Óriási sakkozás indult Brüsszelben, Von der Leyen rögtön időt kért
Az újraválasztott bizottsági elnök tegnap kénytelen volt elhalasztani a bejelentését arról, hogy az egyes országok biztosainak milyen pozíciót ajánl. A tagállamok egyrészt nem olyan jelölteket küldtek, amilyeneket kért; másrészt az EP pártjai is zsarolják, miközben igen ambiciózus programja alapján jelentősen megerősítené a Bizottság hatalmát. Exkluzív háttér a brüsszeli boszorkánykonyhából.
Úgy készült Európa, hogy szerdán Ursula von der Leyen újraválasztott bizottsági elnök bejelenti, az egyes országok jelöltjei biztosként melyik terület felügyeletét kapják, és azt is elárulja, hogy kik lesznek főnökök közülük, azaz kiből lehet alelnök. Kedden azonban világossá vált, hogy a bejelntés legkorábban csak a jövő héten történhet meg, most éppen szeptember 17. a kitűzött dátum. A csúszás jelzi, hogy nagy a tét, és a helyzet bonyolult.
Az Európai Bizottság szövegezi az EU-s törvényeket, amelyeket aztán a tagállamok kormányainak és az Európai Parlamentnek kell megszavazniuk. A Bizottság feladata a közös törvények betartatása is. Hogy e szerep mennyi autonómiát biztosít a testületnek, amit a magyar kormány tagjai előszeretettel neveznek „Brüsszelnek” vagy dolgozóit „bürokratáknak”, az erősen vitatott. Orbán Viktor például úgy gondolja, hogy a Bizottság elnöke és a biztosok is a Tanács, vagyis a tagállami kormányok alkalmazottai, hiszen a Tanács választja ki őket, és a tagállamok fizetik a bérüket. Ezt az elképzelését ennyire kiélezetten nem osztja az összes kormány feje, de abban azért van igazság, hogy a többségük inkább érdekelt egy befolyásolható, gyenge Bizottságban, mint egy önálló programokat áterőltető, felettük ülő szervezetben.
Az Európai Parlament azt gondolja, hogy mivel a biztosok politikailag nekik felelősek, ők a főnökeik, hiszen a képviselőknek kell szavazniuk arról, hogy hivatalba léphetnek-e, és a képviselők az összes biztost elnököstül egyetlen szavazással megbuktathatják.
A biztosok és különösen az elmúlt két ciklus bizottsági elnökei pedig hajlamosak úgy vélni, hogy ők autonóm vezetői az EU-nak, és saját politikai elképzeléseik alapján kell irányítaniuk Európát, mert a három nagy intézmény közül csak ők azok, akiknek felelőssége a teljes EU boldogulása: a Tanácsban minden ország magát képviseli, a Parlament ideológiai törésvonalak mentén tagolt, úgyhogy a nagy egészet és a közös érdekeket csak ők figyelik és érvényesíthetik.
A három intézményben döntéseket hozó emberek háromféle szerepfelfogása miatt minden új Bizottság felállásakor izgalmas, hogy az új elnök mennyire képes tágítani saját mozgásterét, és ehhez milyen eszközöket választ.
Egy német ötlet
A Bizottságból önálló politikai szereplőt Jean-Claude Juncker luxemburgi politikus faragott, aki 2014 és 2019 között vezette a testületet; illetve nagyhatalmú kabinetfőnöke, a német Martin Selmayr, aki jelenleg az EU vatikáni nagykövete. Az ötlet nem tőlük jött, hanem az Európai Parlament akkori szociáldemokrata elnökétől, a német Martin Schulztól.
Schulz megszervezte, hogy a 2014-es EP-választásra az európai pártok nevezzenek meg úgynevezett csúcsjelölteket, abban a reményben, hogy amelyik párt a legtöbb képviselőt adja, annak a csúcsjelöltjét válassza meg a Tanács következő bizottsági elnöknek. Az ötletet az EP-képviselők nagyon szerették, mert hónapokra címlapokon tartotta az EP-választást az európai sajtóban – előbb a jelöltek kiválasztása volt izgalmas az egyes pártoknál, aztán összeurópai kampányra mentek a győztesek, vitáztak, lendületet és értelmet adtak a választásnak. Hivatalos szabálynak ugyan nem tudták elfogadtatni a rendszert, de volt zsarolási potenciáljuk: a nagy pártok azt mondták, hogy ha a Tanács nem a győztes frakció csúcsjelöltjét választja meg, akkor az EP nem szavazza meg az új testület hivatalba lépését.
2014-ben a Néppárt győzött, amelynek a csúcsjelöltje Jean-Claude Juncker volt.
Csak két ország miniszterelnöke szavazott kinevezése ellen a Tanácsban: a brit David Cameron és a magyar Orbán Viktor.
Mindketten úgy gondolták, hogy rossz irányba mennek a dolgok, mert az nem lehet, hogy a Tanács mozgásterét a parlamentiek ennyire szűkítsék, az nem lehet, hogy közvetlen választói felhatalmazásra hivatkozva önjáró vezetője legyen a Bizottságnak. Az új rendszer az európai integráció elfogadhatatlan szintjét jelentette mindkettőjüknek. Cameron két év múlva népszavazást írt ki a brit kilépésről, és ugyan személyesen a maradás mellett kampányolt, de a többség távozni akart, és 2020-ban Nagy-Britannia hivatalosan is elhagyta az EU-t. Orbán kormánya pedig 2019-ben Juncker és Soros György portréival fenyegető plakátokkal indult neki a következő EP-kampánynak.
Az alelnökök variálása mutatta, hogy nehéz a központosítás
Juncker a magyar és brit kritikák ellenére deklaráltan nem technokrata, hanem politikai jelleget adott a Bizottságnak. Ennek legfontosabb jele az volt, hogy igyekezett központosítani a működését, azaz próbálta kizárni a lehetőségét, hogy a nagy országok befolyásos biztosai kikerüljék őt, és úgy tegyenek javaslatokat, hogy azt előzetesen ő (vagy Martin Selmayr) nem hagyta jóvá. Illetve bizonyos ügyekben feltétlenül ragaszkodott az elképzeléseihez,
és ezzel bizottsági elnökként úgy ült be a Tanács üléseire, mintha maga is egy erős és nagy tagállam vezetője lenne.
Ragaszkodott például ahhoz, hogy Görögországot nem lehet veszni hagyni, a súlyosan eladósodott országot mindenképpen az EU-ban és az eurózónában kell tartani. (Komolyan felmerült, hogy hagyni kellene kihullani, mert túl drágának tűnt az ország hiteleinek törlesztése, ráadásul a britek és a csehek nagyon ellenezték, hogy közös mentőcsomagot állítsanak össze számukra.)
Juncker nagy központosítási húzása az alelnöki rendszer átszervezése lett. Alelnökök a korábbi testületekben is voltak, de az új struktúrában a szerepük kiemeltté vált, mert ettől kezdve ők szűrték a többi biztostól érkező javaslatokat is. Első számú helyettesévé Frans Timmermans volt holland külügyminisztert tette, aki a szocialisták befolyásos embereként a néppárti-szocialista parlamenti nagykoalíciót volt hivatott megtestesíteni. A másik három alelnök három kisebb tagállam biztosa lett: egy szlovák, egy finn és egy lett politikus. Hogy ezek mennyire befolyásos pozíciók voltak, azt jól mutatja, hogy a szlovák és a lett biztos azóta is a Bizottság igen befolyásos tagja, és várhatóan a most felálló testületben tíz év után is erős pozíciókat kapnak. Ha Orbán annak idején az ellenállás helyett az együttműködést választja, akkor lehet, hogy az egyik ilyen befolyásos pozíciót kikaparhatta volna Navracsics Tibor akkori magyar biztosnak, mert Juncker ragaszkodott ahhoz, hogy e fontos tisztségek többségét kisebb, keleti országok kapják.
Ez azonban csak részben volt sikeres kísérlet: az alelnökök nem mindig bírták a nyomást, nem volt elég nagy stábjuk és politikai erejük kontrollálni a teljes testületet, a belső feszültségek rendre nehezítették a Bizottság stabil működését. A ciklus végére rengeteg rosszat kiszivárogtattak a sajtónak Juncker és az addigra főtitkárrá kinevezett Selmayr működéséről, vezetési stílusáról a Bizottság felől is.
2019-ben a Tanács már nem engedte érvényesülni a csúcsjelölti rendszert, amiben komoly szerepe volt Emmanuel Macron francia elnöknek,
aki szintén ellenezte, hogy túl erős autonómiát élvezzen a bizottsági elnök, és alanyi jogon megválasztott politikusnak tekintse magát. A néppárt ugyan megint győzött, de csúcsjelöltje, a német Manfred Weber nem lehetett bizottsági elnök. Ehhez az is kellett, hogy a Macron által dominált liberális frakció nélkül a néppártiaknak és a szocialistáknak már nem volt többségük az EP-ben, azaz a két nagy párt alkujára támaszkodva már nem lehetett fenntartani a Martin Schulz által megálmodott rendszert. A Tanács így is figyelembe vette valamennyire a pártok terveit, hiszen néppárti és német elnököt választott: a berlini kormány akkori honvédelmi miniszterét, Ursula von der Leyent.
Az új bizottsági elnök már nem politikai, hanem geopolitikai szerepet igényelt a Bizottságnak, azt állítva: ha az EU a világpolitika meghatározó szereplője akar lenni, akkor ehhez megfelelő vezetésre van szüksége. Az új Bizottságban Timmermans maradt első alelnök, majd tavaly nyári lemondása után a szlovák Maroš Šefčovič kapta meg a helyét, aki már Juncker alatt is az egyik alelnök volt. Von der Leyen, tanulva az előző testület nem eléggé hatékony alelnöki rendszeréből, létrehozott egy új pozíciót, az ügyvezető alelnökit, amiből hármat nevezett ki: az őt támogató parlamenti koalíciónak megfelelően egy néppártit, a lett Dombrovskist, aki alelnök volt már Juncker alatt is, Timmermanst a szocialistáktól és a dán Margrethe Vestagert a liberálisoktól. Ők hárman voltak hivatottak felügyelni a többi biztos munkáját, felosztották, ki alá ki tartozik. Rajtuk kívül maradtak sima alelnökök is, tovább bonyolítva a brüsszeli hierarchiát, nem egyszer megkettőzve egyes témák felelőseit. Ám ez a rendszer sem volt hibátlan, ezt jelezte Timmermans lemondása, és az is, hogy Vestager is megpróbált lelépni – 2023-ban felfüggesztette a biztosi munkáját, mert megpályázta az Európai Befektetési Bank elnöki pozícióját, de miután nem kapta meg, visszatért a Bizottságba. A ciklus közben kiderült, hogy a három ügyvezető alelnök sem bírta felügyelni a teljes Bizottságot, nem volt megfelelő stábjuk, elég emberük a feladathoz.
2024-ben ismét volt csúcsjelöltjük a legnagyobb európai pártoknak, megint a néppárt győzött, és ezúttal átment a Tanácson a néppárti jelölt, aki a második ciklusára készülő Ursula von der Leyen volt. Csak Orbán Viktor szavazott a megválasztása ellen, illetve az olasz miniszterelnök tartózkodott.
Elkezdődött a sakkozás
Hivatalosan még nem jelentette be az újrázó elnök, hogyan néz majd ki a hierarchia az új testületben, de a sajtónak kiszivárgó tervek szerint nem lesz már kétfajta alelnök, sima és ügyvezető, hanem csak egyféle, viszont azok mind saját főigazgatóságot, azaz erős hivatalnoki kart kapnak. Ráadásul ezúttal erős, nagy országok biztosai kapják ezeket a pozíciókat: az Euronews szerint az olasz, a spanyol és a francia biztosok számíthatnak a kiemelt pozícióra; míg a Politico úgy értesült, hogy a fenti hármas mellett a szlovák és a lett biztos is kiemelt pozíciót kap, vagyis nem három, hanem öt alelnök lesz. További izgalmat kelt, hogy ha az olasz biztos valóban alelnök lesz, akkor ezzel először fordulna elő, hogy egy konzervatív (ECR) pártszövetséghez tartozó politikus is kiemelt szerepet kap a Bizottságban. Ezt a tervet a szocialisták annyira utálják, hogy azzal fenyegetnek: ha Meloni jelöltje tényleg alelnök lenne, akkor az EP-ben az egész testületet elbuktatják majd. Ez lehet az egyik oka, hogy Von der Leyen halogatja a feladatok kiosztását.
Mindenesetre a kiszivárgott tervek alapján Ursula von der Leyen az új felállással valamiféle kompromisszumra készül: egyrészt megfelelő erőforrásokkal meg akarja erősíteni azt a központosított bizottsági rendszert, amelynek kialakítására Juncker óta törekedtek, de sosem működött megfelelően; viszont hajlandónak mutatkozik az erős országok biztosainak adni a kitüntetett pozíciókat, ami viszont gesztus a Tanács felé: a központosított rendszer nem csak arról szól, hogy ellensúly épüljön ki a nagyokkal szemben.
A tagállamok mindenesetre a nulladik ponton jelezték, hogy szerintük ki a főnök.
Leyen azt kérte a kormányok vezetőitől, hogy mindegyik egy férfi és egy női jelöltet is nevezzen meg, hogy úgy tudjon válogatni, hogy a testület legalább fele nőkből álljon. Ehhez képest kizárólag a bolgár kormány adott a kérésnek megfelelően két jelöltet, akik közül a nőit egyébként egy régebbi korrupciós botránya miatt a parlament jó eséllyel elutasítja majd. A 27-ből 26 ország nem volt hajlandó két jelöltet küldeni, mutatva: Ursula von der Leyen ne számítson arra, hogy az ötleteit könnyedén teljesítik majd.
Draghi írta a programot
2019-ben a zöld átállás, azaz a megújuló energia gyors terjesztése volt a Bizottság legfontosabb célja, de a járvány és az ukrajnai háború felülírta a terveket, és most már versenyképesség javítása és a fegyverkezés állhatnak majd a fókuszban.
Az új ciklus terveit Von der Leyen az úgynevezett Draghi-jelentésre alapozva fekteti le. Mario Draghi az Európai Központi Bank elnöke volt a nagy pénzügyi válság után, és rövid ideig Olaszország miniszterelnöki székében is ült (2021-22-ben). A Bizottság felkérésére egy bő 400 oldalas dolgozatban szedte össze, mit kellene az EU-nak tennie, hogy ne maradjon le behozhatatlanul az USA-tól és Kínától a nagyhatalmi versenyben.
Röviden összefoglalva: sokkal kevesebb szabályt kellene betartatni a vállalkozásokkal; sokkal többet kellene költeni kutatás-fejlesztésre, különösen a számítástechnika területén; sokkal jobban össze kellene hangolni a támogatási programokat a tagállamok között; sokkal gyorsabb döntéseket kellene hozni európai szinten; a piac még mindig túl fragmentált, túl sok a nemzeti szintű korlátozás; nem utolsó sorban pedig sokkal többet kellene költeni katonai kiadásokra és azokat szintén össze kellene hangolni, hogy az EU képes legyen megvédeni magát; valamint jóval több pénzt kell pumpálni beruházások támogatására.
Összességében nem a magyar kormány által képviselt több nemzeti szuverenitást szorgalmaz, épp ellenkezőleg: hatékonyabb és erősebb EU-t javasol, mert az USA és Kína is rugalmasabban, nagyobb összegekkel tudja alakítani a gazdaságpolitikáját, mint a nehézkes és sok kis költségvetéssel operáló EU.
Magyarország szempontjából a kohéziós támogatások teljes átalakítására vonatkozó terve a legérdekesebb. A jelenlegi rendszerben a tagállamok lényegében arra költik az EU-s támogatásokat, amire csak akarják, viszont minden pályázat minden kis számláját leellenőrzik Brüsszelben, hogy papíron tényleg elment-e a pénz. Ezzel szemben Draghi azt javasolja, hogy az RRF-hez hasonlóan a tagállamok a Bizottsággal egyeztetve nagy reformokra, Brüsszelben jóváhagyott átfogó programokra kérjenek pénzt, amihez konkrét célokat kellene rendelni (mérföldkövek), és az egyes részleteket akkor utalja csak el a Bizottság, ha a részeredmények már teljesültek. Most például ha a magyar kormány lombkoronasétányokat akar építeni EU-s támogatásból, akkor kiírja rá itthon a pályázatokat, utólag aztán mindet kifizeti az EU, ha minden sétány mellett ott a számla az ácsmunkáról, a favágásról, a parkoló térkövéről.
A Draghi-féle terv szerint a magyar kormánynak olyan célt kellene kitűznie, ami a Bizottság szerint is hasznos. Lombkoronasétány helyett építhetne például bölcsődéket. Az első 30 megépítésére előre odaadnák a pénzt, és utólag csak azt ellenőriznék, hogy felépültek-e, nem bíbelődnének az egyes beruházások számláival. Ha megvan a 30 bölcsőde határidőre, akkor adnak pénzt még 30-ra, ha nincs, akkor nem adnak erre a programra többet. Ha ez a logika érvényesülne, az talán felgyorsíthatná a kifizetéseket is. Hogy a mostani rendszer döcög, azt Orbán Viktor is elismerte a múlt heti kötcsei találkozón, ahol arról beszélt: a rendelkezésre álló 12 milliárd euró EU-s támogatást a magyar bürokrácia körülményessége miatt nem sikerül lehívni.
Draghi szerint több pénzt az EU csak akkor tud mozgatni, ha a Bizottság újabb hiteleket vesz fel.
Az elképzelést Németország nagyon ellenzi, de a holland, svéd, osztrák, finn és dán kormányok is utálják az ilyen terveket. Sőt, a magyar is: van itthon parlamenti határozat arról, hogy a kormány a Tanácsban akadályozza meg a közös eladósodás lehetőségét. Ugyanakkor Draghi azt állítja a jelentésében, hogy ha nem indulnak átfogó nagy beruházási programok, akkor Európa hanyatlásnak indul, és elveszti versenyképességét a világpiacon, aminek nyomán nem lehet majd fenntartani azt a szociális ellátórendszert, ami miatt jelenleg még mindig Európában a legkényelmesebb és legbiztonságosabb élni az egész világon.
Hogy a nagy tervekből mennyi megy át a következő öt évben, az a tagállamokon is múlik, hiszen a Bizottság nélkülük semmilyen szabályt sem tud elfogadtatni. Ám a Draghi-jelentés léte azt vetíti előre, hogy a most felálló Bizottságnak – vagy legalább annak elnökének – igen határozott elképzelése van arról, milyen irányba kellene alakítani az EU-t. Ha van önálló politikai célokkal szerveződő testület, akkor ez biztosan az akar lenni. Csakhogy hiába a nagy ambíciók, a miniszterelnökök nélkül biztosan nem tudja majd elérni a kitűzött célokat.
Nyitókép: Ursula von der Leyen sajtótájékoztatót tart Brüsszelben (Mario Draghival) 2024. szeptember 9-én (fotó: Anadolu Agency/Dursun Aydemir)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
