Kettős államalapítás – legyen augusztus 21. szellemi államunk születésnapja!
Ma 150 éve tudunk arról, hogy „van eleje” a magyar költészetnek. Ezen a napon fedezték föl Radványban, a Radvánszky család könyvtárában a Balassa-kódexet, méltó lenne ezért augusztus 21-ét is igazi, „pirosbetűs” ünnepként számon tartani – szól Nényei Pál gondolata. A magyartanár, író lapunknak küldött írása szerint ideje kicsit félretenni a politikát, és belakni szellemi várkastélyainkat. „Ha néha ezekbe is beköltöznénk, nem kellene annyit rettegnünk ostromlott várunk falai mögött.”
Horváth Iván emlékére
Mit árulnak el egy nemzetről az ünnepei? Egészen pontosan mit árul el rólunk, magyarokról, hogy épp ez a három, a kötelező, „pirosbetűs” nemzeti ünnepünk? Ha ezt a három napot időrendben egymás után helyezzük – augusztus 20., március 15., október 23. –, ki is rajzolódik a mintázat: mintha Szent István műve, az államalapítás szükségszerűen az elnyomók elleni forradalmakban nyerte volna el végső formáját. A három nemzeti ünnepünk azt meséli rólunk, hogy a magyar először megalapítja a hont, majd dacol, szembeszáll, túlél, bár támadják keletről, támadják délről és északról a nagyhatalmak, gyarmatosító gonoszok, magyarellenes erők, tatárok, törökök, Habsburgok, németek, oroszok-szovjetek, ő nem enged se a negyvennyolcból, se az ötvenhatból.
Magyarként létezni eszerint olyan, mintha egy Ady létharc-vers főszereplője volna az ember. És valószínűleg épp az az oka Ady népszerűségének, hogy az ő költészete egyértelműen megfogalmazza a „magyar életérzést”: el akarnak pusztítani, támadnak, vernek, taszigálnak, de mi csak azért is fennmaradunk! Sőt! Épp a folyamatos támadás, forradalmár üldözöttségtudat tart bennünket életben!
Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.
Milyen hígfejüek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse, magam megtörnék.
De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
S nekihajtanak önvesztükre
Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.
Annak persze sajátos bája van, hogy ezek a forradalmi ünnepnapok manapság általában kiadós, hosszú és igen kellemesnek szánt hétvégékké válnak, amikor az ünneplő közönség egyáltalán nem létharcol – de ez most kevésbé fontos. A Munka Nemzetközi Ünnepén sem szokás dolgozni. Az viszont különösen izgalmas, ahogy országunk külpolitikájában pontosan tükröződik a nemzeti ünnepeinkből megfogalmazódó nemzetkép… hiszen mi is a magyarság legfontosabb küldetése? A fennmaradás. Űznek, támadnak, ki akarnak csinálni, de mi nem engedünk. Forradalmakat robbantunk ki! Az, hogy ehhez ellenségre van szükség, aki támad, aki ki akar csinálni, aki ellen föl lehet támadni? Nem baj. Mert ha esetleg nincs olyan, akkor „megoldjuk okosba”, és csinálunk magunknak ellenséget – bárkiből.
Így csináltunk ellenséget a Habsburgokból, a merániakból, az amerikaiakból, az oroszokból, meg a többiekből, akik ellen jól föl lehet kelni,
és ha a sors szeszélye folytán a történelem megajándékozott minket igazi ellenséggel, mint például a törökökkel, akkor meg – a rabláncok forradalmi lerázása mellett – annak is szükségét éreztük, hogy magunkat viszont rendkívül jónak lássuk, úgyhogy nagy serényen elhallgatunk olyan történelmi tényeket, amelyek aláásnák hibátlan, áldozati jóságunkat.
Ez a magyarság történelmi stratégiája. A „két pogány közt egy hazáért omlik ki vére”. Hogy mi ennek az oka, és hogy alakult ki? Talán azért lettünk ilyenek, mert a földrajzi helyzetünk meghatározza a tudatunkat? Mert épp a Kárpát-medencében élünk, ami egy nagy, várfalakkal övezett várudvarhoz hasonlít (Ady szavaival: „domb-kerítéses sík”)? És az ember mit csinál egy várban? Védi az ostromlóktól, nyilván, meg kiszórja onnan a betolakodókat.
Vagy más miatt lettünk ilyenek? Azért, mert nemcsak egy várban élünk, és a vár falai elzárnak minket a külvilágtól, hanem be vagyunk zárva a környékünkön rokontalan nyelvünkbe is? Vagy épp azért maradt meg a nyelvünk, mert egy jól védhető várban élünk?
Egyáltalán nem mellékes tehát, milyenek a nemzeti ünnepeink, mert a nemzeti ünnepek meghatározhatják a gondolkodásunkat, és ennek súlyos következményei lehetnek.
És egyáltalán nem mellékes, milyen a világképünk, hiszen a világképünk megfogalmazásához ünnepeket keresünk – vagy más szóval kreálunk magunknak. Azt meg ne firtassuk, hogy mi volt előbb: a nemzeti karakterből lettek az ünnepeink, vagy az ünnepeink teremtették meg a nemzeti karaktert? Esetleg a történelmi tapasztalatból, a történelem elmeséléséből született meg a nemzeti karakter, ami aztán megalkotta a maga ünnepeit?
×××
Nagy ünnep van ma.
Pontosan 150 éve született meg Balassi, a költő – újra.
És most természetesen nem a testi születésére gondolok, mert az 470 éve volt, és testileg csak egyszer született meg.
Ma azért ünnepelünk, mert Deák Farkas 150 éve fedezte föl Radványban, a Radvánszky család könyvtárában a Balassa-kódexet.
És hogy ez miért olyan nagy ünnep? Mert Balassi az első magyar költő. Mert vele született meg a magyar költészet. Mert a magyarság nyelvében él, és nem különféle ellenségek vagy elnyomók ellenében. Mert a magyar nyelv erejét a költészetünknek köszönhetjük. Az viszont sorsszerűnek tűnik, hogy éppen augusztus 20-a, az államalapítás ünnepe másnapján, 1874. augusztus 21-én találta meg Deák Farkas azt a kódexet, és
1874. augusztus 21-e óta „van eleje” a magyar költészetnek.
Az is sorsszerűnek tűnik, és nagyon jellemző is ránk, magyarokra, ahogy hallatlan népszerűsége ellenére Balassi költészetének túlnyomó részét már a 17. században elfelejtettük, és ezért a 19. században fel kellett újra fedezni. Az is jellemző ránk, hogy amíg életművének jelentős része el volt felejtve, addig egyrészt nagy, vallásos költővé tettük, másrészt meg édes-szentimentális lantossá, aki abban a pillanatban elhullajt néhány könnycseppet, ha eszébe jut a hazája:
Zöld erdő harmatját, piros csizmám nyomát hóval lepi be a tél…
Aztán 1874. augusztus 21-én Deák Farkas fölfedezte a Balassa-kódexet, és ott állt előttünk Balassi költészete maga pőreségében, és lassan lepotyogott róla minden rákent máz és lehullott róla majdnem az összes ráadott álruha – még a piros csizma is! –, és egyre-másra kellett megfogalmazódnia új és új kérdéseknek, eluralkodott a bizonytalanság. Elméletek születtek, viták robbantak ki, iskolák alakultak, kutatócsoportok… mert a költészet már csak ilyen.
Megajándékozza az embert a kételkedés, a bizonytalanság és a megválaszolhatatlan kérdések szabadságával.
Lehetőséget ad az őszinte számvetésre és szembenézésre. Segít megfogalmazni azt, ami eddig megfogalmazhatatlannak tűnt, és a megfogalmazás drámájából és az értő olvasó munkájából megszülethet olyasmi is, aminek a létezésére egyáltalán nem vagyunk fölkészülve.
Augusztus 20-a és 21-e tehát kettős ünnep, az államalapítás kettős ünnepe. Augusztus 20-án a politikai államunk születésnapját üljük, augusztus 21-én pedig a szellemi államunk születésnapját.
Augusztus 20-a inkább megfoghatónak tűnik, augusztus 21-e pedig zavarosnak és bizonytalannak. Augusztus 20-a értelmezhető a történelmi térben és időben, augusztus 21-ének se megfogható tere, se mérhető ideje igazából nincs. Augusztus 20-a inkább a publikus térben értelmezhető, augusztus 21-e pedig az egyes ember saját, szellemi terében. Augusztus 20-án bátran beszélhetünk nemzetről meg magyarságról meg emberiségről, de augusztus 21-én csak az egyes ember marad. Augusztus 20-án mondhatjuk, hogy szeretem a magyarságot, meg szeretem az emberiséget, és történelmünk erre és erre kárhoztat minket, meg efféle nagy szavakat, 21-én viszont nincs emberiség, nincs magyarság, akkor bátran a másik ember szemébe kell nézni, és csak az marad, hogy a másikban mossuk meg arcunkat. Augusztus 20-án inkább Tatár Gábor, Druma Szilárd meg Vízy Kornél érzi otthon magát, augusztus 21-én pedig Moviszter Miklós…
Ha ezentúl augusztusban kettős államalapítást ünnepelnénk (kicsit félek, hogy nem fogunk), akkor történelmünk nemcsak Istvánnal és Koppánnyal meg ehhez hasonló, túlnyomórészt politikai, kisebbrészt kulturális döntésekkel kezdődne, hanem költészettel is, és talán kimászhatnánk abból a csapdából, amit magunknak ástunk. Hogy az olaszoknak az etruszkokkal meg a Római Birodalommal kezdődik a története, talán irigyelhetjük tőlük, de
hogy az ő történetük Dantéval és Giottóval is kezdődik, az már inkább a döntésük, mint a sorsuk;
irigyelhetjük az angolokat, hogy ők egy hatalmas óceán egyik hatalmas szigetén élnek, és ebből következik, hogy egészen más a szellemi horizontjuk, mint a miénk, de azért már csak magunkat okolhatjuk, ha nem foglalkozunk eleget a csak Shakespeare-hez mérhető, magyar szellemi óriásokkal. Mi is hozhatunk döntést, mi is adhatunk nemzeti múltunknak szellemi horizontot: Ómagyar Mária-siralmat, Tízsorosok mesterét, Ráskay Leát és a margitszigeti apácakolostor kulturális katedrálisát, Pázmány Kalauzát, Balassi Bálintot, Zrínyi Miklóst, Széchenyi Istvánt, Arany Jánost, Csokonait, Berzsenyit, Ottlikot, Vörösmartyt, Gion Nándort, József Attilát…
És még mennyi, mennyi csodálatos, szellemi várkastélyunk van! Ha néha ezekbe is beköltöznénk, nem kellene talán annyit rettegnünk ostromlott várunk falai mögött, mert a szellemi várkastélyok falai – lényegüknél fogva – átlátszóak, mint az üveglap, mint a források tiszta vize.
Nyitókép: Balassi Bálint szobra, Pátzay Pál szobrászművész 1959-ben készült alkotása a Kodály Köröndön. MTVA/Bizományosi: Faludi Imre
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
