Ős patkány terjeszt kórt miköztünk… – Lányi András nyílt levele a tévedések válaszos vígjátékának szereplőihez
„Csak azért írok, nehogy félreértésből egymásnak essetek! Ezekre a szellemi energiákra ma, a múltat gátlástalanul hamisító emlékezetpolitikák korszakában másutt lenne szükség” – írja szerkesztőségünknek Lányi András. A filozófus Papp Istvánnak lapunk irányát megkérdőjelező cikkére, s arra írt válaszunkra reagál. (Szerkesztőségi megjegyzés: ígérjük, nem esünk egymásnak.)
Drága barátaim, kedves Szerkesztők, Széchenyi Ágnes, Papp István, hogy fogtok most már kikecmeregni ebből a tévedések vígjátékából? Mielőtt összevesznétek, tudatom, hogy egyazon nemlétező szellemi táborba tartoztok mindannyian, a normálisan (és egyáltalán még) gondolkodó magyarok, ráadásul a sokszínű hagyományt méltányosan és lelkiismeretesen kezelő magyarok táborába.
Abban már nem vagyok ennyire biztos, hogy olvassátok is egymást. Mert ha a népi írók mozgalmának kiváló kutatója, Papp István ismeri Széchenyi Ágnes munkásságát, aligha vádolja őt – vagy miatta a szerkesztőséget – azzal, hogy a Válasz örökségét megtagadva a Szekfű Gyula nevével fémjelzett hagyomány szócsövei lettek! Abból, hogy egy interjúban éppen milyen jelzők szerepelnek, kár lenne ilyen messzemenő következtetést levonni.
Ami pedig az egykori Válasz „harmadikutas szocializmusát” illeti, az mást jelentett a harmincas, mást a negyvenes években, megint másképpen cseng ez a mai füleknek,
akiknek a minőség szocializmusával kapcsolatos illúzióit alaposan megtépázta időközben a megtapasztalt szocializmus minősége.
Igen, Bibó István, Jászi Oszkár, Németh László és Polányi Károly, a huszadik század első felének legfontosabb magyar gondolkodói mind szocialistának és baloldalinak vallották magukat, bár ez mindegyikük számára mást és mást jelentett. Megszívlelendő és kevéssé méltányolt szellemi örökségük megértéséhez azonban ma nem biztos, hogy ez visz közelebb. Maradjunk a harmadikutasságnál (bár az se ilyen egyszerű: mi között harmadik az az út?).
De attól tartok, Papp István is okkal tiltakozik majd, olvasva a szerkesztőség válaszát, mondván, hogy félreértették, mert ő nem a népies–urbánus vitában védte a népieseket holmi urbánus torzítástól. Hanem igenis a kuruc hagyományt védte a labancoktól, ezért került elő levelében a nagy „labanc” történetíró, Szekfű Gyula neve.
De mi köze ehhez Széchenyi Ágnesnek? Természetesen semmi. Az történt – kedves Papp István, kérlek, bólogass –, hogy a biztosítékot valamivel korábban, Varga Szabolcs Moháccsal kapcsolatos cikke verte ki nála – joggal, szerintem. Tollat azonban csak később ragadott, amikor a Széchenyi-interjú megjelent, ráadásul az őt közelebbről érintő Válasz-témában.
Amit Németh László nem túl hízelgő Szekfű-tanulmányában egykor a Három nemzedék szerzőjének a szemére vetett, azt Varga Szabolcs véleménycikkében magától értetődően állítja: „a magyar királyság egy pillanatra se szűnt meg létezni (…) sikerrel integrálódott egy nagyobb keresztény rendszerbe, a Habsburg monarchiába (…) Ez a birodalom a miénk is volt, amelyben megmaradhattunk magyarnak, miközben katonai és pénzügyi támogatást is kaptunk a harc folytatásához.”
Hűha.
Ennek a mondatnak minden része ellen egy emberként tiltakozna az egykori Válasz szerkesztősége, ez biztos. (De valószínűleg leközlik ők is, mielőtt ízekre szednék.)
Távirati stílusban: a magyar királyság önállósága, gazdagsága, politikai jelentősége és lakosságának igen jelentős része áldozatául esett az oszmán és a Habsburg hódításnak, illetve az örökös háborúskodásnak. Amit a Habsburg abszolutizmus művelt a meghódított tartománnyal – évszázadokon keresztül meg-megújuló kíméletlenséggel –, azt nem nevezném sikeres integrációnak. A keresztény rendszer sem pontos kifejezés: a rendszer közelebbről katolikus, sokáig tűzzel-vassal irtja az ország református részét.
A katonai támogatás pedig erősen hasonlított a testvéri segítséghez, amelyben a felszabadító Vörös Hadsereg részesítette később hazánkat.
A pénzügyi „támogatás” mérlegéről a korszak egészét tekintve – XVI-XIX. század – tessék megkérdezni a gazdaságtörténészeket: a gyarmatosítás jobban illik a történetre. S hogy megmaradhattunk magyarnak, az nem a birodalmon múlt, hanem a németesítő törekvések dacára érték el őseink. Szóval, ahogyan a jereváni rádióban mondanák: nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. Különben minden stimmel.
Nem erről akartam írni, de Papp Istvánt minden jel szerint ez motiválta, vagyis ezzel kezdődött a tévedések vígjátéka. Csak azért írok, nehogy félreértésből egymásnak essetek! Ezekre a szellemi energiákra ma, a múltat gátlástalanul hamisító emlékezetpolitikák korszakában másutt lenne szükség.
Barátsággal,
Lányi András
Nyitókép: a Válasz utolsó számának tartalomjegyzéke és impresszuma (forrás: Arcanum)
Ezt az cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
