést. Akadémiai székfoglalója („Magyarország önálló államiságának kérdése a polgári átalakulás korában”) a Habsburg-birodalomtól leváló független országért folytatott küzdelem első szakaszát mutatta be. Történészként, majd politikusként az maradt a meggyőződése, hogy egy független, a nem magyar nemzetiségekkel és a szomszéd népekkel baráti viszonyban álló Magyarország a nemzet jobb jövőjének a kulcsa. Ez azonban a legkisebb mértékben sem vitte őt közel Révai József, Mód Aladár vagy Andics Erzsébet kommunista-nacionalista szemléletéhez, noha szakmai, majd politikai ellenfelei gyakran vádolták ezzel. Fő történeti műve, a 650 oldal terjedelmű „Forradalom és kiegyezés válaszútján”, fordulópontnak tekinti az 1859 és 1861 közötti időszakot. Ez a nagydoktori disszertáció, de későbbi tanulmányai is egyértelműen jelzik, hogy Szabad nem tartotta eleve elrendeltnek, és korántsem optimálisnak a magyar nemesség és a Habsburg-dinasztia küzdelmének a kiegyezés kompromisszumával történt lezárását. Miközben kortárs történészkollégáinak többsége mind inkább a dualista korszak eredményeit hangsúlyozta, Szabad a kiegyezés kossuthi kritikájával azonosult, amely szerint „Magyarország lesz a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik, égvén maga is.” Trianon szerinte Kossuth figyelmeztetését igazolta. Az 1849-ben kinyilvánított teljes függetlenségről lemondó 1867-es alkut, illetve annak pozitív értékelését Szabad mintegy a Kádár-féle kommunista restauráció előképét látta, azt értékelő kortársainál pedig annak egyfajta igazolását utasította el. Ez állította őt szembe a hozzá hasonló (magyar hazafias zsidó) hátterű, radikális ifjú kommunistából 1956-ra kiábrándult és a polgári demokrácia hívévé vált, a dualizmus pozitívumait hangsúlyozó Hanák Péterrel, de a forradalom után bebörtönzött, majd a Pest Megyei Levéltárba száműzött „levéltári porszem” (Zilahy Lajos találó megállapítása) Kosáry Domokossal is.
Felfogásából, elveiből és a sztálinista időszakban átéltekből fakadt az az aktív szerep, amit Szabad az 1956-os forradalomban, az ELTE Történettudományi Kar Forradalmi Bizottsági tagságában vitt. A megtorlás idején példamutatóan karakán, elvhű maradt, ugyanakkor ésszerű: „se hazaárulás, se őrültség” tanácsolta az útmutatásért hozzá forduló diákjainak. Munkássága, eredményes kutatói és tanári munkája idővel állami elismeréseket is hoztak, de ettől nem vált a Kádár-rendszer hívévé, avagy kiszolgálójává. Ezt személyesen is tanúsíthatom. Az 1960-es évek elején az ELTE történelem-angol szakos hallgatójaként éles különbséget tapasztaltam a kitűnő szakemberek és néhány igazán „vonalas” oktató között.
Szabad György volt az a tanárom, aki imponáló tárgyi tudása, világos érvelése mellett retorikájával is lenyűgözött.
A magyar történelmet diákjaihoz közel hozó, szenvedélyektől sem mentes előadásai, valamint a külpolitikai opciókat is vizsgáló írásai megerősítették azt a szándékomat, hogy történészként a magyar múltat világtörténeti összefüggéseiben vizsgáljam. Szerepe volt fő kutatási témán, Magyarország nyugat-európai megítélése kiválasztásában. 1980-ban megvédett disszertációmból született meg Az elveszett presztízs című könyvem. Kedves kötelességemnek tettem eleget annak előszavában: „Tudományos pályám elindításáért és azóta sem szűnő figyelméért Szabad Györgynek mondok köszönetet.”
A magyarországi rendszerváltozás, a békés, tárgyalásos forradalom egyik első, talán döntőnek bizonyult lépése volt a mélyreható változások igényét nyilvánosan kimondó találkozó Lakiteleken, egy nagy sátorban, 1987. szeptember 17-én. A Magyar Demokrata Fórum nevet fölvevő tanácskozás 181 résztvevője és közel 50 felszólalója között ott volt Szabad György és több volt tanítványa, köztük jómagam. Mint felelősen gondolkodó értelmiségi hazafit, a Kádár-rendszer érdemi megváltoztatásának a szándéka vitte a tekintélyes professzort az MDF-hez, majd annak elnökségébe. Antall szövetségeseként meghatározó szerepe volt az 1989-es kerekasztal-tárgyalásokon, abban az alkotmányos és békés forradalomban, amit teljes joggal nevezünk rendszerváltozásnak. Amíg csak lehetett, közös nevezőn próbálta tartani a különféle ellenzéki csoportokat, nem kirekesztve, hanem befogadva az úgynevezett történelmi pártokat (kisgazdák, kereszténydemokraták, parasztpártiak) és az új, az MDF-nél radikálisabb hangot megütő szabad demokratákat és a Fideszt. Az 1990 tavaszi szabad választásokon lett az Országgyűlés tagja, majd annak első számú választott tisztségviselője, a Ház elnöke. (Mindig tiltakozott, ha posztját „közjogi méltóságnak” nevezték, de tisztét példamutató tárgyilagossággal és valóban méltósággal látta el.) Tudta, hogy most nem a történelem írója, hanem alakítója lett és ez hatalmas felelősséggel jár. A magyar történelem talán legszebb korszaka, a reformkor, a szabadságharc és az önkényuralom elleni hazai és emigrációs küzdelmek tanulságát a népszuverenitás és a parlamentarizmus megvalósításában és megőrzésében, valamint a nyugati demokráciákkal szükséges szövetségben látta.
Ha Kölcsey jelszava a „haza és haladás”, Antallé a „szabadság és tulajdon”, Szabadé a hazafiság (patriotizmus) és demokrácia volt.
A heterogén politikai elvűeket összehozó korai MDF-et Antallal együtt ő formálta centrista középpárttá. Távol állt a „baloldali elhajlóktól”, akik Pozsgay Imrét követve valamiféle „szocialista demokráciával” gondolták fölváltani az egypártrendszert. Ezek, élükön Bíró Zoltánnal, idővel elhagyták az MDF-et. Viszont következetes harcra kényszerült Szabad is a párton belüli jobboldallal, a Csurka Istvánra hallgatókkal, a Nyugattal szemben ellenérzéseket tápláló nyílt vagy rejtett antiszemitákkal, akik 1992-ben megbuktatni próbálták Antall koalíciós kormányát és majdnem tönkre tették a pártot. Nem gondolta, hogy utóbbiak, nézeteiknek termékeny talajt találva egyszer még hangadók lesznek.
Noha a múlt és saját kora nagy vitái a belpolitikában zajlottak, Szabad a külpolitikában is otthonos volt. 1848 külpolitikájáról és annak nyugati fogadtatásáról is írt, és tudta, milyen fontos egy kisebb ország számára barátokat, szövetségeseket megnyerni. Nagyban hozzájárult az Antall-kormány külpolitikájához, annak sikereihez. Atlantista volt, és Kossuthban látta ennek előfutárát, aki az Egyesült Államok és Európa szoros együttműködésének világviszonylatban is az egyik első szorgalmazója volt amerikai körútján elmondott beszédeiben. Mint Jászi Oszkár, akit sok tekintetben példaképének tekintett, Szabad is igazi dunai patrióta volt. Kossuth Duna Konföderációs programjára is építve Közép-Európában gondolkodott, hitt az ott élő népek közös érdekeiben. Ezt „a szomszédságunkban mutatkozó bizalmatlanságon felülemelkedve, sőt az olykor kinyilvánított ellenérzések dacára érvényesnek tartottuk” – mondta az egyik beszélgetésben Pavlovits Miklósnak.
Házelnökként számos külföldi vendéget fogadott és indokolt esetekben maga is elfogadta a külföldi meghívásokat. A rendszerváltozást, annak lefolyását és tapasztalatait, az európai orientációt mutatta be a külföldnek. A rangos külföldi vendégekkel találkozva, jó német és angol nyelvtudásával rendkívül eredményesen segítette külpolitikánkat, növelte az ország nemzetközi tekintélyét. Méltó módon köszöntötte az Országházban a fontos vendégeket, köztük Borisz Jelcin orosz elnököt és II. Erzsébet brit királynőt.
Noha a magánéletben rendkívül közvetlen és barátságos ember volt, parlamenti elnökként szigorú benyomást keltett, mert a magyar demokrácia és parlamentarizmus minél jobban működő és tiszta modelljét akarta – a miniszterelnökkel együtt – meghonosítani. Mint mindenben, a parlamenti munkában is magasra tette a mércét. Pártja és kormánya irányvonalához ragaszkodott, mégis pártatlanul vezette az üléseket, az ellenzék tiszteletét is kivívva (főként utólag). A nagy vitákat kiváltó kérdésekben, mint az igazságtétel és a kárpótlás, saját, határozott felfogását az elnöki pulpitust parlamenti helyével fölcserélve fejtette ki, és onnan adta le szavazatát, mert elnökként nem szavazhatott. Speciális történészi ismeretei igen hasznosnak bizonyultak a Ház működési rendjének alakításában, például a vezérszónoki intézmény újbóli bevezetésében. Még egy területen volt Szabad magatartása példaszerű: puritanizmusában, a hivatali tevékenységgel járó költségek alacsonyan tartásában. Ez különösen szembetűnő volt külföldi útjain, ahol mindig csak egy-két személyes munkatárs kíséretében a lehető legkisebb létszámú, de többpárti delegációt vezetett.
Az 1994-es választások után a létszámban kicsi parlamenti ellenzék rang nélküli, de tekintélyben és tudásban kimagasló tagja lett. Amikor 1996-ban úgy látta, hogy a Magyar Demokrata Fórum letér Antall József útjáról, 15 képviselőtársával együtt a Magyar Demokrata Néppárt negyven alapítójának egyike volt. Sajnos ez a magas politikai és erkölcsi színvonalat képviselő párt 1998-ban nem tudta átlépni az 5 százalékos választási küszöböt, és ez Szabad politikai pályájának is a végét jelentette. Őrszemként azonban továbbra is figyelte a magyar politikát, szükség esetén megszólalt, és bízott abban, hogy egykori ellenzéke, az Orbán-vezette Fidesz folytatni fogja a nemzeti érdeken és a demokratikus értékeken alapuló politikát. 2000-ben megkapta az ország legmagasabb kitüntetését, a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét, 2006-ban pedig „A szakszerű magyar történetírás megújításában való tevőleges részvételéért, a magyarországi újkorkutatás legjobb hagyományait követő munkásságáért, életműve elismeréseként” elnyerte a Széchenyi-díjat.
Halála napján, 2015. július 3-án a köztársasági elnök, a miniszterelnök és a házelnök közös nyilatkozatban adózott Szabad György emlékének. Az Országgyűlés, a Magyar Tudományos Akadémia és az Eötvös Loránd Tudományegyetem saját halottjának tekintette az elhunytat, akit július 21-én helyeztek végső nyugalomra a Kerepesi temetőben.
Szabad György Antall József ravatalánál mondott szavai illenek Antall házelnökére is – ahogy a Magyar Televízióban idéztem halála másnapján: „Valóságos, de önfeláldozó Kőműves Kelemenként beleépítette életerejét abba a fellegvárba, amelybe a nemzetet vezetni kívánta. Világossá tette, hogy Magyarország akkor tud részt venni a haza és a haladás, a világ és a haladás követelményeinek szolgálatában, ha politikáját az emberi és politikai jogokra, a jogok mindenki közötti egyenlő megosztására, a többpárti parlamentáris demokráciára és az iránta való kormányfelelősségre építi.”
Az MDF és az MDNP kimúlását látva Szabad György azt remélte, hogy a magyar demokrácia, az európaiság és az atlantizmus zászlaját a Fidesz és annak elnöke, Orbán Viktor fogja fölemelni. A szocialista-szabaddemokrata kormányok idején a tekintélyes és vitathatatlan nemzeti elkötelezettségű Szabadra nagy szüksége is volt az ellenzéknek, és a politikából teljesen visszavonulni nem is akaró, nem is tudó akadémikus örömmel állt a joggal bírálható kormányok, elsődlegesen a Gyurcsány-kormány kritikusai közé. (Ahogy e megemlékezés írója is.) Abban azonban bizonyos vagyok, hogy a parlamentarizmusra, az ellenzék méltányos kezelésére és a közmédia semlegességére olyan kényes államférfi csalódással fogadna sok újabb kormányzati lépést. Nem is szólva arról a külpolitikáról, ami kiváltja az Európai Unió és NATO egyre hangosabb bírálatát.
Amikor Szabad György temetésén megrendülve, bevallom, könnyezve vettem részt a Fiumei úti Sírkertben, féltem, hogy vele együtt a rendszerváltozás, annak eszményei és céljai is a sírba szállhatnak. Azonban ahogy a történelemben semmi sem törvényszerű és annyi váratlan fordulat történik, dum spiro spero: amíg élünk, remélünk.
Nyitókép: Parlament, a szónoki emelvényen Göncz Árpád köztársasági elnök, mögötte Szabad György az országgyűlés elnöke, tőle balra Soltész István az országgyűlés főtitkára, jobbra Trombitás Zoltán az országgyűlés egyik jegyzője. A felvétel 1990. augusztus 3-án a köztársasági elnök beiktatásakor készült (Fortepan / Szalay Zoltán)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
