Még a Horthy-korszakban is józanabbak voltak – az orbáni Kelet-politika zsákutcája
Ha Orbán Viktor Ázsia felemelkedéséről beszél, egyes rendszerlantosok már a kínai írásra való áttérésről fantáziálnak – merthogy a latin betűk állítólag nem alkalmasak a magyar nyelv leírására. Az idei tusnádi beszéd után végképp összeért a Nyugaton szinte mindenkivel összevesző kormánypolitika és az évek óta gondosan építgetett hazai „népi turanizmus.” Az eredmény olyan zsákutca, amibe még a Horthy-korszak ideológusai sem hajtottak be. Ilyen sebességgel legalábbis nem. Vélemény – szigorúan tényalapon.
Az idei nyár a külpolitikai hátrafelé nyilazásról szólt.
A harmincharmadik tusványosi nyári szabadegyetemen Orbán Viktor miniszterelnök előadásában hosszan beszélt a Nyugat hanyatlásáról, Ázsia felemelkedéséről, illetve Magyarország e folyamattal kapcsolatos stratégiájáról. Első látásra ebben semmi különös nincs, hiszen a kormányfő hangsúlyeltolódásokkal ugyan, de legalább másfél évtizede újra és újra kifejti a világ átrendeződésével kapcsolatos nézeteit: a Nyugatnak lefőtt a kávé, a Kelet jön fel, nekünk pedig a győztesekkel kell tartanunk. Nem sokkal első kétharmados győzelme után, 2010 nyarán mondta, hogy „Nyugati zászló alatt hajózunk, de keleti szél fúj a világgazdaságban”. Hangsúlyozta, hogy az ipari forradalom idején kialakult eltolódások most érvényüket vesztik. India és Kína, illetve más feltörekvő térségek pedig visszaszerzik azokat a világkereskedelmi pozícióikat, amelyeket a 19. század előtt is betöltöttek.
E témák visszaköszöntek például a 2014-es, illiberalizmusról híressé-hírhedtté vált tusnádi beszédben és lényegében az idei szónoklat is ezekről szólt: „A következő hosszú-hosszú évtizedekben, de lehet, hogy évszázadokban – az előző világrendszer is 500 évig állt fönn! – Ázsia lesz a világ meghatározó központja. Kína, India, Pakisztán, Indonézia, és sorolhatnám. (…) Szerintem ez azért elkerülhetetlen folyamat, mert Ázsia oldalán van a demográfiai előny, egyre több területen ott van a technológiai előny, ott van a tőkeelőny, a Nyugattal szembeni katonai erő kiegyenlítődés alatt áll, Ázsiában lesz, vagy talán már ott van a legtöbb pénz, ott lesznek a legnagyobb pénzügyi alapok, ázsiaiak lesznek a világ legnagyobb vállalatai, ott lesznek a legjobb egyetemek, a világ legjobb kutatóintézetei, legnagyobb tőzsdéi, ott lesz vagy már most ott van a legfejlettebb űrkutatás és a legfejlettebb orvostudomány.”
A gondolatokat tehát számtalanszor hallottuk, azokat rendszeresen vitatják a hazai és a nemzetközi nyilvánosságban; a felháborodásnak kicsi a sportértéke.
Részletes elemzésük mégis indokolt, mert a fenti mondatok most különleges pillanatban hangoztak el. A modern magyar eszmetörténetben kétszáz éve jelen van a turanizmus és a keleti orientáció, amely azonban a rendszerváltás után a 2010-es évek közepéig nem volt jelentős áramlat. Ez mára megváltozott: a témára évente milliárdokat költ a magyar állam (filmek, Magyarságkutató Intézet, Kurultáj „magyar törzsi gyűlés” stb.). Amiképpen a Válasz Offline tematikus számában fogalmaztunk: a kommunista diktatúra bukása óta a 2010 utáni Orbán-kormányok az elsők, amelyek tudatosan foglalkoznak eredetpolitikával.
A kormányfő úgy véli ugyanis, hogy a magyarság keleti származásából a jelenkorban politikai, kulturális, üzleti és diplomáciai döntések következnek.
E gondosan építgetett, s a szavazótábor nem jelentéktelen részében rezonáló ideológia mára azonban hozzáadódik azokhoz a konfliktusokhoz, amelyeket a magyar kormány a nyugati szövetségi rendszeren belül kiprovokál. Ezek jóval élesebbek annál, mint amilyenek 2010-ben, de még 2014-ben is voltak. Magyarország a Bizottság javaslata, majd a többi tagállam 2022-es döntése nyomán elesett az uniós források jelentős részétől, az Európai Bizottság elnökei pedig immár rendszeresen tűnnek fel a kormányzati óriásplakátokon kevéssé kedvező kontextusban. A sokáig sziklaszilárdnak hitt nyugati biztonsági elkötelezettség is töredezni látszik az ukrajnai orosz invázió kezdete óta. Svédország és Finnország NATO-csatlakozásának máig ismeretlen okokból való késleltetése komoly kérdéseket vetett fel a magyar kormányzat szövetségi hűségével kapcsolatban. Szétesett a visegrádi együttműködés is, a gyászbeszéd pedig különösen csúnyára sikerült. Tusnádi szónoklatában a miniszterelnök általánosságban beszélt „a lengyelek” szemforgató és álságos politikájáról, kizárva ezzel, hogy normalizálja a kapcsolatokat a varsói kormánnyal.
A magyar pozíciók gyengülését csak részben ellensúlyozta az Európai Parlament harmadik legnagyobb frakciójának megalakulása. A Patriótákkal a Fidesz kikerült a frakción kívüliség megalázó helyzetéből, de a valódi hatalmi áttörés az idei európai parlamenti választáson (is) elmaradt. Apró, de jellemző lábjegyzet az orbáni világkép koherenciájához: miközben a Kelet felemelkedésére tesz, a Nyugat magállamában, az Egyesült Államokban Donald Trumpnak szurkol. Megfeledkezve arról a tényről, hogy Trump és a republikánusok az amerikai hanyatlás egyik legfőbb okának Kínát tartják, s a megfékezésére törekszenek. Mindeközben Kína a magyar a kormányzati nagystratégiában a világ következő szuperhatalma, s amellyel egyre szorosabb politikai-gazdasági szálak fűzik össze Magyarországot.
Összefoglalva tehát: a nyugati szövetségi rendszeren belüli elszigetelődés, s az abból fakadó mind hangsúlyosabb kormányzati keleti orientáció 2024 nyarára végképp összeért a „népi” turanizmussal.
Mindez jól látszott a tusnádi beszéd fogadtatásán; a lelkendező cikkek a miniszterelnöki beszédből leginkább a Nyugat-ellenes és a Kelet diadalát hirdető részeket kommentálták.
Hosszan sorolhatnánk a pályaműveket, ám a műfaj legabszurdabbját egyértelműen Ungváry Zsolt alkotta meg. Mandineren közölt írásában a miniszterelnök által meghirdetett „világrendszerváltásból” kiindulva a szerző teljes kultúracserét vizionált: „Könnyen lehet, hogy amiképpen Szent Istvánnak a Nyugatot kellett választania a túlélésért a Kelettel szemben, ezúttal a hanyatló, számunkra érthetetlen, de objektíve is életidegen kultúrájú Nyugat és a felemelkedő, sok dologban rokon Kelet közül ez utóbbi mellett kell döntenünk. (…) Ahogy magunk mögött hagytuk a Keletet a X-XI. század után, úgy fogjuk magunk mögött hagyni ezt a nyugati vircsaftot, és visszatalálni a keleti gyökerekhez. A Kurultaj, a Türk Tanács, a kínai gazdasági kapcsolatok, az azeri szénhidrogének, a törökökkel közös Attila-kultusz ezeknek a része.”
A nagy Ungváry-tézisek között szerepel még a nyelvünk leírására a szerző meghökkentő állítása szerint alkalmatlan latin betűkészlet leváltása, merthogy ebből állítólag 800-900 esztendeig tartott egységes helyesírást alkotni. A rovásírás volt az igazi, nem ezek a „szegényes hangzókészletű” nyugati, latin mételybetűk! Apró bökkenő, hogy a rovásírást (a tudományos konszenzus szerint: székely írást) valószínűleg nem ismerte minden honfoglaló magyar. A több ezer korabeli sírból mindössze egy rovás, a halomi tegez felirata került elő eddig, de azt nem is székely betűkkel írták, és valószínűleg idegen nyelvű. Ráadásul a legtöbb emlék templomokból került elő: kérdés, mennyire használták a mindennapi életben, az irodalomról nem is beszélve – erről is részletesen írunk a Válasz Offline második számában.
Rendszerlantosunk még a kínai írásjelekre való áttérést sem tartja túlságosan nagy árnak. Szóljon nagyot az az ostor, ha a mi hátunkon csattan, akkor is! „Ezzel az erővel megtanulhatjuk a kínai jeleket is, 800 év alatt azokat is majd csak a magyar szabályokhoz igazítjuk” – hangzik a verdikt, amely szerint „még az is lehet, hogy a jövő tankönyveiben ezt az ezer esztendőt csak afféle mellékszálként, a magyarság elvetélt nyugati orientációs kísérleteként fogják tanítani”. Igazán posztmodern gesztusként Ungváry Zsolt tehát kidobná az ablakon a kereszténységet, a gótikát, a reneszánszt, a latin ábécére alapuló írásbeliséget, szentjeinket és királyainkat, a felvilágosodást és sok minden mást – például a keleti totális diktatúra elleni 1956-os szabadságharcunkat. Nyilván a rántott húst is el kellene vetnünk, hiszen a bécsi szelet szintén nyugati métely, afféle gasztronómiai mellékszál.
A téziseken persze van még mit kalapálni, hiszen cikke egy részében Ungváry azon panaszkodik, hogy a Nyugat nem elég hálás, pedig mi védtük a muszlim hódítástól – ezek szerint mégiscsak van mit védeni a Nyugaton és a Keletről jövő hódítás mégsem annyira örömteli. Nos, igen: azoktól a törököktől védtük a Nyugatot, akiknek Attila-kultusza szintén Ungváry állítása szerint majdani közös keleti életünk alapja lehet.
Van még tehát némi katyvasz a kormánylap teoretikusának elképzelései között, s ha nem lenne, önmagában persze akkor is érdektelen lenne az efféle firkálmány. Az viszont figyelemreméltó, ahogy ő és a hozzá hasonló gondolkodók a miniszterelnök mondanivalóját vulgarizálják. Szokás legyinteni ennek jelentőségére is, s bagatellizálni a hatást, de a helyzet mégiscsak az, hogy ma már a Fidesz szavazótáborának 20 százaléka az Európai Unió elhagyását pártolja. Azaz a nyugati világból való teljes kizsilipelés gondolata igenis teret nyer – néhány éve ez az arány még elenyésző volt.
A Kelet ünneplésében, legyen szó a kormányfőről vagy holdudvari lantosról, a kontúrnélküliség a közös. Mintha egységes blokkról lenne szó, s nem nagyon különböző államokról, sőt civilizációkról, amelyek egymással is vetélkednek. Az egységes Kelet képébe vajon hogyan illeszthető be Japán és Kína, illetve Kína és India vetélkedése? Az egymást néha atomfegyverekkel fenyegető, területi vitában álló szunnita muszlim Pakisztán és hindu India szembenállása? Vagy a Kínától rettegő dél-ázsiai szomszédok? A szintén muszlim, ám síita Irán, amely a Nyugat legfontosabb közel-keleti szövetségesét (s nem mellesleg Magyarország egyik fontos partnerét), Izraelt próbálja eltörölni a Föld színéről? Vagy az Ukrajnának nagy tételben fegyvert szállító Dél-Korea?
Létezik-e a Kelet egyáltalán abban az értelemben, ahogy a gazdaságilag-politikailag (EU) és katonailag (NATO) integrált Nyugat létezik?
Illetve: egészen pontosan milyen előnye származna Magyarországnak abból, ha elhagyná szövetségesi rendszerét, vagy a Nyugat vereséget szenvedne a világok közötti versenyben?
Ezekre a legalapvetőbb kérdésekre sajnos nincsenek válaszok.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a nyugati világ nem küszködik demográfiai, migrációs és számos egyéb problémával, vagy a világ műhelyének számító Kínával ne kellene együttműködni és kereskedni. Azt azonban bizonyosan jelenti, hogy a vágyott-csodált Kelet Magyarország számára valójában nem opció. Anekdotikus, egyben szemléletes példa: a Kurultájra látogató baskír, burját, kirgiz, türkmén, tatár hagyományőrzőkkel a magyar lovasoknak, íjászoknak, kézműveseknek általában kevés az érintkezési felülete. Előbbiek ugyanis általában muszlimok, egymást közt oroszul beszélnek és szabadidejükben röplabdáznak; a magyarokra pedig egyik sem jellemző.
A sztyeppei-keleti örökség szép hagyomány, része kultúránknak és történelmünknek. Nincs ok kevésbé büszkének lenni rá, mint mondjuk a viking örökséget ügyesen marketingelő svédeknek és norvégoknak a saját múltjukra. Politikai konzekvenciákat levonni belőle, s ezeréves nyugati létünkkel szemben alternatív identitást építeni azonban bizonyosan zsákutca. Legfőképpen azért, mert ez a gondolkodás a valóságost az elképzeltre akarja lecserélni. A legtöbb megszólaló a Keleten ugyanis legfeljebb annyit ért: nem Nyugat. Messze van, nem ismerjük, könnyedén oda lehet tehát álmodni egy világot, ahol minden rendben van, ahol még megbecsülik a „hagyományos értékeket” (bármik is legyenek azok).
A politika ennél persze racionálisabb. Orbán Viktor elmondja a keleti rokonságról szóló mondatokat a Türk Tanács ülésén, hivatkozik a magyarság keleti származására Kínában, de alapvetően üzletet, befolyást és mozgástérbővítést remél. Mindez szerepel egy politikus használati utasításában, a kérdés így tehát leginkább az:
vajon mennyire írja le helyesen a valóságot a „hanyatló Nyugat – emelkedő Kelet” ellentétpár, amire jól láthatóan az egész „magyar nagystratégia” épül?
A sors fintora: erről az egyik legtalálóbb értékelést az a Németh Zsolt adta, aki Orbán Viktor tusványosi színpadának ceremóniamestereként rendszeresen az általa gondoltak szöges ellentétét hallgatja végig a kormányfő mellett ücsörögve. Idén is ez történt. Az Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke ugyanis 2023-ban így fogalmazott: „Fenntartással kell kezelni azokat a feltevéseket, hogy a Nyugat hanyatlik, globális kihívói pedig erősödnek. Az Ukrajna elleni orosz agresszió – és a vele párhuzamosan zajló többi esemény – minden tekintetben ennek az ellenkezőjét jelzi.(…) A Nyugat és kihívói kiegyenlített párharca inkább csak a percepciók szintjén létezik, a valóságban közel sem kiegyenlített párharc zajlik, a Nyugat lényegesen jobban áll. Ezért a magyar stratégia kidolgozásánál továbbra is a domináns Nyugatból kell kiindulni.” A fideszes politikus idén májusban elmondott, igencsak meghökkentő beszédéről pedig éppen lapunk számolt be: a Magyar Atlanti Tanács konferenciáján Németh a magyar szuverenitást nem a Nyugattól, hanem éppenséggel a Kelettől féltette. A fideszes külpolitikus szerint az oroszok nem feltétlenül megszállni akarnak minket, viszont diktálni akarják, hogy mit tegyünk és mit ne tegyünk: kivel szövetkezhessünk, milyen fegyvereink lehessenek, mit képviseljünk a nemzetközi fórumokon. Azaz a magyar szuverenitást kezdenék ki, ezért „a NATO nemcsak fizikai biztonságunk garanciája, hanem szuverenitásunké is – ez a szuverenitásvédelmi politika egyik legfontosabb eleme”.
Németh Zsolt szavai jól mutatják, miért nemzeti önsorsrontás a keleti sikerre fogadó, szövetségesi rendszerében pedig gyanakvást keltő politika. Szuverenitásunkat valódi veszély Keletről fenyegeti, saját világunktól való elhidegülésünket pedig mindeddig semmilyen előny sem kompenzálta. Azt már mi tesszük hozzá: elvileg sem látszik, melyek lennének ezek a titokzatos előnyök, ráadásul a sokat emlegetett konnektivitást is nehéz úgy megvalósítani (azaz az Orbán Viktor által megálmodott hídszerepet betölteni), ha Nyugaton Kelet-bérencnek, Keleten pedig még mindig gyanúsan nyugatinak tartanak minket. A „mindenkivel jóban vagyunk” politikája már az első akadályon elbukik. Elég megnézni, felelős magyar kormányzati tényező felelőssé tette-e a jelenlegi feszült európai helyzetért az egyetlen igazán háborúpárti kormányt – az Ukrajna elleni agressziót elindító orosz hatalmat. Ilyesmi eddig nem történt, kizárólag a Nyugat leckéztetésére futotta. Az elmúlt években pedig jól látszik már, hogy az uniós tagállamok vezetésének mennyire van kedve ezzel a Magyarországgal „konnektálni”.
Persze nincs új a nap alatt. Az újdonságként bemutatott keleti fordulat felvetődött már opcióként az első világháborút követő trauma, országunk feldarabolása után is. A maiaknál azonban még a Horthy-korszak politikusai is józanabbak voltak. Ahogy a rendszer egyik ideológusa, Szekfű Gyula történész fogalmazott 1929-ben a Magyar Szemlében: „A turánizmus, ha könnyed előadásban alkalmaztatik, ma a hazafias stílus egy eszköze, ha politikailag, akkor a 19. század nagyszámú nemzeti illúziónak egyik elkésett, de éppenséggel nem javított kiadása.”
Nyitókép: Orbán Viktor Recep Tayyip Erdoğan török és Ilham Aliyev azeri elnökkel beszélget a Türk Államok Szervezetének csúcstalálkozóján az üzbegisztáni Szamarkandban 2022. november 11-én (fotó: Anadolu Agency/Török Elnöki Hivatal/Murat Cetinmuhur)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
