Merre tart a Válasz Online? – Papp István történész levele és szerkesztőségünk válasza
„A felvállalt tradíció és a lap jelen iránya nem esik egybe, a Válasz Online a magyar történelem nagy hagyományai közül nem Bibó István, hanem Szekfű Gyula útját követi” – írja szerkesztőségünknek küldött véleményében Papp István. A történész az utolsó Válasz folyóirat 75 évvel ezelőtti megjelenésének apropóján készült interjúnkat kommentálva töpreng a népiek örökségén. Vitára ingerlő gondolatai után szerkesztőségünk válasza olvasható.
Papp István történész levele
Szokás mondani, hogy a megszűnő hagyományok korában élünk. Egyre kevésbé kötnek és irányítanak minket azok a minták, szokások, eszmék, melyeket elődeinktől kaptunk. Nincsenek már átfogó világmagyarázatok, széles ideák, melyekből napi cselekvéseinket levezetnénk. Hiányoznak a sok évtizedes töretlen folytonossággal bíró könyvkiadók, folyóiratok, egyesületek, utca- és térnevek. Mintha Magyarország az örökös változás és a naponkénti újrakezdés lázában égne. Persze a hagyomány, amennyire felszabadít, éppen annyira meg is köt. Hiszen, ha hűek akarunk lenni valamihez, ami már a múlt tartományában létezik, akkor meg kell erőltetnünk szellemünket, hogy megtaláljuk a kapcsolódás módját, felfedezzük azt, ami a régiekben és bennünk közös. Ez sosem volt könnyű vállalkozás, s még nehezebb az egyperces videók korában. Mégis, azt hiszem, sosem volt annyira szükség a világos, egyértelmű, tisztázó gondolkodásra, mint manapság. Hiszen ahogyan a múltról vélekedünk, az alapján cselekszünk a jelenben is.
Nagyon kevés olyan magyar sajtótermék akad, amely valamiféle szellemi folytonosság, egy régi (eszme)történeti hagyomány vállalásának és ápolásának igényével lépne fel. A fehér hollók egyike a Válasz Online, mely nevében legalábbis egy hajdani magyar szellemi irányzatra hivatkozik. Sőt ezen csoporthoz, a népi mozgalomhoz tartozó Tamási Áron sokat idézett mondatát választotta mottóként. Önmagában dicséretes ez a törekvés, s jómagam is azért olvasom e lapot, mert még mindig hiszem – makacsul és idejétmúltan –, hogy abból a szellemi kincsből, melyet a népiség legjava felhalmozott, még nekünk is jut némi töredék.
Éppen ezért gondolkoztatott el két írás is, mely az elmúlt napokban megjelent, s bizonyosan nem a tisztánlátás, hanem a dühtől felkavarodott, poros zavarosság irányába vitt minket. Illetve egy olyan utat sugall, amely nagyon is régi, sok felől ismerős, melyen – ismerjük el tisztességesen – nem egy nagysága járt a magyar szellemnek, csak éppen nem azok, akik hajdanán a Válasz szellemi körébe tartoztak. Sajátos jelenségnek vagyunk tanúi:
miközben látszólag magasra emelünk egy ragyogó zászlót, ennek révén éppen azok ellen indulunk csatába, akik e zászló szövetét szőtték.
Mert miről is van szó?
A Válasz folyóirat 1949-es megszűnése, a 75 évvel ezelőtt megjelent utolsó szám kapcsán fontos interjú jelent meg, Élő Anita beszélgetett Széchenyi Ágnes irodalomtörténésszel. Az interjúból az is kiderülhetett volna, milyen irányzatot képviselt az a lap, amelyre emlékezni kívánunk. Mindez – mondjuk úgy – jótékony homályban maradt, sőt még ennél is több történt, a valós folyamatok torz és hamis tükörben való felragyogtatása. Ugyanis azt olvashatjuk az Illyés Gyula és Bibó István által meghatározott, 1946 és 1949 között megjelenő Válaszról, hogy „a népiek egykori folyóiratából kommunistaellenes, független kiadvány” lett, amely így intett búcsút a honi nyilvánosságnak. Fölöttébb szórakoztató és mélységesen téves állítás. Ennek cáfolatára elég csupán az utolsó szám tartalomjegyzékét felütni, az erről készült fényképet a cikkben is közölték. Itt olvasható a publikáló szerzők névsora: Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter, Szabó Pál vagy Sinka István. No, itt rafinált átverés áldozatai lettünk, hiszen eddig úgy tudtuk, ők a népi mozgalom krémjét alkották, akiknek persze nem lehet helyük egy „kommunistaellenes” kiadványban.
Széchenyi szerint a Válasz tartotta legtovább magát a háború után indult folyóiratok közül, amivel az a gond, hogy az itt említett Tiszatáj vagy Alföld mindmáig létezik. Nem baj, azért Bibó István gondolkodása valóban „okos, demokratikus és tisztességes” volt, de igazán nem akarom azzal sokkolni az online portál olvasóit, hogy antikapitalista és szocialista is. Horribile dictu, Bibó sokáig hitt a kommunistákkal fennálló koalíció szükségességében és fenntarthatóságában, legalább annyira nem szerette a Kisgazdapárt jobboldalát, mint később a sztálinizmus vadságát. Igen, azok a tiszteletre méltó szerzők, Weörestől Jékelyn át Sőtérig ekkoriban egyetlen fogalomban bizonyosan egyetértettek: ez pedig a szocializmus. Hogy miért? Azért, mert egy rettenetes háború pusztítása után keresték a kiutat, mint oly sokan a korabeli Európában, s az öreg kontinens ekkoriban balra tartott.
S bizony itt rejlik a lényeg. Ha tényleg hűek szeretnénk lenni az egykorvolt jeles folyóirat és a körötte kialakult szellemi kör útmutatásaihoz, akkor nem csupán azt kell elmondanunk, hogy magas szellemi szintet képviseltek (ez igaz példának okáért a Nyugatra vagy a Magyar Szemlére is, mindkettőben publikáltak népi szerzők, de ettől még nem voltak népi folyóiratok), hanem őszintén szembe kell nézni azzal a ténnyel, mit is gondolunk ma egy harmadikutas szocializmusról? Tudom, hogy a szó leírása is égbekiáltó botrány, hiszen a szocializmus manapság kommunizmus, s a kommunisták mind egyformák. Hiszen példának okáért egy kommunista miniszterelnök, Nagy Imre kormánya engedte vissza a szellemi életbe és adott Kossuth-díjat annak a Tamási Áronnak, akire büszkék vagyunk.
Sajnos azonban nemcsak egy interjúban, illetve annak rövid összefoglalójában elhangzó szakmai tévedésről van szó, hanem ennél többről. Egyszerűen arról, hogy
a felvállalt tradíció és a lap jelen iránya nem esik egybe, a Válasz Online a magyar történelem nagy hagyományai közül nem Bibó István, hanem Szekfű Gyula útját követi.
Ez igen világosan látható abból a számos tekintetben lebilincselően okos és tanulságos írásból, amely Varga Szabolcs nevéhez fűződik. Az itt elmondottak legnagyobb része szakszerű és megfontolandó, ám akad egy rész, amely éppen olyan egyoldalúságot tükröz, mint ami ellen a szerző harcolni kíván. Így szól az idézet: „A Magyar Királyság, bár királyát megölték, fővárosát és 200 ezer lakosát elpusztították, egy pillanatra sem szűnt meg létezni. Csonkaságában is egész maradt, és az állandó háborúskodás közepette sikerrel integrálódott egy nagyobb keresztény rendszerbe, a Habsburg monarchiába. Tudom, sokan lekicsinylik e tényt, de ez a birodalom a mienk is volt, amelyben megmaradhattunk magyarnak, miközben katonai és pénzügyi támogatást kaptunk a harc folytatásához.” S ezért mi köszönettel tartozunk, teszi hozzá a szerző.
S itt elgondolkozom kissé. Vajon a Válasz egykori szerzői is ugyanazoknak mondtak volna köszönetet, akiknek az emlékező? Eszembe jut Illyés Gyula Bibó István temetésén mondott beszéde: „Írói – közírói – jelentkezéséig Bibó István pályafutása azokéhoz a 16–17. századi magyar prédikátorjelöltekéhez hasonlított, akik az iszonyú dúlások után a tájilag és szellemileg visszamocsarasodott országból Utrechtbe és Montpellier-be vergődtek ki igét tanulni. Akiket ott a műveltség mellett ezer lehetőség is várt: könnyebb élet, sikeresebb szolgálat. S akik rendre visszatértek a maláriás falvakba, a sárkunyhók közt templomot építeni.” Igen, én sokkal inkább nekik mondok köszönetet: a hajdani prédikátoroknak, s azoknak a parasztembereknek, kézműveseknek, szegény diákoknak, adakozó kis- és középnemeseknek, akik elsősorban a magyar népet, nem pedig a Habsburg Birodalmat kívánták megtartani. Mert a birodalom elenyészik, ám ettől a nép még fennmarad, sőt ez az igazán fontos.
Még egyszer aláhúzom, lehet és elfogadható úgy érvelni, ahogyan hajdan Szekfű Gyula tette a nagy birodalmakba való magyar betagolódás szükségessége mellett. Ám ha azt tesszük a címlapunkra, hogy Válasz, akkor tudunk kell, hogy e hajdani folyóirat szerzői másfelé keresték az utat. Itt két rivális, feleselő hagyományról van szó, s a közöttük való választás azt is tükrözi, hogy a jelenben és a jövőben merre szeretnénk haladni.
*
A Válasz Online szerkesztőségének válasza
Amit Papp István a megszakadó hagyományok következményéről ír, kétségtelenül súlyos történelmi teher. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Választ nevében hordozó három lap (Válasz 1934–1938 és 1946–1949, Heti Válasz 2001–2018, Válasz Online 2018– ) közösségeinek esélye sem volt megbeszélni történész szerzőnk felvetéseit.
Ne spóroljunk a jelzőkkel: ez tragédia. A megszakítottság, a folyamatosságok hiánya, szerzői-olvasói közösségek elporladása mind-mind a magyar 20. század tragikus és nehezen feldolgozható következménye. Ez azt is jelenti, hogy lassan hat éve épített lapunk nem lehet azonos a történelmi Válasszal, és pusztán fantáziával, ingatag gondolatkísérletekkel tölthetnénk ki a kettő közt eltelt 70-80 évet. Hogy mit írt, hova állt volna Németh László, Illyés Gyula és Sárközi György lapja – már ha hagyják létezni.
Van persze, amit biztosan tudunk és vállalunk a Válasz történelmi örökségéből. A népiek szociális érzékenységét, a közjavak iránti elkötelezettséget és általában: a közösséget, a felelősséget és a szabadságot.
Utóbbi alatt mindenekelőtt azt értjük, hogy mindenféle okos írásnak helyet biztosítunk. Ahogy a régi Válaszban megfértek egymás mellett népiek és urbánusok (tegyük hozzá: egy javarészt népi karakterű lapban), hiszen az első szempont mindig a szellem minősége volt.
Fontos reagálni Papp István írásának néhány konkrét állítására is. „Rafinált átverés áldozatai lettünk” – írja a szerző a Széchenyi Ágnes irodalomtörténésszel készült interjú felvezetőjében szereplő állításra, miszerint „a népiek egykori folyóiratából kommunistaellenes, független kiadvány” lett. Szerintünk nincs szó átverésről: a kiépülő diktatúrát neveztük kommunistának. Nem kérdéses, hogy ezzel szemben emelte fel a hangját a Válasz.
A vitában mindemellett két nézőpont ütközik. Papp István történész, sokat tud a népiek szerepéről, Széchenyi Ágnes meg az irodalomról. Széchenyi arról is beszél, hogy az urbánusok milyen veszteségeket szenvedtek el, ezért csökkent a jelentősége annak, hogy a Válasz a népiek lapja volt. És az ő referenciáik is nem kis részben Észak- és Nyugat-Európából származtak; a szövetkezeti mozgalmat Dániában, a parasztság felemelkedését Finnországban tanulmányozták, a műveltebbek Nyugaton is iskolázódtak, Bibó István például Bécsben és Genfben. Németh László az egész nyugati civilizáció alapját jelentő görögségbe ásta bele magát.
Értjük Papp István szempontjait, de
ha mi 2024-ben a népi-urbánus tengelyen határoznánk meg magunkat, az egészen egyszerűn valóságidegen volna.
„A Válasz Online a magyar történelem nagy hagyományai közül nem Bibó István, hanem Szekfű Gyula útját követi” – írja Papp István, és megtisztelő szellemi igényesség, hogy ilyen történelmi távlatokban értelmezi munkákat, de ilyesmit kizárólagossággal soha sem deklaráltunk a Válasz Online-ról, és nem is fogunk.
Mert vannak – ahogy történész szerzőnk is rögzíti – megszakadt vagy elárult és elveszett szellemi hagyományok, melyekben értéket találunk, és ezekből igyekszünk olvasóinknak és magunknak új szellemi otthont építeni. A polgári Magyarország és a puszták népe is megfér a mai Válaszban, mert mindkettő a hazánk. Ami pedig a birodalmakat illeti: a sikeres Magyarországot az Európai Unióban képzeljük el, akkor is, ha mint mindennek, annak is vannak árnyoldalai. Ráadásul ez nem is filléres kérdés: értékválasztás és kultúra kérdése is. A Nyugathoz tartozás kérdése. Amelyben a válaszos szerzők is alighanem egyetértettek, hiszen kevesen vágytak közülük a szovjet bábállam státuszára. Mi sem vágyunk rá.
Nyitókép: illusztráció
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
