És ha Koppány győz? – korai történelmünk legmakacsabb mítoszáról
Erős, karizmatikus pogány vezér, aki az örökké tipródó, papokhoz és a saját anyjához futó ellenfelével szemben férfiasan kiáll a nomád szabadságért, megtestesítve a gyanús Nyugattal szemben mindig stabil keleti gyökereket és a régi magyar függetlenségi – vagy ahogy ma szokás mondani, szuverenista – hagyományt. Koppány mint történeti alak ugyanakkor sokszor köszönő viszonyban sincs a (pop)kulturális ikonná vált figurával, belevetített mai képzeteink jó része pedig egyszerű fikció. Mit tudunk róla valójában? Tényleg létezhetett a magyar történelemnek egy győztes sors-alternatívája? Augusztus 20. előestéjén sorra vesszük Koppány vezér mítoszait.
Grandiózus előadás készült 2023 augusztusára, az István, a király jubileumi 40. évfordulójára. Novák Péter rendezése hagyományhűre, a közönség, pontosabban az ülőhelyek kiosztása rendhagyóra sikerült. A szervezők azt találták ki, hogy a Papp László Sportaréna egyik felét „István”, a másikat „Koppány” szektorként hirdetik meg. A nézők egy része komolyan vette a feladatot: úgy a műsor felénél a Koppány-oldal műélvezői közül többen be-beordítottak a darab emelkedett pontjain. „Éljen István fejedelem!” – szól a kórus, mire a közönségből: „PFÚÚJ! Éljen Koppány!” Asztrik kérdezi: „Akarod-e az országot atyáid igazsága szerint kormányozni?” Mire a Koppány-kórus: „NEEEM! SOHAAA!”
A rockopera 1983-as királydombi bemutatója óta közhely, hogy a Szörény–Bródy-szerzőpáros a kötelező és kiszámíthatóan elbukó antagonistánál sokkal többet alkotott Koppány személyében. Nézők tömege azonosult az erős, karizmatikus pogány vezérrel, aki örökké tipródó, a papokhoz és saját anyjához futó ellenfelével szemben férfiasan kiáll „a nép” érdekeiért, megtestesítve a gyanús Nyugattal szemben mindig stabil keleti gyökereket és a régi magyar függetlenségi – vagy ahogy ma szokás mondani, szuverenista – hagyományt. A Koppány-faktor érzékeléséhez még csak magyarnak sem kell lenni: az 1992-es sevillai bemutató után korabeli sajtóbeszámolók szerint a szöveget egyébként nem értő spanyol közönség azt skandálta, hogy Viva muerto!, azaz Éljen a halott!
Bár a mű István győzelmét elkerülhetetlennek és több szempontból szükségszerűnek állítja be, Torda táltos harcra buzdító, látomásos énekén keresztül felveti, hogy létezhetett a magyar történelemnek egy sors-alternatívája, melyben Koppány diadala után „Mohácsnál győzni fogunk”, „Rákóczi világot hódít” és „Kossuth-tal valóra válik a Duna-menti Köztársaság”.
A vízió szerint lényegében minden tragédia elkerüli a későbbi magyar nemzetet, ha az Istvánnal és keresztény támogatóival vívott hatalmi harcokból Koppány kerül ki győztesen.
A zene és a dramaturgia mellett az elágazási pontokat, sorskérdéseket jó érzékkel felvető narratívában rejlik az István, a király töretlen sikere. Valószínűleg nem elvonatkoztatható a műtől, hogy míg a kétezres évek előtt egy sem volt, ma már hat önálló Koppány-szobor áll az országban. Régi magyar férfinévként bevett utónév lett (bár nem túl gyakori, első keresztnévként száz alatt adják évente), és míg a magyar turanisták folyóiratában, a Turánban 1900 és 1939 között csupán néhányszor írták le, az elmúlt évtizedekben több mint 130-szor. Koppány önálló könyveket és devizahiteles ellenálló csoportot ihletett, létező jelzős szerkezet lett a „koppányi lelkület”, „koppányi magyarság” – utóbbit maga Szörényi Levente is többször használta.
Más kérdés, hogy Koppány mint történeti alak sokszor köszönő viszonyban sincs a (pop)kulturális ikonná vált figurával, belevetített mai képzeteink jó része pedig egyszerű fikció. A Szent Istvánnal kapcsolatos tévedéseket, félreértéseket több cikkben tárgyaltuk. Most augusztus 20. előestéjén következzenek a Koppány-mítoszok és -tények!
Koppány nem is létezett?
Berend Nóra, a cambridge-i egyetem középkorásza interjúban és előadásban is élt az elsőre meghökkentő felvetéssel, hogy az István ellen törő vezér nem is létezett, személye puszta kitaláció. „Nagyobb a valószínűsége, hogy a Képes Krónikában található Koppány-történet a 14. században, az Anjou-ház hatalmának megerősítésére, politikai okból keletkezett” – szól a vélekedés.
Történelmet források alapján írunk és kétségtelen, hogy a Koppány nevet mai tudásunk szerint
első alkalommal a Képes Krónikában írták le, mely háromszáz évvel később keletkezett, mint hogy Koppány elvileg meghalt.
És mit írnak a korábbi források? Szent István kisebbik legendája „bizonyos nemesekről” szól, akik Veszprémnél megütköztek Istvánnal. Az 1002-es pannonhalmi alapítólevél „németek és a magyarok közötti hatalmas viszályt” említ.
Csak a Képes Krónika írja le névvel, hogy „Szent István király pedig már régen ifjúkorában dicsőséges háborút viselt a vitéz és nagyhatalmú Koppány vezér ellen. Koppány Tar Szerind fia volt, aki már Szent István király atyja, Géza fejedelem életében vezérséget birtokolt […] Csatába bocsátkozván mindkét oldalon sokáig és bátran küzdöttek, ám az isteni irgalmasság segedelmével Boldog István fejedelem dicsőséges győzelmet aratott.”
A korszak hazai kutatói nem értenek egyet Berend Nórával. A legkorábbi – vagyis Szent István idejéből származó – magyar krónikáink elvesztek ugyan, de a szövegekkel foglalkozó tudomány, a krónikafilológia arra következtet, hogy a Képes Krónika hűen őrizhetett meg korábbi történeti rétegeket. A Bölcsészettudományi Kutatóközpont történésze, Bácsatyai Dániel szerint a Képes Krónika sorai között némileg stilizált kora Árpád-kori szövegeket olvasunk, és ha megkérdőjelezzük Koppány létezését, akkor több más, először itt leírt alakkal is így kellene tennünk, például a Búvár Kund néven ismert Zotmund vitézzel. Szabados György történész szerint a 14. századi krónikakompozícióban Koppány neve 11. századi írásrendszernek megfelelően szerepel, ami szintén érv Berend elképzelésével szemben. Perényi Károly történész külön cikket szentelt a kérdésnek, óvatos konklúziója, hogy „a bizonyítékok száma alapján nem vethetjük el egyértelműen, hogy István király kortársa, Koppány valóban élt”.
Ahhoz, hogy egy régóta élő történeti tézis megdőljön, alaposan lábjegyzetelt vitákra van szükség megfelelő folyóiratokban, ahol a terület kompetens kutatói ütköztetik nézeteiket. Ilyen vitára Koppánnyal kapcsolatban mindeddig nem került sor.
Koppány képviselte az „eredeti magyarságot”?
Hűteni kell a kedélyeket: valójában csak találgathatunk, mi hajtotta Koppányt és mi volt a célja a hatalommal. Motiválta-e a pogánysága? Az egész kereszténység ellen rántott-e kardot? Valóban a régi sztyeppei világot és a „nomád közszabadságot” védelmezte? – ezekről a források semmit sem írnak. Három dolgot tudunk tényszerűen, mindhármat a Képes Krónikából:
- Koppány „vérfertőző házassággal magához akarta kapcsolni Szent István király anyját”;
- „meg akarta gyilkolni Szent Istvánt, és fejedelemsége területét a saját hatalma alá akarta vetni”;
- mindez nem sikerült, 997-ben „Vecellin gróf megölte Koppány vezért”.
Ami kiviláglik ebből, az
az Árpádokon belüli családi-hatalmi konfliktus, vallási felhangokkal. Koppány támadó, István védekező hadműveletet vitt,
és a végkifejlet a Hegylakó-szabály szerint alakult: csak egy maradhatott. A vesztesnek nem járt kegyelem.
Koppány vérvonala többféleképpen rekonstruálható – talán Árpád egyik idősebb fiához vezethető vissza –, de a hatalmi követelései alapján bizonyosan a dinasztia része volt. A családon belüli házasságkötés keleti eredetű pogány szokás volt. Bár létezik a feltételezés, miszerint Koppány felvette a kereszténységet a keleti rítus szerint – Györffy György történész helynevekből, a baranyai Szent Gál templomok nyomán gondolt erre –, de a mai kutatók többsége ezzel nem ért egyet. A „vérfertőző házasság” koppányi szándékát az özvegy Saroltnak és Istvánnak keresztény alapon el kellett utasítani.
Nincs bizonyíték arra, hogy a Koppány-tábor túlnyúlt volna a szűkebb somogyi területein, és a szélesebb „magyarságot” képviselte volna. Voltak, akik így olvasták a pannonhalmi alapítólevél fent idézett sorát („németek és a magyarok közötti hatalmas viszály”), de a teljes kontextus alapján ez pusztán annyit jelent, hogy István seregében számosan voltak a feleségével, Gizellával érkezett lovagok közül. Koppány nem kötött szövetséget más erős emberekkel, például a Maros vidéken önálló törzsi államot építő Ajtonnyal. „Koppány és István harca nem egy országos horderejű felbolydulás, hanem az uralkodóházon belüli leszámolás volt. Színtere a Dunántúlra korlátozódott” – írja a témáról szóló tanulmányában Szabados György.
Csak a rockopera miatt tudunk Koppányról?
Az István, a király rengeteget tett hozzá a pogány vezér ma élő kultuszához, de a alakja korábban is élt a köztudatban.
Halj meg már bennem, te civódó magyar,
Békétlen Koppány, hunn ördögök fia:
Komédia minden, komédia,
Nézzek immár nagyobbakra is.
Ezek Ady Endre 1910-ben megjelent sorai A Minden-Titok verseiből. Az 1896-os millenniumi ünnepségek ráirányították a figyelmet a magyar történelem kezdeteire és az államalapításra, ezért az István–Koppány-harc is bekúszott az irodalomba a következő évtizedekben. A pogány vezér Sík Sándor 1933-ban bemutatott István király című háromfelvonásos drámájában és Kós Károly Az országépítő című regényben (1934) is szerepel, bár alakjának nincs akkora jelentősége, mint a rockoperában.
A két világháború közötti turanisták is megtalálták maguknak Koppányt: a Turáni Egyistenhivők tömörülésének, illetve a pogány vezér kultuszának fő mozgatója egy fővárosi ügyvéd, Bencsi Zoltán volt. Ő és az egyháza kezdeményezte az óbudai, aranyhegyi Pogánytorony megépítését – a romosan, de ma is álló misztikus építmény másik neve Koppány-torony. Bencsi Zoltán a harmincas években megjelentetett egy könyvet Koppány-e vagy István? címmel.
Az István, a király alapja Boldizsár Miklós 1974-ben írt Ezredforduló című prózaoperája, de hatással volt a szövegre Györffy György történész és magnum opusa, az 1977-es István Király és műve is. „Konzultáltunk Györffy professzor úrral, és amire ő azt mondta, hogy akár úgy is lehetett, azt benne hagytuk” – mesélte Bródy János a Mozgó Világnak adott egyik korábbi interjúban. Györffy szerepe tehát elvitathatatlan a ma ismert Koppány-kép kialakulásában.
A történelmi tényekhez képest az István, a király jócskán felnagyította a pogány vezér szerepét, de az nem igaz, hogy csak a rockopera miatt tudunk alakjáról.
Jobb lett volna, ha Koppány győz?
Torda táltos éneke óta mozgatja a magyarok fantáziáját, hogy lehetett volna másként is; a történelem győztes oldalára kerülhettünk volna, ha ott a kezdeteknél az eredeti, az ősi, a pogány alternatíva diadalmaskodik. Nem tudatosan, de ösztönösen valahol ennek is szólhatott a fent idézett koppányozás és István pfújolása.
A képzet, hogy jobb lett volna a magyarságnak Szent István és az ő műve nélkül, jóval régebbi, mint a kortárs Koppány-kultusz. A feketeöves fajvédő gondolkodásáról és zúzós jelzőiről ismert Szabó Dezső író a húszas években kifejtette, hogy az államlapító királyt nem kellene ünnepelni, mert „megfojtotta termőcsírában a magyar lelket, s germánoknak és szlávoknak adott hatalmat a magyar lélek fölött”. Ezért mi „gyűlöljük és megtagadjuk ezt az ezer évet”. Az 1924-ben megjelent Bors vezér megtérése című elbeszélésében ezt olvassuk: „Az István úr szíve most már örömmel töltözhetik: idegené az ország. Idegen jöttment kapar a magyar zsebben, idegen isten feszeng a magyar szívben.”
Az István-ellenességnek tehát van múltja, a Koppány-vonzalom annak pusztán egy friss megjelenési formája. De tegyük fel a kérdést: tényleg jobb lett volna, ha Géza fia elbukik, ha nem a kereszténységet vaskézzel terjesztő, a nomád lelkű magyarokra államot kényszerítő fél győz, hanem a „népi függetlenséget”, szabad pogányságot megtestesítő kihívója?
Erősen feltételes, más szóval kontrafaktuális kérdés ez, mert – mint fentebb kiderült – valójában nem tudjuk, hogy ha csatát nyer, Koppány mihez kezdett volna a hatalommal, hogy békét vagy konfliktust keresett volna-e a nyugatiakkal. Ezekről egyszerűen nincsen forrásunk. Egy dolgot viszont tehetünk: felvázoljuk a civilizációs és stratégiai keretet, melyben Istvánnak dolgoznia kellett, és megnézzük, mire jutottak más népek hasonló feltételek mellett.
A játékteret három esemény kövezte ki. A 955-ös augsburgi csatában nyugaton a német, a 970. évi arkadiopoliszi ütközetben délen a bizánci seregek parancsolnak megálljt a magyar kalandozásnak nevezett hadjáratoknak. Vagyis kiderült, hogy az adóztatás reményében vitt akciók ellehetetlenülnek. A kalandozások ebben az utolsó, vesztes időszakban feltehetően súlyos vérveszteséggel jártak; egyes törzsek annyira lepusztulhattak, hogy az egykori hétmagyar szövetség ekkorra már el is tűnhetett.
A harmadik esemény: a német-római császárrá koronázott I. Ottó 972-ben egyezségre jutott Bizánccal, és ezt dinasztikus házassággal is megpecsételték. A belső bajokkal terhelt Magyar Nagyfejedelemség elitje úgy érezhette, két birodalom közé szorul, és a léte is veszélybe kerülhet.
A Géza–István-vonal válaszát ismerjük:
- diplomáciai kapcsolatok keresése és kiegyezés nyugat felé;
- keresztény térítés, önálló egyházi központok alapítása;
- dinasztikus házasság: István felesége, Gizella jelentős német hercegi családból származott;
- koronázás: az uralom nemzetközi elismertetése;
- központosítás: törvényalkotás, vérségi-nemzetségi keretek helyett vármegyék, haderőreform.
A gondolatkísérlet kedvéért vegyük ki a képletből a kereszténységet: a nagyfejedelemség elutasítja a térítőket, az uralkodó dinasztiában leállnak a keresztelkedések, nem épülnek templomok tíz falvanként. Ebben az esetben nem jöhetett volna létre dinasztikus házasság a németekkel, az új politikai vezető nem nyerhetett volna – ahogy a korabeli forrás mondja – „koronát és áldást”, vagyis nemzetközi elismerést.
Mindez szinte provokálja a minél hamarabbi beavatkozást egy hódító-térítő hatalom szomszédságában; a fegyveres konfliktus a németekkel borítékolható lett volna.
Gondoljunk bele: a harmonikus Ottó- és Henrik-korszak után még Istvánnak is el tudott romlani a német kapcsolata úgy, hogy II. Konrád császár megtámadja Magyarországot.
Nincs probléma, ha a Magyar Nagyfejedelemség képes a védekezésre. De vajon az lett volna? Ha nincs az István-féle állam- és hadseregreform, szinte biztosan nem. A keresztény uralkodó ugyanis a régi vérségi-nemzetségi alap helyett vármegyék szerint szervezte újjá a hadsereget, mert csak így tudta biztosítani saját akaratérvényesítését mind az országon belül, mind a határvédelemnél. Ez – Font Márta történész szavaival – igazi rendszerváltó lépés volt: a nemzetségeket a magánszférába szorította, fontos funkcióktól fosztotta meg őket, cserébe nyert egy hatékonyabb és lojálisabb hadszervezetet.
És honnan tudjuk, hogy törzsi rendszerben nem lehet hatékonyan védekezni? Más országok példáiból. Az imént idézett Font Márta a lengyeleket és a Kijevi Ruszt hozza fel: ott a törzsi keretek túlélték az államszervezés időszakát, és az egyes központok – mivel irányításuk továbbra is nemzetségi-rokoni szálakon történt – könnyen önállósultak és széttagolódtak.
A korabeli Európa viszonyait ismerve teljesen kizárt, hogy egy pogány, a törzsi szervezetet nagyobb változtatások nélkül őrző zárvány megmaradhatott volna a Német-római Császárság és Bizánc között.
KONKLÚZIÓ
Még egyszer hangsúlyozni kell, hogy nem szabad igazságtalannak lenni Koppánnyal, mert források híján nem tudjuk, merre vitte volna az országot. De az egészen biztos, hogy ha az valósul meg, amit sokan beleképzelnek a pogány vezérbe, vagyis egy európai közeledést és kereszténységet elutasító kísérlet, akkor annak minden jel szerint a teljes pusztulás lett volna az eredménye.
Ahogy eltűnt a Hun Birodalom, az Avar Kaganátus, ahogy állam nélküli próbálkozás maradt a besenyőké és a kunoké, ahogy beolvadtak a keleten maradt magyarok.
Hamis továbbá Istvánt és Koppányt a behódolással és a szuverenitással megszemélyesíteni. Valójában éppen a németekkel megegyező, az államát nem kis részben német mintára megszervező Istvánban kellene az önállóság győzelmét ünnepelni.
Az Árpád-házi uralkodónak ugyanis sikerült, ami ugyanebben az időszakban a lengyel Piastoknak és a cseh Přemysl-háznak nem vagy csak részben.
Csehország mind egyházszervezetében, mind a világi uralom szintjén integrálódott a német birodalomba, élén a 12. századig nem is király, hanem önálló külpolitika nélküli herceg állt. A lengyelek egyházszervezete ugyan függetlenedni tudott, de fejedelmei közül többen császári adófizetővé váltak.
Vagyis önmagában a kereszténység felvétele nem volt garancia semmire. A cseh és lengyel fejedelmek szorgalmasan megkeresztelkedtek, mégsem sikerült nekik, ami a Szent István-i Magyarországnak, mely a mindkét császársággal ápolt egyházi és politikai kapcsolatainak köszönhetően – Font Márta történész szavaival – „a térség minden szempontból szuverén hatalma lett”. Ehhez a kereszt jelén túl nagy formátumú politika, mesteri diplomácia és már-már emberfeletti szervezőkészség kellett.
A cikkhez felhasznált, külön nem linkelt források: Font Márta: A keresztény nagyhatalmak vonzásában (Balassi, Budapest, 2005), Györffy György: István király és műve (Gondolat, Budapest, 1977), Szabados György: Koppány – a megismerhetetlen Árpád-házi nagyúr (Valóság 52., 2009)
Nyitókép: Vikidál Gyula Koppány szerepében az István, a király 1983-as előadásán (forrás: Budapest Játékfilmstúdió)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
