Nyáry Krisztián: Pusztulás szélén a magyar sajtószabadság bölcsőhelye is

Nyáry Krisztián
| 2024.09.11. | Kult

Könnyen lehet, hogy a Horváth-ház, amelynek lépcsőit Vörösmarty, Petőfi, Arany és Jókai koptatták, ahol kikiáltották a magyar sajtószabadságot, és ahol az első igazi irodalmi kávéház asztalai mellett Vajda János, Reviczky Gyula vagy Benedek Elek üldögéltek, a szomszédos Nemzeti Kaszinó sorsára jut majd: tönkremegy, lebontják, és lélektelen irodaház épül a helyére – írja Nyáry Krisztián. A 207 éves házról szóló szöveg, amely egyelőre csak a Válasz Online-on olvasható, Nyáry ősszel megjelenő, Itt kávéztak ők című könyvének fejezete. Az épületről készült friss fotókat kollégánk, Vörös Szabolcs készítette.

A fiatal művészekből álló társaság rendszerint kora délutántól késői éjszakáig üldögélt a Szép utca és a Hatvani utca sarkán található Kammon kávéházban. A világmegváltó eszmék mellett a Kammon Flóris úr specialitásának számító puncs is fűtötte őket. A szomszédos asztaloknál szorgosan fülelő titkosrendőrök ültek, de ez a legkevésbé sem érdekelte őket. A kiegyezés előtti évek hangulata sokban emlékeztetett a 120 évvel későbbi rendszerváltást megelőző évekére. Az elnyomás erői még léteztek, de már senki sem vette őket komolyan. Olykor azért mégis megmutatták, hogy van miért tartani tőlük.

Így volt ez azon az éjszakán is, amikor Ábrányi Emil költő, Szana Tamás kritikus, Kazár Emil hírlapíró és az akkoriban újságillusztrációkból élő Munkácsy Mihály elhatározták, hogy elindulnak szokásos polgárpukkasztó rohamukra. A társaság a kávéházból indulva végigrohant a belvároson és minden házba becsöngettek. Munkácsy a mai Váci utcai Újvárosháza helyén álló büntetőtörvényszék csengőjét is megnyomta. Azon az éjszakán azonban nem egy álmos portást sikerült felköltenie, hanem a rendbontó társaságra régóta várakozó négy szuronyos katonát riasztotta. A többiek kereket oldottak, de a festőt fülön csípték, és bezárták egy sötét, nyirkos fogdába az ítéletükre váró bűnözők közé. Csak másnap délután engedték haza, estére már újra a Kammonban tartott élménybeszámolót barátainak kalandjairól. Hogy a kávéház polgáribb életet élő idősebb törzsvendégéhez, Vajda Jánoshoz vagy az alkalmanként benéző Jókai Mórhoz eljutott-e az éjszakai kaland híre, nem tudható. Mindenesetre Munkácsy fogdán szerzett élményeiből pár év múlva megszületett a Siralomház és az Éjjeli csavargók című festmény.

Ez egyetlen, nem is a legfontosabb epizód annak a Kosssuth Lajos és Szép utca sarkán álló épületnek, a 207 éves Horváth-háznak az életéből, amely romjaiban is büszkén vár megmentésére vagy a dicstelen pusztulásra. A jelek szerint az utóbbira van több esélye.

A Horváth-ház születése

A Kammon kávéház közel ötven évig számított írók, festők és újságírók törzshelyének, de épülete ennél is hosszabb ideig volt a magyar irodalom és történelem sorsfordító színtere. A mai Kossuth Lajos utca eredetileg a Pestről Hatvan felé vezető országút kezdeti szakasza volt, ezért is nevezeték Hatvani utcának. A 18-19. század fordulóján itt állt az Arany Csillag vendégfogadó, amelyben a város egyik első irodalmi szalonja működött. Gyakori vendég itt a kor pesti írói társaságának színe-java: Virág Benedek, Vitkovics Mihály, Kölcsey Ferenc, Szemere Pál és Kisfaludy Károly, de megfordult a házban a Pestre látogató Kazinczy Ferenc is. Részben itt szerkesztették a Hazai és Külföldi Tudósítások címmel megjelenő első fővárosi lapot.

Eredetileg ide, a belvárosi ferences templom mögötti területre álmodták a Nemzeti Múzeumot. Amikor eldőlt, hogy a múzeum nem itt épül meg, a területet felparcellázták. Egy tehetős nemesember, Szentgyörgyi Horváth József ezekből a telkekből vásárolt kettőt a Hatvani és a Szép utca sarkán, hogy bérpalotát építsen rájuk. Az épület, amelynek tervezésére Pollack Mihályt kérte fel, 1817-re készült el. „A Horváth-ház gyönyörű egyszerűséget mutat; két udvara négy ablaksorral, három emeletre. Frontonai, oszlopai nincsenek. Balkonját pompás karkövek tartják” – jegyezte fel az épületről a Pestre utazó Kazinczy Ferenc. Az irodalom az új házban is hamar otthonra lelt.

Az emeleten bérelt lakást a Hazai és Külföldi Tudósítások szerkesztője, Kultsár István, akinek irodalmi ebédein rendszeres vendég volt a reformkor számos írója. Pár évvel később új lakók költöztek a házba: előbb az agilis kritikus és költő, Bajza József és családja, majd barátjuk, Vörösmarty Mihály. Az agglegény Vörösmarty minden nap átjárt Bajzáékhoz, akik kosztot is biztosítottak számára. Ez a napi rutin egészen addig tartott, míg Vörösmarty feleségül nem vette Bajzáné ifjú húgát, Csajághy Laurát, így aztán feladta legénylakását. A Horváth-házba azonban később is visszajárt, hiszen itt szerkesztette barátjával a kor meghatározó új irodalmi folyóiratát, az Athenaeumot.

Az 1838-as pesti árvíz igencsak megrongálta az épületet, de a költői álmokat nem sikerült kimosnia. Egy nap különös vendég kopogtatott be az Athenaeum szerkesztőihez: a Pönögei Kis Pálként bemutatkozó ismeretlen közölte, hogy egy színész ismerőse, Petőfi Sándor verseit hozta el, majd rá is kérdezett, hogy tetszettek a szerkesztő uraknak barátja költeményei. Amikor Vörösmarty dicsérően nyilatkozott a versekről, a vendég előállt az igazsággal: ő maga Petőfi, a fehérvári színtársulat 19 éves színésze. Az ifjú poéta egy ideig még tovább próbálkozott vidéken a színészettel, az idősebb pályatárs pedig ez alatt mind aktívabb szerepet vállalt Pest politikai közéletében. Nem kellett messzire mennie: a Horváth-ház emeletén bérelt helyiségeket a liberális reformerek Nemzeti Köre, amelynek alelnöke Vörösmarty lett. A félig asztaltársaságként, félig ellenzéki pártkezdeményként működő kör döntött pár évvel később a színházi ambícióit feladó Petőfi első verseskötetének kiadásáról.

A sajtószabadság bölcsőhelye

Nemcsak a Horváth-ház emeletén születtek nagyhatású irodalmi és politikai döntések: a földszinti üzlethelyiségeket 1840-ben kibérelte Landerer Lajos nyomdász és Heckenast Gusztáv könyvkereskedő nyomdája és kiadóvállalata. Ők adták ki a következő évtől Kossuth Lajos lapját, a Pesti Hírlapot, amelynek szerkesztősége ugyancsak az épületben működött. Nyomdájukban készült az új magyar irodalom képviselőit bemutató Magyar Remekírók sorozat, és hamarosan ők adták ki az Életképek című irodalmi divatlapot is, amely az addigra országosan ismert Petőfi és a nevével fémjelezett Tízek Társasága elsőszámú fóruma lett. S ha mindez nem lenne elég: a nyomda ennél is nagyobb fordulatot hozott nemcsak Petőfi, hanem az egész nemzet életében. Itt nyomtatták ki 1848. március 15-én a 12 pontot és a Nemzeti dalt.

Landerer Lajos megsejthetett valamit a párhuzamosan zajló bécsi történésekből, mert aznap háromszoros papírmennyiséget készített elő. A délelőtti mozgolódás hírére összehívta a nyomdaüzem szakmunkásait, és utasításba adta, hogy ha az érkezők kevesen lesznek, verjék ki őket, ha viszont sokan, akkor tegyék, amit mondanak. Mivel több mint ötezren érkeztek a nyomda elé, nem volt kérdés, hogy a második forgatókönyv érvényesül. Persze amikor a forradalmárok küldöttei kezébe nyomták a 12 pont és a Nemzeti dal kéziratát, Landerer tovább játszotta a szerepét: „Lehetetlen, nincs rajta a cenzori engedélyezés”. Mivel erre egy kis zavar keletkezett, neki kellett emlékeztetnie a fiatalokat, hogy forradalom van. „Foglaljanak le egy sajtót” – súgta nekik. Amikor ez is megtörtént, Landerer fellélegzett. „Erőszaknak ellent nem állhatok” – mondta, és az irodájába záratta magát.

A vértelen forradalomban egyetlen dolog fenyegetett sérülésekkel: a nyomda előtt összegyűlő ötezer ember a havas esőben esernyőt tartott a kezében. A kis téren könnyen kiszúrhatták volna egymás szemét. Jókai szavára egyszerre csukták be ernyőiket, a sok ezer apró csattanás ágyúlövésnek hangzott. Megszületett a magyar sajtószabadság. Petőfiék tudták, hogy történelmet csináltak, ezért szinte azonnal emlékműveket kívántak állítani a forradalomnak. A forradalom másnapján az Egyetem teret Március 15. térnek, a Pilvax kávéházat Szabadságcsarnoknak, a nyomda előtti utcát pedig Szabadsajtó utcának neveztették el. 

Landerer Lajos mindezt egyáltalán nem bánta: bár a szabadságharc leverése után hamar szárnyra kelt a pletyka, hogy a nyomdász a bécsi titkosszolgálat ügynöke volt, ennek éppenséggel az ellenkezője igaz. Amikor Kossuth önálló bankjegy és nyomda létrehozása mellett döntött, Landererhez fordult segítségért, sőt később rábízta a bankógyár menekítését is. Ezért a szabadságharc leverése után Landerernek bujkálnia kellett, és lapkiadási jogát is elveszítette. Az 1848-49-es eseményeknek végig fontos helyszíne volt a Horváth-ház. Néhány hónapig itt székelt Batthyány Lajos kormánya és hosszabb-rövidebb ideig a ház lakója volt Kossuth Lajos, Jókai Mór és felesége, Laborfalvi Róza, valamint Garay János költő is, akinél néhány hétig Arany János is megszállt.

A Kammon-korszak nyitánya

A szabadságharc bukását követően a kegyvesztett Landerer társa, Heckenast Gusztáv a nyomdát 1852-ben elköltöztette a forradalmi emlékeket őrző épületből. A szebb napokat látott ház új tulajdonosa, Szentgyörgyi Horváth Ödön az irodalomnak és lapkiadásnak egyaránt kedvezőtlen időket arra használta, hogy felújítsa az épületet. 1851-ben Wieser Ferenc építészt bízta meg a munkálatokkal, aki az eredeti klasszicista házat romantikus stílusban alakította át. Az utcafronti erkélyt kariatidákkal támasztotta alá, az egykori nyomdát pedig vendéglátásra alkalmas térré változtatta. És ezzel utat nyitott a Horváth-ház története második szakaszának.

A Bach-korszak idején közel sem zajlott olyan nyüzsgő társasági élet Pesten, mint egy évtizeddel korábban. „Irodalmi társaságaink akkor még be voltak tiltva. Minden iskolában, még az egyetemen is, németül tanítottak, a városházán németül beszéltek s az újságokra Prottmann rendőrfőnök vigyázott” – idézte fel a sötét éveket egy kortanú. A kávéházak azonban csendesen várakoztak a jobb időkre: különösen a mai Vígszínház környékén működő, külvárosinak számító Újvilág, a későbbi József Attila utcában található Kávéforrás, az Astoria helyén lévő Zrínyi, valamint a Váci utca és Régiposta utca sarkán található Korona volt közkedvelt találkozóhelye a politikai témákról csak suttogva beszélgető polgároknak. Ekkor, 1853-ban döntötte el egy olasz származású, de német anyanyelvű kávékereskedő, Florian Cammoni, hogy a bezárt Landerer nyomda egykori helységeiben kávéházat nyit. Pesten már Kammon Flórisként használta a nevét, így vállalkozása is ezen a néven lett ismert. A Kammon Kávéház eredetileg a környéken tanuló egyetemistákra és a betérő szerelmespárokra alapozta üzletmenetét. A lengő körszakálláról ismert kávés az ő kedvükért kezdett a kávé mellett hűsítő fagylaltot és forró puncsot kínálni vendégeinek. Talán a híresen finom csemegék, talán a mérsékelt árak vonzották ide aztán az ifjú írók és újságírók csoportjait is. A haláláig németül beszélő, de szívében büszke magyar Kammon úr cseppet sem bánta a jelenlétüket.

A Kammon lett az egyik első igazi irodalmi kávéház, amelynek titka sem volt egyéb, mint későbbi utódainak: a vendégkör sokszínűsége és eszméik egymást termékenyítő ereje. A meglehetősen egyszerű berendezésű vendégtérben békésen megfért egymással a hírekre vadászó újságíró, az ihletet váró költő és festőművész, a tudós egyetemi tanár és a léha diák, a változásra készülődő politikus és a kizárólag a kávéját élvező nyárspolgár. „Látogatóinak színvonala magas – jellemezte a kompániát sok évvel később egy törzsvendég. – Valósággal irodalmi börze volt ez a kávéház… Itt talált munkatársat a szerkesztő, itt írták, itt adták át, itt korrigálták a kéziratokat és nyomdaíveket, itt érintkezett a nyilvánossággal az irodalom. Jókai Mór soha nem jelent meg ebben a kávéházban, de a Kammon bálványa mégis Jókai Mór volt, kivel odakünn lehetett találkozni a Hatvani utcán, vagy a Ferenciek temploma előtt.”

Újságírók és írók háza

Jókai valóban nem volt mindennapos vendég a kávéházban, ám az épületben annál inkább, hiszen a földszint másik részét 1854-től a Vasárnapi Újság kiadóhivatala foglalta el. Mindenki tudta, hogy az író nemcsak alapítója és állandó szerzője a lapnak, hanem valójában szellemi irányítója is, csak éppen a szabadságharc alatti magatartása miatt nem kaphatott főszerkesztői kinevezést. Ezt a posztot jó barátja, a Pilvax írókörének egykori oszlopos tagja, Pákh Albert töltötte be, aki betegsége miatt kimaradt a márciusi eseményekből, így a hatóságok elfogadták főszerkesztőnek. A lap egyszerre volt kritikus, de józan hangú közéleti újság, a nagyvilágra nyitott ismeretterjesztő fórum és magas színvonalú szépirodalmi közlöny.

Egy évtizeddel később, amikor Jókai mégis lapalapítási engedélyt kapott, saját újságot indított Hon címmel, de közben a Vasárnapi Újságnak is szerzője maradt. Mivel a Hon szerkesztősége is a Ferenciek terén székelt, az írónak csak végig kellett sétálnia a „Magyar Athénnek” is nevezett kis területen, hogy pályatársaival találkozzon. Ő maga többnyire otthon dolgozott, s hóna alatt hozta magával a soron következő regényfolytatást vagy vezércikket, tájékozódott az aktuális ügyekről, majd hazaindult Rózájához. Ha időnként mégis betért a Kammonba egy puncsra, a jelenlévők nyüzsgéséből megérezhetett valamit a készülődő változásokról. Kammon Flóris is így lehetett ezzel: külföldi hírekre éhes vendégei számára előfizette a legfontosabb francia, német és angol lapokat. Urházy György, aki Jókai mellett – néha névleg a főnökeként – szerkesztette a Hont, arról volt híres, hogy e lapok mindegyikét eredeti nyelven elejétől a végéig elolvasta, és ezek alapján adott témát az újságíróknak.

Kávéházi törzsasztalánál Pákh Albert délutánonként kéziratokat olvasott vagy reménybeli publicistákat és ifjú költőket fogadott. A szomszédos asztaloknál a konkurens Pesti Hírlap szerkesztői dolgoztak ugyanígy, míg az újságírók szorgosan körmöltek. Miután a főnök urak hazaindultak, az ifjú titánok tüstént átültek a kávéház olvasószobájának nagy kerek asztalához, és nem mindig örültek, ha fültanúja volt szabadszájú beszélgetéseiknek. Ha idegen ember telepedett melléjük, elővették szúrós szagú kapadohánnyal töltött pipájukat, és addig füstöltek, amíg a hívatlan vendég köhögve és könnyek között távozott. Megesett, hogy az asztaltársaság tagja, a külföldi tanulmányútjáról hazatért Munkácsy Mihály le is skiccelte a fuldokló delikvenst, akinek menekülése után jót derültek a gúnyrajzon. A fiatal festőnek egyéb feladata is volt: „Miskának az volt a kötelessége, hogy végighallgassa a mi verseinket, melyekkel halhatatlanságot keresve öltük – emlékezett a társaság egy tagja. – Miska nem egyszer szédelgett a rettenetes bombasztoktól.” Egy ilyen este után került sor az éjjeli ámokfutásra, amely jámbor belvárosi polgárok felcsengetése után Munkácsy letartóztatásával végződött.

„Mennyi ambíció lobogott és égett el e füstös, májszínűre festett helyiségekben” – írta a Kammon íróiról Mikszáth Kálmán. Többségük nevét ma már többnyire csak irodalomtörténeti monográfiák őrzik, pedig Szana Tamás, Dóczi Lajos, Asbóth János, Váradi Gusztáv, Ágai Adolf, Komócsy József vagy Rákosi Jenő az 1860-as évek elismert ifjú tehetségeinek számítottak. A Kammon köréhez tartozott Izsó Miklós szobrász is, akit Búsuló juhász című szobra tett országosan ismertté. A szobor elkészítéséhez egy gazdag gyárostól kapott előleget, aki aztán jogot formált az alkotásra is. A szobrász perre vitte a dolgot: a bíróság ellene ítélt, de a kávéház ítélőszéke előtt győzött – újságíró barátai a lapokban neki adtak igazat. Nemigen telepedett az ifjú pályatársak asztalához a Kammon nagy öregje, az emberkerülő hírében álló Vajda János, aki egy vendéglői ebéd és egy másik vendéglőben elköltött vacsora között kávézni és uzsonnázni tért be a kávéházba. Mikszáth szerint szívesebben hallgatta itt a kezdő írók lelkes beszélgetését, mint máshol kortársai kimért szavait. Ha nagyritkán megszólalt sem igen beszélgetett: „villámokat használt a társalgásban, nem szavakat.” Az ifjú költők ilyenkor mégis úgy érezték, megnyílt előttük az út a halhatatlanság felé.

Ellenzéki fészek a kiegyezés után

A kávéház szépreményű tollforgatóinak irodalmi karrierjét tulajdonképpen a kiegyezés akasztotta meg. Újra kinyílt a világ, pártok alakultak, a nyilvánosság előtt folytatott közéleti viták kiteljesedtek. A sorra induló politikai napilapok egymás után szívták fel az írástudókat, köztük a Kammon ifjú tehetségeit. „A kiadó itt keres vállalatához szerkesztőt, a szerkesztő munkatársakat – írta Mikszáth. – (…) Vidéki polgármester újságot akar alapítani a városában, innen visz szerkesztőt. (….) Valami nagyúr, aki olyan hivatalhoz jutott, ahol beszédeket kell tartania, titkárt keres; azt is találhatni itt.” Rákosi Jenő, aki nem sokkal korábban még a kávéház törzsasztalánál olvasta fel vígjátékait, a Pesti Napló szerkesztőjeként és kemény hangú publicistájaként vált ismertté. A túláradóan érzelmes verseket jegyző Komócsy József a Hírmondó című kormánypárti lap szerkesztője lett, a jótollú prózaíró, Asbóth János pedig előbb minisztériumi hivatalnok, majd közéleti lapok főmunkatársa. A novellistaként induló, a kávéházban tréfáiról ismert Lukács Béla előbb gazdasági újságíróvá képezte át magát, majd politikus lett, karrierje csúcsán még közlekedési és kereskedelmi miniszterként is szolgált.

A társaságot egyre inkább megosztották az újfajta politikai törésvonalak. Egy idő után a kormánypártiak át is költöztek a rivális kávéházba, a Kávéforrásba, a Kammonban pedig az ellenzékiek gyülekeztek. Utóbbi helyen jó időben a Szép utcai oldal teraszán, nagy cserepes leanderek árnyékában üldögéltek az írók és újságírók, ami miatt a kormánypárti sajtóban lekicsinylően Oleander-klubként emlegették őket. Jellemző, hogy a kor három legkedveltebb politikai élclapjának, az Üstökösnek, a Bolond Miskának és a Borsszem Jankónak szerzőgárdája egyaránt a Kammon törzsasztalától indult, pedig később engesztelhetetlen ellenfelekként lőtték egymásra vitriolos nyilaikat.

Hogy mit gondolt vendégei pennaháborúiról Kammon Flóris úr, nem tudható. Hosszú szakállát simogatva álldogált a kávéház előtt, és csak akkor szállt vitába bárkivel, ha az drágállotta a kávét. Ilyenkor tudományos előadásnak is beillő beszédet tartott a kávétermesztés nehézségéről. A derék kávés ezt leszámítva nehezen boldogult választott hazája nyelvével, mégis akárhány magyar nyelvű lap megjelent, azt hazafiságból azonnal megrendelte. Nem csoda, hogy kollégái őt választották meg a pesti Kávés Ipartestület elnökének, amely tisztségét 1865 és 1875 között töltötte be. Amikor hajlott kora miatt lemondott, tiszteletbeli elnökké választották, arcképét pedig kifüggesztették az ipartestület tanácstermében. Ő maga nem sokáig örülhetett e tisztességnek: fél évvel később megcsúszott kávéháza előtt a síkos utcán, agyrázkódást kapott, amibe másnap belehalt. Temetésén a pesti írók és újságírók ellentéteiket félretéve közösen búcsúztatták.

A Kammon újabb lázadói

A következő években megjelentek a kávéházban a legújabb irodalmi nemzedék képviselői is. A barátságon kívül nem kötötte őket egymáshoz semmilyen esztétikai iskola. Egyetértésben ült egy asztalnál a szimbolisták búskomor előfutára, Reviczky Gyula, a szatirikus hangú közéleti verseket író Kozma Andor, a franciás realista próza egyik első hazai képviselője, Ambrus Zoltán, a Sipulusz néven humoros publicisztikákat jegyző Rákosi Viktor, és az ifjúsági irodalom megújításán dolgozó Benedek Elek. Ezt a társaságot nem osztották meg politikai vagy szakmai viták. „Nincs köztünk ok az irigykedésre: voltaképpen mind más-más területen szántunk” – adta meg a magyarázatot Benedek Elek. Mindannyian lelkesen udvaroltak a kasszában trónoló szép Paula kisasszonynak, aki ugyan elfogadta a bókokat, de egy-egy ironikus megjegyzéssel rendre lehűtötte a túl heves széptevőket.

A társaság tagjának számított a szépírói ambíciókat dédelgető újságíró, Herman Ottó is, aki hamarosan a politikai hírekbe is beemelte a Kammon nevét. Történt ugyanis, hogy lapjában „Frakkos banda” címmel cikksorozat jelent meg a kaszinózó urak ellen, amiért egy arisztokrata ifjú párbajra hívta, és súlyosan megsebesítette a főszerkesztőt. Másnapra a cikkek egy részét jegyző Herman tüntetést szervezett a kávéházzal szomszédos Nemzeti Kaszinó elé. A demonstráció elmérgesedett, a tömeg köveket dobált az épületre. A rendőrség fegyveresen készült feloszlatni a tüntetőket, mire Herman kisétált a kávéház elé a rendőrsorfallal szembe és rájuk kiáltott: „Ide lőjetek, én vagyok a felelős”. A sortűz – aznap még – elmaradt, a Kammon hőseként megdicsőült fiatalember neve pedig bekerült az ellenzéki újságokba. Herman évekkel később, ismert zoológusként és néprajztudósként is büszke volt kiállására.

Nem csoda, hogy egy konzervatív kritikus egy cikkében összemosta a Kammon politikai és irodalmi forradalmát: „Itt tömörül az a fiatal gárda, mely a mostani szellemvilágot alapostul felforgatni s átalakítani van hivatva. (…) A tekintély előtte semmis. A nemzeti lángész nem eredeti, az elismert nagyság bitorló. Aranyt nem tiszteli, ő Istent nem ismer. S ha már imád, két aranyborjút imád: Vajdát és Tolnait. Ő eredeti, egyéni. Neki tiszta ing nem kell, hisz az oly köznapi. Gyűlöli az alexandrint és a szappant.” A Kammon forradalmas lelkű fiataljai valószínűleg büszkék voltak erre a cikkre. Talán így volt ezzel az idősödő Vajda János is, aki az évek során annyit változtatott emberkerülő szokásain, hogy egy ifjú testvérpárnak, a pesszimista filozófus Palágyi Menyhértnek és öccsének, a búskomor verseket író Palágyi Lajosnak megengedte, hogy olykor odaüljenek asztalához. Rajtuk kívül csak a szerkesztőségek kifutófiúit engedte magához, akik versei korrektúralevonatát hozták remegő térdekkel, mert Vajda mindannyiszor irgalmatlanul leteremtette őket, ha uzsonnázás közben megzavarták. Márpedig, ha éppen nem ebédelt vagy vacsorázott, akkor uzsonnázott.

A kávéház halálától a Horváth-ház romlásáig

Vajda János élete utolsó évében is ellátogatott a Kammonba, hogy egy csésze kávé felett zsörtölődjön a személyzettel. Szeszélyeit eltűrték – talán azért is, mert érezték, hogy ő testesíti meg leginkább az épület szellemét. Ifjú korában Petőfiék mellett várta itt a Nemzeti dal kinyomtatását, ismerte a ház egykori lakóját, Vörösmarty Mihályt, sőt, az agg Szemere Pált is, aki a század elején Kölcsey társaságában rótta itt a Hatvani utcát. Vajda 1897-ben halt meg, nem sokkal később a Kammon Kávéház is örökre bezárta kapuit. A század utolsó évében, 1900. április 25-én nyomtatott cédulákon értesítette vendégeit az utolsó kávés, Nérey Dezső, hogy kávéházát annak „végleges feloszlatása miatt” utoljára nyitotta ki. Az első irodalmi kávéház voltaképpen végelgyengülésben múlt ki. A belváros a századfordulóra teljesen átalakult, modernebb, minden kényelemmel felszerelt vendéglátóhelyek nyíltak a közelben, köztük egy saroknyira a Centrál.

A Horváth-házban ezután nem is nyitott kávéházat senki. Az új tulajdonos még abban az esztendőben modernizáltatta az épületet, az egykori Landerer-nyomda hátsó udvarára is akkor került vasszerkezetű üvegtető. Újabb évtizedek múlva a középső szárnyra egy negyedik szintet húztak, a házból pedig végleg kiköltözött az irodalom szelleme. A második világháborúban az épület súlyosan megrongálódott, felújítását egy évtizeddel később a szocializmusban megszokott módon végezték el: a megsemmisült díszeket betonnal pótolták ki, a díszerkély vaskorlátját alumíniumból gyártották újra. Azóta csak még siralmasabb lett az állapota. Az elfeketedett falú, sok helyen aládúcolt épület mégis őriz valamit a Pollack Mihály eredeti terveinek klasszikus szépségéből.

Pár éve felvetődött, hogy állami pénzen könyvesházzá alakítják, de azóta sem sokat hallani a tervekről. Így aztán könnyen lehet, hogy a Horváth-ház, amelynek lépcsőit Vörösmarty, Petőfi, Arany és Jókai koptatták, ahol kikiáltották a magyar sajtószabadságot, és ahol az első igazi irodalmi kávéház asztalai mellett Vajda János, Reviczky Gyula vagy Benedek Elek üldögéltek, a szomszédos Nemzeti Kaszinó sorsára jut majd: tönkremegy, lebontják, és lélektelen irodaház épül a helyére.

A szerző Itt kávéztak ők (Corvina, 2024) című könyve alapján

Források

• B. Virághalmy Lea: A Cserepár naplója (Historioszociográfiai áttekintés a XIX. század Magyarországából). Bölcsészdoktori disszertáció, ELTE BTK, 1994
• Balla Vilmos: A kávéforrás: régi pesti kávéházak legendái: múltszázadbeli lokáltulajdonosok, törzsvendégek és egyéb híres alakok a márványasztalok körül. Légrády, 1927
• Benedek Elek: Édes anyaföldem!: egy nép s egy ember története. Pantheon, 1920
• Bevilaqua Borsody Béla – Mazsáry Béla: Pest-budai kávéházak: kávé és kávésmesterség, 1535-1935: művelődéstörténeti tanulmány. Athenaeum, 1935
• Budapest, a kávéváros (szerk. Zeke Gyula) – Budapesti Negyed, 4. évf. 2–3./12–13. sz. (1996. nyár–ősz)
• „Budapest nagykávéház”: Ernst Múzeum, Budapest, 2001. november 25 – 2002. január 6. (szerk. Saly Noémi), Ernst Múzeum, 2022
• Gundel Imre – Harmath Judit: A vendéglátás emlékei: a pesti, budai és óbudai fogadók, vendéglők, korcsmák, serházak, kávéházak, mulatók, cukrászdák és egyéb vendéglátóhelyek életéből. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1979
• Kerekes György: Vajda János élete és munkái. Országos Irodalmi Rt. 1901
• Krúdy Gyula: Aranytükrös kávéházban: Régi pesti históriák. Magvető,1967
• Magyar Elek: „Krakéler-világ”. In: Pesti históriák, Athenaeum, 1920, 101–102.
• Nyáry Krisztián: Fölébredett ​a föld: Levelek, hősök, történetek 1848/49-ből. Corvina, 2017
• Porzó (Ágai Adolf): „Pákh Albert”. In: Por és Hamu: Barátaim s jó embereim emlékezete. Athenaeum, 1892, 68–73.
• Rákosi Jenő: „Vajda János” In: Rákosi Jenő magyar irodalomtörténete. 7. kötet. Magyar Irodalomtörténeti Társaság, 1934, 462–482.
• Rákosi Viktor: „A hadnagy úr”. In: Sipulusz humoreszkjei. Első sorozat. Révai Testvérek, 1903, 143–144.
• Reviczky Gyula: „Apai örökség”. In: Reviczky Gyula művei. Szépirodalmi, 1969, 397–443.
• Saly Noémi: „Célfekete alsó széle közepe”. In: Élet és Irodalom (41. évf.), 1997/19. sz. 8.
• Szabadfalvi József: Írások Herman Ottóról és a Herman Ottó Múzeumról. Herman Ottó Múzeum, 1987
• Szabolcsi Miklós – Kókay György – Kosáry Domokos – Németh G. Béla: „A Hon (1863–1867)”. In: A magyar sajtó története. Akadémiai, 1985
• Viczián Zsófia: „Landererék háza”. In: Pestbuda.hu

Nyitókép: Vörös Szabolcs / Válasz Online

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt