Szomorú örökkévalóság – jezsuiták az atombomba gombafelhője alatt
Az emberiség történetének legélesebb és legpusztítóbb fényjelensége éppen Jézus színeváltozásának ünnepén, a csodálatos Tábor hegyi fény emléknapján villant fel: 1945. augusztus 6-án. Éppen 79 éve van tehát annak, hogy ledobták az atombombát Hirosimára. A japán városban jezsuiták is tartózkodtak ekkor, és közülük legalább ketten az egész világon ismertek lettek később. „A szentség a bátraké és kezdeményezőké, nem a környezetük igazságtalanságaira vak langyosaké” – Görföl Tibor A Szív jezsuita magazin számára írt cikkét a két lap közötti együttműködés keretében teljes terjedelmében közöljük.
„Az első atombomba felrobbanása a történelmen kívül elhelyezkedő valóság lett. Nem emlék, hanem folyamatos tapasztalat, mely nem halad együtt az óra járásával. Az óramutató megállt, és Hirosima belevésődött az elmémbe. Nincs köze az időhöz. A mozdulatlan örökkévalósághoz tartozik. Szomorú az örökkévalósága: az emberi tragédia szüntelen jelenléte.” Ezeket a szavakat 1970-ben, huszonöt évvel a hirosimai katasztrófa után jegyezte le Pedro Arrupe, aki ekkor már öt éve a jezsuita rend generálisa volt. Az atombomba „szomorú örökkévalóságáról” nemcsak szóbeszéd és híradások alapján tudott, hanem közvetlenül átélte a pusztítását.
A Hirosima északi részén fekvő Nagacuka városrészben kialakított jezsuita noviciátus és a harmincöt fős jezsuita közösség vezetőjeként éppen otthon tartózkodott reggel nyolc óra után néhány perccel, amikor egyetlen B-29-es repülőgép jelent meg az égen. A légiriadó nem okozott felfordulást a házban, hiszen megszokták már a riadókat, és nem mindig jeleztek közvetlen veszélyt. Ami azonban néhány perccel később történt, ötvenezer ember azonnali halálát okozta: a 8 óra 15 perckor ledobott bomba negyvennégy másodperccel később felrobbant a város felett, s előbb hatalmas fényjelenséget idézett elő, majd óriási robajt váltott ki, felfoghatatlan mértékű pusztítást, halált és sérüléseket okozva.
Noviciátusból tábori kórház
„8 óra 15 perckor éppen a szobámban voltam egy másik pappal, amikor hirtelen vakító fényt láttunk, mintha magnézium villant volna. Természetesen meghökkentünk, és felpattantunk a helyünkről, hogy lássuk, mi történik. Ahogy kinyitottam a városra néző ajtót, rettenetes robbanást hallottunk, olyat, mint a hurrikán bömbölése. És nyomban ajtók, ablakok és falak törmelékei kezdtek záporozni ránk. […] Tetődarabok, téglák és üvegszilánkok temettek be minket. Ez a három vagy négy másodperc örökkévalóságnak tűnt, hiszen az idő hihetetlenül lelassul, ha az ember attól retteg, hogy mikor zuhan le egy nagyobb gerenda, szétzúzva a koponyáját.” Különleges kordokumentumból származnak ezek a mondatok. 1950-től Pedro Arrupe több ízben is bejárta a világot, és előadásokat tartott a hirosimai rettenetről. Az első ilyen előadókörútjához hosszabb visszaemlékezést vetett papírra, s a szövegben másodpercről másodpercre, óráról órára felidézte a végzetes augusztusi nap eseményeit.
A „hirosimai napló” szerint a Nagacukában tartózkodó jezsuiták eleinte nem értették, hogy a fülsiketítő robbanás ellenére miért nem látszik környezetükben a bomba becsapódásának helye. Amikor azonban felsiettek a külváros dombjára, amely elválasztotta őket Hirosima központi részétől (és végső soron megkímélte őket a robbanás közvetlen hatásától), nyomban szemük elé tárult az ízzé-porrá rombolt város.
Tizenöt perc elteltével az egész romhalmaz egyetlen lángtengerré változott, amint meggyulladtak a javarészt fából, papírból és szalmából épített házak.
„Soha nem fogom elfelejteni, amit először láttam az atombomba hatásából: tizennyolc-húsz éves fiatal nők egymásba kapaszkodva vonszolták magukat az úton. Az egyiken akkora égési seb tátongott, hogy szinte az egész mellkasát befedte; a fél arca megégett, a fején pedig alighanem egy beomló tető ejtett éles sebet, amelyből egyre csak folyt a vér az arcára. És jöttek, egyre csak jöttek, folyamatos menetben, mintegy százötvenezer ember. Megsejthető ebből, milyen borzalmas látványt nyújtott Hirosima. Megpróbáltunk bejutni a városba, de lehetetlen volt. Azt tettük, amin kívül mást nem lehet tenni ilyen tömegmészárlás láttán: térdre borultunk, és iránymutatásért fohászkodtunk, hiszen az emberi segítség teljesen elhagyott minket.”
Néhány perccel később azonban cselekedni kezdtek a jelen lévő jezsuiták. Igen hasznosnak bizonyult, hogy Arrupe atya korábban orvostudományt hallgatott Madridban. A Loyolai Szent Ignáchoz hasonlóan baszk származású pap, aki 1907-ben született Bilbaóban, már fiatalon elköltözött otthonról, s arra vágyva, hogy segíteni tudjon az embereken, orvosnak készült. Tanulmányaival párhuzamosan nyomornegyedekben is rendszeresen megfordult, ahol a világ korábban nem ismert, nyugtalanító arcát fedezte fel: az emberhez nem méltó nyomorúságot, sokak elgondolhatatlan szenvedését. 1926-ban az új félév kezdetén egyetemista társai már nem találták az előadóteremben.
Apja halála után ugyanis Lourdes-ba ment, ahol saját szemével több csodás gyógyulást látott (orvosi tanulmányaira tekintettel még a hivatalos igazolások kiadásában is részt vehetett). 1927 legelején, még huszadik születésnapja előtt felvételét kérte Jézus Társaságába, és már képzése elején kifejezte azt az óhaját, hogy Japánba akar menni. Némi türelmet kértek tőle – és tíz évvel később, 1938-ban már hajóra is szállhatott Seattle-ben (1932-ben a jezsuitákat kitiltották Spanyolországból), ahonnan két hét alatt érkezett meg Jokohamába. Huszonhét évet töltött a szigetországban, amelynek oly kiválóan megtanulta a nyelvét (ami korántsem volt magától értetődő a rendtagok között), hogy japánra fordította Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvét, amelyhez kommentárt is írt.
Mindenesetre 1945. augusztus 6-án az egykori orvostanhallgató nem sokkal a hatalmas robbanás után tábori kórházzá alakította át a rendházat, és százötven sebesült elhelyezéséről gondoskodott. Többféle sérüléssel érkeztek emberek. Egyeseknek zúzódásaik voltak az összeomló épületek miatt, másoknak fa- vagy üvegdarabok fúródtak a testükbe, harmadsorban pedig titokzatos, érthetetlen égési sebek mutatkoztak egyeseken – senki nem tudta még, hogy a sugárzás okozta őket, elvégre magát az atombomba szót is csak másnap hallották először a hirosimaiak.
„Vonaglottak, mint a kígyók”
A sérültek, akiknek az ellátására vállalkoztak, rettenetes kínokat éltek át. „Vonaglottak, mint a kígyók”, olvasható Pedro Arrupe visszaemlékezéseiben. Orvosi eszközök hiányában először a „tábori kórházban” elhelyezett emberek megfelelő táplálásáról igyekeztek gondoskodni, ami utólag rendkívül szerencsés döntésnek mutatkozott, mivel vaj, tojás és hal segítségével meg tudták előzni a sugárzás következtében később sokaknál fellépő végzetes vérszegénységet és leukémiát.
Délután öt óra volt már, mire be tudtak jutni a városba. A Hirosima belső részein tartózkodó jezsuiták kivétel nélkül súlyosan megsérültek, volt, akinek a hátából ötven üvegdarabot kellett kivenni. Szörnyű sérüléseket láttak:
üvegdarabok álltak ki gyerekek szeméből, másoknak farudak meredtek ki a bordáik közül, elszenesedett lábú és szétégett arcú emberek hevertek mindenfelé.
Este a folyóparton nem kevésbé gyötrelmes látvány fogadta őket. A lángok elől sokan a víz közelébe menekültek, amikor még alacsony volt a vízállás, csakhogy az az éjszaka során emelkedni kezdett, és kimerült, sebesült emberek tömegével ragadtak bele az iszapba: „Soha nem fogom elfelejteni a fuldoklók kiáltozását” – áll a jezsuita szerzetes naplójában.
Hajnali öt óra körül tértek vissza a rendházba, ahol első dolguk volt, hogy szentmisét tartsanak. Amikor Arrupe „az Úr legyen veletek” köszöntéssel az oltár felől a jelenlévők felé fordult, szörnyen szenvedő sebesülteket látott maga előtt, és mise közben folyamatosan ügyelnie kellett arra, hogy ne rúgjon bele a földön tülekedő gyerekekbe. „Mindennek ellenére, azt hiszem, soha nem mondtam misét ilyen belső odaadással”, emlékezett vissza később.
A liturgia után azon kezdtek töprengeni, hogy fájdalomcsillapítók és gyógyszerek nélkül mit kezdhetnek a sok-sok égési sérülttel. Reggel nyolckor aztán váratlanul felbukkant valaki, aki segíteni akart a sebesültek ápolásában, s véletlenül nagyobb mennyiségű bórsavra akadt, amelyet a jezsuiták rendelkezésére bocsátott. Ugyanezen a napon Arrupe atya és társai azt a figyelmeztetést kapták, hogy semmiképpen se menjenek vissza a városba, mert a terjengő gáz mindenkit megöl. „Az ember azonban ilyenkor érzi igazán papnak magát – gondolta a későbbi generális –, tudva, hogy a városban ötvenezer holttest hever, amelyet el kell égetni, máskülönben rettenetes járvány tör ki. A százhúszezer sérültről sem lehetett megfeledkezni. Ezt látva egy pap nem maradhat a városon kívül csak azért, hogy megmentse az életét. […] Nemsokára halomba kezdtük rendezni a holttesteket, s benzinnel lelocsolva elégettük őket.”
A béketemplom építője
Japánba érkezve Pedro Arrupe hamar belátta, hogy sokszor jobb, ha csendben marad, s megvárja, amit az emberek el akarnak mondani neki – elvégre Isten már azelőtt jelen volt a szigetországban, hogy a jezsuiták megérkeztek volna, s a japánok annak ellenére is kapcsolatban voltak vele, hogy kifejezetten nem ismerték. Hatalmas tisztelettel viszonyult a japán kultúrához, amelyhez igyekezett a lehető legnagyobb mértékben alkalmazkodni. Belátta például, hogy nem érdemes a jó pásztorról beszélnie, mert Japánban nincsenek nyájak, s ezért másféle képekkel kell megértetnie a keresztény üzenetet. Nemcsak tanulmányozta, de gyakorolta is a zen buddhista meditációt. Főként hitelessége, őszintesége és keresetlen egyszerűsége hatott a japánokra.
Jóval Arrupe előtt a szigetországba érkezett egy másik jezsuita is, aki szintén átélte a hirosimai pusztítást. 1929. október 3-án lépett japán földre Hugo Lassalle, aki először Tokióban kezdett dolgozni, részben a Sophia Egyetemen, részben egy szociális segédegylet vezetőjeként, amelyet a nyomornegyedekben élők támogatására hozott létre. Maga is Tokió Mikavasima nevű nyomornegyedébe költözött, ahonnan csak 1936-ban tette át működési helyét Hirosimába, ahol az új noviciátus épülete teljesen megfelelt Hugo Lassalle inkulturációs elképzeléseinek: a jellegzetesen japán stílusú tetővel fedett, háromemeletes pagoda helyiségeit tolóajtók választották el egymástól, a falba épített szekrények előtt elhelyezett ágyakat napközben felgöngyölítették. Az épület megnyitására kétezer-ötszázan érkeztek a környező falvakból, olyannyira híre ment építészeti megformálásának.
A keresztény teológia és lelkiség történetében kézzelfogható jelentősége lett annak, hogy Hugo Lassalle felvette a kapcsolatot a hirosimai egyetem professzoraival, akik felelevenítették a zen iránti érdeklődését. Ennek azért lett történelmi jelentősége, mert életműve nagyrészt a zen és a katolicizmus kapcsolatának kialakítását célozta, s tengernyi megjelent könyvében a két vallási világ lehetséges kapcsolatát elemezte.
Mi több, ő lett az első keresztény, aki hivatalos felhatalmazást kapott a zen oktatására.
A vallásközi párbeszéd művelésével párhuzamosan katolikus munkaközösséget alapított, amelynek tagjaival német teológusok műveit tanulmányozta, közben a hirosimai plébánián katekézist tartott, esténként pedig nyelvet (főként franciát) tanított a helyieknek, hogy ily módon is közelebb kerüljön hozzájuk. Akárcsak Pedro Arrupe, zenei tehetségét is felhasználta, hogy közvetlen missziós igény nélkül együtt legyen a japánokkal: míg Arrupe kezében gyakran volt látható a hegedű, Lassalle csellójátékával nyűgözte le a helyieket. Igazi aszkéta volt, aki hírhedten keveset evett, legendásan sokat imádkozott, és olykor meg is korbácsolta magát, hogy minden tisztátalanságot kiűzzön magából. Saját bevallása szerint tudta, hogy a japánokra mindenekelőtt „a lélek belső világa, a teljes önzetlenség, az Istenhez fűződő szoros viszony, a lelki mélység tesz hatást”, és olyan közel került belsőleg a hirosimaiakhoz, hogy azt javasolta a Vatikánnak, engedélyezzék a japán liturgikus nyelvként való használatát.
1945. augusztus 6-án reggel a hirosimai plébánián négy rendtársával együtt éppen elfogyasztotta kizárólag bablisztkenyérből álló reggelijét, amikor egyetlen repülőgép tűnt fel az égen. A nem sokkal később bekövetkező robbanás után, emlékezett vissza később, „azt hittem, nemsokára meghalok”. Érdekes módon Arrupe atyától eltérően naplóiban, tanulmányaiban és előadásaiban később ezen túlmenően soha nem tért ki az atombombára, hanem egészen másként dolgozta fel, amit átélt. Miután augusztus végén Japán megadta magát, a következőket jegyezte fel naplójában: „Mit tettem mindeddig? Mit akarok még tenni? Alig értem el valamit. Mivel még egyszer ajándékba kaptam az életet, megújult erővel mindent meg akarok tenni saját fejlődésemért és a lelkek üdvösségéért. Nagy erőt és nagy kedvet érzek ehhez.”
Továbbra is mélyen azonosult Japánnal, főként Hirosimával, felvett japán nevének mindkét tagja ehhez a városhoz kötődik: az „Enomija” egy hirosimai sintoista szentély neve, „Makibi”-nek pedig egy 8. századi tudóst hívtak. A háború után Hugo-Makibi Enomiya-Lassalle erőfeszítései jelentős mértékben a hirosimai béketemplom felépítésére irányultak; alapkövét 1950. augusztus 6-án rakták le, majd az épületet 1954. augusztus 4-én szentelte fel Paul Yamaguchi, Nagaszaki jezsuita érseke.
Hirosima katlana
Pedro Arrupe sokat gondolkodott az atombomba következményein, amelyeket szimbolikusnak tartott korára nézve. „Hirosima katlana állandó műhold lett a sztratoszférában, és nyomon követi a Nap körül keringő Földet” – fogalmazott egy ízben.
Az atombomba szimbolikus erejét abban látta, hogy azt a gyűlöletet fejezi ki, amelyet a különböző ideológiák szítanak az emberek között.
A gyűlölet és a megvetés vírusát fedezte fel a gazdasági egyenlőtlenségek fenntartásában, a rasszizmusban és a fegyverkezésben. Meggyőződése lett, hogy az evangélium hirdetése nem lehet független az igazságosság előmozdításától, és generálisként valóságos társadalmi programot dolgozott ki a rend számára. Nemcsak hogy napi négy órát töltött imádságban, még legtevékenyebb napjain is, de a középszerűségtől, az igazságosság sérülésére érzéketlen döntésképtelenségtől is viszolygott. A hidegháború felfokozott légkörében sokan kommunistának bélyegezték, de nem nehéz rábukkanni azokra az írásaira, melyek szerint „ha a kommunizmus pályája így halad tovább, olyan ideologikus embereket fog kinevelni, akiket hazájuk és családjuk egyaránt méltán vet meg”.
Hugo Lassalle-t Hirosima tapasztalata határozott kezdeményezésekre indította, éppúgy, mint Pedro Arrupét, akinek boldoggá avatási eljárása 2018-ban hivatalosan megkezdődött, és szokatlanul gyorsan halad előre: Isten szolgája Pedro Arrupe esete azt tanúsítja, hogy a szentség a bátraké és kezdeményezőké, nem a környezetük igazságtalanságaira vak langyosaké.
Nyitókép: Pedro Arrupe jezsuita atya nem sokkal Japánba érkezése után (forrás: The Diplomat in Spain)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
