Egy édesanya elküldetlen levelei – svájci pincéből előkerült hagyaték segít megfejteni Gérecz Attila hihetetlen történetét
Egy viharos éjszakán Gérecz Attila elfűrészelte cellája ablakrácsait, és a megáradt Dunába ereszkedett a váci börtönből, ahol politikai fogolyként töltötte tizenkét éves büntetését. A nagy szökés hetven éve, 1954. július 18-án történt. Hajnal Géza most megjelenő kötetében a huszonegy évesen elítélt fiatalember kálváriája mellett rámutat egy másik szenvedéstörténetre is: az édesanyáéra, aki néhány év leforgása alatt mindenkit elveszített maga körül. Az ő eddig sehol sem publikált elküldetlen levelei nemcsak a fia szökésének történetéhez járulnak hozzá fontos adalékokkal, de egy titkos ajtón át beeresztik az olvasót az ötvenes évek fojtott légkörű, nyomasztó hétköznapjaiba is. Egy politikai elítélt otthonába, amelyben a széthullott család utolsó tagja küzd belső vívódásaival a társbérlők gyűlölködő pillantásaitól övezve.
Máig sok szó esik a közbeszédben az ötvenes évekről, a politikai elítéltek által átélt szenvedésekről, de messze nem tudunk annyit az egyes ember mögött álló hátország mindennapjairól. A szülőkről, akikkel, mikor az ítélet felől érdeklődnek, egy üvegablak mögött ülő hivatalnok közli, hogy a fiukat már ki is végezték. Az anyáról, aki tébolyultan járja a várost és a járókelőknek magyarázza: „Képzelje el, uram, három fiam volt, és most mind halott!” Ritkán vehetünk kézbe olyan intim módon megírt memoárt ezekről a sötét évekről, mint Gérecz Attila édesanyjának Elküldetlen leveleit. Ezek az írások teret engednek ugyan szemérmes szerzőjük külvilág felé elfojtott, csapongó érzelmeinek, átélhetővé téve ezzel a családot ért csapások erejét, közben mégis tárgyilagosan mutatják be, hogyan szembesül fia elhurcolásával egy anya a sok közül, és a rabság évei alatt hogyan alkalmazkodik a kialakult helyzethez.
Persze Gérecz Ödönné Básthy Irén esete bizonyos szempontból rendhagyó, hiszen vele megtörtént, ami mással nem: a fia megszökött a börtönből. Kétségkívül ez a legizgalmasabb friss közlés a Gérecz Attila szökése című kötetben, mely Hajnal Géza készülő nagymonográfiájának második előtanulmányaként jelent meg.
Hajnal Géza a Budapesti Műszaki Egyetem docense, aki egy családi párhuzam miatt kezdte kutatni Gérecz történetét. és azóta ennek örvén irodalmárként is ledoktorált, Attila Svájcba emigrált testvérének hagyatékában találta meg a kis, kék borítású füzetet, amelyet az édesanya 1956. február 13-án kezdett írni. Az asszony, aki 46 évesen megözvegyült, felidézi a hajdani családi idillt, majd férje 1943-ban bekövetkezett halálát. A rákövetkező évben legnagyobb fiától búcsúzik, aki 1944-ben a fronton fejsérülést szerzett, Németországban ápolták és többé nem tért vissza. A középső fia hegedűművész, négy évvel később egy ösztöndíjjal távozott az országból, és végül Genfnben élte le az életét. Az asszonyt ezután érte a következő csapás, Attila elhurcolása.
„Még gondolatnak is borzalom, ami velünk történt. Valami átok fogant meg rajtunk. A saját vagy az őseink vétkeiért kell ilyen irtózatosan megbűnhődni? Vagy valami célja van velünk egy legfelsőbb Hatalomnak, aki ezt az ostort a kezében tartja? Erre még nincs felelet, csak annyit tudok, hogy legsötétebb rémlátomásaimban se hittem volna, hogy ez történhetik velünk. Ki hitte volna, hogy az a meghitt családi együttes a M. M. u. (Munkácsy Mihály utca – a szerk.) 34. fsz. 2.-ben pár év alatt így szertehulljon, tragikus véget érjen?” – írja a memoár elején az asszony, aki 53 éves korára teljesen egyedül maradt.
A legkisebb fiú, Attila, akit a hadapródiskola növendékeivel francia hadifogságba vet a sors, szerencsésen visszatér ugyan 1946-ban, de hiába teszi le egy év alatt három gimnáziumi év anyagából a vizsgát, vitéz apja és hadapród múltja miatt nem veszik fel az egyetemre, így vasesztergályos lesz. Fölös energiáit az öttusába öli, kitűnően lovagol, vív, fut, úszik, 1949-ben a magyar öttusa-válogatott keretének tagja lesz.
1950. december 8-án délutánra zsúrra hívja a Munkácsy Mihály utcai lakásba kollégáit és akkori szerelmét, Farkas Margitot, annak elválaszthatatlan barátnőjével, Müller Magdával együtt. A vendégek sorra meg is érkeznek, ám Attila nem tér haza.
Az édesanya visszaemlékezése filmbe illő képeket őriz erről a napról. Attilát a tejüvegen át látják utoljára feltűnni a munkatársnői, ám a mögötte megjelenő alak megakadályozza, hogy a szobába nyisson.
A társaság tagjai a feldíszített lakásban ülve rémülten találgatják, mi történhetett, amikor betoppan az ÁVH. Míg a három idegen férfi mindent feltúr, Gérecz Ödönné egy székre rogy. „Mellettem az oszt. főnököd ült. Zavart és erőszakolt kis beszélgetések hangzottak fel olykor a várakozó csendben. – Most mi lesz? Odasúgtam a főnöködnek: »engem visznek«. »Visznek itt mindnyájunkat«, súgta vissza. Szentül azt hittem, egy nagy rabkocsit ment rendelni a hosszú fekete” – írja, öntudatlanul is felvillantva az állandó fenyegetettség érzését az ötvenes évek általános közhangulatából, azt az állapotot, amelyben vádak sem kellettek ahhoz, hogy kivétel nélkül mindenki vétkesnek érezze magát.
Attilát a Bálint Antal és társai kémkedési ügy egyik vádlottjaként hűtlenség elkövetője részére nyújtott segítségnyújtás bűntette miatt ítélték el. Arról, hogy valóban kémkedett-e, illetve segítette-e idegen ország hírszerzőjét, nem tudunk biztosat. – Amikor az első könyvet írtam Gérecz Attila ügyéről, kissé elnagyoltan bagatellizáltam Attila szerepét az ügyben. Azóta szembesültem azzal, hogy a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének tagjai a kezdetekkor valóban foglalkoztak kémkedéssel, így nem kizárt, hogy az emigráns egykori katonatiszt Bálint Antal és társai is ilyen ügyben jártak át újra és újra a határon, és az is előfordulhatott, hogy a két-három találkozás alkalmával Attilának és barátainak is adtak kisebb feladatokat – mondja Hajnal Géza.
Gérecz Attila Bálint Gyulán keresztül került kapcsolatba az első rendű vádlottal, Bálint Antallal, akit már menekülés közben lelőtték a határon. A per huszonnyolc vádlottjából öten halálos ítéletet kaptak, ebből hármat végre is hajtottak. A kivégzettek közt volt Gyula is. Attila édesanyja így emlékszik vissza ezekre az ítéletekre: „Egy napon aztán megtudtuk, hogy az I. tárgyalás megvolt. Reszketve járultam az ablakhoz tudakozás végett: – Hát igen, Gérecz – mondta mosolyogva az ügyész –, nem mondom, jól rávertek! 10 év! Na de ebből II. fokon lehet még 5 év is, még kevesebb is, ha jól megy.”
Az édesanya így folytatja: „10 év! Csak leültem egy közeli padra, mert reszkettek a lábaim. Csontig ható sikoltozásra rettentem fel gondolataimból. Gálfi ügyvédnével közölte az ügyész, hogy férje a legsúlyosabb ítéletet kapta: halált. Ott volt a Bálint Gy. mamája is, ő is ezt a feleletet kapta, de akkor mi már Mohosnéval menekültünk az épületből. Mentünk az utcán, szép nyár volt. 10 év, Úristen 10 év, de legalább nem halál.”
Az emlékezés, az együttlét utáni sóvárgás, a remény olykor felfoghatatlan ívű érzelmi hullámokat ver az anya elküldetlen leveleiben. A fiától való megfosztottság érzése, a fizikai távollét felkorbácsolja a szellemi, lelki kapcsolódás folyamatait. A napok, a hónapok, évek alatt minden gondolata Attila körül forog.
Szép példáját adja ez a napló annak, milyen kiolthatatlanul él az emberben a boldogság utáni vágy.
A legsanyarúbb körülmények között, szegénységben, betegségben, magányban is megtalálja azokat az apró okokat, amik beragyoghatják egy-egy napját.
Bár a rabságban sínylődő fia ezekben az években mindennek az ellentétét élheti meg, mégis hasonló következtetésre jut. Jóval később ezt írja ceruzacsonkkal egy vécépapírcsíkra: „A boldogság nem külső tényezők eredménye, hanem belső lelki tulajdonság, mondhatnám közérzet. Rendszerint a külvilág segíti uralomra bennünk, de mindig csak relációkban, viszonyítva az előző szenvedéshez, vagy ha úgy tetszik vágyhoz, ami ennek csak benső megjelenése. Nincs olyan szenvedési állapot, melyben enyhülési folyamat ne szerepelne. És ez az enyhülési fok a boldogság. Ezért van az, hogy mindenkinek mást és mást jelent. Mindenkinek a legkínzóbb vágy megszűntét. Rabnál ezt a folyamatot egyedül a képzelet végzi.”
Gérecz Ödönné naplószerű feljegyzéseinek egy idő után állandó szereplője lesz Marica, Attila kamaszkori szerelme, a házban felcseperedő Drechsel Mária, aki elkíséri őt a beszélőkre, támaszává válik és osztozik szenvedésében, örömeiben. A húszas éveiben járó Attila a váci börtönbe kerül, ahol a „füveskerti költők” verselésre biztatják, itt írja első költeményeit és a gombüzemben dolgozik, ahol megfogan benne a szökés gondolata. 1954. július 18. éjjelén a műhelyben használt fűrész segítségével elfűrészeli a rácsot, és a börtön falát nyaldosó, megáradt Dunába ereszkedik. Vad jégesőben, 14 fokos vízben küzd az életéért, sikeresen kijátszva az őröket kalandfilmbe illő jelenetekkel, végül kikerül az őt üldözők gyűrűjéből és eléri Budapestet. (Hogy milyen körülmények voltak a Váci börtönben, arról érdemes megnézni Az erőszak terei sorozat kisfilmjét.) Segítséget próbál kérni, de a felkeresett ismerősök közül már senkit nem talál. A sors véletlenül hozza össze egykori szerelmével, Margittal, aki legjobb barátnőjét, Magdát is elhívva szürreális jelenetben, egy budai cukrászdában üldögélve elmeséli neki, mit éltek át az elfogatásakor.
Hajnal Géza új könyve a 2016-ban megjelent A Gérecz-hagyaték címet viselő kötet folytatása és anélkül nem is tökéletesen értelmezhető. Aki csak ezt a könyvet veszi kézbe, egy indulatos, kissé meggondolatlan ifjút ismer meg belőle, aki mintha nem igazán lenne tudatában annak, milyen veszélybe sodorja mindazokat, akiket szökéséről értesít. (Egy ponton ő maga is rácsodálkozik, hogy mire Pestre ér, már minden rokonát figyeli az ÁVH.) A szerző a kötet első felében a Gérecz körüli legendagyártás elkerülése érdekében összevet minden fellelhető forrást, Attila verse és levele mellett a kihallgatási jegyzőkönyveket is, és ezek alapján veszi végig a szökés eseményeit. Ezt egészítik ki az anyának a kötet külön egységeként közölt elküldetlen levelei. Ahhoz azonban, hogy képet kapjunk Gérecz Attila személyiségéről és az általa átélt kínokról, érdemes elolvasnunk azt a levelet is, amelyet vécépapírra körmöl a váci fegyház fürdőszobájában, és amelyet sikerül kijuttatnia szeretteihez.
A szökése utáni éjszakára végül Margit udvarlójánál húzza meg magát egy Aladár utcai albérletben. A két nőt eközben elfogják, megverik, az udvarlót, Dénest együttműködésre kényszerítik, így a Naphegyen kerítik kézre másnap a szökött fegyencet, aki utolsó leheletéig küzd, verekszik, de hiába. Hála a memoárnak, most már a krimiszerűen izgalmas sztori másik oldalába is bepillantást nyerhetünk. Attila édesanyja úgy értesül a történtekről, hogy a szökés másnapján újfent idegen férfiak jelennek meg a lakásán. A rémület, az izgalom, az aggodalom egyszerre keríti hatalmába az asszonyt, amikor kikövetkezteti, hogy a fia megszökött a váci börtönből. Nehéz megindultság nélkül olvasni ezeket a sorokat. Gérecz Ödönné egy pillanat alatt felméri a helyzetet és ösztönösen lép. Bár amit tesz, elsőre banális reakciónak tűnhet, valójában szívszorító tükre annak a realitásnak, amelyben az anya és fia közti kapcsolat a minimálisra csökkent. Annak érdekében, hogy ha Attila betoppanna, legyen lehetősége a legalapvetőbb anyai gesztust gyakorolva kiélvezni a közelségét,
a lakásán strázsáló ávósokkal kialkudja, adjanak időt arra, hogy megetesse.
Több forrás is említi, hogy még elfogói között is nagy respektje volt a régi-új rabnak, akit először a Gyűjtőfogházba visznek. „A zárka 2×4 m. Egy deszkapriccs, egy pokróc és egy kibli volt minden szerelékem. (…) Egy hónapig komoly harcot vívtam a tébolyulás ellen és ugyanúgy az öngyilkosság gondolata ellen. Csak két nő miatt maradtam meg. Anyám és szerelmem miatt. Anyámhoz kötött egy ígéret: »Amíg Te élsz, Anyám, addig én is élek«, a kedvesemhez pedig akkor kezdődő művészetem, amely kezdeti jellegén túl meglehetősen erős tehetséget mutatott” – emlékszik a rabságba való visszakerülésre Gérecz, aki miután három napra beleszippanthatott a szabadság levegőjébe, pokoli kínokat él át a magánzárkában („öt lépés oda, öt lépés vissza”).
Éhségsztrájkba kezd, amivel eléri, hogy a rabkórházba kerüljön és azt is, hogy a tárgyalás után – amelyen a szökés miatt plusz két évet kap – ismét dolgozhat. „A rabnak egyetlen társa van, ami mindenen keresztül segíti: a fantáziája. És egyetlen soha le nem győzhető ellensége: a gondolatai” – írja a kicsempészett levelében, amelynek sorait mohón falja az anyja és Marica. A két nő buzgón látogatja, sőt a memoárból az is kiderül, milyen útvonalon, mikor, hogyan kell elsétálniuk a Kozma utcai Új Köztemető és a Gyűjtőfogház között, hogy láthassák fogvatartott szerettüket egy-egy pillanatra. Sokan járták ezeket az utakat akkoriban, napról napra.
Gérecz Attila az elfogatását később Margit és udvarlója, Dénes árulásának tudja be. Hajnal Géza a kötet harmadik egységeként utánamegy ennek a feltételezésnek is, felkutatja a két ember sorsát, ám határozott következtetést már nehéz levonni abból, amit sikerül kiderítenie. – Margitnak még a vezetéknevét se tudtam, Labancz Dénesről sem volt egyértelmű, hogy Gérecz beszélő névként használja-e a vezetéknevét, vagy valóban így hívták. A megoldáshoz egy verssor vezetett el, amelyben Attila utal rá, hogy Dénes jogi vizsgára készül. Az ELTE levéltárán keresztül találtam a meg a személyes adatait – meséli Hajnal Géza. Margit és Dénes később összeházasodtak, gyerekük született, de házasságuk végül zátonyra futott: Dénes alkoholista lett, a család széthullott. – Az, hogy ő megköthette a maga alkuját a rendszerrel a lebukáskor, csak abból sejthető, hogy az eset után semmilyen bántódása nem esett – magyarázza a Gérecz-hagyaték gondozója. A tény, hogy szökött rabot bújtatott, nemcsak hogy az egyetemi tanulmányait nem törte derékba, de mintha későbbi életében is – például amikor korrupciós botrányba keveredett – segítette őt valamilyen felsőbb hatalom, hogy ne üsse meg igazán a bokáját. Az ügy harmadik szereplője Müller Magda volt. – Sokáig abban bíztam, hogy ő elvezet majd a megoldáshoz és végre kiderül, kényszerítették-e őket arra, hogy feladják Géreczet. A Nagykőrösre menekült zsidó család sarja azonban Kanadában élte le az élete nagy részét és ott is halt meg, róla nem sikerült több információhoz jutnom – mondja Hajnal Géza.
Az Elküldetlen levelek lapjai közül nemcsak az ötvenes évek elejének fullasztó pállottsága, de 1956 nyár végi, őszi hónapjainak felszabadító, friss szelei is kiáradnak. Az utolsó levelekben már ott reszket a remény, hiszen egyre többen szabadulnak a politikai foglyok közül. De a feljegyzéseknek itt, akárcsak egy jó dramaturgiával megírt filmben, vége szakad. Az ezután következő fordulatokban már annyira túltenghettek az érzelmek, hogy tiszta giccs is lenne vászonra vinni őket. Gérecz Attila november elsejei szabadulása, három boldog forradalmi nap, aztán az összeomlás 4-én, olyan sűrítménye a felkavaró pillanatoknak, amelyekből normál esetben jó, ha egy adatik egy emberi életben. Mégis,
hiába ismerjük, az asszonytól várjuk a történet folytatását, hiszen az ő személyes fókuszán át egészen közel került hozzánk ez a történet, amely pár nap múlva tragikus véget ér.
Bár november 4. után sok kiszabadult politikai fogolytársa nyugatnak veszi az irányt és Géreczet is erre biztatják, hiába. A cőgerájban, vagyis a tisztképzőben belévert ösztönök azt súgják, harcolnia kell. November 7-én, alkonyatkor, harc közben esik el a Dohány utcában. 26 éves ekkor. Marica, akit abban a néhány szabad napban eljegyez, ideiglenesen a Klauzál téren temeti el. 1957. február 11-én egyfajta tüntetésként, több százan kísérik utolsó útjára a Kerepesi temető 21-es parcellájába. Marica élete végéig ápolja az emlékét.
Az El nem küldött levelekből kibontakozó történet október 21-ével megszakad. De mire idáig elér az olvasó, már nem csak Gérecz Attila sorsa érdekli, hanem az édesanyjáé is. Kérdésünkre a Gérecz-hagyaték kezelője, Hajnal Géza mesél arról, hogyan számol be az anya a többi fiának testvérük haláláról. Ezek a levelek, bár helyük lenne a kötetben, sajnos még nem elérhetők a nagyközönség számára. – Básthy Irén 1956-os és későbbi leveleiből sokat idéztem az előző kötetben, de még nem dolgoztam fel őket teljes egészében. Ennek főleg technikai oka van: a tintával írt levelek teljesen átütöttek a papíron, a betűk elmosódtak. Dolgozunk azon, hogy előbb-utóbb közre tudjuk adni őket teljes egészükben – tudjuk meg a hagyaték gondozójától. Gérecz Ödönné élete hátralevő részében Budapesten, egyedül élt 1977-ben, a nyolcvanadik életévében bekövetkezett haláláig.
– Már Gérecz Svájcban élő bátyja is halott volt, amikor rátaláltam második feleségére, Christine Géreczre 2015-ben. A férje pincében őrzött papírjai között a teljes családi dokumentációt megtaláltuk, amit Christine közjegyző előtt átadott nekem – mondja Hajnal Géza, aki eddig megjelent köteteivel (beleértve a Gérecz-versek kritikai kiadását is) lényegében előmunkálatokat végzett egy nagymonográfiához, amely reményei szerint majd egy szép, nagy formátumú képeskönyvben ölt formát. A kutatás még nem ért véget. Legnagyobb hiányossága a börtönök adattára, nem lehet ugyanis tudni, maradtak-e hátra az ötvenes évekből anyagok vagy megsemmisítették őket.
Hajnal Géza, aki személyes ügynek tekinti Gérecz Attila emlékezetének megismerését és megismertetését, bízik benne, hogy még mindig derülhetnek ki új tények a forradalom 26 évesen elhunyt mártírjáról, aki idén lenne 95 esztendős.
Nyitókép: Gérecz Attila lovaglás közben (családi fotó, Hajnal Géza jóvoltából)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
