„Veszélyesnek tartom” – Markó Béla a határon túli egyéni választókerületekről
„Amikor Budapest azt mondja, Brüsszel ne szóljon bele az ügyeibe, ezzel azt is hirdeti, hogy Brüsszel Bukarest dolgaiba se szóljon bele” – mondja Markó Béla költő a kormányzati szuverenitásharcról. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) 1993 és 2011 közötti elnöke a román kormány miniszterelnök-helyetteseként az európai integrációért felelt 2004 és 2007 között, ezért is figyeli fájó szívvel, hogy mára az erdélyi magyarok a romániai társadalom leginkább euroszkeptikus csoportjai közé tartoznak. Önkritikusan jegyzi meg ugyanakkor, hogy túl sok volt az illúzió mind az 1989-es fordulattal, mind az uniós csatlakozással kapcsolatban, s az emberek mindkettőben csalódtak. Elmeséli, hogy Orbán Viktorral részben a 2002-es parlamenti választás után romlott meg a viszonya, de máig nagyon fontosnak tartja a magyar állam által finanszírozott Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem elindítását az 1998 és 2002 közötti ciklusban. Nemzetpolitikai tanévnyitó.
– „Szóval nekünk újra meg újra / különbséget kell tennünk / a kettőnk közös hazájából / időközben kiszakadt rész és rész között, / hogy végre láthassuk az egészet” – szólítja meg Erdélyi nyár című versében Petőfi Sándort. Mit lát most az „egészből”, a magyar–magyar viszonyból az expolitikus költő?
– Remélem, hogy a leglényegesebb kérdésekről, hazáról, nemzetről, demokráciáról el nem kötelezett értelmiségiként ugyanúgy gondolkodom, mint egykor politikusként. Nyilván más helyzet, amikor az ember minden pillanatban egy közösség képviseletében szólal meg. Ezért próbálok ma is empátiával viszonyulni politikus utódaimhoz és ahhoz, amit problematikusnak látok – legyen szó a magyar vagy a román társadalomról. A politika kompromisszumkésszé tett, de remélem, nem megalkuvóvá. Az nem titok, hogy kritikusan szemlélem a magyar–magyar viszonyt, mert sok zavart látok Magyarország és a határon túli magyar közösségek viszonyában.
– Ugyan miért, ha soha nem áramlott még ilyen sok magyar állami támogatás Erdélybe?
– Ellentmondás van abban, hogy bár a magyar kormány jelentős támogatást nyújt a határon túli magyaroknak, ugyanakkor ezek az összegek nem feltétlenül a közösségek önállóságának erősítését szolgálják. A kilencvenes évek elején célul tűztük ki az erdélyi magyarság önállósítását: senkinek alá nem rendelt intézményrendszert képzeltünk el, haladt is sokáig ez az építkezés. Ez most elakadni látszik, és túlzottan odafigyelünk a magyar kormány akaratára. Egyetlen példa: teljesen világos, hogy az erdélyi magyarok ellenérdekeltek abban, hogy az Orbán-kormány az Európai Uniót gyengíteni szeretné. Magyarországon sokak számára tűnhetnek rokonszenvesnek a szuverenitást abszolutizáló, a közösségi szabályokat tehernek érző, a belügyekbe való be nem avatkozást hirdető elképzelések, ám ez a koncepció nekünk, erdélyi magyaroknak életveszély. Ha nem egy nyitott, befogadó Európában gondolkodunk, kiszolgáltatjuk magunkat a mindenkori román politika kénye-kedvének.
– Az EU-ra még visszatérünk, de maradjunk a támogatásoknál. A kilencvenes évektől RMDSZ-elnökként ön is képviselte azt a nézetet, hogy a megmaradás érdekében Romániában önálló magyar társadalomra van szükség, saját intézményrendszerrel, bölcsődétől az egyetemig tartó anyanyelvi képzésekkel. Miért baj, hogy a magyar kormány óvodaépítési programot indított vagy fejleszti az erdélyi magyar magánegyetemet, a Sapientiát?
– Óvodára szükségünk van, iskolára szükségünk van, egyetemre szükségünk van, ezért nagyon fontos volt az első Orbán-kormány idején a Sapientia elindítása. Az ezekkel kapcsolatos magyar állami programok helyesek és üdvözlendőek. Kifogásolom viszont, hogy például a Sapientia sok esetben mintha a már a román állami felsőoktatásban létező magyar szakok versenytársa lenne. Ugyanolyan szakokat indít, amilyenek a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetemen vagy a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen már léteznek magyar nyelven. A Sapientián elsősorban azok a szakok a fontosak, amelyek nincsenek meg máshol magyarul.
Az erdélyi magyar közösségnek nem az az érdeke, hogy a magyar állami pénz kiváltsa a román állami támogatásokat – ez lehetetlen is.
Sokkal inkább azt kellene célul kitűznünk, hogy a Bukaresttől megszerezhető költségvetési támogatás mellé tegyük oda a magyar állami forrásokat is. A román államnak az erdélyi magyar adófizetők pénzéből kötelessége finanszírozni az intézményeinket. Az viszont teljesen elfogadhatatlan, amit nemrég egy szűkkörű kolozsvári beszélgetésen a budapesti kormány egyik képviselője fejtett ki nemrég: azért kell a Sapientiát, és nem a Babeş-Bolyain zajló magyar nyelvű képzést támogatni, merthogy előbbin úgymond garantált a „nemzeti” szellemű oktatás, míg utóbbin „liberális” szellemben tanítanak. Nem voltam ott persze, de többen is elmondták ezt nekem utólag.
– Soha nem volt ilyen kiterjedt intézményrendszere a romániai magyarságnak – és soha nem csökkent ilyen gyorsan a lélekszáma. Míg 1992-ben 1,6, 2022-ben már csak 1,1 millió magyar élt Romániában. Mi a magyarázata?
– Az erdélyi magyarság aránya és száma már 1918 után csökkenni kezdett, de valóban, a kommunizmus bukása után a folyamat felgyorsult. 1989 végén, 1990 elején hatalmas lelkesedéssel és számtalan illúzióval vágtunk neki az új világnak. Már az első hónapokban kiderült azonban, sokkal nehezebb megváltoztatni a romániai magyarok helyzetét, mint ahogy mi azt gondoltuk. Az 1990. márciusi marosvásárhelyi pogrom kihatott az erdélyi magyarság közérzetére, akkor és utána is sokan mentek el. Nem pusztán számbeli, hanem minőségi fogyatkozás is sújtott minket, sok jelentős értelmiségi ment el az országból. Az én generációmból is sokan feladták a reményt, éppen akkor, amikor megnyíltak a lehetőségek – csak nem úgy, ahogy az elején mi azt gondoltuk. Megritkult az értelmiségi elit, és ez kihatott az egész közösségre. A fogyatkozás sokáig arányos volt az egész romániai lakosságban: 1990 körül a magyarok aránya Romániában 6,6 százalék körül állt. Közben elment legalább két-három millió román is Angliába, Olaszországba, Spanyolországba, ez apasztotta az ország népességét, és az arányunk megmaradt. Azonban az utóbbi évtizedben már a magyarság aránya 6 százalékra csökkent, azaz nagyobb mértékben fogytunk a többségnél. Még mindig nem értjük pontosan ennek az okait. Megfigyelhetők persze különbségek. A különben gazdaságilag még mindig hátrányos helyzetű tömbmagyar Székelyföldön változatlan a magyarság aránya az elmúlt három évtizedben, talán még nőtt is egy keveset. A szórványmegyékben viszont drámai a helyzet. A fogyatkozáshoz hozzájárulhatott az is, hogy a magyar állampolgárság megszerzésével könnyebben mozdulnak az emberek Magyarország felé, de nem hiszem, hogy ez volt a fő oka.
– Ha már csalódásoknál tartunk: a 2004 és 2007 közötti román kormány uniós integrációért felelős miniszterelnök-helyettesének nem esik rosszul, hogy egy friss felmérés szerint az erdélyi magyarok a romániai társadalom leginkább EU-szkeptikus rétegei közé tartoznak? Tíz évvel ezelőtt 65 százalékuk nyilatkozott róla pozitívan, ma már csak 26 százalék.
– Az imént már utaltam arra, hogy mi továbbra is egy minél nyitottabb Európai Unióban vagyunk érdekeltek. Veszélyes számunkra a bezárkózás, vagyis a nemzetállami megközelítés: hosszú távon az a mi esélyünk, ha Románia minél szervesebben illeszkedik az Európai Unióba, és az egyébként máig eléggé centralizált állam egyrészt decentralizálódik, másrészt bizonyos hatáskörök Brüsszelbe kerülnek. Szükségünk van a szubszidiaritásra, azaz önkormányzataink további erősítésére is. Ennek ellentmond, sajnos, az idézett felmérés: az erdélyi magyarok jelentős része azt a magyarországi kormányzati álláspontot vallja, miszerint az EU és általában a nyugati típusú demokrácia rossz, romlott. Egyeseknél még burkolt oroszbarátságot is érzékelhetünk.
Nem árt önkritikusnak lennünk, mert az EU-val kapcsolatos rossz közérzetnek csak egyik forrása a magyarországi média, a másik megintcsak a csalódottság.
Akár annak idején a rendszerváltáshoz, később az Európai Unióba való belépéshez is túlságosan nagy reményeket fűztünk. Eltúloztuk a belépés fontosságát, nem beszéltünk arról, hogy a felzárkózás hosszú folyamat, és sokakban valószínűleg azt a tévképzetet keltettük, hogy rögtön kolbászból lesz a kerítés. Különben a románok is sokat vártak az integrációtól, náluk is érzékelhető csalódás, nem véletlen, hogy a keményen EU-ellenes AUR a közvélemény-kutatások szerint 15 százalékon áll. A nagy különbség az, hogy a román politikai pártok túlnyomó többsége egyértelműen EU-párti, míg Magyarországon a kormánypropaganda hol nyíltan, hol burkoltan EU-ellenes.
– Az őshonos európai kisebbségek jogait bővítő Minority Safe Pack Initiative-ot hét uniós tagállamban több mint egymillió polgár írta alá, támogatta az Európai Parlament is. Az Európai Bizottság viszont közölte, az ügyben nem kezdeményez jogszabályt; a szelíd költő zsebében még ilyenkor sem nyílik ki a székely bicska?
– Ha van kritikám az Európai Unióval kapcsolatban, éppen ez: az EU számos kérdésben kidolgozott egységes elveket, de mindmáig nem sikerült megértetnünk Brüsszellel, hogy a sokat emlegetett sokszínűség védelme érdekében a nemzeti kisebbségek által lakott régiókra külön szabályrendszer szükséges. Megint vissza kell nyúlnom a kezdetekhez: 1990-ben úgy indultunk, hogy az emberi jogokkal foglalkozó összeurópai szervezet, az Európa Tanács a felelős az őshonos európai kisebbségek jogaiért is. El is fogadtak kiváló dokumentumokat, például a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját. Csakhogy ezek nem kötelezőek, hanem ajánlás jellegűek, meg is feneklett egy idő után az alkalmazásuk. Az EU viszont máig hárítja a felelősséget az etnikai kisebbségek ügyében. Újra kellene az egészet gondolni, de ez nehéz feladat, mert néhány EU-tagország még azt sem igazán ismeri el, hogy vannak náluk kisebbségek. Például Görögország. Franciaország is csak az utóbbi időben lett valamivel nyitottabb. Pedig az őshonos európai kisebbségek kérdése jóval fontosabb annál, hogy egy súly nélküli nemzetközi szervezetre és a tagállamokra hagyjuk.
– Fontos ellentmondáshoz érkeztünk el: a szuverenitásvédelmi élharcos magyar kormány kisebbségi kérdésben éppen a tagállami szuverenitás korlátozását sürgetné…
– Igen, legalábbis látszólag, hiszen támogatták a kisebbségvédelmi kezdeményezést, viszont ez aztán tényleg nem illik bele semmiféle nemzetállami elképzelésbe. Amit ugyancsak szorgalmaznak. A mostani tusnádfürdői táborban Orbán Viktor azt mondta, az Európai Uniónak le kellene mondani politikai ambícióiról és csak gazdasági együttműködésként kellene léteznie. Nehéz elképzelnem a gazdasági integrációt közös politikai koncepció nélkül. Amikor Budapest azt mondja, Brüsszel ne szóljon bele az ügyeibe, ezzel azt is hirdeti, hogy Brüsszel Bukarest dolgaiba se szóljon bele. Ha az uniós intézmények hatásköreinek csökkentése a cél, hamar eljutunk „a belügyekbe való be nem avatkozás” doktrínájáig – ennek pedig mindig a kisebbségek isszák meg a levét.
– Mit mondana annak a magyar választónak, aki a jelenlegi költségvetési helyzetben sokallja a határon túliakra fordított összegeket?
– A rendszerváltás óta minden kormány támogatja a határon túli közösségeket, és mindig felmerül, miért nem az az állam támogatja őket, ahol élnek. Igen, elsősorban Romániának, Szlovákiának, Szerbiának kell a saját adófizetőiket kiszolgáló magyar nyelvű intézményeket finanszírozni és fejleszteni. Viszont az az igazság, hogy egy kisebbségi közösségnek szüksége van a pozitív diszkriminációra. Bár nem tartunk még ott, de ha a román államtól az erdélyi magyarság számarányának megfelelő támogatást kapna, még akkor is további segítségre szorulna, hogy versenyképes legyen a román többséggel. Mi hasznuk mindebből a magyarországiaknak? A Budapesttől kapott támogatás olyan kulturális vagy tudományos értékek megteremtéséhez járul hozzá, amelyek az összmagyar művelődést gazdagítják. Ez minden magyarnak, a Magyarországon élőknek is hasznára van. Ráadásul az elmúlt évtizedekben nagyon sok itt képzett orvos, tanár, mérnök, vagy akár ács vagy vízvezeték-szerelő települt át, akik úgymond itteni befektetésként, szakmát tanultak Erdélyben, de ma már az ottani költségvetést gyarapítják. Azzal viszont egyetértek, hogy sokkal többet és sokkal nyíltabban kellene beszélni a célokról: fociakadémiát vagy óvodákat támogatunk-e?
– A magyarországi közvélemény egy része viszont úgy gondolja, megy az állami pénz Erdélybe, ahonnan cserébe Fidesz-szavazat jön. A téma most különösen aktuális, mert felröppent a hír határon túli választókerületek kialakításáról, amelyek a számítások szerint akár 7-10 mandátumot is hozhatnak a kormánypártnak.
– Az az érzésem, Erdélyben ma már nem túl népszerű, amit én erről gondolok. Kezdettől úgy véltem ugyanis, hogy az állampolgárságot és a szavazati jogot el kellett volna választani egymástól. Az itt élő magyaroknak elsősorban az itteni politikai folyamatokba kell beleszólniuk. Azzal sem értettem egyet, hogy utódaim az RMDSZ-ben erőteljesen kampányoltak a legutóbbi parlamenti választáson a Fidesz mellett.
– Ugyan miért, ha „egy vérből valók vagyunk”?
– Azért, mert itt is van egy ellentmondás. Minden erdélyi magyart érint, hogy a budapesti kormány miként alakítja külpolitikáját, szomszédságpolitikáját, miként támogatja a külhoni közösségeket. Ebbe bele kell szólnunk, bele is szóltunk korábban. Ugyanakkor a magyarországi választás jelentős részben mégiscsak az egészségügyi politikára, oktatáspolitikára, adókra, nyugdíjakra, szociális támogatásra vonatkozik. Ezek minket, akik egy másik országban élünk, kevésbé érintenek. Kifejezetten veszélyesnek tartom a nemzeti összetartozás szempontjából, ha a magyarországi kormánytöbbség esetleg a határon túli szavazatokon múlna, mert ez még inkább megosztaná a magyarországi közvéleményt, holott nekünk minden magyarországi párt támogatására szükségünk lenne. Az egyéni választókerületek kialakítása nem megoldás: meg kellene találni a módját, hogy számítson a véleményünk, de ne ilyen módon.
– Elnöksége idején azt vallotta, hogy az RMDSZ együttműködik a mindenkori magyar kormánnyal, de tartja a két lépés távolságot. Ez mára eltűnt, Kelemen Hunor pedig nemrég azt nyilatkozta: 2022-ben azért került ki a magyar szövetség a román kormányból, mert ő megvédte a Tusnádfürdőn „kevert fajokról” beszélő Orbán Viktort.
– Nem annyira távolságról beszéltem, mint inkább egyenlő közelségről. Láttam én is Kelemen Hunor nyilatkozatát, de őszintén szólva nem tudtam, hogy ez is oka volt a 2022-es szakításnak. A tusnádi kijelentéstől el lehetett volna határolódni persze, maga Orbán Viktor is próbált mentegetőzni később, de a bukaresti viszonyokat ismerve furcsállom, hogy valaki ilyen feltételt támasztott.
A román politikusok ezeket az elvi kérdéseket a mi merevebb közép-európai gondolkodásunkhoz képest sokkal rugalmasabban kezelik.
Egyébként soha nem állítottam, hogy az RMDSZ-nek nem kellene szoros kapcsolatban lennie a magyar kormánnyal. Viszont mára már egyoldalúvá vált ez a viszony. Attól függetlenül, hogy kinek mi a véleménye a mai magyarországi ellenzékről, kapcsolatot kellene tartani velük, akkor is, ha emiatt megsértődik a Fidesz. Így volt régen is, egyik kormánypárt sem örült, hogy az ellenzékével is jó viszonyban voltunk. Annak idején, elég sok vitával, de tisztáztuk: az RMDSZ abban az értelemben nem párt, hogy nincs ideológiája. Nem deklaráltuk, hogy centristák, jobboldaliak vagy baloldaliak vagyunk-e.
– A jobbközép Európai Néppártnak azért tagja az RMDSZ!
– Oda is főként pragmatikus okokból kerültünk, így tudtuk a leghatékonyabban képviselni az érdekeinket nemzetközi színtéren. Különben 1993-ban lettünk tagjai az Európai Demokrata Uniónak, ami később beolvadt a Néppártba. Voltak a programunknak konzervatív elemei, de sem az erdélyi magyarság ideológiai sokszínűsége, sem a román politika állandó változása miatt nem horgonyozhattunk le egyetlen pártnál. A jelenlegi helyzetet azért tartom veszélyesnek, mert ha elkötelezzük magunkat egy bizonyos ideológia mellett, ab ovo kizárjuk az RMDSZ-ből a más ideológiát valló csoportosulásokat. Ennek hosszú távon súlyos következményei lesznek. Az RMDSZ többek között azért volt életképes több mint 30 éven át, mert vigyázott az önállóságára és a befogadó jellegére. Ha erről lemondunk, elveszíthetjük támogatásunk egy részét. Keserűen nézem, mi történik a felvidéki magyar képviselettel: miután egysége megbomlott, már hiába próbálkozik önmaga újraépítésével.
– Nem a sértődés beszél önből? Úgy tudni, Orbán Viktor megorrolt önre, mert 2002-ben az első forduló után gratulált Medgyessy Péternek. Azóta a miniszterelnökkel rossz a viszonyuk.
– A Medgyessy-történet részben városi legenda.
– Részben?
– Az első forduló után megkérdezett az MTI tudósítója, de én nem egyetlen személynek, hanem a legjobb eredményt elért politikai pártnak gratuláltam, illetve az Országgyűlésbe bejutott minden formációnak. A nyilatkozat a felfokozott hangulatban nagy visszhangot váltott ki, és sikerült is eltúlozni a jelentőségét, mintha én egyedül befolyásolni tudtam volna a magyarországi választások kimenetelét. Némi iróniával azt is mondhatnám, megtisztelő, hogy ilyen sokra tartottak engem. Orbán Viktor és kollégái különben alighanem sokszor megharagudtak rám, mert soha nem rejtettem véka alá, ha valamiben másként gondolkodtunk. Ugyanakkor számos kérdésben jól együtt tudtunk dolgozni. Mi más országban, más helyzetben élünk, természetes, hogy nem volt minden pillanatban teljes az egyetértés.
– Interjúiban rendszeresen bírálta az új idők populista politikusait. Arra soha nem gondolt, hogy nem ők, hanem ön a rendszerhiba? A politika természetéhez közelebb állnak a falig vagy azon túl is elmenő harcos alkatok, mint a vívódó értelmiségiek. Utóbbiak kikoptak, megkeseredtek.
– Ahhoz képest, hogy a rendszerváltó értelmiség jelentős része korán feladta, én egész sokáig bírtam: 1990-ben kezdtem a politikát, 1993-ban lettem az RMDSZ elnöke, 2011-ben leköszöntem, de 2016-ig még szenátor voltam a román parlamentben. A kilencvenes években az értelmiségiek egész Közép-Európában fontos szerepet játszottak, sorolhatnám a neveket Václav Haveltől Tadeusz Mazowieckin át Göncz Árpádig és Antall Józsefig. Ez olyan értelemben rendhagyó, hogy a politika egy mesterség, tanulni kell és sajátos tehetség szükségeltetik hozzá. Ami a felkészültséget illeti, nekem például nagyon hiányzott a közgazdasági tudás. Az elején még a jogi háttér is, bár azt a törvényhozásban könnyebb pótolni. Értelmiségiként a politikában létezni azt jelenti, feladjuk az értelmiségi lét legfontosabb feltételét, a függetlenséget. Szó sincs viszont arról, hogy a populizmussal helyreállt a politika rendje. Éppen ellenkezőleg, az én értelmezésemben a populizmus arról szól, hogy ismét megjelent a politikában az erős vezető iránti igény. Ebben az elképzelésben a parlament csak akadálya a vezér és az ő népe közötti folyamatos kapcsolatnak. A populizmusban a parlamentarizmus kiürül, tartalmát veszíti, ezáltal fokozatosan megszűnik a demokrácia. Úgyhogy talán mégsem voltak olyan rosszak a politikában azok a vívódó, a demokratikus intézményeket, a különböző véleményeket és ellenvéleményeket tiszteletben tartó értelmiségiek.
Nyitókép: Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke a szövetség fennállásának 30. évfordulója alkalmából a Kolozsvári Magyar Operában a tartott ünnepségen 2020. január 18-án (fotó: MTI/Kiss Gábor)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
